Izé... felnőtt tartalom... újra....

Senki sem mondta, hogy a terhesség ilyen érzelmi hullámvasúttal jár.

Most a depressziós fázisban vagyok, és azután jön a düh, majd megint boldogság. Egy hónap alatt rájöttem, miként működik a testem terhesség alatt.

A zuhanykabin párás üvegét nézem, miközben a vizes földre ülve, a térdemre nyomott állal ízlelem a nemrég megevett savanyított uborka és mogyorókrém kombóját. A zuhanyfej meleg vizet spriccel a hátamra, elvezeti a gerincem vonalán.

Mély levegőt véve a zuhanyfejhez irányítom a fejem, és hagyom, hogy szinte megégesse az arcomat a ráfolyó víz. Nem akarom bántani magam. Már nem. Mióta van bennem valaki, azóta duplán odafigyelek, nehogy bajom legyen. Jó érzés a forró víz. Dalton és Anja kezére emlékeztetnek, akik már nincsenek az életemben. Nem kerestek, nem érdeklődtek, még csak annyit sem mondtak, hogy legyen szép életem. Valószínűleg nem is kívánnak nekem szépet. A babájukat elvetettem, de Josh-ét nem. Megértem őket is. De nem kényszeríthetnek még egyszer, hogy megöljek valakit, aki bennem fejlődik.

Különben is, itt van nekem a bátyám, Cora és Josh. Segítenek. Mégis néha olyan egyedül érzem magam, mintha nem lenne velem senki. Érintésre vágyom, ölelésre és csókokra, amit nem várhatok el tőlük.

Nem tudom, mi folyik megint az arcomra: könny vagy víz?

Nem is érdekel.

Kinyújtom a lábam, és megsimogatom a hasam. Ugyan még semmi nem látszik a kisbabából, olyan lapos a hasam, mintha semmi sem történne bennem, pedig életet fogok adni egy kisgyereknek.

Még mindig nem hiszem el, hogy ez velem történik meg. Velem. Anya leszek. És tudom, legalábbis sejtem, jó anya leszek, analfabetizmus ide vagy oda. Sok könyvet elolvastam, kérdezhetek Corától, és ha ezek nem is válnak majd be, tudom, ha hibázok, nem leszek rossz anya. Mindenki hibázik, egy anyuka is. És azt teszi őt igazán jó anyává, ha ezekből a hibákból tanul, és legközelebb már nem követi el őket, hanem kikerüli annak lehetőségét. Valószínűleg nincs olyan anya a földön, aki nem bánt volna már meg valamit.

Nem vettem meg neki az ötszázadik autóját, most mi lesz? Semmi.

Elfelejtettem neki szólni, hogy mossa meg a fogát. Rossz anya lennék?

Nem.

Csak az anyák is emberek, és nem robotok.

Tudom, majd, ha hibázok, nem fogok magamra gyűlölettel nézni a tükörben. Elé fogok állni, a tükörre fogok bökni, és azt mondom: hibáztál, mindenkivel előfordul; javítsd ki.

Az érzelmeim lehet, nem kifinomultak. De tudom, hogyan kell szeretni. Van egy hatalmas erősségem: tudom, milyen, ha nem szeretnek. És pontosan ezért, ha az a baba kibújik belőlem, onnantól kezdve nem fog más érdekelni, csakis ő, és hogy elárasszam szeretettel.

Nem értem, miért zokogok. Betölti a zuhanykabint, ahogy a hátamat az üvegnek nyomom, belerezonál a reszketés miatt.

– Livie! – jön Josh aggódó hangja az ajtón túlról. – Minden rendben? Bemenjek?

– Meztelen vagyok – világosítom fel.

Egy pillanatra csend.

– Ezzel nem riasztottál el.

– Akkor légyszi – megyek bele.

Ha Dalton vagy Anja nincs, van Josh ölelés. Kezdem abban is otthon érezni magam, amikor éjszakánként szorosan húzódok mellé.

– Minden okés? – trappol a kabinhoz. – Hívjak valakit?

A karikás szemébe nézek.

Megcsóválom a fejem, és felállok, figyelmen kívül hagyva, hogy Josh teljes pompájában megnézheti a fedetlen testem, ami egyébként sem keltette fel különösebben a figyelmét. Rám néz, de azt teszi olyan közömbösséggel, mintha csak egy torzót látna maga előtt, akinek se arca, se érzése nincsen.

– Ezt nekem kellene tőled kérdeznem. Megint nem vagy toppon?

Kidugja a nyelvét, és ráharap.

– Üres vagyok – nevet halkan. – Bármennyire is mondják, hogy lehetetlen függővé válni a fűtől, valahogy nekem mégis sikerült, mert olyan elvonási tüneteim vannak, mint az alkoholnál.

– Csak beképzeled, mert kell a tudatalattidnak valami, amivel pusztítod magad. Az agyturkászoddal nem beszéltél?

Felsóhajt, és a kabin kilincsére teszi a kezét, de el is húzza.

– Bejöhetsz – csúszok vissza a földre. – Jót tesz a meleg víz.

– Megint kezdek geci lenni, nem biztos, hogy beszélgetnünk kellene. Corát is majdnem megbántottam.

– Gyere már! – ütögetem meg a padlócsempét. – Alsógatya marad! –figyelmeztetem.

Félmeztelenre vetkőzik, izmos testén még látszik a verejték, ami az edzésnek köszönhető. Declan javasolta neki, hogy csökkentse a szorongást, kezdjen el valami küzdősportot. A bokszot választotta. Nem mondom, hogy Declan örült neki.

Josh mellém ül, annyira közel, hogy a két combunk összeér. Az övé jéghideg, az enyém testmeleg. Kirázza őt a hideg.

– Új pszichológusom lett, mert a másik nyugdíjba ment. Ennél az új pszichológusnál újra megcsinálták a tesztet, ami kimutatja a nárcizmust – szünetet tart.

– És?

– És most nyolcas vagyok.

– Nyolcas!? – kérdezek vissza meglepődve. – De Josh, a nyolcas spektrum az már nem személyiségzavar!

– Tudom – bólintja –, és azt is tudom, hogy személyiségzavarból nem lehet kigyógyulni. Azt mondta a dilidoki, hogy ez a változásnak köszönhető. Levettem magamról pár vonást, ezért vagyok most nyolcason, de attól függetlenül ugyanúgy személyiségzavarom van.

– De bonyolult... – nyögöm.

– Képzelheted, milyen megélni! – horkant fel, és a levegő, amit kifúj az arcomra tapad. – Hogy érzed magad? – Aggodalmasan tűr el egy felázott hajfürtöt a fülem mögé.

– Szarul...? – kérdezem válaszként. – De jobb lesz. Hamarosan vége az első trimeszternek – sóhajtom. – Innentől már gyerekjáték.

Na persze!

– Hát, remélem, ilyen gusztustalan dolgokat nem fogsz összeenni.

Rámeredek.

– Ez nem volt szép.

Lehajtja a fejét, a víz a hajáról lecsöppen a reszkető kezére.

– Bocs! Mondtam, hogy szemét vagyok ma.

– Az vagy – nyomatékosítom. – De tudom kezelni – lököm meg a vállammal az övét.

Rám mosolyog.

– És mit ülsz itt? – néz körbe a párával körbe ölelt kabinban.

Érzem, hogy a fejemben lévő vér felforrósodik, és a pír menthetetlenül elöntheti az arcomat. Elfordítom Josh-tól, de akkor már késő: hallom a jóízű, de közel sem bunkó nevetését.

– Számolom a levegőben keringő porszemcséket – mormogom.

– Miközben küzdesz, hogy a libidód ne legyen olyan aljasul kancás?

– Fogd be! – vakarom meg a homlokom. – Az én idő igenis fontos! – magyarázom.

Nyitja a száját, de be is csukja, nehogy valami éktelen baromság csússzon ki rajta. A keze elemelkedik a hasáról, arról úgy folynak le a vízcseppek, mintha siratna valamit. Elindul a hasam felé, lassan és kíméletlenül határozatlanul. Vár és vár, a szívem szétfeszíti a bordakosaramat, a rácsait eltöri, belém döfnek a csontok. Egyszer, kétszer, a harmadik már nem is bök, hanem simogat.

Fáj, de közben kellemes. Régen éreztem magam ennyire jól, ennyire szabadnak. Josh karja a hasamra esik, megsimítja, aztán simogatja, apró köröket masszírozva a bőrömbe. Baszki, baba, milyen luxuséleted van, hogy Josh téged simogat így?

Josh rám figyel, az ajkam és a szemem között jár a tekintete. A szája megint kiszáradt; szívesen felpuhítanám az enyémmel. A barna szemét szívesen megöntözném, hogy élet virágozzon ki benne. A tenyere felemelkedik a hasamról, de az ujjbegyeit lent tarja, így gyalogol keresztül a bordáimon, majd le a combomhoz. Ott megáll, várja, a lámpa pirosról, zöldre váltson.

– Tudod... – kezdi halkan, ami alapvetően a víz hangos koppanásától a csempén alig hallatszódhatna, de a fülem most kiélezett Josh hangjára, ezért csak őt hallom, olyan hangosan, mintha kiabálna. – Én időből lehetne mi időnk... – javasolja.

Hümmögök.

Végülis, miért ne?

Miért ne baszhatnám el jobban az életem?

Megmarkolja a combom, rövid körme egy pillanatra a húsba váj, de ez nem fájdalmat okoz, hanem kellemesebbé tesz... valamit.

– Milyen igazad van... – engedek meg magamnak egy mosolyt.

– Igazán?

– Hazudnék neked?

Az ölébe ránt.

Halkan cuppannok a combjára.

– Csak szex – szögezem le. – Ne láss bele többet.

– Értem én – neveti, és ajka a nyakamra forr. – Kancás vagy.

– Az lennék – bólintom.

Kecsesen fekteti ajkát az enyémre. Nem mélyíti el a csókot, lassan fedezi fel a szám összes barázdáját. Megnyalja, majd betereli a számba a nyelvét, folytatva a pár hónappal ezelőtt elkezdődött haláltáncunk következő felvonását. Nem tudom, ennek a darabnak mikor lesz vége. Azt sem tudom, egyáltalán szeretném, hogy vége legyen. Van Josh-ban valami, amiért kívánom őt, és ha nem lenne a múltja, már rég több is lehetne közöttünk, mint ez a néha szexre kellesz, de egyébként nem dolog. Fogalmam sincs arról sem, ez a darab hogyan fog végződni. Komédia és tragédia is kisülhet belőle, attól függően a két főszereplő hogyan viseli a tényt, miszerint tudtukon kívül nemzettek egy babát.

Felnyögök, ahogy Josh az ujjait belém meríti. Azonnal kettőt, mohón jár bennem. Valamikor olyan hevesen, hogy a rövid, de elrágott körmei megkarcolják a húst, ám nem szólok érte. Átkarolom a nyakát, a mellemet a mellkasához feszítem, mire a balt megragadva erősen belemarkol. Csillagokat látok maga előtt, elkaphatnám az egyiket, és kívánhatnám, hogy ennek sose legyen vége.

Biztos azt akarom, ennek soha ne legyen vége, vagy pontosan ennek ellenkezőjét szeretném?

– Josh... – suttogom a mosolyra húzott szájába. – Hármat... – fonom az ujjaimat a csuklójára.

– Olivia Roy... – kuncogja. – Ejnye, mit csinálsz velünk? – Elveszi a kezét a mellemről, azzal az alsógatyájába nyúl, és ingerelni kezdi a farkát.

– Kussolj...

– És még csúnyán is beszél – ciccegi. – Nagyon vonzó vagy, nyuszi.

– Nyuszi? Cora cica volt, én nyuszi leszek?

Megrántja a vállát.

– Lehetsz cica is. – Óvatosan letesz maga mellé, majd feláll.

Hirtelen szörnyű hiány söpör át rajtam, mert ahogy közömbösen, rám sem hederítve eláll tőlem, azt hiszem, befejezte; nem akar többet belőlem.

Meglágyul a szívem, amikor lazán visszafordul hozzám, és kilép az alsónadrágjából.

Nyújtott ülésből, térdre pozícionálom magam, egyenesen Josh szemébe pillantva, amiben a vágy szikrázik. Elém lép, a hátam szorosan simul össze az üveggel, dinamikusan koppan az keresztbefűzött kézfejem, amit Josh az üvegnek szorít a csuklómnál, a fejem felé, ezzel meggátolva, hogy a számon kívül bármivel is rásegítsek a vágyára. Lassan nyitom el a szám, és Josh ugyanilyen lassúsággal hatol a számba, szélességre teljesen kitölt, de nem furakodik belém teljesen, amiért a régen bent tartogatott levegő kiszakad a tüdőmből.

– Nyugodj meg, cica... – emeli meg az állam, miközben a farka vontatottan mozog a számba. – Terhesen nem foglak tönkretenni, most csak lazulunk, oké?

Megpróbálok bólintani, de csak a fejem bicsaklik előre, aztán Josh egy erőteljesebb pumpálásánál vissza, a tarkóm az üvegnek ütközne, ha Josh nem tenné oda a kezét, így csak halkan puffan a tarkóm a tenyerébe, ami úgy érzem, megtart, miközben zuhanok a vesztem felé.

Lehunyom a szemem, Josh-nak már nem kell tartania kezem; erőtlenül a fedetlen testem mellé zuhan, szabályokhoz kötötten, amit Josh kimondatlanul megfogalmazott. Nem érhetek hozzá. Bassza meg! Hozzá akarok érni, hallani akarom a nyögését, ami arra buzdít, sose hagyjam abba. Magamhoz sem nyúlok; nem simogatom a nőiességem, még magamra sem pillantok, mert félek, elvenném Josh-tól a teljes látványt.

Josh a két kezét az állam vonalába simítja, és enyhén beljebb nyomja magát, gyorsít a taktusán.

– Irányíts – utasít –, most már használhatod a kezed.

Kinyitom a szemem, kijjebb vezetem a farkát a számból.

A reszkető kezemet a végére szorítom, ujjaimmal cirógatom, ingerlem, hátha a fülem végre hall tőle a nehézkes levegővételen kívül bármit is, ami arra adhat bizonyosságot, hogy élvezi. A szám most már csak az elejét fedezi fel, segítségül hívva a nyelvem.

– Baszki... – Kezét az üveglapnak feszíti. – Nézz rám! Ne legyél szemtelen, most az egyszer nézz rám, amikor kérem!

Elképzelem, mennyire feszülnek meg a hátizmai, és bumm, érzem, hogy elszabadul bennem a pokol, a lángok nem nyaldossák a csontjaim, hanem hamuvá égetik. Édes a bűnhődés. Faktum. Josh az én Luciferem, aki bűnbe ejt, megfoszt a tisztaságtól; bemocskol. Eddig is szennyezett voltam, szárad a vér a kezemen, lelkemben ezernyi démon próbál megbetegíteni, mégis Josh az én ördögöm, ezeket elűzi belőlem.

– Tényleg ilyen kurva nehéz belőled kicsikarni egy nyögést? – háborodok fel. – Vagy nem élvezed?

Kifújja a levegőt.

– Livie, semmit nem élveztem még ennyire – vallja be, elharapva egy nyögést. – Á, meghalok...

Felránt a csempéről, égeti a lábamat a vér; lehorzsoltam, miközben Josh magáévá tette a szám. Imádom ezt a fájdalmat. Most vagyok valakié.

Az övé vagyok.

Örökre?

Nem.

Szeretnéd azért, nem?

Nem.

Hazugsággal áltatni magad, Olivia Roy, olyan, mintha saját magadat csapnád be. Ennyire nem tiszteled magad?

Nem.

Az ölébe vesz, és az üveglapnak támaszt. A homlokomnak dönti a sajátját, óvatosan belém merítve magát.

Teljesen máshogy ér hozzám, mint a múltkor. Akkor nem kis túlzással agresszív volt, bizonyos határt betartva. Most szelíd, nem marja a húsom, hanem simogatja, csókot lehel a vállgödrömbe, majd a homlokát odadönti.

Megöl.

Kérlek, Jóisten, adj egy időgépet, hogy visszamenjek az időbe! Meg akarom javítani Josh-t, hogy sose bántson senkit, majd visszatérve a jelenbe, ahol tudnék rá más szemmel is nézni.

Kilép velem a kabinból, vizes testünk egymásra tapad, a fürdőszoba ablakon átverekedő fény csillagokat vetít az összetapadt bőrünkre. Josh is ezt nézi. Egy éppen a karomról legördülő vízgyöngyöt lecsókol onnan.

– Hová megyünk? – érdeklődöm hatalmas vigyorral a számon, amikor az amerikai konyha felé cipel.

– Mindenhova. Mindenhol meg foglak dugni.

– Erős vállalkozás – ismerem el.

– De nem lehetetlen. – Letesz a nappaliban, a kanapé háta mögé.

A kezemet a háttámlára tereli, a csípőmet megfogva újból belém merül.

Hátradöntöm a fejem, a vállára. A hasamra kulcsolja a két kezét, szorít, hogy a lökések által ne verjem be a hasamat a kanapéba.

Josh füléhez hajolok, és belenyögök. Élvezi. Hajának puhaságába gabalyodik a kezem.

Nem leszek képes ezt elengedni. Azt, ahogy hozzám ér, ahogy inkább a lágy nyögései kísérnek a Mennyország felé, nem a bennem elmerülő férfiassága.

Még mindig nem fejtettem meg, miért akarok hozzá közel kerülni. Már biztosan nem Dalton miatt.

Talán tetszik a lelkemnek, hogy ugyanolyan megtörtek vagyunk, ugyanúgy nem vagyunk képesek más érzéseihez viszonyulni, mégis úgy érzem, ő az egyetlen, aki igazán megért, és én pedig őt értem meg úgy emberiesen.

– Ezt az énedet is szeretem.

– Úriember is tudok lenni. – Rácsókol a nyakamra. – Gyönyörű vagy, drága.

Drága.

Hányingerem lesz.

Dalton is így becézett.

– Nem gyorsítasz?

– Nem. – Határozott a hangja. – Lassan akarom. Hosszan és lassan.

Ameddig elér, az összes csigolyám végigcsókolja. Mohón kapok hátra, fogalmam sincs, miért, csak azt akarom, hogy ne legyen velem most már finom. Elég volt belőle, tetszett, de szeretném a vadabb Josh-t is.

– Ez nem verseny – mondja. – Csak... legyen tökéletes.

– Csináljunk a tökéletlenből tökéletest? – nevetem.

– Aha. Livie, nagyszerű vagy – szaggatottan súgja a fülembe.

Ha eddig nem lett volna világos, akkor ebben a pillanatban azzá vált, hogy ez a pasi, aki jóformán az apám lehetne, ezen a napon végleg elérte, hogy meghaljak tőle.

– Konyha – diktálom. – Vigyél a konyhába, kérlek! – döntöm a kanapé támlájára a fejem.

Az ölébe vesz, homélyos tekintettel meredek a kanapé irányába. Megjegyzem. Akarom ezt az örök emléket.

Josh az asztalra ültet, rám néz, nem kér bebocsátást, tudja, neki állandóan nyitva állok.

Most még lassabban mozog. Szinte megtilt magának minden vadabb mozzanatot. A fülem mögé vezeti az ujját, ott cirógat, miközben lábaimmal átkulcsolva a csípőjét, előrébb lököm őt.

Egymás szemébe nézünk, ahogy a homlokunkat újra egymásnak dönti. Azt hiszem, nála ez a csodálat kifejezésének az egyik apró jele.

– Kérhetek tőled valamit, Livie? És akkor te is kérhetsz tőlem akármit.

Fel sem fogva a kérdést bólintok.

– Úgy emlékezz erre a napra, mintha valami jót tettünk volna.

– Josh – dörzsölöm az orrom az övéhez –, de hiszen jót tettünk! Nézz ránk! Boldogok vagyunk.

Elvigyorodik.

– Valóban!

– Josh... Azt kérem tőled, csókolj úgy, hogy elfeledkezzek a múltadról. Legalább csak egy percre, amíg az ajkamat gyógyítod.

Megcsókol. Már nem is mozog bennem, csak az ajka mozog a számon, de az úgy, mintha az meg tudná menteni a gazdáját a jövőbeli balszerencséktől.

Érzem magamban a vibrációt, ami egyre sűrűbb hullámokat kavar belém. Egyre nagyobb lesz, egyre vastagabb, míg nem összeér, és kidurran. Nyöszörgök a csókba, követelem Josh-t, hogy mozogjon, mert meghalok, ha nem érezhetem magamban, de ő csak csókol, mintha erre teremtették volna.

Mintha egymásnak teremtettek volna minket.

Tudom, hamis érzelem ez, hiszen csak hálás vagyok, amiért ő nem hagyott el. De vajon tényleg annyira hamis, ahogy én azt hiszem, vagy a fele tán igaz lehet?

Finoman a ráncaira csúsztatom a kezem, a szeme sarkában, mire behunyja a szemét. Ellazul, amíg anélkül, hogy mozogna eléri, hogy a csókjától elmenjek.

– Istenem... – sóhajtom a szájára. – Mit tettél velem?

Felszabadított.

Megsimogatja a hasamat, kiáramlik belőlem, lehajol az asztal széléhez, és puszikat nyom mind a nőiességemre, mind a hasam aljára.

Kinyitja a száját, suttog valamit, a fülembe tóduló vér miatt nem hallom, mit. Nem ismétli meg.

– Hé... – bököm meg a mellkasát. – Te következel. Irány a szoba.

Aprót biccentve felemel.

Beesik velem az ágyra. Annyira gyengének tűnik. Ahogy néz, ahogy kicsiket lök rajtam. Mindenre figyel, hogy ne bántson, hogy élvezzem még úgy is, hogy én már elmentem.

Az utolsó lökése mélyebbre megy; túl mélyre; felszisszenek, nem hallhatja, mert hörgése beburkolja a szobát.

Erőtlenül puffan le mellém.

– Azt a kurva...

Felnevetek.

– Már megint mit tettünk? – temetem a kezembe az arcom, ami nem szégyenkezik, minél inkább a boldogság csillog rajta.

– Nem passzolunk össze, de feszültséglevezetőnek kiválóak vagyunk egymásnak – állapítja meg.

– Szerintem összepasszolunk – mondom töprengve –, mindkettőnk ugyanolyan elbaszott.

Némán nevetve a két lábam közé térdel, lehajol, és csókokat hint a hasamra. Puhákat, keményeket, hosszat és rövidet.

Mosolyogva figyelem, ahogy a hasamat buja vigyorral szemléli. Elképzelheti, hogyan fejlődik bennem az ő gyereke.

Amikor majd megszületik, biztos aprónak fog tűnni Josh hatalmas kezében. Mégis minden eltörpül, látva a szemét, mely először kék lesz, aztán remélem, az én zöld szememet örökli. Az óceánjába fogok veszni, és képes lesz egyetlen élőlényként a földön, hogy a mélységes kékségben fenntartson a felszínen, megtanítson úszni még hurrikán idején is.

– Biztos nem szeretnél velem eljönni ma ultrahangra? – kérdezem, és tudatlanul, azonnal megbánva a hajába fűzöm az ujjaimat.

Helyesbítek magamban:

Josh el szeretne jönni velem, de fél, hogy felismerik, és az újságok róla és rólam cikkeznének. Őrült körforgás a miénk, mert én pedig rettegek, ha a hír napvilágot lát, hogy Josh-tól vagyok terhes, akkor Declan és Cora élete is fenekestül felfordul. Mégis hogyan magyaráznák ki, hogy Declan húga, vagyis én terhes Josh-tól?

– Szeretnék, de nem lehet – szomorokodik halkan.

– Az orvosokat köti a titoktartás – magyarázom.

– Sue Cartert is kötötte – ellenkezik.

– Nincsenek már Sue-féle elmebetegek a Griffinben – simogatom meg az állát. – Na, gyere, nézd meg a bébidet. Először lesz róla felvétel, veled szeretném megélni.

– Nem foglak zavarni?

– Nem – csóválom a fejem mosolyogva. – Behoznád a ruhám?

Végigmér.

– Nekem meztelenül is tetszel.

– Joshua... – fújtatom. – Nincs semmi köztünk.

– Nem kell ismételgetned, nem akarok tőled semmit, de a nyilvánvalót nem tagadhatom le: jól nézel ki.

A fülem mögé lapítom az arcomba lógó tincseimet.

– Ez rólad is elmondható. Kaját is hozz légyszi!

Megforgatja a szemét, és kihátrál a szobából. Beharapom az ajkam, ahogy a szemem követi a feszes fenekének útját.

Baszki.

Megint dugtunk.

És képtelen vagyok emiatt büntetni magam, nem is akarom. Se Anja, se Dalton nincs az életemben, azzal fekszek össze, akivel akarok.

A bal oldalon álló éjjeliszekrényre téved a tekintetem, ami Josh-hoz tartozik; ő szokott azon a térfelén aludni az ágynak. Azon egy mappa van, és vagyok annyira indiszkrét, hogy elragadjam onnan, és kinyissam. A rajzai vannak benne. Megemlítette, hogy elkezdett újra rajzolni, de úgy láttam jobbnak, ha nem kérdezem vissza, miket rajzol, csak hagytam őt nyugodtan a gondolataival. Most fellapozom a fedőlapot. Magammal szembesülök.

– Szent Szűzanyám... – akad el a lélegzetem.

Tudtam, Josh gyönyörűen rajzol, de hogy portrét úgy tud rajzolni, hogy úgy tűnik, mintha egy fekete-fehér kép készült volna rólam, az megrekeszti bennem a levegőt.

Ilyen kicsinek látná az orrom? Pedig szerintem nincs annyira szép íve, mint a képen... És a szám sem ennyire telt, igaz, fel van töltve hiarulonsavval, de nem vittem túlzásba. De mégis, az egész kép én vagyok, tehát így kellene kinéznem a valóságban is. Ezek szerint felnagyítom a külső hibáimat.

Ha a külső hibáimat ennyire nagynak látom, miközben abból kívülállóként semmi nem ismerhető fel, akkor talán ilyen lennék belül is? Lehet, nem vagyok annyira defektes, mint gondolom magam, csak el kellene magamról hinni, ahogy érzek és ahogy azt kifejezem, az, ha nem is teljesen, de nagyjából rendben van? Ha ez tényleg így van, és elhitetem magammal, hogy a változásért csakis én vagyok a felelős, akkor megbarátkozhatok magammal.

Kedves énem... Azt hiszem, beszélgetnünk kellene egymással arról, miért utállak. Lássuk a tényeket:

Nem tudtál dönteni két férfi között, és nem ez volt az első alkalom, tinikorodban is ez okozta néhányszor a vesztedet. De ez még nem jelenti azt, hogy rossz ember lennék, csupán azt, hogy máshogy működik. Mi ez a másság bennem? Lehet, az analfabetizmus miatt összekeverem a barátságot és a szerelmet, és nem tudom őket azonosítani, csak hosszútávon? Lehet.

Nem tudod kifejezni az érzelmeidet, és ezért szar alaknak gondolod magad?

Sebaj, ahogy Cora mondta, ez csak jó lehet rendőrként, az ismerőseimnek pedig el tudom mondani, mit érzek, ők segítenek kitalálni, milyen érzés kavarog bennem.

Nem látom át sokszor az emberek érzéseit?

Nem gond ez sem. Így az idegenekhez bizalmatlanul állok, nem férkőznek a közelembe, ez rendőrként megint jó ismérv, hiszen nem lehetek megvesztegethető, a gyanús dolgokat előbb ki fogom szúrni, és ha egy bűnöző manipulálni akar, biztosan nem fogok behódolni a bájainak.

Hol itt a baj?

Sehol!

Csak meg kell értetnem magammal, másnak lenni nem rossz dolog, hanem kiváltság. Unalmas emberek járják a földet, és itt vagyok én, aki teljesen ellentétben áll az unalmas jelzővel.

Elcsúsztatom a lapot, az ágyneműre teszem, és a következő képre bámulok.

Ezen Cora van. A hegeivel együtt rajzolta le. A papír sarkába apró betűk íródtak. Egyébként gyönyörűen ír. Sosem láttam ilyen fodros betűkkel férfit írni.

Sajnálom. Írja a papíron.

Sajnálom, hogy nem mertelek igazán szeretni. Ha megtettem volna, ma még mindig a feleségem lennél.

Sajnálom.

Tudok szeretni.

Nem bírom tovább olvasni, inkább elveszek egy másik képet.

Ezen is én vagyok, szintén csak grafitot használt az elkészítéséhez. Egy babát fogok a kezemben, akinek orrát az enyémhez érintem. Boldog vagyok rajta. A baba is boldog. Érzi, hogy szeretem. A baba tátott szájjal vigyorog, szinte hallom a képen, hogy sikít az örömtől.

Ki tudom fejezni, hogy szeretek valakit!

Megfordítom a papírt.

Hát.

Nem gondoltam volna, hogy Josh egyszer azokkal a betűkkel fog megsiratni, amit leírt a rajz hátuljára.

Jó anya lesz.

Számomra egy anya akkor lesz lelkileg is anya, ha nem csak magán, hanem másokon is segít. Ha mindenkiben lát valami szépet, még ha a többi ember csak a szemetet látja.

Bele mert nyúlni az algás vízbe.

Mert benne keresni.

Fázott a keze, de keresett tovább.

Mert engem kihúzni.

Megkarmoltam, de húzott tovább.

Mert engem megtörölni.

Bántottam, de törölt tovább.

Mert engem ápolni.

Visszaestem a mélybe, de ápolt tovább.

Mert nekem esélyt adni.

Folyamatosan eljátszottam, de adott többet.

Megmentett.

Felemelt.

Régen éreztem úgy, hogy lenne miért élnem.

– Jó anya leszel – jön a hangja az ajtóból. Kezében tálcát tart, a vállán nyugszik a ruhám, még szexibb is lehetne, ha nem vette volna vissza a ruháit, így csak olyan félig szexi.

– Én még ilyen szépet nem olvastam.

– Nem is olvashattad volna el. – Leteszi a tálcát az éjjeliszekrényemre, a ruhámat az ágyneműre hajítja. – A tulajdonjog fogalmát rendőrként ismerned kellene – zöttyen le mellém.

Az ölébe hajtom a fejem.

– Mi a faszért bántottad Corát... – vicsorgom a nadrágjába. – És a bátyámat. Faszomba.

– Mit javítana a helyzetünkön? Hogy szerelmes lennél egy nárcisztikusba? Drága, életedben akkor ejtenéd magadon a legnagyobb vágást. Gondolj bele, mennyire voltál rossz passzban, amikor Dalton után kuncsorogtál.

Felemelem a fejem, egyenesen ránézve.

– Azért volt?

– Dalton nagyon hasonlít rám. – Igen, ezt észrevettem... – A vonásai nagyon erősek. Minden szónál, ami durvább volt, te... megtörtél belül, és hiába hitetted el magaddal, jól vagy, nem voltál. Megvagdosott belül, és csak azért nem érzed, mert ez belső vérzés, de hidd el, az sokkal halálosabb.

– Próbáltam őt szeretni, de nem engedte...

– Egy nárcisztikust nem lehet szeretni. Megpróbálhatod, de azzal magadat gyűlölöd meg. Ez az egész nárcizmus alapja: te mindent odaadsz, a másik fél pedig csak annyit, hogy ne akarj tőle elmenni. Soha nem fogsz tudni elmenni, ha nem vagy elég erős. Márpedig...

– Nem vagyok elég erős?

– Nem. Addig nem leszel, míg nem akarod őt elfelejteni. Akarni kell.

– És ha nem akarom elfelejteni?

– Ne felejtsd el, ha nem akarod. De számolj vele, hogy ezáltal ott lesz a fejedben a legszebb pillanataidban, hogy azokat elrontsa. Olyan, mint a rák, Olivia: halj meg, vagy járd végig a gyógyulás útját.

– De te már nem ilyen vagy... Te annyit adsz, amennyit tudsz, és neked személyiségzavarod is van, Daltonnak nincs!

– Én kezelve vagyok, Dalton nincs. És Livie, ne hidd azt, hogy annyit adok, amennyit tudok. Többet adok, mint adtam pár évvel ezelőtt, de adhatnék többet is, bár nem fogok.

– Ez is sokat jelent – rámolom a vállára a kezem.

Felveszem a melltartómat, és a pulóveremet, kicsit sértve érzem magam, amiért Josh nem segít, hanem az ágyon ülve bámul ki a fejéből, valamiért most már cseppet sem vidáman, inkább szorongva.

Előbb még boldog volt, most mi történt vele?

– Livie – szólal meg kissé hangosabban. – Kérlek, ne hagyj el...

– Mi!? Miért kellene?

– Nem tudom. Engem senki sem szeret.

– Josh, nem hagylak el. A babám apukája vagy, itt leszek neked örökre.

Elmosolyodik, de látszik, hogy hamis.

***

Josh megkönnyebbültén fújja ki a levegőt, amikor az orvos ránk csapja az ajtót. Cora olyan útvonalat javasolt, ahol beteg egyáltalán, orvos is csak keveset jár, így feltűnés nélkül bejöhettünk a kórházba.

Levetem a kardigánom, a fogasra akasztom, Josh mellett szorosan megállok. Az orvos pár papírt rendezget a polcon, majd vastag lencsés szemüvegével rám néz. Megvakarja a feje tetejét, ahol az ősz hajából már egy szál sem akad.

– Volt már vizsgálaton? – kérdezi, tekintetét köztem és Josh között járatja.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, kilenc hetes voltam, és Steven Hall szerint, értelmetlen lett volna elmenni az első vizsgálatra, hiszen az időpont miatt akkor már kiestem volna a tizedik hétből – mondom monotonan, fapofával.

Az orvos tekintete meglágyul, barátságosabban biccent.

– Értem. Akkor talán... neki is kezdhetnénk – mutat az vizsgálóágyra.

Igen, és talán nem kellene ilyen serényen bámulni Josh-t mellettem.

Felfekszek az ágyra, meglepetésemre Josh ebben segít. Feltűröm a pulóverem a hasamnál, a nadrágot letolom a csípőm alá.

Az orvos rákeni a hideg gélt, mire a karom libabőrbe öltözik. Josh ezt észreveszi, megsimogatja, de attól csak még rosszabb lesz. Arra az érintésre emlékeztet, amivel ma illetetett a ház minden szegletében.

Francba... Jó volt. Kicsit más, de valamiben mégis olyan volt, amit én tényleg szeretnék érezni nemcsak a szexben, hanem egy férfiben. De ő Josh – emlékeztetem magamat –, egy erőszaktevő, két személyiségzavarral megátkozott férfi, aki küzd a démonjaival.

Nem sodorhatom magam olyan veszélybe, hogy beleszerelmesedek, alapvetően van bennem még annyi önmegtartóztatás, hogy nem teszek ilyet, miközben tudom, mennyi fájdalmat okozott a bátyámnak és Corának.

Az orvos a vizsgálófejet a hasamra csúsztatja. Megiramodik a pulzusom. Most fog kiderülni, a babám egészséges-e. Ha nem... azt hiszem, ennyire nem lehet velem kegyetlen a sors.

A monitorra nézek, és amint megjelenik rajta az eldeformálódott testecske, valami felszakad bennem; egy régen ott tartott traumám, és azt könnyekkel tessékelem ki magamból.

Bloom is ugyanígy nézett ki. A pici karját feljebb tartotta, és szorosabban kuporodott össze, de ettől függetlenül számomra hasonlóak, mert belőlem vannak.

– Olyan mintha hokiütőt fogna – jegyzem meg, Josh-ra nézve.

Szerintem nem veszi észre, hogy a kezemet fogja. Az ajkán lévő vigyor igazi, és ahogy közelebb hajol a monitorhoz, a sok évnyi stressztől származó ránc eltűnik; belesimul a feszes bőrébe. Megszorítja a kezem, éppen annyira, hogy azt érezni lehessen, közel sem durván. Mintha ezzel jelezni akarna, ha én zuhanok, megtart, történjen bármi is.

Tudom, hogy megtartana.

– Szépen fejlődik a baba – adja tudtunkra az orvos. – A kromoszómái is rendben vannak, bár a teste kicsit kisebb, habár, ha jól emlékszem, maga is ilyentájt az anyja hasába aprócska volt – mosolyog rám. – Vizsgáltam az anyját, Miss Roy, amikor magával volt terhes.

– Akkor nincs baja a babának? – rakom a kezem a hasamra, figyelmen kívül hagyva, hogy a gél bepiszkolja.

– Egyelőre fejlődési rendellenességet nem tapasztalok.

– Meghallgathatnám a szívét?

– Feljebb vehetem a hangot, ha szeretné.

– Nagyon is szeretném!

Most igen. Most készen állok rá, halljam egy másik élet hangját, ami a hasamban fejlődik.

Édes a hang. Megsimogatja a lelkem, beköti rajta a sebeket. Olyan, mintha egy kis láb járkálna a padlón, vagy mintha gügyögne hozzám, szólva nekem, mennyire hálás, hogy adok neki esélyt. Hogyne adnék! Ez a kis csöppség a mindenem lesz, és megteszek mindent, hogy jó anya legyek.

Jó anya leszek.

Josh rám néz, és megsimogatja az arcom.

– Jó anya leszel... A legjobb, Liv. És boldogan foglak téged támogatni.

A száján elhúzom a kezem.

– Jó apa leszel. Josh, nem bántam meg. Egy percre sem. Ennek így kellett történnie. Valami azt akarta, együtt birkózzunk meg a problémánkkal. És megtesszük, megteszi ő – körkörösen cirógatom a hasam. – Múltunk ellenére jó család leszünk. Mert Bloom ezt akarná.

Csókot nyom a homlokomra, nem szerelmes, nem baráti, ezeknél sokkal erősebb. Kötelékcsók. Így nevezem el. Mely csók összeköt minket bárhol, bármikor.

A kisbaba a kötelékünk, vezet minket egy boldog élethez. 

***

Sziasztok! 

Remélem, elég spicy-ra sikeredett a rész Josh és Olivia között; nem bírnak magukkal. 

Közeledik a vége, ha mondhatjuk így, hiszen 13 fejezet van hátra, így 12 hét múlva véget érnek a Olivia kalandjai Detroitban. 

Mit gondoltok, a végén kit választ majd? 

Sajnos vagy nem sajnos, a döntésem nagyon sokatoknál ki fogja verni a biztosítékot, de úgy éreztem, ez Olivia személyisége, szóval megugrom (azt lehet, megutáltok emiatt xD)

Szép napot Nektek!