Reszketve nyitok be a lakásomba, a másik kezemmel a hasamat simogatom. Miután eljöttem Coráéktól, nem tudtam hazajönni azonnal, kellett egy kis idő, mire valójában felfogom, mi történik velem. Bár sikerült megértetnem magammal, terhes vagyok, még mindig nem tudom, hogyan mondjam el Josh-nak. Biztos nem úgy tervezte, hogy felcsinál. Csak egy éjszakát akart, amin jól érzi magát, erre teherbe ejt.

Egyszer olvastam egy ilyen Shawn Mendes fanfictönt. Hát, most megírhatom az enyémet is, úgyis lesz időm, az őrmester azt sem engedi, hogy a papírmunkát vigyem. Az lesz a címe, hogy „A seggfej, aki megmentette az életem." (Maximum nem térek ki rá, hogy majdnem miatta haltam meg, amikor berúgta a fegyverem a komód alá.)

El fog menni tőlem. Leordítja a fejem, (attól is félek, hogy megüt), és elköltözik. Ami persze nem lenne akkora probléma, ha lenne valaki, aki mellettem maradna, de úgy néz ki, mindenkit elüldöztem magam mellől. Nem érdekel. Ha kell, egyedül szállok szembe bármivel is, megtartom Bloom kistestvérét. Nem fogok megint vétkezni. Érzem és tudom, jó anya leszek. Az érzelmek lehet, nem mennek, de meg tudom neki adni azt, amivel elhiszi, az anyja szereti; mosolyt, csókokat és szeretetet. Utóbbit az összes érzelem közül a legjobban tudom kimutatni, szeretetnyelvem az érintés. Meg tudom csinálni! Meg kell tudnom csinálni.

Jó anya leszek. Csak azt nem tudom, hogyan kezdjek neki, egyelőre rossz emberként kezelem magam, akkor hogyan várhatom el az agyamtól, hogy jó anyaként viselkedjen?

Josh a szemét dörzsölve kijön a szobából, oldalra dönti a fejét.

Megállok. Ő is megáll. Úgy néz rám, mintha nem evilági lennék. Valószínűleg azt is gondolja.

– Elárulnád nekem, Livie – kezdi, mire az összes csontom átveszi a testem vibrációját –, hogy Dalton miért vitte el innen az összes cuccát, és aztán miért köszönt el tőlem úgy, hogy: a kurva anyád, te geci? Tudom, nem vagyok a szíve csücske, de azért ennyire nem is utál.

Pislogok párat, a hasamról elveszem a kezem, hogy ne keltsek gyanút. Közelebb lépek, annyira, hogy túl közel sem érezzem magam hozzá.

– Most nem tudom, utállak vagy szeretlek – mondom hol gyengén megformálva a szavakat, hol keményen hozzávágva.

Megdörzsöli a tarkóját egy keserű félgrimasz kíséretében.

– Szerintem utálsz, engem szeretni nem igazán lehet.

– Ahogy engem sem – morgom.

A nappaliba megyek, leülök a kanapéra.

Josh utánam jön, bár nem sietve mellém ül, szintén nem túl közelre.

– Mit csináltál? – kérdezi, hangjába inkább aggódás, mintsem szemrehányás toldódik.

– Hülyeséget, mint mindig.

Az asztalon lévő tálért nyúl, amit elém tesz.

– Szerintem inkább Dalton reagálja túl. Mindig ezt csinálja. Mióta rájött, mekkora fasz vagyok, azóta a bizalma megingott mindenkiben, és egy apró hiba miatt ellenségként tekint rád.

– De, amit én tettem, nem apró hiba volt – sóhajtom, a tálból egy marok cukrot tömök a számba. Nem érdekel, hogy az M&M's cukrok benne most nemcsak pirosak. – Elkúrtam.

Szó szerint.

– Oké – fordul felém a teljes testével –, rájött, hogy dugtunk?

– Nem kifejezés, hogy rájött... De nem... nem ezért pikkel rám... én...

Csengő.

Ez a valaki, aki az ajtóban áll, megment vagy jobban belesodort a galibába. Dalton lehet. És ahogy ez a gondolat eljut a szívembe, azonnal felpattanok, és az ajtóhoz sietek. Amikor azonban kinyitom, szembesülnöm kell a valósággal: Cora jött.

– Szia! – köszönök meglepetten. – Őőő... jól vagy?

– Hát, nem kimondottan. – Az ajkába harap és lesandít az ujjára. A szívem kettétörik. Nincsenek rajta a gyűrűi, se az eljegyzési, se az ígéret gyűrű.

– Ugye nem...?

Megrázza a fejét.

– Nem. Még együtt vagyunk – mosolyog szomorúan.

Még.

– Most... miattam veszekedtetek? – A kiszáradt számat kaparom a hegyes körmömmel. – Cora, nem akarom, hogy miattam veszekedjetek!

Megint elmosolyodik. Konkrétan érzem, mennyire megviselte az összekapás Declannel. A szeme piros; sírt és beesett. Szája kiszáradt, hámlik. Reszket a keze, pedig traumatológus volt; tudja kezelni, ha akarja.

– Mindenhol előfordul az ilyen, Ollie.

– De ti még sosem veszekedtetek! – kontrázok.

Egy pillanat kínos csend.

– Igaz... de... ami késik, nem múlik.

– Ree-ree...

– Semmi baj – int le. – Nem a te hibád. Declan... ma nagyon megbántott. Azt hiszem... nem is tudom... talán mégsem olyan figyelmes, mint ahogy gondoltam azt éveken keresztül.

– Mit csinált?

Megölöm a bátyám. Cora nincs jól; mindjárt elsírja magát.

Ennyit ér a bátyámnak a szerelme? Ha haragszik is rá, nem szabad Corához meggondolatlan mondatokat vágni, felsértheti a múltját. Ha az a heg felszakad, nagyon nehezen csillapítható a vérzés, örökre tátongó lyuk is maradhat utána.

– Olyat mondott, amit egy bántalmazottnak nem lenne szabad. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, de megszólalt a fejemben a vészcsengő, hogy talán... mégsem fog működni... Megfogadtam, hogy meghúzom a határaimat, és ha baj van, legyen szó Declanről, vagy akármi másról, lépni fogok, nem akarok megint belekerülni egy körforgásba, amiből nem menthetem meg magam. Mindegy. Ez most nem lényeg. Miattad vagyok itt.

– Miattam?

– Még szép, Ollie. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy megharagszom rád?

– De... Josh-tól van – fogom suttogóra.

– Nem érdekel. Az egy baba, nem tehet róla, kitől van – hangsúlyozza. – Apropó Josh! Itt van?

Bólintok, mire elvigyorogja magát. Elsiklik mellettem, be az előtérbe.

– Josh! – Cora hangja lágyan hat, de mélyebbre ásva benne, érzem a pánik gyenge erejét.

Josh úgy jön elő a nappaliból, mint akit éppen a kivégzésére hívnak. Megnyúlt a képe, az ujjait tördeli a hasa előtt.

– Cora... Hű... gyönyörű vagy!

Cora halványan elpirul, majd rálegyint.

– Túlzol. A lovebombing már nem nyerő nálam. Hogy vagy?

Josh ügyetlenül megrántja a vállat, ezzel nem azt sugallja, minden rendben, bármennyire is ez volt a célja. Így ütközik ki, mennyire nincs barátságban önmagával.

– Volt már jobb, de rosszabb is – válaszolja tömören. – Bántott? – kérdezi Josh, Cora gyűrűjének hűlt helyére pillantva.

Cora habozik a válasszal, végül ő is csak megrántja a vállát.

– Nekem bántás volt. De nem úgy bántott, mint te.

– Nyilván Declan húdeszuper Roy nem bántja a menyasszonyát – horkantja.

– Akinek haragudnia kellene a másikra, én vagyok – megy közelebb Cora Josh-hoz, ő azonban hátrál –, mégsem teszem, szóval légyszi, tartsuk meg az emberi mivoltunkat, ne viselkedjünk állatként.

– Ja, hogyne – bólint Josh lomhán. – Mit akarsz itt?

Cora rám néz, oldalra dönti a fejét, mire beharapom az ajkam, némileg jelezve, nem beszéltem Josh-sal.

Kihúzom magam, Josh szemébe képtelen vagyok nézni, a szőnyeget fixírozom. Egy pillanatra felpillantok, Cora sürgetően kever hullámokat a kezével a levegőbe.

Nem tudom, mitévő legyek. Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni Josh a tényre, hogy apa lesz, végképp nem akarom látni, amikor rájön, felcsinálta a legnagyobb ellenségének húgát. Össze fog törni, újra lesüllyed a hullámok közé, amiből félig kirángattam azzal, hogy egyedüliként törődtem vele. Megfullad, és lehet, megyek utána. Nem menekülhetek a jövőm elől. A múltam elkapott, a jövőm is el fog. Most már csak a jelenem lehet a szövetségesem.

Nem így terveztük... Csak egy éjszakát akartam, ahol nem gondolok a jövőre... hát, akkor ugyan nem gondoltam, de tettem róla, két hónappal rá csak azon járjon az eszem.

Mi lesz, ha nem leszek jó anya?

Mi van, ha valamit rosszul csinálok, és a gyerek felnőtt korára olyan lesz, mint az apja?

Josh tudja majd szeretni őt? Hiszen nárcisztikus, ők nem tudnak szeretni... csak ha valami erős indíttatásuk van vele.

– Josh... – fújom ki a levegőt hosszan, késleltetve a vallomást –, terhes vagyok. Tőled.

Josh pislog, elnyújtva, tátott szájjal. Mereven áll, mutatóujjának köröm hegyét a szájába veszi, ráharap, majd a hasamra vezeti azt az ujjat, a levegőben megállva. Úgy csüng a semmiben, mintha érezni akarná a kapcsolatot a saját gyerekével.

Corára tekint, aztán vissza rám.

– De... használtam gumit.

– Valószínűleg kiszakadt, és nem vettük észre. Rajtad kívül nem feküdtem össze senkivel. – Rossz rágondolni, Cora hallja ezeket a szavakat. Összefeküdtem Josh-sal, a volt bántalmazó férjével.

Nem vagyok normális, Daltonnak igaza van.

– Daltonnal sem? – szorítja össze szemöldökét gyanakvón.

– Vele sem. Úgy nem.

– Hm... – Josh ennyit hallat, majd se szó, se beszéd átmegy a közlekedőből a szobába. Halkan csattan utána az ajtó.

Tönkretettem mindent.

Üreges a szívem, leeresztett belőle az összes szeretet, amit elraktároztam az évek alatt. Teli tartálya üresen áll, kifosztotta a saját gazdája. Arra vár, hogy valaki kipukkassza.

Cora óvatosan a hátamra rakva a kezét, betessékel a nappaliba, leül velem a kanapéra.

– Azt hiszi, elveteted – szólal meg, Daisy fülét vakarva. – Ollie... – Felsóhajt. – Nem lesz vele könnyű. – A két kezébe fogja az enyémet.

– Tudom.

Túlélem. Megcsinálom. Ez egy anya egyik dolga. Élni a gyerekéért.

– Josh személyiségzavarai próbára fognak tenni. Biztos ezt szeretnéd?

– Nem fogom elvetetni, Cora – nézek egyenesen a szemébe. Két anya szeme találkozik, az ő pillantásban megtalálom az enyémet.

– Én sem szeretném, hogy elvetesd. Tudod, hogy... – Becsukja a száját.

– Csak nagyon extrém körülményeknél támogatod az abortuszt – fejezem be a mondatát, mire bólint. – Félek... – vallom be. – Nincs senkim, aki segítene. Mindenkit eltaszítottam magamtól.

A combomba marok. Úgy felsejlik magam iránt a gyűlölet, hogy egy pillanatra megint elgondolkozom, el kellene vetetni a babát. Nem menne. Mire arra kerülne sor, elszöknék, és ha kell, egyedül szülnék egy erdőben. Hiába félek, nem fogom magam jobban megutáltatni a lelkemmel. Megszülöm bármi áron, jó anya lehetnék. Tanulok majd könyvekből, talán Corától, és semmiképpen nem fogom anya nevelési stílusát átvenni. Ha a baba összefirkálja a falat, megcsóválom a fejem, megszidom, de aztán megdicsérem, igazán szépet firkált, de azt tegye legközelebb egy lapra. Ha elesik, és piszkos lesz, nem azt fogom mondani: figyelj már az orrod elé. Felemelem a homokból, megpuszilgatom, és segítek neki átöltözni.

Nem tudom, mennyire fogom tudni levetkőzni azt a merev neveltetést, amit anya rám aggatott, de próbálkozni fogok. Egy anya igazán akkor lesz jó anya, ha próbálkozik. Lehet, nem sikerül betartani az ígéretét, lehet, hibázik, de az a szép, hogy javíthat, és minden ilyennél tanul, hogy legközelebb a próbálkozás sikerrel járjon.

Kicsordult könnyeimet a pulóverem ujjával itatom fel. Cora a vállamra hajtja a fejét.

– Én itt vagyok, neked – simogatja meg az arcom. – Mindig itt leszek, oké? A barátnőm vagy. Még ha Declan úgy is dönt, nem segít, én itt leszek. Meg kell neki is, Chrissynek és Brycenak is értenie, hogy te más vagy. Ez a másság nem rossz, hanem különlegessé tesz. Olyanok, mint az én hegeim – simítja meg az örökre ott húzódó sebhelyeket az arcán. – Ha elfogadod őket, boldog leszel az idők végezetéig. Nem vagy rossz ember, Ollie. Csak más. Tehernek érezheted sokszor, de közben ez tesz téged erősebbé. Hiszen alexitímiásként te fogod meglátni az emberek valódi arcát, nem engedsz majd a hazug könnyeknek vagy mosolyoknak. Jobban át fogod látni a helyzetet, mint a munkádban bárki más. Ez egy kiváltság, amivel kötelező élned. Becsüld meg, mert büszkeség, ami valóban vagy.

Nagyon hangosan zokogok, Cora mellkasára döntve a homlokom.

Gyengéden eltol magától, hogy a szemembe nézhessen.

– Menj be hozzá – bök az előtér felé. – Add tudtára a döntésed.

Biccentek.

Mire háromig elszámolhatnék, összeszedve a gondolataimat, amik szanaszét hevernek a testem minden pontján, már a szobám ajtajának a kilincsét nyitom le, és belépek, áttörölve az arcomat, felitatva könnyeimet.

Josh az ágyon ül, kezében rajzlap van, fogai közé présel egy elrágott ceruzát. Felnéz a lapból, halványan mosolyog, bár egyáltalán nem igazi, nekem a szívembe mégis visszatölt egy adag szeretetet.

– Meg akarom tartani – ülök le mellé.

Leteszi maga elé a papírt és a ceruzát. Úgy néz a szemembe, mint aki süket a hangomra, és a szememből akarja hallani az utóbb mondott kijelentést.

– Meg akarod? De tőlem van. Tőlem – ismétli, a hatás kedvéért magára mutatva.

– Ha egy sorozatgyilkostól lenne, is megtartanám. Szeretném őt. De kérlek, maradj itt velem. Segítened kell, egyedül nem megy.

– Nem tudom, jó ötlet-e, Livie. Félek, bántanálak, tettekkel biztos nem, de szavakkal... Azok még mindig élesek...

– Az enyémek is. Majd tanítjuk egymást, együtt fogunk szülőkké válni, tesszük ezt úgy majd, hogy a gyerek boldog legyen.

Elmosolyodik.

– Apa leszek! – kiált fel. – Hallod, apa? – néz fel a plafonra. – Lesz egy unokád! – Megfogja a két vállam, és magához húz.

Nem teljesen őszintén nevetve, de megölelem, megpuszilom az arcát, remélve, a babám azt a tökéletes arcot fogja kapni, mint amilyen Josh-nak van, és nem az enyémet, amin valahol még mindig látszódik a tinikorban szerzett akne halvány hege. Viszont szeretném, hogy az én szememet örökölje.

Josh ölébe húzom magam, nem érdekel, talán ez túllép egy határt. Már régen átballagtam a határ túloldalára, és még élek. Most érezni akarom őt. Bennem fejlődik az ő másik élete. Megcsókolom homlokát, Josh keze a hasamra szalad, megsimogatja, bebújik a pulóverem alá, a köldökömnél körül rajzolja a bőrt.

– Hálásan köszönöm – suttogja a fülembe. – Kaptam tőled egy esélyt, és azt hiszem, ma megmentettél... megint.

– Sokkal jössz, Brown.

– Behajthatod rajtam. – Végigmér. Keze felcsúszik a melltartómhoz, de azonnal le is esik onnan, vissza kettőnk hasa közé.

– Ó, hidd el, be fogom.

Lágy csókot forrasztok újra az arcára, majd leszállok róla, a melegség, ami a bőréből áradt ki, hiányzik. Éppen időben szakítom meg kissé intim helyzetünket, mert Cora bedugja a fejét az ajtón.

– Nem akarok zavarni, de... aludhatok itt? Én ma vissza nem megyek ahhoz a bunkó tuskóhoz – emeli meg az orrát. – Remélem, Nala és Dillon megsüketíti.

– Nem kell megetetned őket? – kérdezi Josh.

Cora lehajtja a fejét.

– Nincs elég tejem két babára. Különben is, már vacsoráztak, ha éhesek lesznek, Declan intézi. Vagy sírva hívja fel apát, hogy mit kell csinálnia...

– Apát? – Josh-nak összeszűkül a szeme. – Stevent apának hívod?

– Mivel az igazit megöltem... – Elharapja a szó végét. – Nekem Steven az apukám. Nem a vérszerinti, de az igazi.

– Aludhatsz mellettem, Cory – ajánlom fel. – Vagyis... inkább ez egy kérés... aludnál velem?

Cora sokáig csendben marad, karját a mellkasához fonva fontolja a válaszát.

Tuti, hülyének néz.

– Livie szereti, ha valaki úgy mutatja meg neki, számít az illetőnek, hogy közel van hozzá – magyarázza Josh. – Alexitímiásként fontos neki az érintés, a testi kontakt.

Hálás mosolyt ejtek meg felé.

– Ó! – Cora szemöldöke a magasba emelkedik. – Alszok veled szívesen. Csak azt hittem... mindegy...

Rásandít Josh-ra. Josh nem veszi észre, de én igen. Cora azt hitte, azért akarom, hogy mellettem aludjon, mert félek Josh-tól. Érdekes. Sosem féltem tőle. Még a szövetkezésünk legelején sem, pedig akkor, ha megtartom a távolságot, nem így alakult volna. De a múlton nem változtathatok, őrlődhetek rajta, de azzal a jövőmet roncsolom. Az éjjeliszekrényre nézek; a szívemből egy aprócska darab, ami még Daltonhoz tartozott, letörik, de ez inkább kellemes érzés, mintha egy rossz fogat húztak volna ki. A majom, amit kaptam tőle, amikor sikeresen teljesítettem a vizsgám, eltűnt. Elvitte. Szerinte nem érdemlem meg, hogy közöm legyen hozzá. Talán ez így is van. Egyikünk sem érdemli meg a másikat, más-más okból kifolyólag. Dalton nem akart változni értem, nem küzdötte le a nárcisztikus vonásait, én pedig nem engedtem abból, hogy Anjával akarok lenni. Nem sejtettük, hogy megbántjuk a másikat, csak akkor, amikor már késő volt megbeszélni. Ez így van jól. El kellett engednem a múltamat, hogy megszerezzem a jövőm kulcsát.

Elfekszek az ágyon, betakarom magam, Cora mellém fekszik, nem túl szorosan. Szerintem taszítja a bőröm. Mesélte, hogy nagyon hasonlít Declanéra, és mivel most rettenetesen haragszik rá, nem is akar rá emlékezni.

Josh feláll, de visszaül az ágyra.

– Én... aludhatok itt bent? Csak a padlón.

– Nem. – A hangom határozott. Nem hagyom, hogy Cora újabb traumát szerezzen. – Ott a kanapé. Ez most lányos alvás.

Cora felemeli a fejét a párnáról.

– Maradhatsz. Akár Ollie mellett, engem nem zavar. Csak ne érj hozzám... kérlek.

Josh rám néz.

Felsóhajtok, és arrébb csúszok, Corával ellentétben ő szorosan simul hozzám, bebújva a takaró alá.

– De ha hozzáérsz Corához, megöllek – morgom.

Cora álomittas hangon dohogva könyököl fel, és hajol át rajtam, közel Josh-hoz.

– Lehúzod rólam a takarót a tohonya testeddel! – Visszahúzza a takarót.

– Nem igaz. A feneked fogja fel – kontrázik, a Corát fedő takaró összes részét lerántja.

– Most meg nagy a fenekem? Pár évvel ezelőtt meg kellett volna műtettnem, hogy tetszen neked.

– Tudod, hogy nem gondoltam komolyan... – dünnyögi. – Fú, fordulj már meg.

Cora rácsap a kezére, és visszaszerzi a takaró saját részét.

– Fordulj meg te! Idegsítő vagy és különben meg, állandóan horkolsz!

– Mondod te! Declan hogy viseli el, a menyasszonya egy láncfűrész hangjával vetekedik?

– Tudod... neki nem horkolni szoktam – állja a tekintetét.

– Hm... igaz. Nyögni viszont kurva szexin tudsz. Nem lovebombing, kedves Cora, csak megállapítottam egy tényt.

– Igazad van, nyögni tényleg szexin tudok, szerencsére, nem miattad.

– Nyög helyetted más, mondjuk Livie.

Felsóhajtok. Mindig így marták egymást, vagy csak engem tisztelnek meg ezzel a végtelenül furcsa párbeszéddel?

– Részeg voltam és füveztem. Soha többet nem teszek ilyet.

– Várd ki, amíg újra meglátod a farkam – fordul a másik oldalára.

– Adj neki egy nagyítót is – fűzi közbe Cora.

– Akkor nem volt kicsi, amikor lovagoltál rajta?

– Megbecsültem a kicsit.

– Fúj, de utállak! – mutatja fel a középső ujját Josh.

– Én is téged, Josh.

Mindkettőjük hangjában pimaszság vegyül.

Ahogy Josh keze a csípőmre fonódik, mikor felé fordulok, úgy érzem, könnyű vagyok. A hasamra helyezi a kezét, óvatosan simogatja, ezzel bíztatva, örökre itt lesz nekem.

Josh jó apa lesz. Összetörte őt annyira a sors, hogy ne kövesse el azokat a hibákat, amiket az anyja tett vele. Az utazásom vele lesz teljes.

***

– Figyi már, Miss Tökéletes... – Josh hangja kizökkent a gondolataimból, ami Anja és Dalton körül forgott.

Cora bandzsít egyet, Josh felé fordul, kezében forró olajtól teli serpenyőt tartva.

– Mi van már? – fújtatja Cora.

Josh elé áll, hátrafűzi a kezét, ott a derekába mar.

– Olyan pisztácia krémes palacsintát csinálsz?

– Ja.

– És... csinálnál nekem is?

– Idióta vagy? – dönti oldalra Cora a fejét. – Neked csinálom amúgy is.

Josh teste ellazul, még halványan mosolyog is egy pár pillanatra, de utána megint azt a merev arcvonást veszi fel, amivel Corát nézni szokta.

– Ó! Akkor kösz.

Cora fog egy tányért, ráteszi a palacsintát, megkeni a pisztáciakrémmel, amit maga csinált. Az asztalhoz viszi, és lerakja Josh-nak.

Átjön a nappaliba, leül mellém, kezében egy gőzölgő kávéval.

– Hihetetlen vagy – suttogom úgy, hogy Josh-hoz egy hangfoszlány se érjen el –, bántott téged két éven keresztül, mégis annyira barátságosan állsz hozzá.

– Mert nincs bennem harag – válaszolja halkan. – Josh kezeletlen személyiségzavara olyan embert hozott elő, ami valójában nem ő volt. – belekortyol a kávéba. – Ettől függetlenül nem leszek vele puszipajtás, csak emberként kezelem. – Hátrafordul, mosolyogva szemléli, ahogy Josh falja a palacsintát. – Nagyon küzdött, hogy javuljon. Látom rajta, hogy akarja.

– Valóban akarja – biccentek. –Tudtad, hogy gyönyörűen rajzol?

Cora érdeklődve fürkészi a szám.

– Nem mondott nekem ilyeneket. Nem hiszem, hogy én voltam az az ember, akinek megnyílhatott volna.

– És... – Becsukom a szám, félek, ez túl bizalmas, de végül meggondolom magam, hiszen mégis csak Corával beszélek, a legnagyobb bizalmasommal. – Nem feltétlen heteró...

Megnedvesíti az ajkát.

– Ezt amúgy sejtettem, de sosem akartam magamnak bevallani. Amikor néha ránézett Anjára, esküszöm, majdnem felfalta.

– Amúgy hallak titeket – kiabál teli szájjal Josh –, és már megbocsáss, drágám, de Anját ki nem nézné meg? Kész főisten.

– Pont ezért nem akarna tőled semmit – mondja bátran Cora –, az istenek parasztokkal nem állnak szóba.

– Hercegnő meg sosem menne hozzá egy bohóchoz. És lám, hamarosan lesz egy udvari bolondod.

– Még mindig jobb, mintha egy bakóhoz mennék újra hozzá.

– Még mindig utállak – morogja Josh.

Cora nevetve néz rám.

– Ezt a Josh-t szívesen a barátomnak fogadnám – sóhajtja. – Az a rohadt alkohol... – harap egy nagyot a bögre élére.

Mintha ez az egy mondat lenémított volna mindent a közvetlen környezetünkben. Cora leteszi a kávét az üvegasztalra, hátradől a kanapén, és bámulja Daisy és Indigó összeölelkező, alvó testüket. Josh a konyhában nem hallatja hangját; csendben eszik.

Azt hiszem, mind a hármunkban most tudatosult a leginkább, Josh bár gonosz ember volt az alkoholizmus előtt is, mégis az az énje kevésbé törte össze Corát. A bátyámat az alkohol nélkül is bántotta, de be kell vallani, Declan túl gyenge volt. Nem kellett volna annyira túlreagálni Josh megszólalásait. Fájt neki, ehhez kétség nem fér, de valami más lehetett a múltban, amiért ő így dolgozta fel a szóbeli bántalmazást.

Csengetnek.

Felpattanok, megint kapok egy apró reményt, hogy talán Anja vagy Dalton meggondolták magukat, és segítenek nekem átvészelni ezt az időszakot (amit csak magamnak és a meggondolatlanságomnak köszönhetek).

Kitárom az ajtót, de csalódottan sóhajtok.

Csak Declan.

– Ennél több lelkesedést vártam – jegyzi meg bosszankodva, kezében egy láma plüsst, és egy díszfóliába csomagolt kosarat tart. – Bemehetek? – kérdezi halkan.

Az amerikai konyha ajtajába nézek.

– Cora! Declan bejöhet?

Pár másodperc hallgatás.

– Van nála láma plüss? – kiabálja.

– Aha! Egy rózsaszín. Elég nagy.

– Akkor igen.

Declan majdhogy fellök, és a konyhába igyekszik. Utána sietek, mielőtt meglátva Josh-t, lekeverne neki egy pofont, de amint érzékeli, ó a konyhában ül, és teljesen nyugodtan zabálja a palacsintát, rá sem hederít. Leteszi a konyhapultra a csomagot, a lámaplüssel pedig Corához megy, aki felhúzott szemöldökkel, karba font kézzel vár.

Declan megöleli Corát, megcsókolja arcát. Cora visszaöleli, de nem olyan szenvedélyesen, mint a bátyám.

– Sajnálom... – búgja a csókok között Corának. – Annyira, nagyon sajnálom...

– Egy tuskó vagy – állapítja meg Cora. A szája szélén mosoly ráng.

– Tudom...

– De az én tuskóm. És szeretlek. De kérlek, többet ne mondd azt ki... Nem esett jól.

– Bocsánat.

Cora megrázza a fejét.

– Én is felfújom. De megvan rá az okom, és tiszteletben kell tartanod, ilyet egy bántalmazottnak nem mondhatsz. Szóval nem kell bocsánatod kérned, de ígérd meg, legközelebb figyelsz arra, ami elhagyja a szádat. Veszekedhetünk, Dec, de azt olyan határok között tegyük, ahol nem bántjuk meg a másikat. A probléma ellen vagyunk, nem egymás ellen.

– Értem és megígérem.

– Mit mondtál neki, te fasz? – kérdezek közbe.

Declan lehajtja a fejét.

– Hogy túlreagálja.

– Geci hülye vagy... – jelentem ki.

– Rájöttem, hugi, de te is az vagy. – Elmosolyodik. Kicsit sértve érzi magát, amit megértek, de legalább próbál úgy tenni, mintha minden rendben volna. – Nem fogok veszekedni veled sem – sétál elém, és összebillenti a homlokunkat. – Szeretlek! És itt leszek neked. Meg neked is sajnos – pillant Josh-ra. A keze a hasamra téved, megsimítja. Lehajol hozzá, szemez vele, óvatosan megböki. – Azért remélem, lesz néhány álmatlan éjszakája anyukádnak és apukádnak. – Felemelkedik. – Én érzem, hogy fiú lesz – kezdi izgatottan Declan –, olyan menő lesz, mint én!

– Á, nem – nevetem. – Még menőbb is. A kosár az enyém? – biccentem a fejem a pultra.

– Aha. Tele van M&M's-szel, van benne pár napszemüveg és uniszex babaruhák is.

– Kösz, bátyus – nyomom a homlokom a mellkasába.

– Hú – fújja ki a levegőt Josh –, ti aztán tudtok drámázni, hozzátok képes a török szappanopera is tűrhetőbb. Komolyan belekerültem ebbe a családba?

Hárman egyszerre grimaszolunk.

– Látod – tárom szét a kezem.

– Nem mintha mi annyira örülnénk neki. – Declan Cora mögé áll, és a hasánál átkarolja. – Ha bármit teszel... – emeli fel az ujját, de Josh feláll, ezzel egyfajta hangot adva a nemtetszésének.

– Nem fogom bántani. Életet ad majd a gyerekemnek, esélyt kínált arra, hogy megbocsássak magamnak – sorolja. Minden szava egy újabb varrat a szívemen, amit Anja és Dalton elutasítása tépett el bennem. – Megmentett nem egyszer. Te, Declan, légy büszke a húgodra, mert egy kincs.

– Büszke vagyok rá. De arra nem leszek, hogy összefeküdt veled. – Felém fordul. – De a húgom vagy, és megfogadtuk, történjen bármi, mi örökre összetartunk. Az a baba nem tehet róla, kitől van, így hát – húzza ki magát –, bármikor segíteni fogok nektek.

– És én is – bólint rá Cora, miután felnézett a telefonból. A szeme könnyes, nem pislogja ki. – Anya és apa is itt lesznek nektek. Ollie... – A szájába veszi a körmét, és rágni kezdi. – Anja üzent. Elköltözik az öccséhez, Obuyához, fél óra múlva indul a gépe.

– De ő... La Pazban lakik.

És La Paz nagyon nem itt van... hanem Dél-Kaliforniában.

Cora összeszorítja a száját.

– Sajnálom... – Declan mellkasához szorítja a száját, úgy pusmogja.

– Az én hibám...

– Nem fogok rácáfolni – mondja kíméletlen őszintén Cora –, de Anjának ugyanígy meglett volna rá a lehetősége, hogy megbocsásson neked. Mind a kettőtöknek igaza van, és egyikőtök pártjára sem lehetne állni. Elcseszted, ő pedig makacs.

Átölelem Corát és Declant, ők úgy fognak közre, mint egy híd, ami nem engedi, hogy lezuhanjak a mélybe; a vesztembe. Azt hiszem, most hálás lehetek Istennek – már ha létezik –, hogy ilyen bátyám és sógornőm van. Elfogadták, hibáztam, félretették a dühöt, és segíteni indultak.

Kiszakadok az öleléseikből, majd Josh-hoz lépek, várom, hogy Declan valami gunyoros megjegyzést tegyen, de ez elmarad. Annak a férfinek a karjaiba áramlok, akit gyűlölnöm kellene, mert bántalmazó. De tőle van a kisbabám. A világom. A jövőm egyetlen szikrája.

Josh visszaölel, arca az enyémet súrolja, amire Declan már nem tud szó nélkül elmenni: felmorog és egy kurva anyád-dal illeti Josh-t. Josh felnevet; nem bunkóságból, ő is boldog, és nem maga miatt – állítólag egy nárcisztikus nem képes, csak a saját boldogságának örülni –, de Josh most azért boldog, mert én az vagyok, és mégsem basztam el annyira az életem.

Boldog vagyok.

Anja és Dalton nélkül leszek boldog. 

***

Sziasztok!

Change my mind, de imádtam, ahogy Cora és Josh vitatkozik egymással...  XD. 

Nektek hogy tetszett ez a rész? Mit gondoltok Josh és Olivia, hogyan fog megbirkózni a szülői léttel? nagyon várom a válaszaitokat! 

Éééés a jövő heti rész elég spicy lesz, szóóóval érdemes majd itt maradni...

Szép Napot Nektek! <3