Másfél hónap telik el, mire Anja eléri, lábra tudjon állni. Kis időre, de könnybe lábad a szemem, amikor a rendőrautóban a képét nézem, amit pár napja csináltam róla. Vigyorog, hüvelykujját kitartva. Nem a kamerába néz, hanem kicsit feljebb, mintha valami mást nézne. Érdekesebb dolgot. Engem. Később bevallotta, elgondolkodott, a kép után odaballag hozzám, és megcsókol, mert imádta nézni a boldogságot az arcomon. Megfogadtuk, nem kapkodjuk el, nem lesz egyből ágyba menetel: előbb teljesen felépül, utána lehet szó randiról. Megpróbáljuk újból a kapcsolatunkat: kikalapálni belőle a horpadásokat, majd fényezni addig amíg gyémántként fog csillogni, helyrehozni vagy megújítani, olyan dolgokat belecsempészni, amivel kitartunk egymás mellett az idők végezetéig.

Dalton visszaszáll az autóba, idetart egy papírpoharat, és rám mosolyog.

– Fehércsokis, fahéjas forró csokoládé.

Elveszem tőle a papírpoharat. Ujjam egy pillanatra súrolja az övét. Gyorsan kapom el onnan.

Ő lett az ebolám.

A rákom.

A vesztem.

Felhorkantok, és az italba kortyolok.

Fúj, ez most nem finom! Túl... selymes... és édes.

Unom már. (Vagy az a bajom, hogy Dalton hozta...)

– Az eladóra mosolyogtál?

Az ajkába harap.

– Nyilván! Mi van, azt mondtad, nem leszel féltékeny!

Jó, ez igaz, de a mosolyokat tartogassa nekem, vagy Anjának, vagy magának, ha megnézi tökéletes testét a tükörben.

Leintem, és a tenyeremet a kézfejére hajtom, ezzel megköszönve a szívességét.

Elkaptam az Ebolát.

Vele élek vagy meghalok.

– Jó hírem van, Liv – indítja el az autót. – Két hónappal előbb fejezheted be az újoncképzést!

Megugrok, leteszem a pohártartóba a forró csokit, összecsapom a kezem, és félig el is sikoltom magam.

– Nem mondod!? – vigyorgok. – Miért?

– Kaptál egy kitüntetést a polgármestertől, a szabálykönyvben úgy van, ha újonc kapja, annak megrövidül a képzése, ha a vizsgáját jól teljesíti.

Jaj, a vizsga!

Dalton fog vizsgáztatni, amikor ugyan itt lesz mellettem az autóban, de civilben, és nem fog semmit mondani, hanem nézi, hogy megy egyedül a munka. Állítólag Dalton kurva szigorú, és mindenbe beleköt, és ez biztosan nem rémtörténet, több mint negyed éve vagyok az újonca, és láttam, milyen kemény tud lenni (nem csak az ágyban).

Mintha megérezné az aggályom, a vállamra teszi a kezét, és aprót szorít rajta.

Az Ebola elkezdett kúszni a szívem felé.

– Esküszöm, nem foglak kínozni. Eleget szenvedtél már.

– És az nem lesz feltűnő az őrmesternek?

– Megmentetted az életem, Liv, amikor Yiannis fegyvert fogott rám. Nem, nem lesz feltűnő, mert ő is tudja, mennyivel tartozom neked. De azért ne bénázz, mert ha beégsz, egyrészt nevetni fogok, másrészt a pofán égni fog rendesen.

– Nem baj, legalább lesz valami színe a képednek.

– Fú, te szemét majom! – neveti. – Anja?

– Csodálatos, mennyire szeretne gyógyulni! Már jár, a gyógytornász szerint fél év múlva teljesen rendbe jöhet.

Beharapja az ajkát.

– És a másikkal hogy áll?

Felsóhajtok.

Tény, hogy Anja él, ami a legfontosabb, boldog, mert tudja ő is, mennyire nagy túlélő. De ápolónak nagyon soká mehet vissza. Úgy roncsolódott az agya, hogy nem tud olvasni. A betűket sem ismeri fel, újra kell majd tanulnia, és az felnőtt embernél, rettenetesen sok idő. Elkezdte már, de haladást nem nagyon ért el.

– Sehogy – felelem halkan. – De nem baj. Egyelőre tanuljon meg járni.

– Michael vár ma egy találkára – mondja, elterelve a szót a kényes témáról. – Erőnlétet fog nézni.

– Huh, ma? – vakarom a fejem. – Erre nem kell felkészülni?

– Pont, hogy nem.

– Hát oké. – A kezemet az ölembe ejtem, és az ujjaimat tördelem. Szédelegve nézek ki a szélvédőn, követhetetlenek a felhőkarcolók, ahogy elhaladunk mellettük.

– Hé! – A kezemre kulcsolja a sajátját, meggátolva, hogy kiroppantsam. – Megcsinálod. Jó vagy, Liv. A legjobb.

Kicsúsztatom a kezem az övéből, a combomról letessékelem. Bár megbeszéltük, barátok maradunk, mégis ezek az érintések meg akarnak gyújtani bennem valamit, amit már egyszer önszántamból eloltottam. Nem akarom, megint úgy égjen közöttünk a levegő, hogy megfulladjak és egymás közelsége adja az éltető oxigént.

– Volt egy egyességünk – nézek rá komolyan.

– Bocs! – emeli meg a kezét. – Nehéz, hogy... itt vagy, mégsem érhetek hozzád. Abban a két hétben mindig fogtalak.

És milyen jó volt...

Nem.

Nem lehetett jó!

De baszki, nem tagadhatod az igazságot!

A faszomat!

A combomat a sebességváltó felé döntöm, jelt adva.

– Csak azért, mert még nem járok Anjával – morgom. – Hihetetlen vagy amúgy, hogy nem tudod szétválasztani a magánéleted és a munkádat – horkantom.

– Szét tudom.

– Eddig nem úgy tűnik.

Megforgatja a szemét, és a combomba mar.

Felnyögök.

Olyan jó... annyira valós.

– Otthon kiverem rád, a munkában nem. Mi ez, ha nem a munka és magánélet elszeparálása?

Nem kérdés, hogy elpirultam. A hajamba túrok, az ajkamba harapva próbálom feltartóztatni a feszülő mosolyom.

– Inkább nem kérdezek semmit.

– Pedig dalospacsirta lettem volna.

– Kettő Adam Tizenkettő – búg a diszpécser hangja. Yiannis és ő összeállhatnának egy együttesé. Biztosan rémálmaim lennének. – Két hajléktalan összeverekedett a Broadstreet 11303 előtt. Lepukkant ház, a bejelentő szerint van egy halott.

A markomba veszem a rádiót, és visszajelzek egy vettük-kel.

Közel fél perc sem telik el, Dalton és én a gazzal benőtt lakóház előtt állunk meg. Kiszállok a kocsiból, előveszem a fegyverem, magam elé tartom, és Dalton után indulok. A földre hullott gallyak recsegnek a lábam alatt, felpillantok a korhadt fára, ahonnan egy megint lehullik a törzse alatt fekvő hulla elé. Felfordul a gyomrom. Szája habzik, végtagjai görcsösen ugrottak össze, üveges szemében az írisze nem is látszik, befele fordultak. A pólójának vállán hosszú vércsík vonul végig, ami a füléből csordogál.

Egy nyögéssel tudatom Daltonnal, nekem ez most nem megy, muszáj elmennem innen. Túl sok a látvány, a szag, minden. Hátrálok addig, amíg le nem tudok guggolni egy pókhálókkal megszőtt, tüskés bokor elé, hogy összeokádjam magam. Némaság van. Mintha várnának ránk. Újabb adaggal küldöm meg a harmattól csillogó, elsárgult leveleket.

Dalton széttárja a kezét, majd egy mi a fasz-t tátog. Megcsóválja a fejét, megesve rajtam a szíve, elém jön, a hátamra támasztja a kezét, és leguggol elém.

– Baszki – törlöm meg a szám. – Hát, most legalább nem akarsz megcsókolni – állok pozitívan a kurva nagy beégésemhez.

– Ezért muszáj vagyok pontot levonni.

Leszarom. Van belőle még egy csomó, és amúgy is megérte, mert bűntudat nélkül érinthet.

– Sápadt vagy – biccenti fel az állam.

Nem is érzem jól magam. A hulla képe teljesen előttem van. Belemászott a fejembe, fogva tart a látvány. Nincs ember, aki megmenthetne. Se Dalton, se Anja. Eltelt már egy pár nap, miután öltem, ezzel megsemmisült az Enigma, aminek a tagjai folyamatosan adják meg magukat, vagy a rendőrség kapja el őket, és érdekes módon, már senki sem akar annyira hallgatni. Tényleg Matthias volt a kulcs.

Mégis valahányszor hullát látok, előjön a rettegés, hogy vajon ezek nem-e ők? Hiába fehér az áldozat, a félelem bennem hánykolódik. A testem a tengere, aki enged; még mindig úgy érzem, megérdemlem a sorsom.

– Nem kell bejönnöd, ha nem szeretnél – mondja Dalton.

Felállok, és leporolom a nadrágom térdét.

Nem szédülsz!

Nem...

De...

Picsába már!

– Hogy aztán lepuffantsanak? Nem, köszönöm. – Felveszem a földről a fegyvert, és várom, hogy Dalton meginduljon előre.

Utálom, hogy ennyire érzékeny lettem a hullákra.

Dalton belép az omladozó épületbe. Rám néz. Felsóhajtva köszörülöm meg a torkom. Mindig nekem kell a formális dolgokat mondanom, mikor tudja jól, utálom a hangomat hallatni.

– Itt a rendőrség! Felemelt kézzel jöjjenek elő. – Visszhangzik az épület téglafala. A padlón véres üvegszilánkok és fecskendők hanyagul fekszenek. Penészes és szakadt ruhákat kerülök ki, a por miatt erősen kell koncentrálnom, hogy ne köhögjek.

Dobbanások érik el a fülem. Megfordulok, kapucnis alak tart felém, valamit tart a kezében. A ravaszra már nem ér el az ujjam; leterít a földre. A fejem koppan egy leszakad ajtó kilincsében. Eddig is émelyegtem, már szédülök. A combom beszúr, a férfi borszaga megint felforgatja a gyomrom. A fegyverem sem tudom használni; beszorult a kettőnk hasa közé.

Rúgok. Egyenesen a gyomrába, még sem ez, hanem Dalton akasztja le rólam.

– Mínusz egy pont, Olivia! – vakkantja. – Mi a faszom van veled!? – ordít rám.

Felugrok, és körbenézek. Ősz hajú férfi rohan felénk, késsel a kezében.

Jó, ennyire érzéketlen én sem vagyok. Nem akarom megölni. Van annyi időm, hogy elrakjam a fegyverem, és előhúzzam a teasert. A mellkasára célzok, és lövök.

Megáll, mint akit a sokk lefagyasztott, majd vibrálva, az összes tagja reszketve esik össze a földre. Egy kicsit hagyom szenvedni éppen annyira, hogy még ne szegjem meg a szabályt (na jó, talán pár másodperccel tovább...) Elresztem a sokkoló ravaszát, és a férfi elé térdelve finoman kiakasztom a ruhájából a sokkoló tappancsait. A hasára fordítom, rákattintom a bilincset.

– Szeretném, ha kivennél egy hét pihenőt – lép mellém Dalton a másik tettessel.

– Újonc vagyok, csak kizárólagos esetben adnak.

– Én meg a kiképződ vagyok, és bármikor mondhatom, hogy kell neked a pihenő. Baszki! – mered Dalton a földre.

Vagyis először azt hiszem, oda. Bárcsak oda... A combomra bámul. Fecskendő áll ki belőle. Annyira megijedek, hogy a férfit is elfelejtem fogni.

– Ne... ne... ne... ne... Dalton... ne! – A földre ülök, farkasszemet nézve a fecskendővel, ami lehet, megmérgezett. – Ne...

Azt hiszem, vége mindennek.

– Ne mozogj – utasít Dalton.

Ülök, és bámulok ki a fejemből, mint akiben nem most tört össze minden. A szívem kalimpál, nevet rajtam, amiért ennyire megjárom minden hónapban. Egyszer el akarják tőlem venni a szerelmem, most meg engem akarnak megfosztani a hivatásomtól. Éles karmokként szúr belém az összes lélegzetvétel, amit veszek, a torkomban dobog a szívem, felkúszik az étel a nyelőcsövembe, de annyira nem figyelek rá, hogy visszanyelem a savval együtt. Mar. Mar. Mar. Inkább, minthogy elkapjak valamit. Kiráz a hideg, ugyanolyan tűként szúr belém a lilabőr, mint ez a fecskendő.

Két rendőr jön, és átveszi a két férfit.

Dalton óvatosan guggol le elém.

– Mit kell csinálnod ilyenkor?

A szavait köd burkolja be, a félelem elhessegeti a lágyságot a hangjából, nem hallok mást, mint mély, rekedt hangot, ami fojtogat a félelemmel.

Vihar készül.

Dalton csettint.

Nem nyugtat meg.

– Fókuszálj, Olivia, mert megbuksz, ha a SWAT esélyt kínál.

Levegőt veszek, de minek?

– Ööö...

– Nem a világ vége, szívem. Mondd, mit kell csinálni.

– K...ki kell venni a tűt, s... steril környezetbe helyezni, és... elvinni a legközelebbi kórházba.

– És az melyik?

– A Griffin.

– Oké. – A nadrágjából gumikesztyűt húz elő, és felcsúsztatja a kezére. – Kihúzom, lehet, nem is érte a bőröd – bizakodik.

Ám hamar rájön, optimizmusa semmit nem ér: véres a fecskendő tű része.

– Ezt sem húztad ki időben... – morgom.

Összeszorítja az ajkát.

Igen, ezt tényleg nem kellett volna. Az elvetetett gyerekemmel viccelődtem.

Totál megérdemlem, ha most HIV-es vagy hepatitiszes leszek.

Ironikus, Anja eggyel felettem van. Hallom, ahogyan a gyógytornászával beszél, nem is sejtve, én eggyel lentebb várom a vérkép eredményét.

Idegesen ütögetem egymásnak a combjaimat, közéjük ékelve a kezem, hogy annyira azért ne fájjon, amikor a csontjaim koccannak. Ennyire nem akarok magamnak ártani, most nem én tehetek arról, hogy belém szúrtak egy valószínűleg elfertőződött tűt.

Felsóhajtok, és amikor venném ki a telefonom a zsebemből segítségül hívva az internetet, üzenetem érkezik. Először azt hiszem, Dalton, aki visszament a rendőrségre, beszámolni az őrmesternek, mi történt velem, de Josh neve villan fel a kijelzőn.

JOSH:

Jól vagy?

Ilyentájt már meg szoktam

kapni a napi basztatásom

legalább felét.

Mosolygok, és sokáig nézem a betűket. Fogalmam sincs, mikor és hogyan, de egymás vérét úgy kezdtük el szívni, mintha haverok lennénk. Nyilván nem (vagyis szeretném azt hinni, hogy nem), csak segítek neki, ne akarjon mindenáron a föld alá jutni.

Mit fogok én kapni Ajától, ha megtudja, Josh nálam lakik.

Sebaj, majd megpróbálom úgy elmondani neki, hogy ne akarjon visszazuhanni a kómába. Végül is, ha ezt túléli a kapcsolatunk, nincs veszve gyakorlatilag semmi.

Visszaírok Josh-nak.

ÉN:

Szerinted a HIV vagy a hepatitisz a jobb?

JOSH:

Livie? Szívtál? Nyilván egyik sem!

ÉN:

Inkább szúrtak. Belém döftek egy elhasznált fecskendőt.

JOSH:

És ez pontosan mit jelent?

ÉN:

Amit olvastál.

Hepatitisz vagy HIV jutott belém.

Esetleg mindkettő, amilyen szerencsesüti vagyok.

JOSH:

De az kezelhető, nem?

ÉN:

De rendőr nem lehetek.

JOSH:

Ezt nem mondod komolyan!?

Livie, Dalton biztos elintézi.

ÉN:

Nem a megváltó.

JOSH:

De szeret téged.

ÉN:

Nem akarom, hogy szeressen!

Mindegy, megyek.

Légy jó srác, és ne gyújtsd magadra a házat, ha főzöl.

JOSH:

Lasagnét csinálok. Azt szereted? (Ha nem, akkor is

az lesz, csak azt tudom elkészíteni, meg amúgy is

azt akarok enni...)

ÉN:

Ilyenkor bánom, hogy az apám lehetnél, meg ne lenne ott a múltad...

JOSH:

Á, borzasztó társ vagyok.

ÉN:

De jól dugsz.

JOSH:

De jól dugok.

Nyomok egy nevetős fejet az üzenetére, majd felmegyek a Google-ra.

A szívembe veszettül kong az üresség, olvasva a HIV és hepatitisz okozta tünetektől. Oké, a hepatitisz egészen tűrhető; nincsenek tünetei, és akár magától helyrejön. A HIV-nél meg az első két hét után jelentkezhetnek. Okosabb nem lettem, de kiderítettem, mindkét fertőzés elterjedt a hajléktalanok körében.

Végem.

Mielőtt újoncból, hivatalosan is rendőr lehetnék, elbocsátanak majd egy ilyen miatt.

Dalton benyit a kivizsgálóba, szigorú tekintetét a telefonomra vezeti, majd sürgetően elém lépve kiveszi a kezemből, és a zsebébe dugja.

– Szerinted javít a helyzeteden, ha hülye tüneteket olvasol?

– Tudod, hogy a hepatitisz mennyire elterjedt a csövesek körében? Náluk a leginkább! Dalton, én nem élem túl, ha megfertőződtem! És nagy az esély rá.

– Arra is nagy az esély, hogy agyon tapos egy vaddisznó, és lám, mégis itt vagy – mutat végig rajtam. – Nyugodj már le! Nem segítesz ezzel magadon. – Az órájára pillant. – Láttam erre jönni az orvosod, lehet, hozzád tart, már eltelt pár óra, hogy levették a mintavételt.

Megnyugtat a hangja. Sosem beszél ennyit, tőmondatokban kommunikál, most mégis hosszasan kritizálja, mennyire szar lett a kínai kajálda a sarkon. Tudja, szeretem hallgatni, és bár utál hosszasan elsorolni mindent, megteszi miattam.

Vigyorogva borzolom össze a haját, éppen akkor sikerül kicsavarnom a fürtjei közül az ujjaimat, amikor a doktornő bejön.

Vörös haját kontyba fogta, de abból egy-két tincs kiszökött, azt húzgálja hátra a többi közé, lelapogatva a feje tetejére A kék szemét rám emeli, pillantása komoly, amitől a lábam zsibbadni kezd, olyan érzésem van, mintha vöröshangyák csipkednék, nem csak a bőröm, hanem a szívem is, lyukakat hagyva maguk után, amit már képtelenség befoltozni.

– Kimenne, nyomozó? – kéri finom hangon, halványan mosolyogva Daltonra.

Dalton kihúzza magát, az ő tekintete nem lágy, hanem gyilkolásra kész.

– Nem. – Hideg a hangja, ami jégcsapot fúr a doki torkába; hatalmasat nyel.

– Ez a protokoll.

– Kurvára leszarom. – Egyenesen a nő szemébe néz, nem pislog, mintha azzal a monokróm szemmel a viperát próbálná megbűvölni, hogy ne harapjon, amikor közelebb nyúlnak feléje.

– Maradhat. – Rámosolygok Daltonra és az orvosra is. –Dalton mindenről tud.

Az orvos bólint, de az ajkába harap.

– Nem fertőződött meg, Olivia – csóválja a fejét.

– Ó, hála az égnek! – szorítom a szívemre a tenyerem. Maradhatok nyomozó! Esküszöm, ekkora megkönnyebbülés nem ért, csak, amikor Anja felébredt a kómából. A szívemen a virágok a megtöredezett magjaikból kihajtanak, erős száraikkal körbeölelve a burkát, hogy már semmi ne tudja bántani.

– Hanem terhes.

Eltátom a szám, minél inkább egy sikoly akar belőle kiszakadni.

Tévedtem.

Nem virágok ölelik körbe a szívem, csupán vastag indák fojtogatják.

– Az nem lehet... nem... – A fejemet ingatom. – Nem vagyok terhes! Dalton... – Feléfordulok, de ő a szemembe sem hajlandó nézni. Ökölbe szorított kezét a priccs támlájának szorítja, és az orvos szeme láttára egy hatalmasat ver a fémbe.

Az orvos, mintha csak tudná, ezt kurvára elcsesztem, kihátrál, a papírokat az asztalra téve.

– Dalton... – nyögöm.

Leint.

– Gondolom, nem a szádba tett gecimtől lettél terhes.

– Én...

– Azt is gondolom, hogy Anja sem használta a farkát, mikor a végtagjait sem tudja.

– Én nem...

– Ebből következtetve, Olivia, rá lehet jönni, hogy félre kúrtál.

– Nem...

– És hazudtál.

– Dal...

– Basztál valakivel, mert egy kurva vagy.

­– Ne...

– Josh Brownnal.

Felzokogok.

Mégis mi a faszt tettem!?

És hogyan nem jutott el az agyamig, hogy a hányinger, a folyamatos szédülés nem a stressznek köszönhető, hanem hogy terhes vagyok.

Attól az embertől, akihez hozzá sem szabadott volna érnem.

Zsibbadt rémülettel nézem Dalton eltorzult arcának összes milliméterét. Pengével akarom a karomba vésni a fájdalmat, amit a tettem az arcára karistolt.

Terhes vagyok.

Kurvára bennem fejlődik egy élet, és kurva biztos, nem lesz szívem elvetetni. Meg kell szülnöm. Nem vagyok hajlandó megint bűntudatot hordozni a szívemben. Inkább cipelek egy életet a hasamban.

Bármennyire is akarom, képtelen vagyok elfordítani Daltonról a tekintetemet, pedig minden pislogása egy újabb tű a lelkembe. Azt nem megköti, csak kiszedi belőle a csomókat, amit ő kötött rá, hogy az ürességeket befoltozza.

– Közelebb ne merj lépni, Olivia, mert pofán baszlak. – Dalton hangja csorog az indulattól, hamuvá égethetne a szemével, miközben én képtelen lennék a tüzet a könnyeimmel eloltani, hagynám magam hamuvá égni.

– Ne csináld...

– Én ne csináljam!? – A falba üti a kezét, horpadás marad utána (a szívemen is egy jókora). – Basztál Josh-sal. Normális vagy?

– Sajnálom!

– Sajnálhatod – horkant. – Indulhatsz elvetetni, ezt akartad?

Erre muszáj kihúznom magam, bármennyire is ver belém a tekintete szögeket, amitől össze kellene görnyednem.

– Megtartom.

Nem vagyok normális. Ez már hivatalos.

Dalton felnevet.

– Elment az eszed, ugye? – A hangja most megtört, vele török én is, kis darabokra, amiket összeilleszteni sosem lehet többet. – Elveteted a babát, ami az enyém is lehetett volna, de megtartod azét, aki nem jelent számodra semmit?

– Te Dalton – bökök a mellkasára, és remélem, utolsó mozzanat lesz, soha többet nem érek a gusztustalan testéhez. Undorodom tőle, hogy szerettem egy ilyen alakot. – Soha nem jelentettél nekem semmit! Egy pöcs vagy, aki nem képes uralkodni a kibaszott indulatain, és ezt úgy állítod be, mintha Josh hibája lenne. De tudod, mit? Az a helyzet, ha javulni akarnál, már rég megtetted volna. Josh legalább próbálkozik. Megtartom a babát! Nem vagyok hajlandó elviselni a fájdalmat, amit Bloom elvetetésénél éreztem. Ha támogatsz benne, ha nem.

– Nem foglak – határozza el, és tudom, most betartja az ígéretét. – Kívánom, Olivia, hogy jobban szenvedj ettől a terhességtől, mint valaha bármitől. Érezd, mit tettél.

Mit tettem?

Már az is baj, ha nem fekszek be a kórházba abortuszra!?

– Látod? – nevetek fel. – Ha szeretnél, támogatnál.

– Támogassalak? Mégis miben? Hogy lefeküdtél Josh-sal?

– Nem tartozom neked elszámolással, kivel dugok, amikor semmi közünk egymáshoz.

– Igazad van! És mivel semmi közünk egymáshoz, kurvára leszarom, mi lesz a gyerekkel. – A hasamra néz, undorral és haraggal. Babuci, ne vedd magadra. Ez egy állat. – Remélem, elvetélsz.

Utolsó pillantást vet rám, kihullajtja az emlékeiből az összes képet rólam, majd becsapja maga után az ajtót.

Remélem, elvetélsz.

Hát, Dalton... remélem, te meg... á, képtelen vagyok a halálát kívánni.

A könnyeimmel áztatott arcomat meg sem törlöm, úgy rohanok ki utána. Meg akarom ölelni, elmondani neki, Josh számomra nem jelentett semmit, csak egy kisiklást az életemben, de hűlt helye. Egyedül a pézsma illata kering körbe végtelenül a kórház minden szegletében. Itt hagy engem. Beleivódva a bőrömbe, örökre belém költöztetve a lelkiismeret-furdalást.

Megalázott vereséget elszenvedett katonaként indulok Anja szobájába. Tudnia kell.

Két hónapos terhes vagyok. Még nem fejlődött ki bennem ez a... lény annyira, mint Bloom. Talán, ha elvetetném...

Nem!

Nem!

Kizárt.

Akkor vele halok.

Bloom nem szeretne találkozni a kistestvérével a szivárványon túl. Ő azt akarja, hogy az anyja most legyen bátor, és nevelje fel a gyereket, ha kell, egyedül.

Nem sírhatok! Miért is kellene sírnom? Dalton elhagyott, de van bennem egy baba! Most bizonyíthatok Bloomnak. Anya lehetek. De jó anya lennék? Istenem, mi van, ha mégsem lennék az? És a gyerek szeretet nélkül nőne fel? Mégis vetessem el?

Nem!

Soha.

Érzem a köteléket, érzem, hogy van bennem valaki, és élni szeretne. Én is ezt akarom. Most nem én fogom eldönteni, milyen lesz a sorsa. Majd azt a fentiek eldöntik.

Felnevelem.

Jobb anya leszek, mint anya nekem. Ha kell jobb apa, mint az én apám. Betöltök az életében minden szerepet, hogy boldog lehessen. Hogy nevessen, anyának hívjon, hogy el tudjam neki mondani, milyen büszke vagyok rá! Én ezt nem kaptam meg, de ez nem jelenti azt, hogy a babám sem kaphatja.

Minden apróságért, amit tesz, el fogom neki mondani.

Megtartom.

Meg bizony.

– Szia, szivi! – köszönt Anja. Az arcomra száradt könnyeket nem sokáig időznek egyedül; követi őket a többi örömkönny, amiért Anja járókeret nélkül sétál. – Sírtál?

– Ne haragudj...

Anja természetellenesen mozdulatlanná dermed.

– Mi a baj?

Minden és semmi.

Minden, mert nem tőled vagyok terhes, és semmi, mert boldog vagyok! Igen! Megvan a szó, amit keresek. Boldog vagyok, mert kaptam még egy esélyt. Leszarom, hogy Josh-sal kellett ezért felcsinálnom magam.

– Terhes vagyok... – mondom ki őszintén, elcsuklott hanggal, a szemébe nézve.

Leül az ágyra, megrezzenve vállát a füléhez szorítja. Megemeli a fejét, reflexszerűen feláll, és közel jön. Levegője réti szélként cirógatja a bőröm. Hamarosan azonban itt nem lesz semmilyen réti szél, csak hurrikán, ami elsöpör mindent.

– Nem baj – csóválja a fejét szomorúan –, Dalton...

– Nem! – szólok közbe. – Nem Daltontól van.

– Hát akkor...!? – Mérges. Nagyon mérges. Sosem láttam így kóvályogni a szemében a dühnél is érettebb érzelmet. Még nem értem és nem fogom fel, mi ez. De tudom, ez sokkal rosszabb, mintha a harag ostora csapna le rám.

Hátrébb lépek, és becsukom a szemem. Dalton arcán végignéztem, hogyan változik meg a ráborult jókedv, és hogyan lesz rajta gyászt idéző hangulat. Anjával ezt nem tudom megtenni. Három év tökéletes (néhol tökéletlen) kapcsolat van mögöttünk; nem érdemli meg, amit vele tettem.

Várt rám.

– Lefeküdtem... Josh-sal.

– Ollie... – szólít meg rekedten. – Ezzel ne viccelj.

– Bárcsak...

A szeme összeszűkül, ezzel próbálja a könnyeket a helyén tartani. Szája groteszken összeszorul, ráharap, kis patakban ered meg az ajkára a vér, de a nyelvével hamar a szájába tereli.

– Nem hiszel el... Ollie... mégis miért...? – szorítja a kezét a tarkójára. – Josh-sal... Azzal a Josh-sal, aki számtalanszor megerőszakolta Corát...

– Nem keresem a kifogásokat... egyszerűen... megtörtént – ölelem át magam. – Nem jelentett számomra semmit.

– Sokra megyek vele – fogja a fejét. – Csalódtam benned, és az az igazság, hogy haragudni sem tudok. – Felsóhajt. – Inkább... gyűlöllek. Rossz utat választottál, nem akarok veled tartani abba a szarba, amit okoztál. Szenvedj egyedül, szenvedtem érted, miattad eleget. Én... érted akartam élni, hallottam, mennyire szeretnéd. De így szeretted volna, Ollie? Hogy közben mással fekszel össze? De még ha össze is feküdtél... nem az én dolgom, mert nem voltunk együtt. De Josh-sal!? Mi ütött beléd? Gyűlölöm, hogy nem vettem észre, valójában milyen vagy. Mert milyen vagy? Egy önző ember. Nem érdekelnek mások, az számít, neked mi a jó. Sajnálom Declant. Egy olyan srác, mint ő nem érdemli meg, hogy te legyél a testvére.

– Tényleg nem. – Nem tudok az érzelmeimre koncentrálni, nem érzek semmit. Vannak, de még sincsenek. Értem is őket, meg nem is. Olyan, mintha kiamputálták volna belőlem az érzéseket, és most fantomfájdalmam lenne. – Remélem, egyszer megbocsátasz.

Dalton visszafordult hozzám utoljára megnézni, én nem nézek hátra Anjához. Nem akarom látni, hogy összetörtem.

És még csak most jön a neheze.

El kell mondanom Corának és Declannek.

Amikor Cora ajtót nyit, elgondolkodom, elfutok, és inkább leírom nekik egy cetlire, aztán behajítom a postaládájukba. Úgy könnyebb lenne, mint minden más az életben, ha ugyanolyan gyáván viselkednék, mint sok éven keresztül.

Cora vigyora túl széles; nem viszonzom, meg visszaölelni sem ölelem vissza, csak a vállán nyugtatom a kezem. A hasamra teszem a tenyerem, remélve, ezzel tudatára adom, mit tettem, de semmit nem fog fel belőle.

– Szia! Úgy örülök, hogy itt vagy! – Megfogja a kezem, és beljebb húz a kúriába. – Nala és Dillon épp játszik, szeretnél velük ismerkedni?

– Hol van Dec? – kérdezem válaszként.

Cora felemeli a szemöldökét, majd felbiccent az emeletre. Legyőzött katonaként indulok el az emeletre, a márványlépcső és a tornacipőm találkozásakor, visszhangzik a kúria emelete. Az emelet előcsarnokában, a falra függesztett mezeket vizslatom, annak reményében, talán valamilyen hülye módon Josh-é visszakerült, ezzel is azt sugallva tudatlanul, mind Cora, mind Declan megbocsátott neki, de Josh régi, bekeretezett mezét nem lelni a falon, már azt a világosabb foltot is lekenték, ami jelezte egykori ottlétét. Így még nehezebb lesz. Cora tán megbocsát, na de Declan!? Aki Josh miatt akart véget vetni az életének, majdnem megölte a szerelmét, és még sorolhatnám... El fogom törni a kapcsolatomat a bátyámmal, mint valami kibaszott szerencsesüti, amiben mindkettőnk számára valami átok van írva. A kezem reszket, úgy érzem, még mindig azt a lapot tartanám a kezemben, amit nem oly rég az őrmester átadott azzal az indokkal, hogy írjam alá. Dalton beváltotta az ígéretét; leadott. Michaelnek nem tudom, mit mondhatott, de ő sem volt velem barátságos. A mai napon egyszerre kaptam meg mindent, ami szükséges lehet a boldog életemhez, és vesztettem el mindenkit, aki a múltam boldogságáért felelt.

Leülök a kanapéra, rábámulok a kikapcsolt tévére, majd visszanézek az üvegaszatlhoz, amin egy vázában százdollárosok gyűlnek.

Elmosolyodom.

– Még mindig nem szokott le a káromkodásról? – kérdezem Corát, de helyette Declan válaszol, amikor a könyvtárból a fenti nappaliba vágtat.

– Csak néha becsúszik egy-egy.

– Néha? – kérdezi Cora mérgesen.

– Csak egyszer-kétszer... – vágja rá gyorsan Declan.

– Minden órában egyszer-kétszer! – legyinti meg Declan haját.

Declan felmutatja a középső ujját, majd felém fordul.

– Hogy-hogy jöttél?

A kezemet tördelem.

– Óriási hülyeséget csináltam.

– Ajaj... – szisszen fel Cora.

– Megértem, ha kitagadtok. Dalton és Anja sem fog velem már szóba állni...

Cora és Declan egymásra néz.

– Édes faszom, Ollie, mit csináltál? – kérdezi Declan.

– Valamit nem mondtam el nektek, hogy megkíméljelek titeket. Ahhoz, hogy Anja bántalmazóját elkapjuk, szükség volt Josh-ra.

– Oké, hányni fogok – jelenti be Cora.

– Nem volt jól, az öngyilkosságon gondolkodott, így... odaköltöztettem.

– Mégsem fogok – könnyebbül meg Cora. – Ezt tudtuk.

Felemelem a fejem. tompa vagyok gondolkodni, még az élet sem megy, amíg nem adom ki magamból, mennyire elszúrtam. Azután azonban kénytelen leszek megszeretni az életem, mert a babának szüksége lesz rám.

Ne vetessem el mégiscsak?

Nem!

Nem.

Nem fogom!

– Tudtátok? Dalton mondta?

– Szóba sem áll velem – horkantja Declan. – Josh hívott fel. Emlékszel, amikor összefutottunk a városban? Nem indirekt volt.

– Ő mondta el azt is, hogy...

– Abortuszod volt? Jap.

Megölöm.

Megígérte, hogy nem mondja el senkinek! Most így hogyan bízzak benne?

– Nem védem – folytatja Declan –, de jól tette, hogy szólt.

– Nem igaz... – marok a kanapéba. – Az az én személyes dolgom volt!

– Amivel egyedül nem tudsz megbirkózni.

– Két hónappal ezelőtt... beszívtam – szólok közbe, mérgesen és frusztráltan.

– Mit csináltál!? – kiabál rám Declan és Cora is azonos hangszínnel.

– Füveztem... és... ne haragudjatok... lefeküdtünk.

Declan körülnéz.

– Hol a candycamera?

– Terhes vagyok – nézek komolyan a szemébe.

Cora felnyög, eldől a kanapén, a fejére ejtve egy díszpárnát.

Declan mély lélegzetet vesz, kifújva magából az indulatot. Kezével a hajába szánt, majd megdörzsöli a tarkóját, erősen, piros foltot hagyva a bőrén. Kinyitja száját, de csak egy újabbat sóhajt, szavait megette az indulat, ami az arcára is kezd áttelepülni: a szája melletti ráncok előbuknak, öregítve őt, állkapcsa megfeszül, mellkasa kidomborodik, várja, mikor támadhat.

Sohasem volt rám mérges, úgy látszik, most akarja ezt megtörni.

– Oké – sóhajtja –, először is; nem vagy normális és utállak. Másodszor; tűnj innen, mielőtt olyat mondok, amit örökre megbánok.

– Sajnálom... – állok fel. Meg akarom simítani az arcának bal felét, de elhúzza onnan. A gyűlölettől izzó szemét azonban rám függeszti, és ha tehetné, két kezével fojtana meg. Meg is érdemelném.

– Egy sajnálattal nem oldasz meg semmit! – emeli fel a hangját. – Cora, életem, ne sírj... – Cora elé guggol, gyengéden megsimogatja a haját.

– Miért...? – A könnyes szemét rám emeli, csalódottság úgy ül a szemében, mint a párkányon a záporból maradt esővíz, ami várja, hogy egyszer felszáradjon. – Olivia... hányszor... tényleg hányszor hallgattad végig, mit tett velem, hogyan erőszakolt meg, és te... lefeküdtél vele... Miért...?

– Be voltam szívva. És... Josh változott. Jobb ember lett.

– És ez mentség? – kiabál rám Declan. – Soha nem csalódtam benned még ekkorát!

– Én se benned, amikor a folyóból húztalak ki.

Kurva. Életbe.

A számra csapok.

Cora szeme kidülled, Declan a szemgödrét nyomkodja.

– Tessék? – Cora Declan mellé ül. – Declan, mit mondott, Ollie? Milyen folyó?

Declan vehemensen rám néz, a szemében már nem is gyűlölet ég, hanem valami más, ami felégeti a testvéri kötelékünket.

– Semmilyen – válaszolja Declan. – Olivia túl terhes, hogy tudja, mit beszél.

– Olivia – mutat rám Cora dühösen. – Mi van?

– Semmi sincs – fogja be a szám Declan, amikor nyitnám. – Tűnj innen, Olivia! Ahogy gondoltad, én sem vagyok hajlandó téged pátyolgatni! Oldd meg egyedül a problémád, mégis hogyan képzeled, ilyen primitíven kezelsz egy helyzetet? Elment az eszed? A család szégyene...

– Most fejezted be! – Cora hangja éles bárdként csattan a levegőben. Declan megdermedve fordul ahhoz a Corához, akit soha életemben nem hallottam ilyen gyűlölettel beszélni a bátyámmal. – A húgoddal beszélsz, hallgass el, vagy nagyon összeveszek veled.

– Kár, hogy a húgom! – Élesen szívja be a levegőt. – Elveteted, ugye?

– Nem – rázom a fejem hevesen. – Megszülöm.

Declan ha tehetné, felrobbanna.

– Kurvára tűnj innen...

Megszeppenve újra sírni kezdek. Cora feláll, és mintha félne Declantől, átül mellém.

– Elment az eszed? – tagolja a mondatokat. – Hogy mondhatsz ilyet!? Dec, elvetette az előző babáját, hát gondolkodjál már!

– De az a magzat Josh-tól van! – ellenkezik.

– Baba! Az egy baba! – dobja meg Cora egy a kanapén hevert pulóverrel Declant. – Az Isten áldjon meg, nem mindegy, kitől van? Nézz a húgodra! Mit teszel vele? Ezt érdemli?

– Ezt, Cory. Lefeküdt Josh-sal!

– És? Nem a mi jogunk eldönteni, kinek adja oda magát, még akkor sem, ha Josh-ról van szó! Nyilván nem úgy éjszakázott vele, hogy gyereket akar tőle. A kurva életbe, Ollie nem ezt érdemli. Hogy mondhatsz olyat, hogy vetesse el? Átélted már, milyen érzés? Tudom, hogy fáj, szívem... De nem taszíthatod el magadtól a húgod. Josh változott, nekünk is másként kell hozzáállnunk, mert így... a családunk része lett.

– Az ő pártjára állsz, komolyan? – pillant megvetően Corára.

Mindkettőjükben most tört össze minden, elszakítottam a kötelet, amit kettőjük szerelme tartotta össze.

Mindent tönkreteszek.

– Igen – mered Declan homloka közepére. – És ahogy most viselkedsz, rosszabb, mintha Josh hatszor vert volna agyon. Nem szeretném látni ezt az énedet.

– Akkor költözz el! – javasolja flegmán, mire Cora könnyei újra kiserkennek. – Kurvára köszönöm, hogy elbasztátok a napom. – És elmegy.

– Kétszáz dollár, hatökör! – kiabál utána Cora.

– Költsd arra, amire akarod!

Cora rám néz, kinyitja a száját, de ahogy hang jön ki onnan, én felpattanok, és lerohanok az emeletről.

Cora utánam kiabál, de a zengő lábaimtól nem hallok semmit, csak azt látom szem előtt, tűnjek el innen, mert itt is kirekesztett lettem.

Nem maradt semmim.

Mégis mindenem megvan.

Hallod ezt, Bloom? Anya boldog! Megtartja a kistestvéred! De te ne hagyj el, jó? Légy büszke rám, mert most tettem tönkre mindent, hogy olyan életet éljek, amire valószínűleg mindig is vágytam, csak túl gyáva voltam hozzá.

***

Sziasztok! 

Tegye fel a kezét, aki számított rá. XD. 

Szerintetek innen hogyan tovább? 

Várom a válaszokat! <3

Kövess be instán: blackrose0316_wattpad

Szép napot Nektek! <3