2. 

MOSTANÁBAN

Dög szag.

Nem hasonlítható semmihez. Édes, de közben a gyomrod hatszor megfordul a szerveid körül, amíg vissza nem áll az eredeti pozíciójába. A kettes számú detroiti rendőr-főkapitányságának hatalmas betonépületébe lépek be. Hangosan záródnak össze mögöttem az ajtók.

Fegyverdurranásnak hiszem először, de aztán csak sétálok tovább, mint egy katona, aki éppen felrobbantott egy épületet. Nem nagyon hatnak meg az ilyen hangos ricsajok. A PTSD-ben sem találtam hőn szeretett lelki társamra.

Normális traumát sem tudok szerezni! De béna vagyok!

Örülnöm kellene vagy sírnom? Utóbbi nagy ívben kerül. Erős érzelmeknek kell a szívembe marni, hogy sírjak.

A kikötődött tornacipőm ide-oda ingó madzagját követem, ameddig az információs pulthoz érek. Elrágott körmömet (múltbeli körmös énem most akkora pofont lekeverne, hogy háromszor forognék meg a föld körül), a hátizsákom pántjába mélyesztem.

Kedvesen mosolygok... Próbálok kedvesen mosolyogni.

A vigyorgással nincs baj, a gond onnan jön, hogy a szottyadt arcú, kilónyi pirosított magára kent lotyó a rágóját csattogtatva keresztrejtvényt fejt, anélkül, hogy felnézne. Pedig látja, hogy ott vagyok. Az ujjaimmal zongorázok a pulton.

– Elnézést, meg tudná...

Nem hagyja befejezni; úgy int le, mintha csak egy színész lennék, ő meg a rendező.

– Húzzon sorszámot! – förmed rám, majd mutat dühösen a pult melletti kijelzőre. – Attól még, hogy szépen néz rám, nem fogom a sor elé engedni. – A székeken ülő emberekre bök. Mind várják a monitoron a sorszámukat.

Anyád helyett apád szoptatott téged is, szottyadt liba.

Nemhogy szépen nem nézek rá, de sárkányként égetném fel a tekintetemmel.

Összeszűkült szemmel a pultra támaszkodok. A kézfejemre hajtom a remegő állam.

– Olivia Roy, szolgálatra jelentkezik újoncként – vakkantom hangosan. Kihúzom magam. – Ehhez is sorszámot kell húzni? Hol tart ma a bürokrácia? – sóhajtok fel keservet festve az arcomra.

A liba rágója a keresztrejtvényre zuhan.

Fúj, mennyi baci lehet a szájában?

Bleh.

Elrántja az útból a zsírosodásának indult fekete üstökét.

– Maga... – A szeme az arcom és a testem között ugrál.

Most én intem le.

– Declan húga, túl léphetnénk? El fogok késni! – pillantok a csuklómra, ahol azonban nincs karóra.

Ügyes vagy, égesd le magad már az első percben – szidom magam.

– Az eligazító az emeleten található, kedvesem – vált bájos üzemmódba. Feláll, és a váró mögötti kihaltnak bizonyult térre mutat. – Menjen fel a lépcsőn. Ott pedig forduljon balra.

– Kösz! – tartom ki a hüvelykujjam.

A középső is mocorog, de megmakacsolva magam, azt a tenyeremnek feszítem.

Számat húzogatva tolom fel magam az üveglépcsőn, majd onnan egyenesen balra fordulok.

Hullaszag helyett itt már a kávé és műanyag keveredik a levegőbe. Az izzók a fejem felett néhol vibrálnak, de közel sem idegesítően. Keresem az eligazítót, úgy érzem magam, mint Harry Potter a Trimágus kupán abban a labirintusban. Sövények helyett itt azonban üvegajtók, egyforma szobák adják a hely útvesztő jellegét.

– Késett, újonc! – recsegi valaki hátulról.

Trappolva ér be, a linóleumon csikorog a bakancsa. Elém áll a legalább két méter, tíz centis, kopasz, kreol bőrű őrmester – ezt csak a karlapjára hímzett négy sávról tudom kivenni. Johnson a törvényes neve. Szemében izzik a tekintély. Hangyának érzem magam az óriáshoz képest.

– Nem valami segítőkészek lent – makogom, és csak remélni merem, vagy viccnek veszi, vagy meg sem hallja.

Bajsza alatt megremeg a szája.

– Öltözzön át! – enged helyet maga mellett. – Siessen, addig nem kezdődik az eligazítás, amíg nincs itt tetőtől-talpig egyenruhában! Egy-kettő! – tapsol. – Mire vár? Sült kacsára?

Meg anyádra... már bocsánat...

– De... nem tudom, hol van az öltöző! – adom tudtára, újra a cipőm madzagját nézem. Elgondolkozok, hogy ha elmondja, hol van az öltöző, akkor találok egy gerendát, ahová felkötöm magam.

– Hát semmit nem tud? – Hiába sötét a bőre, én akkor is elképzelem, a méregtől paprikavörössé forrósodik.

Az a bajusz egyre jobban rángatózik. Rángatja a görcs.

– Nem, uram. Vagyis de... Őszintén? Nem tudom!

– A folyosó végén!

Kocogva indulok el. Meg sem fordulok, pedig még morog valamit. Berohanok az öltözőbe. Magamra zárom az ajtót, és a homlokomat a hideg falnak döntöm. Nem kezdődik valami jól az újabb rendőrségi karrierem. Késésben vagyok, rossz pontot szereztem az őrmestertől, gyakorlatilag a főnökömtől, és...

– Már meg ne haragudjon!? – Mélyről jövő férfihang üti meg a fülem.

Megperdülök.

Nem kellett volna.

– Faszod! – takarom el az arcom.

Fasz ez, de a legszőrösebb, amit ember el tud képzelni. Lehet, borzfarok. Ki tudja? Manapság mindent el lehet intézni jó pénzért.

– A női öltözőt keresem! – nyekegem.

– Az a jobb oldali öltöző! Nem lát?

– Nem – vallom be lányos zavaromban. Bárcsak tényleg ne láttam volna azt a borzfarkat...!

– Akkor mi a faszt keres egy kibaszott rendőrségen!? Rendőrként! Ezért nem kellett volna a kurva felvételi szabályokat megváltoztatni! Minden jött-ment idejöhet! – krákogja, szinte érzem a dohány kesernyés szagát, ami egészen a torkomra learaszol.

Most már nem csak szottyadt libát láttam, hanem szottyadt golyókat is.

Ha mindenki ilyen szottyadt lesz a nyugdíjba vonulás végére, én nem tudom, hogyan maradok meg itt.

Nem várom meg a többi szitkot. Rácsapom az ajtót, és átmegyek a jó öltözőbe.

A kényelmetlen padra ülök, és pár másodpercig szemezek a mélykék szekrénysorral.

Mi jöhet még ezután? ­– teszem fel a költői kérdést.

Megalázkodó módon húzom fel a matrózkék egyenruhám. A jelvényem a szívemhez tűzöm, és az újoncként kötelező nyakkendőt megkötöm. Szívesen megfojtanám ezzel magam.

De tényleg... mi jöhet még ezután? – nyöszörgöm magamban, miközben az övem tokjába kattintom a fegyverem, amivel három hónappal ezelőtt embert öltem. Elzárom a szekrényem (sosem lehet tudni, hallottam olyan rémtörténetet, hogy az újonc szekrényébe egy doboz záptojást tettek), és futtában megkötött bakanccsal kilépek a folyosóra.

Csend van, ami megrémiszt. Minden úgy tűnik, mintha megállt volna az idő. Mint nála...

Pedig az idő telik, talán túl lassan is. Vannak pillanatok, amikor viszont gyorsít, üldöz a bűneimért, a sötétségbe kerget. Sötétséget érdemlek, ahol beleőrülök a magamnak okozott maró fájdalomban.

Élnie kellett volna.

Nem igaz – győzködőm magam.

Akkor miért van bűntudatod?

A szívemnek nyomott kezemmel török előre az egyre szűkülő folyosón. Hallom a szívem suta dobbanásait. Amikor visszagondolok arra a pillanatra, máshogy ver; szétszakítja a szöveteket.

Dumm után élettelen prutty jön, mintha bugyogna belőle a vér.

El fogok vérezni.

Mi a faszom ez a retkes érzelem!?

Édes istenem. Mit érzek? Mindjárt kiszakad a tüdőm a helyéről, nem jutok elég oxigénhez, hiába kapkodom a levegőt. Örvényként kavarog a gyomromban valami, amit nem tudok megfejteni. Undor lenne? Akkor félni szoktam. Félek? Nem tudom. Ilyen fiziológia reakciókat produkálok akkor? Kétlem. Vagy mégis? Baszki, Roy, gondolkozz! Mit érzel? Tuti adrenalin szabadult fel a testemben. Szomorú vagyok? Az nem ilyen. Kérlek, bármi is vagy, múlj el! Nem tetszik nekem ez. Nem akarom ezt érezni.

Bevágódok a zsúfolt eligazítóba. Rám sem hederítenek. Megijeszt, hogy egyetlen nő sincs. Férfiak az asztalon terpeszkedve elemzik a tegnapi meccset, amin természetesen a bátyám meglőtte a meccsenkénti minimum két gólos átlagát. Majdnem harminc, de nemhogy romlik, hanem javul a mutatója.

Köcsög! De azért szeretem.

A mellkasom felé tűzött névtáblát a hajammal eltüntetem. Legalábbis annyi időre, amíg be nem mutatnak újoncként.

Rogyadozva helyet foglalok a legelső padban, ahol rajtam kívül csak egy gőzölgő kávés pohár várakozik. Fúj már, hogy lehet ezt a löttyöt meginni?

Leválasztok egy tincset a hajamból, és tupírozni kezdem, miközben a lábam valamilyen érzelemnek hála annyira ráng, hogy a pad is berezonál.

Az ajtóra függesztett rolós függönyt meglebegteti a huzat, ahogyan kecsesen, utazóbögrével betoppan egy újabb rendőr.

Süllyedés.

Süllyed.

Süllyed.

Jó, még jobban süllyedj, te állat!

Megfullad.

Helyes, fulladj csak a vesztedbe!

Elmállik.

Meghal.

Ezek a szavak dörömbölnek a fejemben, amikor meglátom őt.

Rövid szénfekete tincsei a koponyára simulnak, mint egy bársony palást, aminek a feladata, hogy még nemesebb keretbe foglalja a hajánál tökéletesebb arcot. Heterokróm szeme van. A bal a háborgó óceánban tomboló hullámoktól kölcsönözte a kék színét, amiben megvan minden szörnyűség és szépség. Tud ő nagyon csúnyán nézni, de úgy, hogy az ember majd' összepisili magát, mégis amikor anno rám nézett, a hullámok elsodortak, egy messzi tengerbe, és csak ő tudott onnan kihozni. A jobb zöld, a pupilláját azonban, mint valami fafüzér, körbefonja egy halványbarna csík. Szeretkezés közben sokat néztem a szemét. Elkalauzolt óceánon, erdőkön át.

Én voltam a kibaszott Rose! Minek ide Jack? Volt egy dugócimbim! Ha ő sem jön, faszom bele Jackbe és a dugópajtimba, kiúszok a partra a picsába!

Vágyott rám... vágyott ránk. Minden alkalommal. Szerettem, ahogy hozzám ér, ahogy nem volt velem olyan finom, mint Anja.

Járom-és állkapocscsontja szinte felnyársalja magára a porcelánszerű bőrét, annyira kiáll, teljes kontrasztot alkot a fekete hajával. Ez áll neki jól. Oldalprofilból egy görög istenre hajazott, szemből szintén, de az ördögért sem akarom bevallani, hogy szemből az arcvonása hasonlít valakiére, akibe régen fülig bele voltam szerelmesedve.

Igen, Josh-ba.

Mégis melyik lány nem volt szerelmes belé, amíg ki nem derült, mit tett?

Hála a magasságosnak, amikor szex közben a szemébe néztem, nem Josh-t láttam, hanem egy tiszta lelkű embert, akinek az életében csak azért voltam, mert szépen fogalmazva kanos volt.

Vágok egy grimaszt.

Ajka nem különösképpen dús; vékony ceruza vonalú, ami mindig eltűnik, amikor nevet. Merthogy nevetni is láttam.

Emlékek.

Mindig akkor törnek az emberre, amikor felejteni kívánják. Sosem törlődnek, pang az elme lomtárában. Csak ebben a pillanatban jövök rá, hogy ajka szépsége nem a formából alakult számomra széppé, hanem az onnan kiszökő szavak miatt.

Tiszta bőrén, arca jobb oldalán fut egy halvány heg. Verekedés.

Szeme mélyen ül, de amikor megpillantja az egyre összekuporodó alakomat, teljes egészében a homlokáig csúszik. Oldalra biccenti a fejét, nem szólal meg. Belekortyol a kávéjába, öblös léptekkel a hátam mögötti asztalhoz ül.

Ennyi?

Hát akkor nyald ki a seggem, buzimókus!

Kényelmetlen a szék, egy pillanat leforgása alatt kétszáz kaktuszt ültettek a seggem alá. Szúrós tekintetét a hátam közepén észlelem. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni; a nyelvemmel – ami szerinte hosszú volt –, az ínyfékemmel (egy piercing, ami a felsőajak és az íny felső hártyájában helyezkedik el) babrálok. A fémes íze megnyugtat, a vér ízére emlékeztet.

– Ikrekkel terhes? Jól telepakolták, én is megtettem volna – hallom a heherészést a hátam mögött.

Meg sem fordul a fejemben, hogy kussban tűrjem ezt a degradáló stílust. A legsárkányosabb természetemet előbányászom a szívem mélyéről, és hátrafordulok a két vihogó faszkalaphoz.

Az egyik telefonját nézik, a képen Cora van, aki Instagramon jelentette be, hogy ikrekkel terhes.

– Megbocsáss!? – köhintek, és szívesen le is hánynám a tökéletesre vasalt kabátját mind a kettőnek.

Bambán pislognak rám, mint a hal, aki a hentesre néz, mielőtt egy farúddal leüti. Az egyik a bajusza alatt mosolyog, a másik a borostáját igazgatja. Tépje le neki az iratmegsemmisítő! Krumpli orrát Pinokkió is megirigyelhetné.

– Mi az, újonc? – Gőgösen tekint rám. – A haját kösse fel.

– Felfogom, Uram – rágom meg az utolsó szót. Ezt az embert uramnak nevezni? Inkább elültetem magam a kertben. – Mihelyt megmondja, mégis mit képzel magáról.

– Elnézést!? – Mély hangja azonnal átvált lányos sipítozásba. Nagyon is zavarja, hogy egy újonc, aki ráadásul az ellenkező nemet erősíti, visszaszól a derék fajtájának.

– Igen, elnézést kellene kérnie tőle – tapogatom meg a telefonja kijelzőjét. – Hogy merészeli, hogy így nyilvánul meg egy terhes lányról? Maga örülne, ha a lányáról ilyen hangnemben beszélnének?

– Maga tiszteletlen! – pöröl rám. Az olcsó szájvízének mentás szaga megcsapja az orrom. A másik rendőrnek a bajusza úgy ugrál, mintha el akarna szaladni.

– Mér' maga nem? Dugni akar egy terhes lányt? Feltétlenül meg kell kérdeznem az őrmestert, hogy mennyire romlott a maga esze.

– Elmeroggyant! – A kezével villámként csap az asztalra.

– Azt a paszta! Az úr nagyon őszinte magával! – Bájosan pillogok. – És mondja csak: milyen érzés elmeroggyantként élni? Kap fogyatékossági adóalap kedvezmény?

Paprikavörös halántékán az artériák idegesen türemkednek ki. Az ujjait ropogtatja, biztosan gondolatban megpofozott.

Az őrmester közvetetten megment; belép a szobába, kezében egy köteg dossziéval.

Rám néz, biccent felém (talán elismerően), majd egy pillanatra leblokkol, látva a hátam mögötti két vérben forgó szempárt.

– Honnan szalasztották ezt az gyopárt? – kiabálja be az egyik megsértett.

Apád faszából, nem tudtad?

– Nagyon fel van vágva a nyelve – nyögi be sértődötten a másik.

Mindjárt ki is nyalom vele a seggedet, mit szólsz?

Johnson újra azzal a mogorva nézéssel vizslat, amitől kedvem támad elfutni.

Elkések az első napomon és még be is szólok két magasabb rangúnak? Instant kirúgás.

De mit érdekel? Cora neve és élete nekem a Biblia.

– Ez nem egészen így történt. Olivia csak helyreigazította őket. – Hangja lágy tónusától a víz borrá változhatna. A kis ércesség benne hasonló, mint a harang tiszta szólamaiba bele-beleköltöző rezes orgánum.

A szívemről a varjak felszállnak, Dalton hangja puskalövésként űzi el őket a megrágott felszínéről.

– Öhm, igen! – kulcsolom egymásba a két kezemet. – Azok ketten arról ábrándoztak, hogy megfektetnek egy terhes lányt!

Az őrmester kissé elhajolva Daltonra néz.

– West, ehhez mit szól?

– Olivia még szépen is fogalmazott, uram!

Hálálkodva fordulok hátra. Ő azonban tudomást sem véve rólam az előtte lévő papírokra firkál.

Az eszem megáll! Ő van megsértődve, amikor mindent elcseszett!

– Nick! Robert! Eligazítás után sürgősen az irodába! – harsogja Johnson.

Feszült csend áll be a szobában. A ruhák susognak, ahogy Nick és Robert kényelmetlenül mocorognak a székükön.

Az őrmester egy köhögéssel megélezi a hangját, elől összekulcsolt kezekkel, egy nem annyira igazi mosollyal fordul felém.

– A mai napon újonccal bővelkedik a csapatunk. Roy már egy másik jardnál is szolgált pár hónapja, de átjött hozzánk. – Utolsó két szónál nagyon elnémítja a hangját, mint aki nem akarja, hogy valaki rákérdezzen a távozásom miértjére.

Csend. Megmagyarázhatatlanul liftezik a hasamban valami egészen új, amit még sosem éreztem. Talán ezt nevezik úgy, hogy nyomasztó? Megnyomkodom a hasam, ami bár fáj, de az a fura érzést ott bent kámforrá változik.

– Roy? – Nick vagy Robert hangja ez. – Neked – elnémul – van közöd Declanhöz? – találja meg a hangját.

– A bátyám. – Nem méltatom arra, hogy hátraforduljak. – És a sógornőmről megjegyzéseket tenni gusztustalan dolog.

Sóhajtanak mind a ketten.

Johnson most karba fonja a kezét.

– A kiképzőtisztje Dalton West lesz.

Eh, ne már!

A szavak, amik elhangzanak a számból, belegondolva enyhén sértőek Daltonra nézve:

– Szuper! Az év rémálma – borulok le az asztalra, hogy lüktető halántékom némileg lehűtsem.

Épphogy túltettem magam rajta, belép az életembe és még a kiképzőtisztem is lesz, ami azt jelenti, hogy majdnem fél napot együtt kell vele működnöm!? Ki van csukva!

Tizedmásodpercek alatt leizzadok, a gerincemen végigcsorog, mintha éles tőrt húznának keresztül a csigolyáim vonalán.

Milyen meglepő: most sem tudom mihez kapcsolni ezt a fizikai reakciót. Kizárólag a düh kavarog bennem, hurrikánként akar elsöpörni mindent.

– Mi baja van Westtel? – morogja Johnson.

Igazából pont leszarja, mi bajom vele.

Mondjuk szexcimbik nemigen társulnak a rendőségnél!

– Á, semmi – nyújtom meg keserűségemben a semmi szót. – Jó lesz ő.

– Még jó, hogy így gondolod – horkant fel Dalton. – Mintha valami ruha lennék. Á, jó lesz ő... – utánozza a hangom. – Nem a menyasszonyi ruhád leszek, hanem a kiképződ.

Szemét! Menyasszonyi ruha! Tudja, hol bánthat a legjobban.

– Kapd be! – sziszegem hátra.

– Általában azt te tetted – suttogja vissza.

Amikor Johnson kimondja, az eligazítás véget ér, úgy pattanok fel, mintha égne a picsám. Kirohanok, kerestem a levegőt, no meg az eszem, amiért olyan hülye voltam, hogy nem gondoltam bele, Dalton ezen a rendőrségen is szolgálhat.

***

Onnan tudom, hogy ideges vagyok, hogy exkörmösként szaggatom a körmöm és a mellette húzódó bőröm, miközben a mélygarázsban várom Daltont. Vérpermet csorog a nyelvemre, amit felnyomok a szájpadlásomra.

– Ügyes vagy, Olivia! – szól felém igyekezve negédesen. – Első napodon sikeresen elérted, hogy két rendőrt felfüggesszenek. Nem leszel közönségkedvenc. Gratulálok – nyújtja kézfogásra a kezét.

Megforgatom a szemem és elütöm a szexi kezét az útból.

– Köcsög vagy! – intézem el ennyivel a szemrehányását. – Eltűntél az életemből, és lám, megjelensz!

– Olyan vagyok, mint Houdini. Mellesleg, te jöttél az én divíziómba, egy szavad se legyen.

– Faszom beléd, Dalton! – Erősen lököm meg a mellkasát. A kemény mellkasától hátrabicsaklik az ujjam. – Miért viccelődsz ezen? – vonom kérdőre.

A rendőrautóhoz megy, és a sporttáskát, amiben a speciális fegyverek vannak, berakja a csomagtartóba.

– Ezt legközelebb te hozod! – mondja a táska szíját megfogva.

– A faszt! – fonom a mellkasomhoz a kezem.

– Mi van? – Indulatosan lép elém, és erősen a csuklómra szorítja az ujjait. Fáj. Rohadtul. De inkább a szívem, nem a csuklóm. – Idefigyelj, Roy, velem így nem beszélsz.

Roy. Életében nem nevezett így. Mindig csak Liv voltam. Meghasad bennem valami. Utálom ezt az indirekt stílusát. Régen minden jobb volt. Lehetett vele viccelődni, és ő volt az ember, akit nem zavarta, hogy nem tudok érzelmes témákról beszélni. Most meg... egy savanyú, búvalkent ember.

– Miért így állsz hozzám? – A fejemet leszegve vánszorgok utána a kocsiba.

Amikor beszállunk, válaszol:

– Hogyan álljak? – Van ebben valami, ami könyörög nekem, hogy mondjam meg én, mert ő sem tudja a választ.

– Másképp! – Jobb nem jut eszembe mérgemben. – Ott hagytál!

– Titeket hagytalak ott – javít ki. – Anja már nem számít?

Fogalmam sincs, mit érzek Anja iránt. Nincs meg a tetves szikra. Csak egy aprót kívánok, amivel boldogan élhetnénk, de nem jön. Túl hideg van körülöttünk, hogy szikrát csiholjunk.

És most itt van Dalton... Akivel hát... két évvel ezelőtt nagyon összemelegedtünk egy buliban. Vagyis először Anja és Dalton, a buli végére én is néhányszor megkerestem a manduláját. Hármasban töltöttük az éjszakát, és onnantól kezdve fél éven keresztül nem volt visszaút. Volt, hogy minden héten nyomtunk egy hármast. Nem volt ez szerelem, csak vágy mindenki részéről. Aztán Dalton csak úgy lelépett másfél évvel ezelőtt, azzal a kifogással, hogy ezt már nem érzi helyesnek. A legnagyobb baj nem az volt, hogy szex nincs vele, hanem hogy barátként megszűnt létezni az életünkben. Támogatott minket, amiben én nem tudtam Anját, vagy amiben Anja nem tudott engem. Az fájt baromira, hogy elvesztettünk egy barátot.

– Hiányzol kettőnknek – nyögöm ki, amit viszonylag elnyom a motor bőgése.

Dalton kikanyarodik az útra.

– Oké – dönti le a napellenzőt.

– Komolyan? Egy oké-val letudod?

– Mit vársz tőlem? – Megint azt a különös, azt hiszem, tanácstalan modort veszi fel.

– Az igazat! – csapok a combomra.

Élesen szívja be a levegőt. Egy piros lámpánál megáll, és a szemembe néz. Sosem tudom eldönteni, hogy a háborgó kék szemébe vagy a zöldbe nézzek.

– Nem akartam belerondítani a szerelmetekbe.

– Éppen az ellenkezőjét érted el, hogy néha hárman voltunk egy ágyban. Nem akartad velünk többet a szexet, azt megértem, de barátként miért nem maradtál az életünkben?

– Semmi közöd hozzá. Innentől kezdve én a KT-d vagyok, te az újoncom, azt csinálod, amit én mondok, nem makacskodsz és nem dumálunk kettőnk... hármunk közös magánéletéről – vált át hivatali stílusba, amitől megint elkap a felszínre bújó pulykaméreg.

– Egyáltalán ne dumcsizzunk, mielőtt beverem a képed, te hálátlan fasz.

– Vágod, hogy ezt simán beleírhatom a jelentésbe, amit rólad kell majd írnom?

– Írd! – hagyom rá felkiáltva. – Írd azt is bele, hányszor suttogtad a nevem, miközben elélveztél!

Elpirul. Hiába izompacsirta, mindig zavarba tudom hozni. Ádámcsutkája meginog, ahogy egy hatalmasat nyel.

Nem szólok hozzá. Ő mondja, amit egy kiképzőnek kell, én viszont nem kérdezek vissza; hallgatok, és elveszek a hangjába, ami régen megnyugtatott, de ma háborgó tenger kiszámíthatatlan hullámaira emlékeztet.

***

Sziasztok! <3 

Most hogy így megjelent Dalton, mit gondoltok róla? Az biztos, hogy elég megosztó személyiség lesz, lesznek aranyos megmozdulásai is, de Ollie-val a legnagyobb tahóként is fog viselkedni. 

Ollie továbbra is szerintem elvan a saját - a maga módján - bohókás világában. Daltonnal egyetemben ő is megosztó személyiség, de azért remélem, tudok neki majd egy olyan hátteret és olyan fejlődési ívet adni, amiért megkedvelitek és megszeretitek. 

Szép napot Nektek! <3