DALTON:

Szia, Liv!
Tudom, korán van, és
remélem, nem keltettelek fel,
de benézhetnék hozzád?
Szeretnélek látni.

A szívem majd' elpattan a helyéről, amikor látom a telefonom kijelzőjén Dalton üzenetét. Párszor elolvasom, mielőtt visszaírok neki.

ÉN:

Szia!
Ébren vagyok.
Gyere, és puszilgass meg! Elhervadok
a puszijaid nélkül...
❤️

DALTON:

Majom❤️

Az utóbbi két és fél hét olyan gyorsan tova állt, hogy eszmélni sem volt időm, vagy feldolgozni, tulajdonképpen mi történik Dalton és köztem.

Nem vagyunk ugyan együtt, inkább se veled, se nélküled kapcsolatban, amiben pár csók néha elcsattan, titokban munkában, vagy itthon.

Daltonban még talán mindig van harag, amiért nem beszéltem vele az abortuszról, de már enyhén kezeli, és inkább hessegeti a témát, ha annak hátszele megüti a beszélgetéseket.

Kinyílik a bejárati ajtó, Dalton amint átlépi a küszöböt, a nyakába ugorva halmozom el az arcát tömény mennyiségű csókkal.

– A szám kimaradt – jegyzi meg, és helyettem dönti az ajkainkat egymáséra. – Miért nem alszol? Hajnali négy van.

– Hiányzol – csavarom a lábam a dereka köré. – Ó, mit kaptam? – kérdezem, meglátva a háta mögé rejtett plüss majmot, ami rendőrnek van öltöztetve.

A kezembe nyomja, én pedig a mellkasomhoz emelve odaszorítom, hátha a szívem is ad neki egy ölelést.

– Hatalmasat taroltál a tegnapelőtti vizsgádon – néz rám elismerően. – Én voltam az egyetlen, aki a százhetven kérdésből mindegyikre tudta a választ, amióta ebben a rendszerben vizsgáztatunk, de csak ez idáig. Olivia – az arcomra tapasztja a két kezét –, az ország legjobb vizsgáját írtad meg, amiért utállak, mert holtversenyben lennénk, ha nem fejezted volna be előbb, mint én anno. Én olyan büszke vagyok rád!

Büszke rám.

Mondata többet jelent bármilyen szeretleknél. Pont az ő szájából hallom, aki – tudomásom szerint – nem nagyon dobálózik az újoncoknak az elismerő szavakkal. Nyilván amolyan barátnő féleség vagyok, de ismerem őt annyira, hogy tudjam, a magánélete és a munkája között meg tudja húzni a határt.

Megszagolom a majom szőrét; Dalton illata van. Ezzel fogok aludni mostantól.

– Köszönöm a plüsst! – ölelem őt át. – Köszönöm, hogy vagy nekem! – Megcsókolnám, de kikerül, és nevetve elindul a nappali felé. – Mekkora egy aljas férfiszemély vagy te! – duzzogva követem a nappaliba. – Most haragszom! – jelzem.

– Meddig fogsz haragudni? – kérdezi. – Egy óra? Egy nap? Egy hét? – Az utolsó kérdésnél rémülettől itatódik tele a hangja.

– Nem érdekelsz.

– Tényleg? Pedig randira vittelek volna.

Felemelem a fejem.

– Hova?

– Valami privát helyre, ahol csak mi vagyunk. – A hátam mögé jön, csókot nyom a nyakamra, miközben a keze leáramlik a derekamhoz. Gyengéden magához húz. – Mondjuk egy tóra?

– Mit akarsz te velem tenni? Meg akarsz ölni, ugye?

– Negatív. Bár sikítani így is úgy is fogsz, csak nem a kíntól... – A fülembe kuncog, úgy zárom a szívembe, mintha fogoly lenne, akit csak most sikerült elkapnom.

Felé fordulok, és a kanapé fölé taszigálom a mellkasának ütögetve a kezemet. Az ölébe zuhanok, amikor a lendülettől leül.

– Tényleg randira hívsz? – kérdezem közénk súgva.

– Igen – biccent megerősítésként –, de veheted baráti vacsorának is, ha még nem állsz készen rá. – A fülem mögött simogat, amitől karamella lágyságúra olvad a szívem.

– Mit szólnál, ha elmennénk hozzád, és főznél nekem, aztán kimennénk a tóra? Ha jól láttam, van egy csónakod.

Olyan görcsbe ugrik a gyomrom, hogy a levegőt is kipréseli belőlem. Megint bűntudatom van, de most nem az az enyhe, ami alig éri el a szerveimet, hanem egy hurrikánként végigsöprő, szerveimet kiszakító. Megcsalom Anját. Igaz, hogy szakítottunk a tragédia előtti napokban, de ettől függetlenül megcsalásnak érzem, hogy amíg ő kómában fekszik, küzd az életéért, addig én beleszeretek Daltonba, és nem létezik már számomra másik világ.

Anjával kell lennem.

Őt szeretem, ő éltet és nyújt menedéket néha magam ellen is. Daltonban a menedéket még nem tudtam felfedezni, de tudom, hogy benne van, és előbb vagy utóbb már nem csak Anja fog megvédeni a saját gondolataimtól.

– Dalton – teszem hozzá sürgetően –, legyen csak egy baráti vacsora, amolyan csapatépítő. Nem bírom megtenni Anjával, hogy amíg ő kómában, addig más ágyát melegítem.

Elég volt már az is, hogy Josh-sal lefeküdtem...

– Oké – ha csalódott is, nem mutatja; mosolyog szélesen és őszintén boldogan –, nem akarok rád nyomást helyezni, nem vagyunk együtt.

– Jó, köszi... És ne nagyon szaporítsuk meg a csókjainkat. Mármint csókolózhatunk, de ne sokszor, bűntudatom lenne, bár így is az van...

– Liv, csók nélkül is tudom veled tudatni, hogy szeretlek.

– Szeretném, hogy csókolj. Tudom, hogy ezért Anja nem haragudna meg, sőt, még képet is kérne, ha ébren lenne!

Sosem féltem ennyire a jövőtől. Ha Anja felébred, őt választom, ez nem is kérdés. Megpróbálom vele újra, és ha megy, vele maradok. De mi lesz velem? Meg fog szakadni a szívem, ha Dalton nem érhet hozzám. Már így is minden egyes alkalommal, amikor a szája nem érinti az ajkam, olyan érzésem van, mintha kezdenének elfagyni a sejtjeim. Pontosan azt érzem, mint Anjánál: ő sem csókol, és a hiánya megvisel.

Nem normális, amit érzek.

Sosem voltam normális, de huszonöt évesen rá kell jönnöm, hogy még a szerelemben is akadályokat állítok magam elé, hogy végképp ne legyenek az érzéseim rendben.

A vállára nyomom a fejem, ellazulok, és csak élvezem, hogy a fenekemet simogatja, a leggingsem vékony anyaga teljesen átadja Dalton forró tenyerének tapintását.

Behunyom a szemem, és elképzelem, ahogy Anja és ő engem ölelnek, miközben alszanak. Anja jobbról, Dalton balról karol át, a derekamnál a kezük összefonódik, babérkoszorúként pihenni hagyják szerelmük egyik jelképét rajtam, a szerelmükön.

– Tudom, hogy fura kérés lesz... – kezdem –, de... esetleg... nem mennél el egy pszichológushoz?

Felugrik a szemöldöke a homloka közepére, a szája széle megrándul; nem tetszik neki a kérés. Nekem sem tetszene, hiszen éppen most kérdőjeleztem meg, hogy minden rendben van-e nála.

– Miért? – kérdezi gyanakodva.

Meghűlt körülöttünk a levegő.

– Nagyon sok... vonást örököltél Josh-tól. Tényleg sokat, amit egy pszichológus vagy egy pszichiáter tudna kezelni. Néha fáj, ahogy reagálsz dolgokra. Mostanában ugyan nem, de amikor feszült volt közöttünk a kapcsolat, akkor nagyon. A kocsiban is, amit műveltél.

– Hogyan kellett volna rá reagálnom? – Fagyos a hangja. – Te hogyan reagáltál volna, ha megtudod, hogy lett volna egy babád?

– Én csak annyit kérek, hogy menj el egyszer, akár Declan is tudna fogadni – vetem fel.

– Tudok változni – jelenti ki. – De egyedül fogok, nincs szükségem arra, hogy az agyamba turkáljanak. Csinálok magamnak egy kávét – jelenti be, és óvatosan a kanapéra ültet, lágy csókot hagyva a számon.

Nem mélyítem el, pedig a szeme túl vad, várja, hogy tegyem, ám az elmeszüleményemen gondolkozom, annyira szép, annyira valóságos, hogy a szívem megszakad, hogy az életben ezt sosem élhetem át.

Amikor Dalton felmegy a konyhába, erőt veszek magamon, és a telefont a kezembe véve, eltávolítom az agyamból az ábrándom.

Felhívom anyát. Fairbanksban még éjfél van, anya ilyenkor még fent van.

– Szia, kicsim! – csilingel anya bársonyos hangja rögtön egy sípolás után. – Hogy vagy?

– Anya! Képzeld, tudod, volt az a vizsga, amiről beszéltem!

– Az a jó hosszú, igaz?

– Igen! Húsz éve használják ezt a vizsgáztató módot, és én írtam a legjobbat! – A mosolyom diadalittas, büszke vagyok magamra. Több tízezer újonc közül megírni a legkiemelkedőbb vizsgát, motiváló!

Daltonnak is jár a köszönet. Végre, egyszer az életben a szüleim büszkék lehetnek rám! És végre egyszer hallani fogom a szájukból!

– Jaj, de jó, Ollie, ügyes vagy!

Ügyes vagy.

Ügyes vagyok.

Mintha ő csak egy tanárnő lenne, én meg a diákja. Semmi büszkeség nincs a hangjában, semmi szeretet.

Olyan nehéz lenne kimondani, hogy büszke vagyok rád? Tabu ez a szó neki? Vagy nem szolgáltam rá eléggé? El kellene mondanom neki, hányszor álltam a halál szélén a munkám során, és akkor számításba venne, nem csak a tervezett gyerek lennék, aki csalódást okozott nekik?

Túlgondolnám?

Hiszen az ügyes vagy is egy szép gesztus, ha valakinek azt akarod mondani, hogy... ügyes volt...

Valakinek akarod mondani... valakinek, aki nem áll hozzád közel.

Miért nem tudja se apa, se anya azt mondani, hogy büszke rám?

– Hallottad a hírt? – hallom anya hangját. Már nem nyugtat meg, nem olyan puha, mint amikor kiskoromban mesét olvasott nekem. Már nyájas és otrombán vékony. – Declan az NHL nagykövete lesz! – neveti.

Elhúzom a szám. Hát persze. Declan mindenben zseni, úgy forgatja a szavakat, mint Svalin a pajzsát, hamarosan diplomázik, doktor lesz belőle, az NHL legjobb játékosa évek óta.

És én?

Rendőr újonc.

– Büszke vagy rá? – kérdezem halkan.

– Annyira nagyon! – neveti.

– Le kell tennem anya – sóhajtom.

Elköszönni sincs ideje – azonnal kinyomom.

Langyos folyadék csordogál le az arcomon, csak egy csepp, amitől gyorsan megszabadítom a bőröm. Nem sírok. Megérdemlem, hogy anya ne legyen büszke rám.

Felhívom Declant inkább. Ő mindig hangoztatja, mennyire büszke, mennyire szeret. Érdekes. Anyáéknak az is nehezére esik, hogy egy kibaszott szeretlek-et elböfögjenek. Még az aromantikus Dalton Westnek is sikerül!

Meglepődök, amikor Cora szól bele a telefonba.

– Szia, Ollie. Ne haragudj, az a tuskó itthon hagyta a telefont! – fújtatja.

– Ó... – harapok az ajkamba. – Nem akartalak felkelteni...

– Nem keltettél. Egy ideje ébren vagyok.

– Nem akarlak zavarni...

– Sosem zavarsz. Mondjad, mi újság, drága?

– Csak Declannek akartam valamit elújságolni, mindegy – hárítok. – Nem fontos.

– Nekem is mondhatod – ajánlja fel lelkesen.

– Nem hiszem, hogy érdekel... De van egy vizsga, amit húsz éve minden újoncnak meg kell csinálni. Egy nagyon hosszú kérdéssor, és húsz év alatt én írtam a legjobbat.

– Micsoda!? – Aprót sikolt, mire Nala vagy Dillon a háttérben felnyöszörög. – Jaj, Nala, bocsi! Nem mondod komolyan? – fogja halkabbra. – Ez fantasztikus, Ollie! Jesszus! Annyira illik ez a hivatás hozzád! Büszke vagyok rád, és remélem, te is az vagy magadra!

– Büszke vagy rám? – Annyira meglepődök, hogy véletlenül visszakérdezek.

– Hogyne lennék, szívem! Hány újonc írta meg ezt a vizsgát húsz év alatt? Rengeteg! És te írtad a legszuperebbet! Hogyne lennék rád büszke! El kell menni megünnepelni valahova! De szigorúan csajos buli! Nem akarok Declant a közelben, olyan ünneprontó az aggódásával néha – horkantja.

– Oké! – kuncogom. – Látlak részegen?

– Csak ha én is téged!

– Naná! Leteszem – mosolygok. – Majd még beszélünk ma!

– Mindenképp!

– Cora? – szólítom meg gyorsan. Majdnem kiment a fejemből, képtelen vagyok dátumokat megjegyezni! – Boldog születésnapot!

Kurvára boldog lehet neki... Pár évvel ezelőtt ezen a napon majdnem megölte Josh, most meg Anja kómája hozza a boldogság áldását a szülinapjára...

– Köszönöm... Már élfélkor elfújtam a tortán lévő gyertyát.

– Remélem, valóra válik a kívánságod.

Egyértelmű, mit kívánt: Anja ébredjen fel.

– Én is... Puszi!

Az asztalra csúsztatom a telefont, Dalton visszaül mellém.

– Szeretnél beszélni róla? – kérdezi lágy hangon, megsimogatva a hátam.

– Miről?

– A szüleiddel való kapcsolatodról.

– Az nagyon is jól van.

– Olivia... – sóhajtja –, láttam, hogy törölgeted a könnyeidet.

A kanapé támlájának nyomom a hátam.

– Csak egy könnyet, már javulok – próbálok optimistán állni a helyzethez. – Sosem dicsérnek meg. Sosem. Ügyes vagy. Mindig ezt kapom, ha valamit elérek. Declant minden pillanatban megdicsérik.

– Meg kellene beszélned velük – veti fel.

Hitetlenkedve meredek rá.

– Dalton, ugye ezt te sem gondolod komolyan? Szóljak azért a szüleimnek, hogy dicsérjenek meg? Milyen szülő az, aki nem veszi észre, hogy a gyerekét sosem dicséri meg?

– Jogos – emeli fel a kezét. – Tudom, nem ugyanaz a kettő, de én rettentő büszke vagyok rád. Néha seggfej vagyok...

– Néha? – ugrik meg a szemöldököm.

– Jó, sokszor – neveti –, de csak a te javadat akarom, hogy jó legyél. Szeretlek, te majom – ad egy puszit az arcomra.

– Na, ezt sem mondják anyáék.

Dalton az ajkát csücsöríti, majd feláll a kanapéról, elveszi a tollat az asztalról, ami a keresztrejtvényre volt fektetve, aztán egy üres lapot is.

Amikor a lap fölé hajolok, hogy elolvassam, mit ír, gyengéden megtaszítja a karjával a mellkasom, visszaterelve engem a kanapé sarkába.

Sokáig ír, annyira a betűkre koncentrál, hogy megfeledkezik az állandóan zizegő telefonjáról. Nem tudom, miért érzek késztetést, hogy felnyissam az üzeneteit, és megnézzem, ki ír neki.

Dalton, mintha csak a gondolataimban olvasna, felemeli a fejét a lapról, és a lábfejével a térdem elé csúsztatja a telefont.

– Nincs rejtegetni valóm, egy, kilenc, nyolc, kilenc a jelkód.

– A képeidet is megnézhetem?

– Uh... hullákat találsz benne, meg... nos... – Elpirul, de olyan szinten, hogy Washingtonból látni lehetne. – Te is... hm... ott vagy.

– Ott lennék? – A telefon után kapok, feloldom a zárt.

– Meztelenül.

– Ha ezt ilyen lazán mondod, azt hiszem, szatír vagy.

– Te vagy pedofil! – ellenkezik. – Te küldted azt a képet, de annak vagy három éve.

Oh, tisztán megvan az emlék. Dalton nem akart átjönni, mert sok volt a munkája, így Anja és én is küldtünk neki egy forróbb képet, hátha meggondolja magát.

– Nem vagy tisztában a szó jelentésével – nevetem.

Dalton morgolódva kimegy a konyhába, és egy ollóval jön vissza. Szétvágja a papírokat azonos darabokra, majd az asztalon lévő vázába dobja.

Kihúzok belőle egyet.

Megrándul a szívem.

Szeretlek! Olvasható a papíron.

– Dal... – suttogom.

– Tudom, ennek sincs nagyon köze a szüleidhez, de ha esetleg hiányzik egy szeretlek, és senki sincs a közeledben, hogy mondja, akkor húzzál ki belőle egyet. Tudd, hogy én igenis szeretlek.

Megpuszilom a papírfecnit, és visszadobom az üvegvázába.

– Mi az ára? – bökök a tárgyra.

– Egy csók, olyan szédítő Olivia Roy stílusban.

Az ölébe mászok, és átkarolom a nyakát.

– Ki van zárva, hogy aromantikus vagy. Romantikusabb vagy, mint Declan, pedig ő bleh, olyan nyálas!

– Hát, már kezdem megkérdőjelezni, hogy tényleg az lennék. – Megcsókol. – Olivia romantikus leszek! – neveti a számba.

– Gyagyás! – Leveszem a pólómat. Fedetlen felső testem mutatkozik meg Daltonnak. – Tetszik?

– Megölsz! – Keze rátapad a mellemre, szája az enyémre, forró vasként olvad össze.

Belenyögök. Olyan jó, amit tesz velem, amit kivált belőlem. Akarom azt, amit Dalton ad, de nem akarom elveszíteni, amit Anja adna a szerelmével. Mindkettőt akarom. Egyszerre. Ők a szakadék feletti híd két végpontjai, amik nem hagynak a saját vesztembe zuhanni.

Hányingerem van. Megint. Mostanában egyre többször, mert a bűntudat kopogtat az ajtómon. Azt fogom észrevenni, hogy már nem kopog; betöri az ajtót, és hirtelen ragad el, egyszerre rám zúdítva a lelkiismeretem büntetését.

Dalton beljebb nyom a férfiasságához. Felsóhajtok. Vágyik rám. A farka majd átszúrja a nadrágját.

– Ó, istenem! Ez kurvára helytelen.

– Ezt magadnak mantrázd csak – csókolja a nyakam. – Te kezdted. És akár be is fejezheted. – Önelégülten mosolyog. – A farkam nem fogja magát leszopni, szóval légy oly szíves – mutat a testére –, légy jó kislány, és térdelj le.

Jön egy kibaszott üzenetem, ráadásul nem a saját telefonomra, hanem arra, amin Sabaként Josh-sal kommunikálok.

– Megnézem... – Lekászálódok Daltonról, és a telefonért nyúlok.

JOSH:

Hiányzol.

Fúj.

Nem írta komolyan, ez az egyezményes jel, ha találkozni akar velem. De akkor is...

ÉN:

Te is nekem.
Találkozzunk?

JOSH:

Nyolcra a Little
Caesarsnál leszek.

– A mai kalandunk most véget ért – szólok Daltonnak. – Nyolckor randim van Josh-sal.

– Ezt a szót ne használd... – dünnyögi.

Sietve indulok el a fürdőbe, hogy Sabásítsam magam a találkára.

***

A szőke parókámat az arcomba fújja a feltámadt szél, amit az úttest melletti autók miatt felkeveredik homokkal. A szememet úgy takarom, hogy ne ragadjon bele a por, a fejem tetején csücsülő fekete keretű pilótaszemüvegem félek a szememre tolni. Még egy felszálló valami megkarcolja a lencséjét.

Összébb húzom magamon a kardigánom, trapéz szabású farmernadrágom a tornacipőmre hullva lassacskán a betont súrolja.

Így jár, aki kicsinek született.

Josh-t keresem, a Red Wings arénájánál megállok, a bejáratnál, ahol egy plakát hatalmas képpel hirdeti a következő meccsüket. Természetesen Declan van rajta. Körülöttem zizegnek az emberek, a jövő heti meccsre váltanak jegyet, a legtöbben a meggypiros mezben, ami a kedvenc játékosuk nevét hirdeti.

Mögöttem megtorpan valaki.

A két kéz lassan ölő indaként csúszik a derekamra, majd onnan fel a hasamra, ahol már védelmező kacsként kulcsolódnak egymásba. Erőteljes állkapocs nyomja a vállamat, egy kiszáradt száj megérinti az arcomat, kegyetlenül hamis puszit nyomva rá, majd a lilára rúzsozott ajkamra.

– Figyelnek? – fordulok Josh felé, és megpróbálva szerelmet színlelni, a nyaka köré kulcsolom a kezem. Bárcsak Dalton lenne. Bárcsak ne reagálna úgy, ne érintene úgy, és ne mosolyogna úgy, mint Dalton!

– Nem, vagyis nem hiszem. De legyünk óvatosak. – A hasamhoz emeli a kezét, és megsimítja, mintha fejlődne ott valami.

Ha Dalton vagy Anja így érintette volna a hasam, amikor terhes voltam Bloommal, talán nem vetettem volna el... De esélyt sem adtam nekik, hogy megtudják, egy csodát helyeztek el a hasamban.

Josh megfogja a kezem, az ujjaim közé kulcsolja a sajátját, és elvezet az arénától.

– Nincs jó hírem – súgja a fülembe –, nagyon gyanakvóak, hiába manipulálok, a vezető közelébe sem engednek. Figyelj a nevekre: Felix Mccoy megölte Talia Bullockot, Abigail Ryan pedig Burley Jenkinst. A két gyilkosságot ugyanazzal a fegyverrel követték el, egy Walther 99-essel. A lövedék valamilyen TMJ rövidítés.

– Total Metal Jacket. Ez az ólommagot teljesen beburkoló köpenyes töltény – mondom magamnak, gyorsabban megjegyezve a kapott információfoszlányokat.

– Agyonlőtték őket, a testek a St. Clair tóban lehetnek, de nem biztos. Két ország határán elterülő tóról volt szó, a Clair Kanada és az USA között fekszik – gondolkodik hangosan. – Itt forduljunk be – mutat a mellékutcára. – Szeretnék neked mutatni valamit. Tartozom ennyivel, és szeretném, hogy megértsd, mit, miért teszek. Szeretném, hogy tudd, miért lettem szörnyeteg.

Rettegek.

Most nem cseppekben ér el, hanem azonnal rám zúdul minden fiziológiai tünete: reszketés, fázás, pánik, heves szívdobogás, összeszorult gyomor. Nem tudom, melyikre figyeljek, melyiket csillapítsam vagy melyiket hagyjam figyelmen kívül. Erősen Josh vállába kapaszkodok, inkább azért, hogy álljunk meg, de nem érti a reakciót.

– Ti együtt vagytok most Daltonnal? – kérdezi nyugodtan.

– Hát... nem. Néha csókolózunk, de tulajdonképpen nem mondtuk ki, hogy együtt lennénk...

– Jó, de akkor miért csókolóztok?

– Jólesik – vallom be. – Szerelmes vagyok belé.

– Oké, akkor miért nem vagytok együtt? – Látszólag kezdi elveszteni a fonalat.

– Mert Anjával akarom megpróbálni, ha felébred. Őt is szeretem.

Megcsóválja a fejét, de nem gúnyolódik, nem fűz hozzá megjegyzést. Egy kicsit szorít a kezemen, annyira, hogy meggátolja, hogy az ujjai remegjenek, amíg fogja.

– Olivia... – A szemét nyomkodja –, nem fog felébredni. Ne áltasd magadat, mert akkor szúrsz ki magaddal a leginkább. Anja... – Nehezen formálja meg azokat a szavakat, amiket nekem kellene. – Halott. Csak testileg van velünk, az orvosok is csak azért nem mondtak le róla, mert Roy vagy, és kurva sok pénzt keresnek veletek.

– De... megint levették a lélegeztetőgépről! – állok ellen.

– És szerinted az normális reakciója a testének, ha fel-le kell pakolgatni őt a gépekről? Nem vagy már belé szerelmes. Szánalmat érzel iránta. És amíg meg nem hal, nem fogsz tudni normális kapcsolatot kialakítani Daltonnal.

– Nem fog meghalni! – sziszegem.

És végképp nem érzek szánalmat iránta.

– Azt gondolsz, amit szeretnél – rántja meg a vállát.

– Tudom, hogy a csekély mennyiségű agykapacitásodnak nehéz felfogni, ha valaki két embert szeret, de szeretem őket, senkit sem szánalomból.

– Először is; áúcs, megint bántasz, másodjára; egy ember szerethet két embert ugyanúgy, ugyanolyan szerelemmel. De a te esetedben valószínűleg nem erről van szó.

– Pedig már szerettem máskor is két embert szerelemből, sőt... egyidejűleg jártam már két emberrel is, még tiniként. Ne értsd félre, tudtak mindketten róla.

– Ez... valóban? És miért?

– Annyi szeretett volt bennem akkoriban, hogy nem tudtam csak egy embernek odaadni – nézek fel rá, és eltátom a szám, amikor látom a szelíd mosolyát. – Most mi van?

– Semmi. – A fejét csóválja. – Ha ez tényleg így van, visszavonom a szánalomról mondott véleményem. Állj meg, Liv – szorít aprót a csuklómon –, ide jövünk.

Felnézek a nagy monstrumra.

– Egy templomba? Josh... félek – eresztem el a kezét.

– Nem tudom másképp elmondani neked, ahhoz gyáva és gyenge vagyok.

Felnézek a templomra, elnézve nagyságát, inkább hajaz egy katedrálisra. Éppen felújítás alatt áll, a homlokzati állványok takarják a templom rozsdaszínű tégláit. A rozettán olyan por és forgácsmaradék ül meg, hogy a nap nem hány rá szikrákat, csupán matt színe sápítja a díszes ablakot. A mészből készült kereszt a tetején gúnyosan vicsorog rám.

Josh kinyitja a kétszárnyú tölgyfa ajtót, és bevezet a hangárba. Légzéseim egyenetlen ütemét visszaverik a fehérre mázolt falak. Előttem a főhajó, sötét, félelmetes, ahogy egyre tovább nézem a padok szűkülnek, az orgona nagyobbodik, lélegzeteim esküszöm, sikolyra emlékeztetnek. Amikor Mártonnal voltam itt, még nem voltam ennyire pánikban. Lehet, Isten és az ő küldöttsége a bűntudatot akarja belém nevelni, amiért miközben a szerelmem haldoklik és kómában van, addig én a kiképzőmmel kavarok.

Josh azonban nem a főhajóba invitál be. A kezét a csípőmre csúsztatva, balra tol, egy csendesebb terembe.

A világ összes virága egy helyre tornyosul itt, fehér, műanyag vázákba, amiket szorosan glédába állítottak egymás mellé.

Minden halk és csendes.

A szél suttog, beszűrődve a rossz ablak nyílászárók résein. Talán a halottak suttognak nekem, valaki jót, valaki rosszat.

Urnafülkék.

Ez egy urnatemető.

Halottak hamvai közé kerültem.

Megragadom Josh könyökét, de ő mintha transzba esett volna megy egy urna rekeszhez. Márványszerű, arannyal gravírozott betűk kifacsarják a szememből az életet.

Annyi halott.

Miért nem én vagyok az?

Ezek az emberek minden bizonnyal sokat akartak élni, mégis kevés jutott belőlük.

Én nem akarok élni...

Akkor miért hagy életben a sors?

Josh az ujját végighúzza egy néven. A könnyeimtől alig látok, megkarcolják a szemem. Szúr, éget, de nem merem kipislogni. Amikor szembesülök a névvel, sírni kezdek. Sírok Josh-ért, az életéért, azért, amiért ebből az emberből ilyen gonosz lett. Sírok, mert megérdemel egy esélyt, hogy úgy éljen, mint akire nem zúdul mindennap a nép haragja.

Zokogásom hangjával telik meg a némaság, Josh karjába nyomom az arcom.

︵‿︵‿୨♡୧‿︵‿︵
Natalia Brown
1989-2000
︵‿︵‿୨♡୧‿︵‿︵

– A kishúgom – simítja el az ujját az arannyal vésett betűkön. – Bocsáss meg, Nat, nem volt időm virágot hozni...

– Édes... Istenem... – A szívemhez kapok. Most azonnal Josh-nak adnám, hogy a saját töröttjét kicserélje az enyémmel, ami bár szintén törött, de biztos, nem annyira, mint az övé. – Tizenegy volt... – bámulom megrökönyödve a két dátumot. – Tizenegy!

– Megölték. – A fejét a márványlapnak támassza, közben a karját a derekamon felejti. – Az én hibám.

A fényes márványra koppan a könnye, elfolyik Natalia nevének aranyozott emlékezetében, a vésett betűkben.

A hajába túrok, a tincseit simogatom, hátha attól megnyugszik. De hogyan is nyugodhatna? Natalia ölelése nyugtatná meg, aki már nincs.

– Dalton miatta lett rendőr – mosolyogja szomorúan. – Úgy szerette őt. Úgy szerettük egymást, mi hárman... Most már... Nat nincs... Dalton minden pillanatban a halálomat kívánja, én meg Nat után akarok menni. Szép család, igaz? – Megtörten nevet. – Közelebb jöhetsz, Livie. Köszönj neki. – A kezemet finoman fogja meg, és Natalia nevére helyezi. Az egész tenyeremet ráfektetem, mintha a szívének a hangját akarnám meghallgatni. – Nagyon jól kijöttetek volna. Ő is annyira káromkodós volt, mint te.

– Annyira sajnálom, Josh – suttogom a betűket nézve. – El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet elveszteni a húgod.

De azt tudom, milyen érzés újraéleszteni a bátyám.

– Valójában nem a vérszerinti húgom volt – közli –, de a húgomként szerettem. Anyáéknak úgy volt, nem lehet több gyerekük utánam, így örökbe fogadták őt. Most én negyven leszek, ő... örökre a tizenegy éves kicsi lány marad. – Rám néz, és letörli a lomhán csordogáló könnyeimet az arcomról. – Liv... – sóhajt –, Natalia afro amerikai volt.

– Úristen... – Elakad a lélegzetem. Most már értem. Minden a helyére került. – Az Enigma!

Bólint.

– Kanadába jártam iskolába. Betörtek a sulinkba, és lövöldözni kezdek. Elbújtam a mosdóban, azt hittem, Nat biztonságban van a többiekkel, de nem volt. Elrohant, hogy engem keressen meg. – Az ajkába harap. Magam felé fordítom, és olyan erős ölelést kap tőlem, amivel elhitetem vele, mellette vagyok, és nekem számít. – Éreztem, hogy valami nincs rendben, így kimentem a mosdóból. – Könnyek hullanak le a pólójára. – Megtaláltam. Egy golyó lyukkal a szemében és az arca bal felén. Anyám engem hibáztatott, mert nem mentem utána azonnal, hanem gyáva féregként megbújtam egy mosdóban. Azt mondta, nekem kellett volna meghalnom. De igazából, nem hatotta meg Nat halála. Nat különleges volt, kék volt a szeme, anyám azt akarta, legyen modell, mert azok sokat keresnek, de Nat ellenkezett, ő orvos akart lenni. Traumatológus. Igen, nem véletlenül voltam Corával. Szóval anyám utána szó szerint gyűlölte őt, úgy, mint engem. Szerinted miért van egy kibaszott urnában? Apám dolgozott, nem tudta elintézni a koporsós temetést, anyám meg szart rá, azt mondta, ő aztán ki nem megy a temetőbe, mert az messze van. Én, Dalton és az anyukája intéztük el, hogy legalább itt kapjon egy helyet.

– És... Nat halála volt a pont, ahol a nárcizmus végleg beütött nálad?

Biccent.

– Nem tudom, ez hogyan működik. De talán igen...

Megpuszilja az urnafülkét, megint úgy dönti a homlokát hozzá, mintha Natalia fejével tehetné.

– Nagyon köszönöm, hogy ezt elmondtad. – A hátára simul a kezem. 

– Sajnálom. – A hajamba szagol.

– Most miért kérsz bocsánatot?

– Mert majdnem megöltem a bátyád. Nem tudtam, hogy olyan kibaszottul kegyetlenül bántom őt, hogy megkísérel egy öngyilkosságot. Tudtam, hogy nem bánok vele szépen, de sosem akartam, hogy gyűlölje magát.

– Ne tőlem kérj bocsánatot. Először magadtól, majd, ha képes vagy az őszinte bocsánatkérésre, a bátyámtól. Én már megbocsátottam neked.

Egyetértésként megsimogatja az arcom jobb oldalát.

– Köszönöm. – A hideg ajkát a homlokomnak préseli, és ad egy fagyos csókot oda.

– Natalia büszke lenne rád. Hihetetlen honnan jutottál, hova. Tankönyvbe illő a javulásod.

Felcsillan a szeme.

– Próbálkozom, néha sikerül, néha nem.

Leülök a csempére, Josh kezét megpöckölve jelzem, hogy tegye ugyanezt.

– Mit szeretnél? – kérdezi mellém guggolva.

– Maradunk még egy picit. Mesélj nekem Natról. De csak azt, amit képes vagy megosztani velem.

Mellém helyezkedik, szorosan és barátságosan, ő nyújtott ülésben, én törökbe, keze a térdkalácsomon pihen gyengéden. Mostanában egyre többször érint ilyen közvetlenül, és nem merek neki szólni, hagyja abba. Egyrészt örülök, ha érint, mert annyira Dalton, másrészt, az elfogadott érintésével talán bebizonyítom neki, hogy nem egy szörny, akihez nem mernek az emberek hozzáérni.

Már nem szörny, már nem csattogtatja a fogait azokra, akikkel nem ért egyet.

Már ember, akit az élet annyira megtört, hogy a tudata meghasadt. Hibázott, nagyon sok van a számláján, de ahogy itt ül mellettem, és szeretetteljesen beszél a kis húgáról, rájövök, hogy erről a számláról fokozatosan tűnnek el a rányomtatott károk.

***

Fáradtan nézem a Kis Herceg lapjait. Néhol a tenyerem nedvességtől felpöndörödött, a sok stressztől néha annyira szorítottam, hogy néhány oldala megszakadt, úgy, mint a szívem, ahogy Anját nézem. Nagyon szépen begyógyult a seb a fején, már csak a varrat látszik, az is kezd lepattogni róla. De nem élő, lélegzik, de ez az egyetlen emberi tette tartja őt életben.

Nem fog meghalni!

– Van az a mondat a Kis Hercegben, hogy a tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Mély mondat, nem igaz? Értelmezhető kontextuson kívül jó és rossz irányba is. Josh elhúzta Cora előtt a mézesmadzagot a szavaival, de tettei teljesen ellentétben álltak a hallottaktól. De az a múlt Josh-a, a jövőben Josh egészen tűrhető, igaz, szavakkal nagyon könnyen bánt, és sokszor elnyesi a szívem, de tettei bizonyítják, hogy ha gondoskodik a személyiségzavarairól, akkor nagyon is jó ember. Ha felébredsz – már pedig felébredsz –, talán látni fogod, milyen jó ember lett...

Felállok, és egy utolsó pillantást vetek Anjára, amíg kimegyek a kávéautomatához. Még mindig utálom az ízét, de a fáradtság győz.

Kisétálok a szobából, egészen a folyosó végére, ahol benyomom az első ismerősebben csengő kávéfajtának a gombját.

A kihalt folyosón a lábam türelmetlen dobolásán kívül nem hallani semmit, gépek sem csipognak, a régen pislákoló és zúgó lámpát is megjavították.

Szörnyű ez a csend. Minden pillanatban attól félek, hogy a szobából meghallom, hogy Anja nincs jól, leállt a szíve, vagy valami hasonló szörnyűség.

A mellkasom feszül, a szívem szúr, az állandó stressz nincs kedvező hatással a szervezetemre. Lehúzom a kávét, és csak azt veszem észre, hogy ennek nincs is olyan rossz íze. Édesebb és selymesebb, még egyet kívánok. Veszek még egyet.

Koffein túladagolásban meg lehet halni?

Na, nem mintha ki akarnám próbálni, pont akkor, amikor közelebb vagyunk az Enigmához, mint valaha voltunk, meg Daltonnal is alakul a kapcsolatom. Csak érdekel, nehogy véletlenül meggondolatlanul igyak vagy tíz litert.

Rám tört a félelem. Belekapaszkodik a húsomba, és ráncigál. Hűvös levegő tapad a bőrömhöz, megcsípked. Fülemben hallom a szívem heves pumpálását.

Pánikroham lenne?

Nem tudom.

Basszus, mit érzek?

Nem tudom.

Üres vagyok, vagyis ezt hiszem, de inkább túl sok a megfejthetetlen érzelem.

Gondolkodj! Félek, ez tuti. De mi más lapul még itt? Valaminek kell, mert ez nemcsak félelem.

Kikapom a zsebemből a telefont, és írok Daltonnak.

ÉN:

Szia!
Nagyon nem érzem magam jól.

Rögtön jön a válasz:

DALTON:

Mi történt?

ÉN:

Nem mennek az érzelmek.
Alig kapok levegőt.
Üres vagyok, de közben minden bennem van.
Dal, félek magamtól!

DALTON:

Hol vagy?

ÉN:

A kórházban.

DALTON:

Van a közelben orvos, akinek szólhatnál?

ÉN:

Kihalt minden.

DALTON:

Maradj ott, Liv.
Megyek.

ÉN:

Szolgálatban vagy.

DALTON:

Megyek.
Kurvára leszarom, hogy ki öl meg kit, amíg nem vagyok terepen.
Most te érdekelsz.
Tíz perc, és ott vagyok.
Tarts ki, drága. Erős vagy.

A sav felkúszik a torkomba, de mielőtt lereagálhatnám, megcsörren a telefonom. A műanyag pohárból kiloccsan a cipőmre és a linóleumra a fele, miközben felveszem.

Nem Dalton az, hanem Josh.

– Rosszkor hívsz – jegyzem meg a hasamat fogva.

Istenem, sosem görcsöltem ennyire.

– Hol vagy? – suttogja.

– Kórház – sikerül érthetően kinyögnöm.

– Olivia, szólj a zsaruknak. A srác, aki felelős Anja állapotáért, éppen Anjához tart végleg kinyírni, különben a húga bánja. Mennem kell, vigyázz magadra! – És lerakja.

Elhajítom a kávét, a szívembe készenléti bombával kezdek el rohanni Anja szobájába, miközben a 911-et tárcsázom. Meg sem várom, a diszpécser beleszóljon.

– Olivia Roy vagyok, rendőr újonc, jelvényszámom hatvanhét, harminchárom, kettő. Erősítést kérek a Griffin kórházba, a hatodik emeleten meg akarnak támadni egy fekvőbeteget, Anjawon Gibsont.

Annyira rohanok, hogy leejtem a telefonom, koppan a padlón, visszhangzik a semmiben.

Nincs itt senki, pihenőidő van, a nővérek és az orvosok is egy emelettel lejjebb vannak.

Szinte beesek Anja szobájába, és amit ott látok, felér a folyóval, amiben pár évvel ezelőtt Declan sodródott.

Egy alig tini áll Anja ágyánál, kezében reszket a fegyver, könnyei az ágyneműre hullanak.

Tam-tam-tam.

Sosem vert ilyen ütemtelenül a szívem, sosem sípolt a tüdőm.

– Azt tedd le! – szólítom fel a fiút. A fekete szeme az enyémbe mélyed. Fel fog falni.

Anja halántékának nyomja a fegyvert.

– Meg kell tennem, különben bántják a húgom. – Barna fürtjei izzadságtól tocsognak, nyakigláb termete miatt látszik, ahogy a háta meggörnyed.

– Nem, nem kell – emelem fel a kezem, próbálok nyugodt maradni.

Hogy a rohadt picsába maradjak nyugodt, amikor a szerelmem halántékához szorítanak egy fegyver?

– Menj innen! – bömböl rám. – Vagy téged is megöllek – fenyeget, azonban egy centit nem mozdulok, legalább feltartom, amíg a rendőrök megjönnek. – Takarodj már innen!

– Oké – fújom ki a levegőt –, beszélhetünk úgy is, mint két ember. Hogy hívnak?

– Takarodj innen – ismétli vicsorba torzult szájjal.

– Figyelj, te idegen és gyilkossági kísérletet elkövető ember, éppen fegyvert fogsz valakire, aki számomra a világot jelenti. Tedd azt le, és beszéljünk! – Észrevétlenül lépek kicsiket az ágy felé, megközelítve a fiút. – Hogy hívnak? Segíthetek, de csak akkor, ha hagyod.

A teste reszket, felhúzza a fegyvert.

Lehetőségek szűkös keresztmetszetében hirtelen rontok rá a fiúra. Átlendülök az ágyon, érzem, hogy a térdemmel megütöm Anja sípcsontját. A fiú hajlatába ütöm az öklöm, mire a fegyver lebucskázik a padlóra, én meg ráesek a fiúra. Megpróbálom hasra fordítani, hogy a kezeit hátrafeszítsem de abban a pillanatban a torkomra üti a tenyerét.

Fulladozva gurulok le róla, a fájdalom mélyre húz. Ha nem kelek fel, Anja agya fogja bánni, és most végleg.

Túl sok a szín, a fekete fegyvert sehogy nem azonosítom.

Ver a szívem, vagy inkább megverem, amiért köhögök, és nem Anja segítségére sietek.

Megfulladok.

Legalábbis szeretnék, mert nem fogom végignézni a halálát.

A fiú megtalálja a fegyvert, Anjára emeli pár méterre tőle, de nem lő. Rám néz, valószínűleg a vörös arcomra folyó könnyeket.

Felállok, és Anja elé állok, a fiú nem ellenkezik, túl sokkos állapotban van hozzá. Úgy takarom Anját, hogy ha a fiú golyót repít, ő és én is menjünk a halálba.

– Már nem él! – hadonászik a fegyverrel. – Úgy sem ébred már fel. A kishúgomat meg fogják ölni! – Ordít és zokog. – Én ezt nem akartam – mutat magára –, a bátyám akarta. Meg fogják ölni a húgom.

– Nem fogják – emelem fel a kezem, és közelebb lépek hozzá. Hátrál, a fegyver csöve a fejem közepén állapodik meg. – Hogy hívnak?

Hihetetlen, hogy ilyen nyugodt maradok. Érzelmeim annyira messze kóvályognak tőlem, hogy a könnyeimen kívül nem érzek más reakciót, nem tudom, most csak félek, szánalmat érzek a fiú iránt, kétségbeesett vagyok, vagy mi van velem. Egyszerűen vagyok, mint egy pajzs, ami Anját tartja élet és halál között.

– Menj el az útból!

– Nem! Ha lelövöd, engem is lelősz. Két gyilkosságért akarsz felelni? Nem hiszem. Mondd el, hol a húgod, és segítek, hogy megmeneküljön. Rendőr vagyok, meg tudom őt védeni, de ahhoz le kell tenned a fegyvert.

Anjára néz, majd rám. Nem hisz nekem, szipogva tartja fel a fegyverét, a csöve valószínűleg az utolsó dolog lesz, amit látni fogok. Anját ölelve jobb lenne meghalni. Az olyan Rómeó és Júliás, még tragikusabban.

– Tyler vagyok – reszket az ádámcsutkája.

– Oké, Tyler. És hány éves vagy?

– Tizenhét – súgja bátortalanul.

– És a húgod?

– Kilenc.

– A húgod most hol van? A házatokban?

Bólint.

– Hazelwood street 4045.

– Van valaki vele?

Megint bólint, és kicsit elgondolkodik.

– Egy pasas, az Enigma tagja.

– Felhívom a barátomat – nyúlok lassan a telefonért –, ő kimenti onnan a húgodat.

– Nem! – Elém ront, és a homlokomnak szegezi a fegyvert. Jó hideg, hűti a forróságot. – Tudom, hogy meg fogják őt ölni, ha nem ölöm meg őt! – mered Anjára.

– Tyler, ha most megölsz minket, három ember haláláért leszel felelős, mert nem fogják életben hagyni a húgod. Ők nem a kegyes fajtából valók. Ha viszont leteszed azt a fegyvert, megmented a húgod és két ártatlan ember életét is.

Nem vagyok ártatlan, de mindegy.

– Félek – nyöszörgi.

– Sejtem, hogy félsz. Az én bátyám megkísérelt egy öngyilkosságot, én szedtem őt ki a folyóból, újra kellett élesztenem. Tudom, mennyire félelmetes, ha azon a ponton vagy, amikor a testvéredet elveszítheted. Érzed, hogy kiszakad belőled egy darab, ugye? Eddig lehet idegesített a húgod, de most jöttél rá, nélküle nem lehetnél önmagad, és sosem szeretnéd őt elveszíteni, mert bár sokszor az agyadra megy, ő adja az élethez a támogatást, igaz? – kérdezem, mire bólogat. – Hadd segítsek neked! Segítsünk egymásnak és segíts a húgodnak.

– Megölik...

– Nem fogják.

Leengedi a fegyvert, könnyen ki tudom ragadni a kezéből. Nincs időm megkönnyebbülten kifújni a levegőt, a farmerem hátuljába nyomom a fegyver csövét, és a fiú két kezét egymásra rakva összekulcsolom azokat.

– Térdelj le – utasítom. – Le vagy tartóztatva.

– Jó, nem érdekel, csak ments meg a húgom.

Hassal a földre fektetem a fiút, a kezembe véve a telefont, felhívom Daltont.

Elhadarom a mondanivalómat:

– Hazelwood street 4045-ben fogva tartanak egy kislányt, kilenc éves, az Enigma egyik tagja, szervezd meg a csapatodat, és mentsétek ki. Most ne velem foglalkozz, a kislány élete fontosabb.

– Intézem – rakja le a telefont.

Három tagbaszakadt rendőr fegyverrel a kezében rohan be a szobába, majd raknak bilincset a fiúra. Rájuk szólok, amikor el akarnák vinni.

– Várjatok még!

Az egyik rendőr leülteti az ajtó mellett lévő székre, a fiú ficánkol, de nem a szökés a célja, egyszerűen ideges.

Megértem. Ha a bátyámat tartanák fogva, bárkit képes lennék zokszó nélkül lelőni, hogy védjem.

Várok.

Várom, hogy Dalton és az egysége visszaszóljon, hogy kimentették a kislányt. Nem tudom, hogy néznék a tükörbe, ha a kislány meghalna. Ez a fiú itt összetörne, ráadásul nem is segítene nekünk az Enigma ügyében, egy kislány meghalna, és túlkórosan hazugnak nyilvánítanám magam.

Megint csörög a telefonom. A szívem sután kalimpál, kitölti az egész testemet a vibráció.

– A mentés sikeres volt. A kislánynak testi sérülése nem lett, de azonnal szüksége van egy pszichológusra.

Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, Tyler felzokog a hátam mögött.

– Te jól vagy? – kérdezem halkabbra fogva, próbálva nem sok érzelmet beletenni a hangomba, nehogy ez a három rendőr valamit sejtsen, és akkor felelhetek az őrmester előtt én is meg Dalton is, amiért gyakorlatilag viszonyunk van egymással. Nem ütközik törvénybe, de azért nem is etikus, voltaképpen azért, mert objektíven egy pár nem tud dönteni szorult helyzetekben.

– Kaptam egy pofont, de ha kapok rá puszit, holnapra semmi baja nem lesz.

– Annyit kapsz, Dalton West, amennyit csak akarsz!

– Leteszem, kurva sok papír munkám lesz. Jobban vagy?

– Az érzelmek még nem mennek, de azzal megbirkózok egyedül.

– Akkor este benézek hozzád. Szeretlek és ne keverd a bajt.

– A baj kever engem! És én is téged!

Hiányzik Dalton hangja a fülemből, amint elemelem onnan a telefont.

Tyler könnyes szemmel, de hálásan néz rám.

– Köszönöm szépen – lihegi, a bilincs ellenére próbálgatja törölgetni a szemét.

– Vádalkut köthetsz, és lehet, szabadon engednek – gondolkodom hangosan.

De bassza meg, nem akarom, hogy szabadon járkáljon! Majdnem megölte Anját! Ő verte szét, ő szúrta szíven, ő miatta láttam a szerelmem agyát. Börtönbe kellene mennie! Anja haldoklik, lehet, sosem tér már magához, elvesztettem a szerelmem, mindezt emiatt a tizenhét éves fiú miatt! Bűnhődnie kellene, úgy, ahogy teszi azt a legtöbb gyilkos. De ha nem is létezik az a szó, hogy bűnhődés – mert az ilyen emberek nem bűnhődnek –, akkor is meg kell lennie az arányos következményeknek.

De ő csak ez tizenhét éves – emlékeztetem magam. Aki a bátyja javaslatára lett a banda tagja, és valószínűleg nem akarta megölni Anját.

– Miért tetted? – mutatok a haldokló Anjára. – Ennek a férfinak családja van.

– Nem egyedül voltam... – vallja be. – Ralph Coleman is velem volt. Én... csak a szívébe szúrtam a kést... a többit Ralph tette, mert... mert féltem. Nem akartam őt megölni!

Elkaphatnánk Natalia gyilkosát, ha ez a fiú vall. Úgy tűnik az arckifejezéséből, hogy sokkal többet tud, mint amennyit megoszt velem. Akár tudhat fontosabb információkat a bandáról.

Josh-ra gondolok és a húgára. Josh megkönnyebbülne, ha a húga gyilkosa végre a rácsok mögé kerülne.

– Tyler, szeretném, ha elmennél ezekkel a rendőrökkel, és vallanál. Mindent mondj el nekik, amit tudsz. És ha ezt megteszed, megígérem neked, hogy nem kell börtönben ülnöd, új személyazonosságot kapsz, és nyugodt életet élhetsz a húgoddal.

– Tényleg? – Továbbra is reszket.

– Igen – bólintom.

Ő is bólint.

Enyhén rám mosolyog, amikor kivezetik a szobából.

Szerintem egy életre megvolt a jócselekedet adag, amit adtam egy bűnözőnek. 

– Anja, ne haragudj, hogy nem juttatom börtönbe! – simogatom meg a homlokát, ahová az előbb még fegyvert emeltek. – Csak egy fiú, aki nyomás alatt volt és sokat segíthet, ha vall. Tudom, hogy te is ezt akarnád!

A nyitott ablakon betódul az erős szél, meglengetve Anja lepedőjét. Megszakad a szívem, mert olyan, mintha a karját emelte volna fel, hogy üdvözölhessen.

Pedig Josh-nak talán igaza lehet.

Sosem fog többet. Sosem fog csókolni, ölelni, rám nézni a barna szemével.

Hátat fordítok neki. Most nincs időm arra, hogy gyászoljak. Még nem. Még él, és küzd, addig nekem kötelességem vele maradni, mert szeretem.

– Sokáig nem láttalak, hercegnő... Ebben a pár hétben jobban beleszerettem a hangodba, mint valaha a szemedbe. Hallottam mindent. 

Nem a szél mozgatta Anja karját.

Hanem önmaga.

Sírva fordulok Anja ágyához.

– Istenem! – A szám elé kapom a kezem, aztán csak arra eszmélek, Anja mellkasára döntött homlokkal zokogok. – Élsz!

– Az enyhén túlzás – dünnyögi –, inkább csak képes vagyok emberi viselkedésre. Húúú, azt hittem, lelő... Annyira tehetetlennek éreztem magam... a szememet sem tudtam kinyitni, nagyon erősen kell most is koncentrálnom, hogy nyitva tarthassam.

– És nincs semmi baja az agyadnak!

– Ne kiabáld el. Egyelőre zúg a fülem és homályosan is látok, és nem érzem a tagjaimat.

Ránézek.

A szeme megcsókolja az enyémet. A barna szemében lévő földbe vetem a zöld szememben lévő magot. Alig van kinyitva neki, álmosan, hosszakat pislogva mered rám. A szája mosolyog, olyan szélesen, hogy felreped neki a barázdája néhány helyen, és apró vércseppek jelennek meg a rózsaszín húson.

Megcsókolom. A könnyeimmel gyógyítom, az érintésemmel lazítom meg izmait.

– Áú, Ollie – nyögi –, nem annyira üzemképesek az izmaim.

– Bocsánat – húzom magam összébb. – Életben vagy! – Nem tudom felfogni. Álmodom. Végre nem Declan élettelen testéről, hanem valami jóról. A szerelem újbóli beteljesüléséről.

De ahogy Anja lassan és bizonytalanul lefekteti a száját az enyémre, rá kell jönnöm, hogy a valóság most valami jóval ajándékozott meg. Vele.

Letörölné a könnyeim, igaz csak próbálkozik, izmai annyira nincsenek működőképes állapotban, hogy amint felemeli a kezét, és megsimítja vele az arcom, rögtön visszahullik a hasára.

Teszek rá!

Tőlem aztán lábatlan, orratlan is lehet, csak ezt a mosolyt lássam az arcán, mint, amit most!

Legördül rólam a teher, most már szeretnék élni. Vele, vele, vele. Szomorúságban, boldogságban, szegényen vagy gazdagon. Tök mindegy! Vele mindig is gazdag leszek, még ha pénzem annyi is lenne, hogy éppen tudjak belőle annyi ételt venni, hogy ne haljak meg aznap.

– Fel...felhívom... kit is? Mindenkit! – nevetem. Végre, sok hét után teljesen őszinte nevetés tölti meg a szobát, ami a szerelem írt, a sors kottájára.

Kihangosítom a telefont, Anja gyengén a kezemet fogja. Előbb Stevent hívom.

– Szia, Ollie! Bent vagy még a kórházba? Hamarosan bent leszek, beszélhetünk Anjáról.

– Nincs rá szükség – Anjához emelem a telefont.

– Csá, mormota! – Nehezen és szaggatottan ejti ki a szavakat. – Remélem, nem te tisztigattál, amikor kómás voltam.

Steven lecsapja a telefont. Néma csendben nézek Anjára, aztán meghallom a kórház parkolójából jövő fékcsikorgást, majd ajtócsapódást.

– Ezek szerint mégis csak bírja a fejem.

Nevetve csókolom meg.

Felébredt! – hallom Steven erélyes hangját a folyosóról.

Ha nem lenne orvos, simán Anja ölébe vethetné magát, amint beesik az ajtón. Így csak lazán megigazítja magán a köpenyét, és szorosan két keze közé fogja Anja balját.

Daltonnak küldök egy üzenetet, nem tudom, miért nem egy kicsit személyesebben; hívásban újságolom el neki a jó hírt. Talán félek, hogy csalódott lesz, mert így... hát, a kapcsolatunknak vége. Már amennyire ez kapcsolat volt.

ÉN:

Felébredt!

Úgysem nézi meg most az üzenetet. Ha papírmunkáról van szó, küldhetek neki én vagy akár Jézus  Krisztus üzenetet, akkor sem nézi meg.

Corát már próbálom úgy hívni, hogy ne kezdjek közben zokogni.

– Szia! – köszön. – Baj van? – kérdezi aggódva.

– Boldog születésnapot, Ree-ree... – súgom.

Újra Anjához emelem a telefont.

Anja mosolya a füléig ér.

– Nem kezdek el neked énekelni, mert kibaszottul fáj mindenem, és visszaátkoznál kómába, de boldog szülinapot, Cory.

Néma csend.

Cora agya valószínűleg újrabootol, és próbálja feldolgozni, hogy a legjobb barátja visszajött a halálból, amikor már mindenki lemondott róla.

– Anja!? – sikít fel Cora hirtelen, és ezt szegény Anja füle bánja. – Nem létezik! Dec! Felébredt! Anja felébredt! Hallod, Anja!? Vissza ne aludj, mindjárt ott leszünk! Sok-sok puszit kapsz!

– Jó, de ne annyira sokat! Ollie féltékeny lesz – kacsint rám.

Cora nehezen teszi le a telefont, hallom, hogy Declannek azt mondja, ez a legszebb születésnapja.

Steven halkan megjegyzi, hogy keres egy orvost, aki gyorsan megvizsgálja Anját, és Anja el ne merjen aludni, amíg vissza nem jön, mert a legszebb álmaiból is felrángatja akkor.

– Anja – szólítom meg halvány hangon –, ha a farkad üzemképes lesz, kérlek, csináljunk gyereket! Átértékeltem mindent, amíg itt feküdtél, rájöttem arra, hogy csak félek. Féltem, mert... Anja ne haragudj, de...

Elhallgatok.

Nem kóma utáni percekben kellene vele megosztanom.

Anja nehezen emeli fel a kezét, és rakja az arcomra.

– Világos, mit akarsz mondani. Vagyis sejtem. Abortusz?

– Ne haragudj – suttogom, amikor a száját egyenesre húzza. – Nem tudtam, Daltontól van vagy tőled. Nem éreztem magamban az anyai ösztönt.

– A Bloom a csuklódon. – Végigsimítja a tetoválást. – Ezért van ott?

– Igen. Kislány lett volna. Megértem, ha haragszol, és mégsem szeretnél velem lenni. Nem érdemlem meg a szeretetet.

– Hát, tényleg haragszom. Beszélned kellett volna, mi felvázoltuk volna, hogyan tudunk létezni az életében, és ha azután el akartad volna vetetni, a pártodon álltunk volna. Így azért elég... önző volt. Itt vagyok, Ollie, tudod jól, hogy velem bármit megbeszélhetsz.

– Soha többet nem döntök nélküled! – nyomom a szám a homlokára. – Szeretlek!

– Én is szeretlek, hercegnőm! Hú, fáradt vagyok. Muszáj aludnom.

– De ugye nem leszel megint kómában?

– Á, nem. Ezt az arcot muszáj látnom.

Anja a kezemet fogva próbál nem elaludni, de végül a kóma utáni álom magához húzza. Ez nem gond. Steven szerint az elkövetkezendő napokban alig lesz fent, de a gyógyulása már szinte biztosra mondható.

Él a szerelmem!

Élek én!

Szeretem az életem!

***

– Azért mi tagadás, megtanulhattam volna egy nyelvet ennyi idő alvás után – morogja Anja.

A szoba megtelik nevetéssel. Cora felhorkant. Declanön ülve a vállára ejti az arca jobb felét.

– Hat nyelven beszélsz! – mondja Cora. – Mit szeretnél még?

– Hát, tudod, volt egy esetünk, amikor egy srác nyolc hétig kómában volt, aztán amikor felébredt franciául kezdett el beszélni.

– Bolond – nevetem.

– Addig jó, még nem olyan, mint a bátyád – jegyzi meg Cora. – Képzeld el, ha felébredt volna, és idegen szavakkal kezdett volna dobálózni! – borzad el. – Ennek a tuskónak sokszor három év alatt sem fejtettem meg, mit akar mondani! Ha Dillon ilyen lesz, muszáj vagyok egész nap az idegen szavak szótárát bújnom.

– Ha Nala olyan makacs lesz, mint az anyja, nekem pedig muszáj lesz még egy idegrendszert beültetni az agyamba.

– Hogy hova? – kérdez vissza Cora játékosan. 

Amíg Declan és Cora édes adok-kapokját hallgatom, a telefonom kijelzőjére meredek, és várom, Dalton mikor ír vissza.

Félek, hogy haragszik...

Félek, hogy nem lát már szívesen, hogy Anját megutálja, amiért őt választottam. De azzal nyugtatom magam, hogy leszögeztem neki, ha Anja felébred, csakis ő lesz számomra.

Abban a pillanatban, amikor úgy döntök, felhívom Daltont, és megkérdezzem, mikor hajlandó idetolni a seggét, belép az ajtón.

Lihegve, kipirult arccal nézi lágy tekintettel Anját.

– Te jó Isten, Dalton – méri végig őt Anja. – Futottál?

– Hát – a mellkasát dörzsöli –, baleset volt, és sokáig tartott volna, hogy idejussak autóval, szóval... huh, leparkoltam az autót a leállósávban, és jöttem...

– Futottál – javítom ki. – Ülj már le! – állok fel, és a kezét megfogva leültetem a székre.

Nem úgy fogja meg a kezem, mint aki utál. Teljesen normálisan, mint akivel nincs együtt, de nem is veti meg.

Anja Daltonra bök.

– Te megcsókoltál és sírtál. Emlékszem.

– Ööö... – Dalton lefagyott, Declan ezért halkan heherészik, mire Dalton megvetően ránéz.

– Mi van, az izomkolosszusnak van szíve? – kekeckedik Declan.

– Nem tudod, kivel beszélsz, ugye? 

Declan végignéz Daltonon.

Felsóhajtva válaszolok.

– Dalton West igazából Dalton Brown. Josh unokaöccse.

Declanbe és Corába is beleragad a levegő.

– Lú...

Dalton szájára csapok.

– Ki ne mondd! – sziszegem.

Elveszem a szájától a kezem.

– Lúzer. – Rávigyorog Declanre, aki csak bemutat neki.

Dalton Anja kezébe csúsztatja a sajátját. Simogatja, apró köröket simít a kanültől sebes bőrébe.

Anja úgy néz rá, mintha minden milliméterét teljes pontossággal szeretné megjegyezni.

Körbeölelem magam a karommal, és gyönyörödöm a jelenetben. Annyira... édesek. Nincs más szó, amit tudok használni rá. Ahogy egymásra mosolyognak, és hang nélkül megértik a másikat, mintha egymás gondolataihoz kulcsot adtak volna.

Cora és Declan halkan kiosonnak a hátam mögött, bár Cora nem szívesen hagyja el a szobát. Nekem is ki kellene mennem, hagynom, hogy egymással legyenek.

Miért tetszik, hogy Dalton ugyanolyan szerelmetesen néz Anjára, mint rám?

– Hiányoztál... – súgja Dalton.

– A szemedet én is hiányoltam. Még mindig gyönyörűek.

Lassan hátrálok, hagyni szeretném őket.

– Hova mész, Ollie? – kérdezi Anja meglepődve.

– Na, igen. El akarsz futni? – Dalton karja a lábhajlatomba kulcsolódik, majd meglöki vele, így kénytelen vagyok behajlítani, ezzel együtt Dalton combjára ülni. – Nem mész sehova. – A fülembe búgja lassan és érthetően. Hát, akkor nem megyek sehova... – Jó zsaru lett a barátnődből – néz Anjára.

– A barátnőd lennék? – pillantok Anjára. – Szakítottunk.

– Szopj le, Olivia – neveti. – Szeretnéd megpróbálni újra?

Dalton combja megrezzen a fenekemnél. Szorítása enyhül a derekamnál, ezzel is jelezve, hogy képes elengedni, ha én ezt akarom. És azt akarom. Anja a mindenem.

– Kezdjük a legelején – bólintom. – Hívj el randizni, ha már jobban vagy.

– Rendben, szépségem. – Beharapja az ajkát.

– Kérsz valamit, Liv? Elmegyek kávéért. – Érezhetően a fenekemre teszi a kezét, jelezve, hogy álljak fel.

Megrázom a fejem.

– Jól vagy? – érdeklődik Anja. Valószínűleg túl sokáig néztem Dalton hűlt helyét.

– Jól – préselem ki magamból.

Nem, nem érzek szégyent, és nem, nem szánalomból vagyok Anjával. Szeretem, mert ő adott új értelmet az életemnek, szeretem, mert lehozná nekem a holdat, szeretem, mert megért, és képes saját magamról is tanítani.

– Mindjárt visszajövök – szólalok meg, és kisietek a szobából, megkeresve Daltont.

Tartozom neki egy bocsánatkéréssel.

A kávéautomatánál háttal áll, görnyedt, és azt sem veszi észre, hogy a gép visszaadott neki.

Hátulról ölelem át, és a zsebébe csúsztatom az érméket, és egy puszit is kap az arcára.

– Köszönöm – súgom a vállába.

– Mégis mit? – Alig észrevehetően mosolyog.

– Nem hagytad, hogy elvesszek. És elviseltél több mint két hétig, mert azért valljuk be, valamennyire... együtt voltunk... vagyunk. De Anja mellett a helyem.

– Tudom. – Felém fordul. – De bárhogy alakul a kapcsolatotok, itt leszek neked. Örülök, hogy boldog vagy, köszönöm, hogy pár hétig ilyen badass majdnem csajom lehetett.

– Sajnálom.

– Ne sajnáld! Azt hiszem, nem tudnám megadni neked az igazi szerelmet. Félre ne értsd, szeretlek. De nem tudom, hogy ez mi, hogy ez valóban szerelem, vagy csak hála, amiért vagy az életemben és nem menekülsz el. Jobb lesz neked Anjával.

– És neked?

Megrántja a vállát.

– Mindig is magányos farkas voltam, és ez így van jól. Szeretem ezt az életet.

Kihúzom magam, erőt véve magamon a szemébe nézek, hogy lássam, mennyire töröm össze.

– Akkor ennyi. Szakítunk vagy mi.

– Szakítunk, hogy amellett lehess, akihez tartozol.

De Daltonhoz is tartoztam. Még mindig tartozom.

Dalton tényleg szeretni akart.

De ezt nem neki kell megtenni, hanem Anjának.

Fáj, de hahó, Olivia, életed szerelme felkelt a kómából, és azok után sem gyűlöl, hogy lehet, megölted a kislányát.

***
Sziasztok!
Hogy tetszett a rész? 👀
Papírzsebkendővel nem tudok szolgálni, de remélem, elé érzelmes lett.
És hát, jól megkavartam megint a szálakat – mert miért ne, hehehhehehe.
Szerintetek Liv kit fog választani így a végén?
Szép napot Nektek! ♥️