Ívelten száll az alvó Josh felé a nadrágja, az arcába csapódik. Morogva hámozza le magáról, kinyitva a szemét, haragosan mered rám, amíg a fiókból bányászom elő a ruhám.

– Hagyj már aludni – húzza magára a takarót.

– Behívtak az őrsre, nem fogsz te aludni – közlöm vele, és leveszem a hálóingem, megvillantva előtte meztelen testem.

Tegnap látott, már nem mindegy, hogy ma is látja?

– Minket vagy csak téged? – kérdezi álomittasan.

– Engem, de te is jössz. A tegnapi után nem gondolod ugye, hogy egyedül hagylak?

Még megölnéd magad a saját lakásomban, miután összefeküdtünk. Személyes sértésnek élném meg!

Lehúzza magáról a takarót, összehúzott szemmel bámulja, ahogy begombolom a nadrágomat. Amikor a cipzárt húzom fel, és súrolom az ujjammal a vénuszdombomat a fehérneműn keresztül, a bennem lévő elhalt lüktetés felerősödik. Josh kurva jó az ágyban, na, nem mintha meg akarnám vele ismételni, mert akkor esélyes lenne a bűntudat, de attól függetlenül jó volt, és kész. Tényt állapítok meg. Tudta, hogyan érjen hozzám. Dalton és Anja néha olyan bután érintettek, mert tudtak a múltamról.

Josh kimászik az ágyból, magára veszi a tegnapi melegítőnadrágját, és olyan könnyedén lépdel a hátam mögé, hogy esküszöm, egy pillanatra azt hiszem, tegnap azt is kimondtam neki, hogy a barátnője akarok lenni.

Be voltam állva, nem csodálkoznék, ha kiejtettem volna a számon.

A szekrény tükrén keresztül merítem a szemem az övébe. Lazán lefejti az ujjaimat a kezembe ragadt melltartómról.

– Ez most fehér – állapítja meg, megsimítva a szatén anyagot –, mert munkába mész.

Elismerően mosolygok rá.

– Szóval emlékszel. Ez is egyfajta jele a személyiségzavarod javulásának.

– Tudom. – Magára vigyorog a tükörben. Nem azért, mert el lenne telve magáról, hanem büszke az elért eredményére.

A melltartó két pántjába bújtatja a karom, és óvatosan bekapcsolja. Egy pillanatra sem ér a mellemhez, még csak oda sem pillant. Végigvezeti az ujját a szegélyén, aztán a hátamon egy hirtelen mozdulattal megáll, és megszemléli a gerincem felsővonalán húzódó, ujjnyi hosszú tetoválást. Körvonalait körberajzolja, mintha próbálná megjegyezni a kígyókat és a nő arcát.

Szeretném, hogy egyszer lerajzoljon ezzel a tetoválással, akkor talán nem fogok undorodni tőle. Azt hittem, ez a tetoválás felejttetni fog velem egy korszakot, de ehelyett a tű mélyebben fúrta belém a traumát.

– Sajnálom... – Gyengén megcsókolja Medusát.

Jólesik.

– Hát még én – sóhajtom.

– Már nem bánthat.

– Sosem féltem tőle. Csak tudod, fáj. Az elején élveztem magamba Alexet, vagyis próbáltam úgy tenni, mintha én is szeretném, hogy ne emésszen fel a bűntudat. De aztán... durvább lett, és fájt. Szóltam neki, de ő egyre csak mélyebben és fájdalmasabban tett magáévá. Ekkor jöttem rá, mit csinál. Én... azt hittem, én is szeretném... de csak részeg voltam és... amikor elkezdett máshol... tudod... azt hittem, megöl a gyűlölet magam iránt.

És most hagyom, hogy Josh Brown csókolgasson, miközben azt, amit Alex csinált velem egyszer, Josh megtette Corával többször.

– A tegnapit ugye nem érezted... megerőszakolásnak? – puhatolózik.

Határozottan megrázom a fejem.

– Jó volt. Tudtad, hol érj hozzám. Habár, gyorsan elsült az ágyúd.

Felnevet, és arcát a vállam gödrébe rejti.

– Az most már tényleg a te hibád.

– Az enyém? Na, azt miért?

Megrántja a vállát, majd állát ráejti az én vállamra.

– Kívántalak. Ki ne kívánna téged? Dögös vagy, csak kurvára nem az esetem a személyiséged.

– Milyen jó, hogy nem neked akarok tetszeni – horkantok fel. – Öltözz át, Joshua. És a nyakaddal kezdj valamit – bököm meg a lila foltot rajta.

Felszisszen.

– Már a tinik sem csinálnak ilyet – dörzsöli fájdalmasan a nyakát.

– Így jártál. – Megkerülöm őt, vállammal súrolom a mellkasát, az ő keze utánam nyúl, de azonnal visszahúzza a háta mögé.

Ha nagyon szépen nézett volna rám, biztosan megengedtem volna neki még ezt-azt.

***

Dalton a visszapillantótükröt fürkészi minden félpercben. Amikor meggyőződik róla, nem követ minket senki, kifújja magából a feszültséget. Miután beszálltunk az autóba, egész végig szidott mindenkit, amiért a létszám miatt behívtak dolgozni. Nem értette meg, bármennyire mondta még az őrmester is, hogy nincs oka félni; az Enigma egyelőre nem fog felbukkanni, nem fognak minket Josh-sal lenyomozni.

– Befejeznéd végre? – mordul rá Josh a hátsóülésen. – Agyfaszt kapok a paranoiádtól.

– Én a hangodtól. Mizofóniám van tőle – vág vissza, kellemesen lágy basszusán Dalton.

– Életemben először és utoljára értek egyet Josh-sal – folyok közbe, igazgatva az egyenruhám. – Az Enigma manapság óvatos, ezért sem keresték Josh-t.

– És mivel óvatos – megy tovább Dalton feszülten –, ezért is fognak jobban koncentrálni az új tagok életére. – Amikor az autó a pirosnál megáll, Dalton belepillant a szélvédőtükörbe, haragosan mered Josh-ra. – Megöllek, ha baja esik – bök a fejével rám.

– Hóha! Senki nem öl meg senkit, világos? Nem lesz bajom! – biztosítom őt, a sebességváltón reszkető kézfejére borítom az enyém.

– Ha mégis lenne, szeretném az első sorból nézni, ahogy leereszkedik a koporsód! – bukik elő a két ülés között Josh képe.

A homlokára csapok.

– Ha nekem bajom lesz, vélhetőleg neked is, szóval kívánom, hogy a koporsód az enyém mellett legyen, Joshua, esténként meglátogatlak.

– Kizárólag miattad veszek majd M&M-set, és kiveszem belőle a pirosokat! – fenyeget meg.

– Azt nem teheted!

– Nem-e? – emeli meg a szemöldökét.

– El foglak átkozni.

– Már megtetted párszor – somolyogja.

Az arcát fürkészve aprót nevetek, éppen annyira, hogy az még ne lépjen át egy határt, ne legyen eltúlzottan baráti. Nem akarom azt sugallani neki, hogy minden el van felejtve, amit évekig tett a bátyámmal. Csupán megadom neki a lehetőséget, hogy bizonyítson. A második esélyt nálam még nem rontotta el. Úgyis el fogja. Vagy előbb öli meg magát. Utóbbitól tőr hasít a szívembe. A felismerés pedig mélyebbre fúrja bennem, a csontomat is megrepeszti. Már nem akarom, hogy meghaljon. És amíg nincs senkije, addig nekem kell lennem az embernek, akire támaszkodhat. Valamiért szívesen leszek ez az ember, ha magamat nem tudom megmenteni a démonoktól, akkor kompenzálva mást mentek meg.

Üveg csörög. Pár pillanat múlva a nadrágomat beterítik az autó ablakából kidurranó üvegszilánkok és a vér.

Vérzek.

Vérzik a karom, amibe beleállt a szilánk.

– Kifelé! – kiáltja Dalton.

Még fel sem fogom, hogy lőnek ránk, amikor kilök az autóból az anyósülés felől, majd maga is majdnem kibukfencezik a járdára. Kezébe véve a fegyverét vaktában lő előre.

A szívem felgyorsult pumpálása ütemében mozogva kinyitom a hátsóajtót, és kirántom Josh-t onnan. Lelököm a földre, és úgy fekszek rá, mintha titániumból lenne a testem, és meg tudnám védeni az ólomtól. Átkarolom a nyakát, rettegek, hogy egy golyó eltalálja őt vagy Daltont.

– Szállj le rólam – követeli.

Ugyanez a mondat elhangzott, amikor az ölében ültem a buliban. Most visszasírom azt a kontextust. A fejem felett hollóként elreppenő golyók minden egyes darabja egy újabb halálos fenyegetés, pár méterre élet és halál között.

Bevallom, nem így akarok meghalni. Ez túl kegyes, fájdalommentes halál, ráadásul hősies is. Én fájdalmakkal teli, gyáva féregként akarok meghalni, amilyen az én életem is valójában. Ilyen szépséges halát nem érdemlek.

– Kötelességem védenem – közlöm vele reszkető hangon.

– Faszt! – Lelök magáról, olyan erősen, hogy kell pár másodperc, mire magamhoz térek. – Daltont védd! Kérlek! – Belemar a csípőmbe, ami tegnap este még jólesett, ma már a félelem miatt teszi. Olyan könyörgés folyik a szemébe, mintha Istenhez beszélne. Pont úgy is tekint rám. Kétségbeesetten szinte imádkozik, a vétkei gyóntatását kéri, miközben a szemembe keres egy pontot, ahol meggyőzhet.

Átnézek a kilőtt ablakon. A fülem mellett száguld el egy golyó.

Na, most majdnem meghaltam.

Majdnem.

De kár.

Még több lövés éri az autót. Úgy durrognak a fegyverek, mintha tűzijáték-telephelyen lennénk. Josh az autó kerekének veti a hátát, a szívéhez nyúl. A félelem lidércként lebeg a szemében, és hamar átköltözik az én vénáimba is. Benyúlok az ülés alá, felszisszenve veszem ki a golyóálló mellényt. Ködös tekintettel adom Josh-ra.

Josh rémülettől eltátott szájával alig bír beszélni.

– A kezed – nyögi. – Tele van szilánkkal.

– Hadd legyen!

Megérdemlem.

A fegyveremre ömlik a kezemből bugyogó vér. Annyira zsibbad az egész karom és oldalam, hogy alig bírom egyenesbe tartani, ahogy lövök. Érzem, hogy ahányszor meghúzom a ravaszt, egyre beljebb mennek a szilánkok a húsomba.

– Dal, jól vagy? – kiabálom.

– Á, ö, ja. – Néma marad, amíg újra tölti a tárat. – Már úton van több egység is. Liv, ne ijedj meg, de kaptam egy lövést. – Az oldalához kap, kaszkádként csordogál a vér az egyenruhájából.

– Ne... – Vérem a kezemből, a könnyek mindjárt a szememből égetik a bőröm.

– Figyelj – egy jó pár lövést elereszt, miután újra megszólal –, ha elájulok, ne velem foglalkozz, vidd innen Josh-t.

– Nem! – Könny helyett meglepetés húzódik az arcomra, amikor Josh-sal egyszerre bömböljük le a fejét.

– Ne játszd meg a hőst, nem lesz semmi bajod! – dühöng Josh, és ezzel a kijelentésével inkább magát próbálja nyugtatni. – Ugye nem lesz semmi bajod? – kérdezi aggódja. – Neked nem lehet!

Dalton az oldalán végigvezeti a kezét, rózsasziromként tapad a tenyerére a vér, hosszan fújja ki a levegőt.

– Nem... Persze, hogy nem – nevet fel erőtlenül.

Nem nyugtat meg. A hangja általában viharként söpör el, most alig böki meg a bőröm.

Kiugrok az autó takarásából, a kitört üvegen keresztül célzok.

Bumm.

A szívembe lyukat szakít a lövésem. Szétmállik bennem az összes eddigi gyűlölete magam iránt, és osztódnak. Az egész testem az undor rabjává váll.

Undor.

Már ez is megy magam iránt.

– Úristen...

Lelőttem egy embert. Megint. Újra a koponyájába fúrtam egy lyukat. Fekete bőrén, a homloka közepéből olyan lomhán csordogál ki a vér, mintha a fenyő kérgéből tenné a gyanta. Ráncaiba folyik. Vére sír az élet után. Görcsbe rándult végtagokkal borul le a földre. Üveges szemén a megcsillanó napsugárban látom kiserkenni az utolsó könnycseppjét.

Öltem.

Gyilkos vagyok.

Megöltem a kislányom.

Egy bűnözőt.

És most egy feketét.

Dalton visszahúz az autó takarásába.

– Olivia – paskolja meg gyengéden az arcomat –, fókuszálj. – Mélyen néz a szemembe.

Kizárt, hogy nem undorodik tőlem.

– Ez tuti nem az Enigma – mondom levegőt juttatva a tüdőmbe.

– Miért? – kérdez vissza Josh.

– Mert most lőttem le egy kibaszott feketét! – kiabálom.

– Hé! – morognak rám egyszerre.

Dalton grimaszt vágva simul a kilyukasztott autó hátuljának, miközben leül.

– Fedezz, addig én átmegyek a kuka mögé, és védem Josh, amíg elszalad a mellékutcába.

– Szaladni!? – bömböli Josh. – Te teljesen hülyének nézel!? – kocogtatja meg a saját halántékát. – Szaladtam én eleget a börtönben.

– Igen, Josh, szaladni fogsz! Mondjak rá egy definíciót vagy szeretnél egy korcsolyát, amivel elhúzol innen? – Dalton arca vérvörös, annak ellenére, hogy a sok vérveszteség miatt inkább sápadnia kellene. Nagy fájdalmai vannak, mert ahogy megmozdul, majdnem lebukik a földre.

Nagyon vérzik, a szívemmel együtt.

Megmentem. Őt már muszáj!

– Te fedezel engem – utasítom, és meg sem várva, hogy telibe ordítsa a könnytől feszülő arcomat, átrohanok a konténerkukához. Kísérnek a lövések, de egy sem ér célba, legbelül célom volt, hogy egy golyó megkóstolja a húsom. Van egy védőangyalom.

Lehet, Anja lelke.

Nem sikerül bevetődőm a kuka mögé, egy lövés éppen mellettem száguld el; muszáj vagyok hasra feküdni, és kúszva bevonszolnom magam a konténer mögé.

Irigylem Fekete özvegyet. Ő ezt egy tigris bukfenccel letudta volna. Én nagyjából egy partra vetett ámbráscettel versengtem a cringe kategória első helyéért.

Ez az akciófilmekben hogy megy annyira könnyen?

A kuka szélénél kidugom a fegyver csövét, és előre tartom.

Felemelt kezemmel, mutató-és középsőujjamat kitartva adom meg a jelet Josh-nak. A mellénybe törli a kezét, és amikor a fegyveremből elszabadul az első veszedelem, megindul a mellékutcába.

– Liv? – ordít át a fegyverropogáson Dalton.

– Mi van? Halálod előtt szerelmet vallasz?

– Kibaszott nagy megrovást kapsz! Ha túléljük, azonnal megírom, sőt, kérvényezni fogom a felfüggesztésed!

– Jó! Előbb éljük túl.

Vagy legalább te, hogy tudj Anjára vigyázni...

Rettegek. Nem mutatom ki, nem érzem a fizikai hatásait, de tudom, hogy félek. Mi mást kellene éreznem, amikor Dalton folyamatosan több vért veszít. Az erősítés úton, de még öt mérföldre van a legközelebbi. Addig Dalton...

Nem!

Őt nem fogom elveszíteni. Túl nagy helyet foglal el a szívemben, és a napok múlásával egyre többet kebelez be belőle.

Úgyis felfüggesztenek, akkor már nem mindegy, mit csinálok?

A szívem a torkomba dobog, ahogy kiugrok a konténer takarásából, és előre rohanok felemelt fegyverrel, a ravaszon az ujjammal.

– Mi a faszt csinálsz!? – Dalton hangja egyre jobban veszít az erejéből.

Megmentelek.

A téglafal mellé simulok. Nagyokat lélegezve pillantok ki annak takarásából, át az acélkerítésen, ahonnan a lövések dördülnek. Csengő füllel visszarakom a tokjába a glockot, és felkapaszkodok a kerítésre. Egy pillanatig sem habozok, leugrok onnan, a szöges teteje ellenére is. A nadrágom zsebe kiszakad, a pengéken hagyom matrózkék darabját.

Már nem hallom a lövéseket. Mintha felszívódtak volna. A tokból újra kihúzom a fegyverem, koreografált mozdulatokkal merészkedek beljebb a telephelyre.

Lélegezni is alig merek, kerülgetve az egymásra rakosgatott kompkonténereket. Tudom, hogy engem keresnek, és bármelyik pillanatban elém vethetik magukat, hogy megfosszanak az élettől, de ebben a pillanatban ez megnyugtat, mert Dalton, ha nem is biztonságban, de biztonságosabb körülmények között van.

Alak áll elém, amikor az egyik konténerlakás mögül kilépek. Ráemelem a fegyverem, és esküszöm, elgondolkozok, hogy lelövöm, akkor legalább egyszer az életben ott maradna, ahol én akarom.

– Mit. Keresel. Itt? – tagolom vicsorogva a mondatot, nagyot nyelve Dalton oldalán lévő vérfoltot látva. – Megoldom – sziszegem.

– Nem vagy normális. – Megragadja a nyakkendőm, és a konténer oldalához lapít. – Ki foglak rúgatni.

– Tedd meg – állom a tekintetét. – Ha ennyire nem kérsz belőlem, tegyed, én csak meg akartalak menteni.

– Nem szorulok a megmentésedre! – Ugyanúgy a nyakkendőmet fogja meg először, majd a kezemet megragadva kirángat a konténer takarásából.

– Persze, igazad van, felőlem el is vérezhetsz. Tudod, mit, Dalton? Dögölj meg!

– Tudod – gúnyos mosollyal fordul felém –, ott leszek, amikor az őrmester visszakéri a fegyvered és a jelvényed, és én leszek a legboldogabb, amikor megteszi. Nem vagy rendőrnek való.

Felnevetek, hangomba némi hisztéria is kerül.

– Ó, igen? Ezek szerint Dalton West elbukott és nem sikerült kiképezni egy újoncot. Tra-gé-di-a.

– Sajnálom, Olivia – csikorgatja a fogát –, téged előbb a helyes viselkedésre kellene kiképezni. Nem normális emberek közé való vagy. Kiszámíthatatlan vagy, és nem hagyod, hogy mások segítsenek neked.

Elengedem a fülem mellett, és az örökölt narcisztikus vonásaira fogom a sértegetést.

Megrángatom a csuklómat a kezében, de nem ereszt.

– Szóval olyan vagyok, mint te? Milyen jól összeillünk, nem?

– Fogd a kibaszott fegyvered, és kussolj – enged el durván.

A glock pöckön nyugtatom a mutatóujjam, amit előre tartok.

Daltonra sandítok. A sok vérveszteség ellenére is, úgy koncentrál, mintha két élete volna, és most éli a másodikat.

Kattanás.

Dalton és én egyszerre torpanunk meg és fordulunk hátra a hang irányába, felemelt fegyverrel. Úgy érzem, a lábam megadja magát, amikor három kalasnyikovos afro-amerikai előttünk állva ránk tartja a gépkarabély csövét.

– Nagy fogás – mondja az egyik a tőle balra lévőnek –, két rendőr is. – Most hozzánk fordul, mosolya idétlen és félelmetes egyszerre. – Tegyétek le – bökdösi a kalasnyikov csövét a fegyverekre.

Dalton minden mozzanatára figyelve lehajol, és a középső afro-amerikai lába alá csúsztatja a fegyverét, majd a mellkasa magaslatába felemeli a kezét.

– A kiscsaj is – mered rám a középső.

Reszketek, a bőröm alá kúszott a félelem és a sokk ereje, és annyira nagy szövetségesek lettek egymással, hogy cselekvésre képtelenné tettek.

Dalton a hátamra simítja a kezét, óvatosan kifeszíti az ujjaim közül a fegyvert, és azt is a középső afroamerikai lába elé löki.

Lépés.

Lépés.

Lépés.

Három kibaszott lépésből előttünk vannak. Egy nagy termetű a hajamnál fogva ragad meg, és taszít ki a konténerek közül. A térdem hajlatába rúg, amitől hangosam felnyögve lerogyok a kavicsos burkolatra.

Meg fognak minket ölni. És ami a legfontosabb: Daltont fogják megölni.

Istenem, ne tedd ezt velem, kérlek! Nem akarom látni a halálát. A szívem egyik legnemesibb csücskén ül, ha látom meghalni, én már nem maradhatok a földön. Akkor az utolsó gyökeremet is kitépnék, ami a földben tartott volna. Gyorsan hervadnék el, nem sárgulnék, hanem egyenesen lekonyulnék és ennyi lenne az életem.

A nyurga, ferde orrú Dalton oldalába rúg, ahol meglőtték. Dalton tűri a fájdalmat, épphogy összeszorítja a szemét, más fájdalommal átitatott reakciót nem enged meg magának. A földre térdeltetik, és a fegyvert a homlokához préselik.

– Ne! – Olyan halk a hangom, pedig világgá kellene ordítanom, hogy most lövik le őt. Őt.

Őt.

Mert ki is ő?

Nem a barátom, nem is a kiképzőm. Érintése olyan intenzív reakciókat vált ki belőlem, amit egy baráté sosem. Amikor a szemembe néz, más világba jutok; egy jó helyre, ahol minden szép és nincsenek gondok. A mi Paradicsomunkba, ahol megnyugvást hoz a jelenléte. Amikor a hangja megsimogatja a fülem, mintha pszalmuszba öntené azt, és a saját Ószövetségébe engem dicsőítene.

Szeretem őt.

Nem barátként.

Szerelmes vagyok belé.

És undorító, amit teszek, mert Anja az életem szerelme. Mégis Dalton iránt is olyan hevesen dobog a szívem, mintha ő lenne a szívem másik motorja.

Az afroamerikai rám néz, vigyorog, villangatva színes fogszabályzóját.

– Engem lelőhetsz – szólal meg erélyesen Dalton. – De ő újonc. Nem ártott nektek.

– Újonc? – kérdez vissza vakkantva. – Minek hagynám életben a zsernyákpótlékot? – Oldalra dönti a fejét, és éles nevetést hallat. – Bejön a csaj?

Dalton az egyenesre húzott száját végignyalja, és megméri a férfit.

– Kurvára nem.

A férfi jobban Dalton homlokának préseli a fegyvert.

Hiába sírok és sikítok, azonnal befogja a szám a fogva tartóm.

– Legalább halálodkor ne hazudj, West. – Nem olvassa le a nevét a névjegytábláról, a férfi tudja Dalton nevét. – Emlékszel rám?

– Yiannis Scott vagy – szegi le a fejét Dalton, mintha félne ettől a névtől és a tulajdonosának a múltjától. – Dashanique Scott bátyja. Ő volt az Enigma legutolsó áldozata, mielőtt visszavonultak.

A férfi arcizmai rángatóznak, tekintete viszont kőkemény marad.

– Te nyomoztál az ügyében. És kibaszottul nem kaptál el senkit.

– Mert nem volt bizonyíték...

A férfi, vagyis Yiannis ököllel bever egyet Daltonnak, akinek a feje hátrabicsaklik.

– Ne pofázz a bizonyítékról, amikor elmondtam tanúvallomáson, ki tehette. Be sem hívtad, nyomozó – gúnyolódik. – Anyám elitta az agyát miattad. Fogalmad sincs, min ment keresztül a családom.

– Pedig van – súgja Dalton, és rám sandít.

Yiannis felemeli Dalton állát.

– Szép halálod lesz. A szemembe nézel.

– Ne... – Végre hangosan tudok megszólalni. – Ne, kérlek szépen, ne csináld! Kérlek! Ő... jó nyomozó! Most is ő nyomoz az Enigma ügyeiben, és sokat haladt. – A fegyver nem emelkedik el tőle.

Dalton lehunyja a szemét.

– Liv, ne nézz ide, nem lesz szép. – Elengedi befeszült izmait, várja a véget.

– Azt már nem! Nem! – Ingatagon állok fel, vele együtt a hirtelen mozzanattól a fogva tartóm is megtántorodik. Valami koppan, miközben futok, hogy együtt haljak meg vele. Vagy az is lehet, hogy lövést kaptam, csak a hallásom ment el a sokk következtében. Dalton elé bucskázva átfogom a nyakát, elütve ezzel onnan a gépkarabély csövét. Homlokomat összebillentem az övével.

Akkor együtt halunk meg.

Végül is, szép halál. Olyannal meghalni, aki nélkül nem tudnál élni, az egyfajta kegyelmesség a sorstól.

Dalton a csípőmbe vájja körmét, valószínűleg próbál eltaszítani, de ereje nem maradt.

Várom a lövést, az agyam pukkanásának a hangját. Ahogy az élet távozik belőlem, utoljára megpillantva a szemét annak az embernek, akit szerelemből szeretek. De a lövés elmarad, az arcomra fátylat képező könnyek megapadnak, már nem szennyezik (vagy gyógyítják) Dalton arcán a félelem ráncait.

Oldalra kapom a fejem. A férfi mobilt tart a kezében. Az enyémet. Megfogom a zsebem, meggyőződve róla, tényleg jól látom, ám ott valóban nem lapul.

Yiannis felemeli a telefont, hogy lássam. Arcán enyhült a bosszúállás, inkább sajnálatot fejez ki barna szeme. Megmutatja a telefont. A háttérképen állt meg a tekintete. Azon én vagyok Anjával és Daltonnal. Anja az arcomat puszilja, Dalton csak úgy tesz, mintha megpuszilná az arcom bal oldalát, közben hülye grimaszt vág

– Ő... Ez a férfi... őt bántotta az Enigma.

Szipogva bólogatok és Dalton tarkóját simogatom.

– És ő ki neked... nektek?

– Ő a szerelmem – vallom be.

Vagyis már nem tudom. Daltonba is szerelmes vagyok. Nem szerethetek egyszerre két embert, mert akkor súlyosan Bella Swan szindrómám van.

A másik férfi, aki engem tartott, közelebb megy, alaposan megnézve a képet.

– Ez Anjawon Gibson.

– Ismered? – kérdi tőle Yiannis.

– Én nem – ingatja a fejét –, vagyis személyesen nem. De Declan Roy húgának a barátja.

– Én vagyok Declan húga – mutatok a névjegytáblámra a mellkasomnál. – Olivia Roy vagyok.

A három férfi egymásra néz, mérlegelve a válaszom. Yiannis újra a képernyőre bámul, jobban a szeméhez emeli a telefont. Daltonra néz, szemében a gyűlölet kipusztíthatatlan lángja robban, amitől szorosabban fogom magamhoz, próbálva az egész testét betakarni a sajátommal.

– Oké – dobja a telefont a kezembe Yiannis. – Köszönd meg a „nem vagyok szerelmes belé" újoncodnak, hogy nem lőlek le – mondja Daltonnak, aki rám sem néz, a szemét sem nyitotta ki. A férfiak hátat fordulnak, és mintha nem most akartak volna két rendőrt rituálisan kivégezni, lomhán elsétálnak. – Apropó szerelem – szól vissza Yiannis. A hangjáról jóformán örökérvényű PTSD-m lesz. – Kérdezd meg a kiscsajt, mit érez irántad, mert egy újonc nem ugrik valaki elé csak így, még ha kibaszott hülye, akkor sem.

A fegyvereinket messzire rúgják, be az egyik konténermonstrum alá.

Elmentek.

Vele együtt a félelemem is, és visszaköltözött a szívembe az a csekély élet, amit idáig éltem.

Lihegve nyomom a szám Dalton homlokára, aki abban a másodpercben kinyitja a szemét, és rám emeli. Úgy érzem, egyszerre önt el az óceán simogató hulláma, és az erdő lehullott levelei. De valami nem stimmel ezzel a szemmel. Ahogy sokáig bámulok bele, az óceán tombol, az erdőn hatalmas hurrikán söpör végig, A hullámok vize mar, a levelek tüskékként szúrnak.

Hirtelen cselekszem. Nem gondolkozok, mert akkor túlgondolok, és az élet túl rövid ahhoz, hogy mindenben meglássam a problémát. Ezt ma megtanultam.

Megcsókolom.

Szirénák fülsértő hangjai szúrnak kést a dobhártyámba, de most csak ő van, a száraz ajka, ami nem üdvözöl, nem csókol vissza. Mintha egy követ csókolgatnék, annyira kemény és semmilyen.

A csípőmre csúszik a keze, de nem, mint a lágy szellő, hanem mint egy inda. Ellök magától. Én a földön térdelve tovább figyelem, ahogy imbolyogva feláll, és a haragosan rám pillant.

– Soha nem csinálhatod ezt, megértetted!? – ordítja.

Kettészakad a szívem. Egyik felén Dalton marad, a másikon én. Elsodródunk egymástól a tengeren.

– M... mi?

– Soha ne mentsd meg az életem a sajátoddal! Elém veted magad, mintha olyan kurva nagy hős lennél! – fakad ki. – Olivia, ez a valóság. Fogd már fel végre, hogy nem akciófilmben élsz. Senki. Soha. Nem veti magát a társa elé a valóságban. Az ember jobban félti a saját életét.

– Mert te nem tetted volna meg?

Habozás nélkül válaszol:

– Soha. Nem jelentesz nekem semmit.

Sírhatnék is, de azt hiszem, Dalton iránt az összes könnyeimet elhasználtam, annyit bántott. Így inkább feltápászkodok, úgy állok, hogy egy vonalban legyen a tekintetünk.

– Tudod, mit, seggfej!? Minden nap megmented az életem. Minden kibaszott nap – hangsúlyozom. – Amikor látlak mosolyogni, vagy csak rám nézel, visszahozol az életbe.

Felismerés körvonalazódik az arcán.

– Te nem akartad...? Ugye?

– De. Minden egyes alkalommal, amikor tükörbe nézek, nem látom magam tisztán. Halványodok, lassan eltűnök és el is szeretnék innen tűnni. Fáj élni. Dalton, alig élek! És te... amikor megjelensz, és csak szépen nézel rám, úgy érzem, van miért élnem. Mert az a szem... – Vajon kimondjam, vagy hagyjam ülepedni az indulatokat közöttünk? Most csak ferdítek. – Mert az a szem reményt ad, de a gazdája mindig elveszi az ilyenek miatt. Miért vagy velem ilyen?

Egyenes háttal, széles vállal és összepréselt ajkakkal figyel. Az első rendőrautó egy mentővel gurul be a telephelyre.

– Nem lehetek a reményed. – Ezzel elmegy.

Az én szívem pedig mindennél jobban megtelik vele.

Miért van az, hogy akit nem kaphatunk meg, azért fáj a legjobban a szívünk?

***

Fásliba bugyolált kezemet nyomkodom a rendőrség folyosóján, sietve elhaladva a megbámuló kollégák előtt. Most nem megvetően fixíroznak, hanem elismerően, és bármennyire jólesik, nem tud felvidítani egyik mosoly sem. Daltoné tudna, de ő miért is akarna engem megmosolyogtatni?

Josh-sal találom szemben magam egy mellékfolyosóra érve.

– Hol van? – kérdezi reszketegen, hangjába fikarcnyi düh tolódik. – Ugye jól van?

– Dalton? Teljes mértékben. Átment rajta a golyó, szervet nem érintett, és konkrétan elszökött a kórházból, hogy visszajöjjön ide. Ezt a kollégáktól tudom, én nem beszéltem vele.

Josh összeráncolja a szemöldökét.

– De kórházban kellene lennie. Ez így nem jó. Felszakadhat a varrat... vagy rosszabb. – Kérlelve rám pillant. – Győzd meg őt, hogy menjen vissza!

– Győzze meg az elszublimált apjának a hórihorgas gecis fasza! – morgom.

Ott hagyom Josh-t, és olyan helyet keresve indulok útnak, ahol biztos nem zargat senki. A kihallgatók a tervemnek teljes mértékben megfelelnek. Senkit nem hallgatnak ki.

Benyitok a legkisebb kihallgató előterébe, majd utána szinte kivágom a zöld ajtót, belépve a szobába.

Dalton természetesen itt van. Hol máshol lenne? Őt fentről azért küldték rám, hogy megkeserítse a napjaimat.

A padlón ül, térdkalácsára hajtott fejjel, az összefűzött ujjait tördeli.

– Mi van, Dalton Westet megviselte, hogy majdnem agyonlőtték? – kérdezem gunyorosan.

Felemeli a fejét a térdéről. Elhúzva a száját csak hümmög.

– Hogy van a kezed? – érdeklődik.

– Jól. Csak tizenkét szilánk fúródott bele, ha az egyik három centi és hét milliméterrel arrébb megy, búcsút mondhattam volna annak, hogy mozgatni tudjam. Ne, és a derekad? Remélem, fáj.

– Baromira – nevet erőltetetten.

– És most mire vársz itt? – nézek körbe a szürke szobába.

– Nem tudom. Égi jelre? – kérdezi a duplaüveget figyelve.

– Kitől? Istentől?

– Ő valamiért nem szeret – rántja meg a vállát, és grimaszt vágva ettől a mozdulattól a derekához kap.

– Hát akkor?

Megpaskolja maga mellett a linóleumot. Gondolkozok rajta, hogy kimegyek, viselje maga a gondját, engem ne öltöztessen vele fel, de végül is, ha meghallgatom, talán többet tudok meg róla.

– Amikor nem vagyok jól – mered az asztal lábára –, mindig idejövök, mert itt nyugalom van, és ha sokáig itt vagyok, eljutok arra a pontra, hogy tudjam, Rey mit mondana.

Úgy mondja ki ezt a nevet, mintha jóideje nem lett volna rá bátorsága. Mintha elrejtette volna a legmélyebb emlékei között, amit egyszerre akar elfelejteni és az emlékébe mélyen belevésni.

– Ki az a Rey? Nő?

Mosolyogva ingatja a fejét.

– Férfi. A társam volt. Meghalt tíz éve.

– Sajnálom – mondom monotonan. – Jaj, Dalton – dörzsölöm a homlokom. – Nem megy ma az érzelmek kifejezése, ne haragudj, tényleg sajnálom, de nem tudom kimutatni.

– Semmi baj. – Most rám néz, a fehér gyűrűjét forgatva a középsőujján tovább beszél: – Makacs voltam, kaptunk egy hívást a központtól, hogy talán egy Enigma tagot azonosítottak Detroit központjába. Rey várni akart, amíg megjelenik az erősítés, mert voltak a sráccal még gyanús alakok. Én nem vártam... el akartam őket kapni. Kiugrottam az autóból, és utánuk mentem. Rosszul ment minden, majdnem lelőttek, de... Rey elém ugrott, és benyelt helyettem egy lövést.

– Ezért viselkedtél velem úgy a telephelyen! – eszmélek.

Bólint.

– Reyt kórházba vitték, bementem hozzá. Senkinek nem nyitotta ki a szemét, de amikor megérintettem a kezét, a kinyílt. Rám mosolygott, megpaskolta az arcom. A gépek csipogtak... örökre elaludt.

– Félsz Anjához bemenni.

– Nem akarom látni, hogy valaki, akit szeretek, megint a szemem láttára haljon meg.

– Dalton, Anjának erőt adnál. Egyedül gyenge vagyok. Menjünk be hozzá, kérlek. Ott leszek melletted.

Megrázza a fejét.

– Nem kényszeríthetsz rá, Olivia. Nem nézem meg, mit tett vele is az Enigma.

– Szüksége van rád. Ahogy nekem is rád. Egyedül nem tudok megbirkózni a terhemmel.

– Nem.

– Legalább búcsúzz el tőle!

Feláll, és kivételesen felsegít. Amint megtartom az egyensúlyom, ő feltűri az ingem ujját, és szemügyre veszi a karom, fájdalom stigmáit kutatva rajta.

– Bemegyek – enyhül meg –, de sosem bánthatod magad.

– Akkor te se bánts engem az elutasításoddal. A társam vagy, ne csóváld a fejed, a társam vagy, hiába vagyok újonc. Osztozni fogunk a bánaton és a boldogságon.

Felemeli a kezem, és az alkalomra rögtön elpárolgó puszikat nyom.

Maradjon mindig ilyen törődő!

***

Dalton konkrétan tyúklépésbe jön mellettem a kórházban. Tenyerét a farmerjába törli, majd tovább ropogtatja az ujjait.

Amikor Anja szobájához érünk, leblokkol. Hiába húzgálom meg a csuklójánál fogva, nem jön. Kétségbeesetten kér a szemével segítséget.

– Gyere – simítom a hátára a kezem. – Gondold azt, hogy nem magad miatt teszed, hanem Anja miatt. Győzd le a félelmed.

Felsóhajt, a kezembe kulcsolja az övét, és belép velem a körterembe.

Dalton annyira gyengének tűnik, hogy mellkasát megnyomva leültetem Anja ágya melletti műanyagszékre.

– Beszélj hozzá – kérem. – Mondd el, hogy érzed magad.

Anjára néz, majd a belőle kilógó kanülökre és zsinórokra. Nyeldesve fogalmazza meg a mondanivalóját.

– Kurva szarul vagyok – böki ki. – Hiányzol, mint mindenkinek. Itt vagy előttem, mégis talán a Föld választ el minket. Ez rohadt romantikusra sikerült, mindjárt összeokádom magam – fintorogja. – Látod, miket ki nem hozol belőlem? Nagyon hiányzol, szavakkal nem lehetne megértetni, mennyire. Itt vagy, de üres a szoba. Hiányzik a hangod, a nevetésed. Kérlek, gyere vissza. – Dalton rám pillant. – Megfoghatom a kezét?

– Amit csak akarsz – bólintom.

A válaszomra felsejlik benne valamiféle motiváció, egy dolog, amit régen megszeretett volna tenni. Feláll, és ahogy a fény az íriszére fekszik, meglátom a lecsorduló könnyeit.

Anja feje felé hajol, és gyengéden megcsókolja az ajkát. Szinte érzem, ahogy Dalton puha szája találkozik Anja száraz szájával.

Bárcsak Csipkerózsika lenne. Azt sem bánnám, ha így Dalton lenne hivatalosan is az élete szerelme. Csak keljen fel!

– Maradj itt, Anja – suttogja, és újabb csókot hint a szájára. – Maradj vagy megyek veled...

Anja megnőtt hajába vezeti az ujjait, a homlokát a mellkasán hagyva zokog. A szívem minden egyes hangosabb kéréstől, letör magából egy darabot, hogy azt Daltonnak adja.

Dalton mellé térdelek egyik kezemmel az ő tarkóját simogatom, a másikkal Anja kezét.

Túl rövid az élet, nem lehet a sors annyira kegyetlen, hogy ezt az életet pont neki rövidíti meg, miközben sorozatgyilkosok megélnek szép korokat.

Ma sem repülnek gyorsabban a magányos órák, holott Dalton itt van. Sőt, mintha lassabban is peregnének a percek.

Együtt kellene lennünk.

Neki, nekem és Anjának.

Kifürkészhetetlenül hiányzik.⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀⠀

***

Sziasztok! 

Remélem, nem kaptatok agyérgörcsöt, miközben olvastátok (hehe). 

Az előtto hétez kápest lazább rész lett (ha nem tekintjük azt a tényt, hogy Dalton majdnem megmurdált XD). Szóval hogy tetszett, így hogy Josh-ból kevesebbet kaptatok, helyette kaptatok cuki és kevésbé cuki DaltonXOlivia pillanatot? 

Közérdekű közlemény: 

Már olvasható a(z)

ÚJSÁGPAPÍRBA CSOMAGOLT SZERELEM 1. FEJEZETE

ÉS 

BASZÓDJ MEG, ARCHER COLLINS 2. FEJEZETE 

Lessetek be! <3

Ne felejts el követni instán, mert egyre aktívabb vagyok ott: 

blackrose0316_wattpad

Szép napot és Kellemes Ünnepeket nektek! 

      /) /) 

   ( • ༝•) 

c /づ づ♡

⠀⠀