Daltonnál aludtam. És ennek lehetne akár az a folytatása, hogy dugtam is vele egy jót, de tényleg csak aludtam.

Sajnos.

Még az alvás sem ment annyira egyszerűen, és most nem a hely kicsi mivolta miatt, hanem a telefonom állandóan rezgett. Josh ötvenezerszer hívott. Egyszer sem vettem fel. Minek? Ha meg akarja ölni magát, tegye. Majd segítek megásni a sírját. Megint az idióta agyam gondolkodik a szívem helyett.

Késő este van, amikor hazatérek. Nem vágyom másra, csak az ágyamra.

Josh a kanapén ücsörög, amikor betoppanok a nappaliba.

– Livie! – Felugrik a kanapéról, sietve közelít meg.

– Te még élsz? Kár. – Hátatfordítva neki a konyhába igyekszem, ezzel is minél távolabb leszek Josh-tól.

– Egy csomószor hívtalak, nem vetted fel. Aggódtam – gesztikulál hevesen a kezével. Az ujjai melletti bőr le van rágva; vér bugyog ki belőle.

– Nem. Te azért aggódtál, hogy nem lesz, akinek az agyára mehetsz. Én letten a kedvenc személyed? – A pultnak támaszkodok, lazán karba tett kézzel vizslatom őt.

Uf. Nincs jól. A szeme alatt halvány lila karikák terülnek el.

– Hol voltál? – kérdezi, felfénylik a szeme, mint egy éles kés hegye.

– Daltonnál – felelem tömören. – Hol kellett volna lennem?

– Nem tudom. Féltem. – Egyenesre húzza magát, aztán újra meggörnyed.

– Lófaszt! – forgatom meg a szemem. – Magadon kívül nem foglalkoztat senki.

– De igen.

Teljesen komoly hangon feltételezi. De vajon ilyen komolyan is gondolja? Az jár a fejemben, amit Márton mondott. A legjobb bosszú tényleg az lehet, ha megbocsátok neki. Ám mi van, ha ezzel visszaél? Ha a bizalmamba férkőzik, és úgy szúr hátba, hogy már megbíztam benne? Képes lenne rá?

A válasz a szívemből fakadó hajtásként éri el az eszem, ott golgotaként virágzik ki: nem.

Ez a Josh már képtelen rá. Ennek az az egyszerű oka, hogy letörték a szárnyát a börtönben. Tiszta a kép: Josh változott; kétség sem fér hozzá. A börtön miatt van ez a nagy változás, nem a különböző terápiák miatt – nyilván ezek is hozzájárulnak, de ezek közül semelyik nem adott olyan kemény leckét neki, mint az élet és a törvény.

Josh sóhajtozva, fejét csóválva megy vissza a kanapéhoz. Öntudatlanul követem. Papírokat rendezget össze. Kicsit mosolyognom kell a szánalom ellenére is. Házi feladatok, amit a dilidoki adott fel. Elveszek a kanapéról egy lapot. Össze van gyűrve, mintha ki szerette volna dobni, de meggondolta magát.

Ha az emberek feje felett megjelenhetne egy mérleg, mit szeretnél, mit mutasson meg? Hogy mennyire boldogok, gazdagok, milyen a szociális státuszuk, esetleg valami mást? Írd le, amilyen hosszan csak tudod – kéri a szöveg.

Josh válasza erre tényleg egészen hosszú:

Nem szeretném, hogy azt mutassa meg, milyen boldogok. Nem szeretném látni, mások mennyivel boldogabbak nálam. Ezzel csak azt érnék el, hogy rosszul érezzem magam. Azt sem szeretném, hogy a pénzügyi helyzetüket mutassák. Én gazdag vagyok, és az emberek többsége irigy a gazdagokra. És ha valaki irigy, az haragszik is. Rám sokan haragudnak. Nem akarom, hogy többen tegyék. Pénzem van és nárcisztikus vagyok, de igenis van szívem és szeretném, hogy az emberek ne a múltam miatt ítéljenek meg. Az is én voltam, és vállalom. De változok. Próbálkozom! Senki nem veszi észre. Szeretném, hogy ha ezt elismernék az emberek. Az, hogy milyen a szociális státuszok, szintén hidegen hagy. Voltam gazdag is, szegény is, de őszintén? Érzelmileg mindig is szegény voltam, hiába dúskáltam a hírnévben. Nem tudok más boldogságának örülni, én akarok boldog lenni.

Ha az emberek feje felett megjelenhetne egy mérleg, én azt szeretném, hogy azt mutassa, mennyi traumán mentek keresztül és mennyit bírnak elviselni. Úgy látnám a helyzetüket, és a nárcizmussal is tudnám kontrollálni, hogy ne bántsam őket. Épp a minap beszélgettem egy lánnyal. Az ő bátyját sokat bántottam. Ha tudtam volna, mennyi traumát okozok neki, sosem ártottam volna neki. Csak... nagyon fájt, hogy ő jobb nálam. El akartam csendesíteni, hogy anyámnak ne legyen akkora a szája. Nagyot hibáztam: majdnem megöltem valakit, akire valójában én is felnézek. 

– Add már ide! – rivallja Josh, és kikapja a kezemből a lapot. – Nem a te dolgod.

A kezemre meredek, amiben az előbb még egy bizonyítékot tartottam. A bizonyítékot arra, hogy Josh Brown igenis próbál változni. Szinte a lapon éreztem a fájdalmának minden egyes összetevőjét. Múltját és jelenének nehéz szakaszát.

– Annyira szép gondolatokat fogalmaztál meg – vallom be sajgó szívvel. – Josh... ilyet egy személyiségzavaroktól mentes ember sem tudott volna.

– Mhm... – hümmögi, fel sem nézve tovább rendezgeti a lapokat.

– Állj fel onnan, és gyere ide – kérem őt a leglágyabb hanggal, amivel nem is gondoltam volna, hogy Josh-t fogom szólítani.

Morogva áll fel. Lesimítja a matrózkék melegítő nadrágját, majd elém lép.

– Mit szeretnél?

– Nézz a szemembe, és mondd ki, hogy próbálsz változni. Aztán őszintén, tiszta szívből kérj bocsánatot. Látni fogom, ha nem gondolod komolyan.

A szemembe pillant, egy picivel közelebb is jön, majd az egyik kezét a toppomból kilátszó vállamra hajtja. Nyirkos kéztőjétől a pihék egymás után vágják sorba a tarkómon magukat. Bár kevés a fény, olyan közel hajol, hogy a pólóján látom az apró sziluettemet.

Lehet, nem boldog. De a barna szeme, segítséget kér, mert még szeretne élni, szeretné megmenteni a gazdáját. Gazdag a szeme a boldogságtól, vágyik a szeretetre. Nem tudom, az utóbbit valaha meg tudják neki adni. Azt sem tudom, nem temette-e el a saját boldogságát a saját felégetett szántóföldje alá. Ha ez így van, mibe fájna nekem, hogy elmegyek a felperzselt földjére, dobok rá néhány magot, és addig öntözöm, amíg a hajtások szárba nem szökkennek? Utána hagyom, hadd nőjön vagy száradjon a maga módján. De az utolsó esély mindenkit megilleti. És én ezt még nem adtam meg neki.

Sosem láttam így csillogni barna szemet, azok mindig csak tompán fénylenek a többi szín között. De most az övé olyan, mint a reggeli napfény egy vörös tölgy kérgén, amiből lomha pályán folyik le a gyanta.

– Livie, esküszöm neked, hogy próbálok változni, és változok is. De nem foglak hamis ábrándokkal telefújni. Bármikor visszaeshetek, de van annyi fájdalom benne, hogy sosem tegyem. – Megbabonáz a szemével. Az igazságot mesélik el, himnuszba foglalva, hárfán játszva. – Mérhetetlenül sajnálom, amit tettem a bátyáddal, amit veled tettem. Az az énem a múltam, és bár örökre nárcisztikus maradok, soha többet nem fogok így bánni az emberekkel. És... – Szerintem ő sem tudja, mit tesz, de a szemem alá simítja a hüvelykujját, amit lassan elhúz rajta, olyan gyengéden, mintha egy éppen elveszett madártoll simogatná meg. – Sajnálom, hogy megütöttelek.

– Oké – szorítom a csípőm mellé a kezem. Lüktet a szemem alatti mélyedés. – Elfogadom a bocsánatkérésed.

Lemeredvedve bámul egy ideig.

– Tényleg? – Szeme lassan nyílik egyre tágabbra, ujjait egymásra rakosgatja a hasa előtt.

– Ja. De ez nem jelenti azt, hogy el is felejtem, mit tettél. Megbocsátok, mert tőlem még nem kaptál második esélyt, de ha elbaszod, magadra vess – fenyítem meg a mutatóujjam hegyét a pólójának préselve. – Azonban van egy másik feltételem is: nem bánthatod magad.

– Ezt nem tudom megígérni – ingatja a fejét.

– Meg tudod. Mert szólni fogsz, ha nem vagy jól. Megígérted.

Mély levegőt vesz, amit hosszasan fúj ki, majd egy bólintással letudja az alku ráeső részét.

– Jó.

– Jó. – Hátrálva nézek a szemébe. – Szép álmokat! – intek, és gyorsan a szobámba sietek, nehogy meggondolatlanul visszavonjak mindent.

Az ágyban fekve, a takarót a fejembe húzva próbálom kizárni a közeli szórakozóhelyről ideszűrődő hangokat. Ez régen sosem zavart. Mostanában, Anja balesete után kezdtem jobban észrevenni magamon, hogy felhergelem magam a zenén. Nem volt nehéz megfejteni, hogy azért, mert az emberek ott boldogok. Irigy vagyok a boldogságukra. Most magányos vagyok, nincs ki felmelegítse az ágyam, nem bújhatok össze senkivel. Hiányzik Anja. Hiányzik a meleg levegő, amit az arcomra fúj, amikor a mellkasán alszok. A bőröm száraz, amióta nem simogat, az ajkam szintén, amiért nem csókol. A fülem megsüketült, mert nem hallom a tiszta és élettel teli nevetését, szívem sem verdes össze-vissza. Haldoklom. Nehéz megmondani, miben másban nyilvánul meg, mert a testem teljesen egészséges. De a lelkem olyan kórságot kapott el, ami gyógyíthatatlan. Nem lehet helyrehozni kemoterápiával, gyógyszeres kezelésekkel. Egyedül az eutanázia segíthet rajta.

A kor neve: gyász.

Minden gyász egy kicsit más, egy a közös bennük: a bűntudat keselyűként köröz felette. Mert mi van, ha te valamit másképp csinálsz, és akkor másképp alakul? Bűntudatom van. Nem tudok fiziológiai dolgokat hozzá párosítani. Egyszerűen tudom, hogy van. Az ember érző lény – még én is. Ember vagyok. Remélem, annak számítok. Kicsit elbaszott, de vannak érzéseim. És most a szerelmemet gyászolom, mert nincs esélye. Nincs jól. A lelkemben érzem az ő haldokló lelkét.

Az élete kapuja lassan csukódik be előtte, rápereg a virágszirom. Kettéválaszt minket. Én az ajtó előtt sírok. Ő mögötte boldogan áramlik a régen látott apja karjaiba.

A pengére gondolok. Nem kellett volna kidobni. Most nagyon szeretném, hogy a vékony fémen csorogjon a vérem finom ívben, elágazva, az érzéseimet magával víve. 

Bámulom a plafont, a kinti ágak árnyjátékát figyelem rajta. Az agyam a szívemmel veszekszik: menjek ki, ragadjam meg a pengét, vagy hagyjam, és úgyis megoldódik a fájdalmam?

Kinyitódik az ajtó, a keskeny résen Josh feje bukkan elő. Daisy és Indigó befurakodnak Josh lába között, és az ágyamra ugranak.

– Alszol? – kérdezi Josh, és mintha hangja vacogna.

– Nem. – Felülök az ágyon, a hideg ágytámlának támasztom a hátam. – Mi az?

Felkattintja a lámpát, hunyorogva és morogva takarom el a szemem, míg megszokom a fényt.

Josh arcán verejtékcseppek gyöngyöznek, az egyik lekoppan a pólójának nyaki kivágásához. Száját is elharapta. Kezében vastag plédet tart, szorosan húzza magához.

– Aludhatok... itt bent? – Tagoltan kérdezi, a padlószőnyeget nézi.

Daisy megnyalja az arcom. Mancsával megkapargatja a kézfejem.

– A padlón maximum – adom be a derekam. – És kapcsold le a lámpát, mert kiégeted a retinám. 

– Ott is jó. Kösz! – Leoltja a lámpát.

A szőnyegre fekszik, magára borítja a takarót. Daisy lemegy hozzá, és a karjába fészkeli magát, Indigó az én karjaimba szuszog.

Valami nem hagy nyugodni. Josh most a kelleténél is üresebben néz ki.

– Jól vagy? – kapom fel a fejemet, és az ágy végébe mászva megnézem őt.

– Egy kicsit rossz – vallja be, arcát Daisy szőrébe fúrja.

– Josh!? – emelem meg a szemöldököm. – Szeretnél valamit mondani?

Sokáig nem válaszol, helyette az ujjaival babrál unottan és figyelemelterelően. Utálja, hogy én vagyok az egyetlen, aki meghallgatná őt.

Visszafekszek az ágyba. Majd elalszik, álmos vagyok, képtelen vagyok vele foglalkozni. 

– Nem vagyok jól, Livie...

Francba. Ez a hangsúly, a szívem megesik rajta. Ha tehetné, és lenne hozzá bátorsága, az egész Világnak elkiabálná, hogy segítsenek rajta, de senkit nem érdekelne. Hagynák őt szenvedni, mert megérdemli. És bizonyos mértékig így van, de azt senki nem érdemelheti meg, hogy saját maga legnagyobb ellensége legyen.

– Gyere fel – paskolom meg az ágy szélét.

Ő nem kérdez vissza, azonnal felszedi magát a padlóról, és az ágy másik oldalára fekszik. Szerencsére elég nagy, hogy két embernyi távolság legyen köztünk.

– Mit érzel most? – Fordulok vele szembe.

– Magányt. Nincs mellettem senki, és ez rossz.

– A börtönben is magányos voltál.

– Az utolsó félévben nem. Aludtam... valakivel.

– Azzal a sráccal? Hogy hívják?

Sóhajt, a hasára kulcsolva a kezét a plafon felé fordul.

– Landon Rivera. Exkatona. Megölte a húga megerőszakolóját.

– Te hogy maradtál életben mellette!? – hökkenek meg.

– Meg akart engem is ölni. De azt mondta, látja bennem az embert.

– És ahelyett, hogy megölt volna, néhányszor seggbe rakott.

– Én is őt. Jó volt. Éreztem, hogy van velem valaki, aki törődik velem. Átlátott a szörnyön.

– Felkeresem – jelentem be.

Ingatja a fejét.

– Még börtönben van. Pár hónap múlva szabadul. – Josh szeme tompán felcsillan.

– Te szerelmesnek érzed magad.

– Nem.

– Dehogynem, Jézus, Joshua Brown! Csillog a szemed, ha róla beszélsz! Én is így beszéltem Anjáról.

– Buzdító beszédet akarsz nekem tartani, vagy segítesz, hogy ne akarjam felszeletelni magam? – fakad ki.

– Oké. – Átgurulok az ő térfelére. És a most már kinyújtott karjára fekszek. – Elviselsz magad mellett?

– Aludnál megint velem?

– Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki megérti, egy érintés mennyire fontos, bárkitől is jön. Bárki mellett képes lennék elaludni, csakhogy érezzem, hogy... képesek az emberek elviselni. Értem ezt az érzést. Szerintem ezeket csak azok érzik, akiknek soha vagy ritkán van hozzáférésük a pozitív érzelmekhez.

– Neked nincsenek?

– Szoktak lenni. De a legtöbb érzelem negatív, a dühre épül. Hú, kényelmetlen a karod.

– Vagy csak nagy a fejed – gonoszkodik.

– Az orroddal nem versenyzik.

Felhorkant.

– Az orrom tökéletes. 

– Mint Mr. Beannek...

– Anyád.

– Anyámnak viszont tökéletes. Alaszka szépe volt öt éven keresztül.

– Akkor a szépségét nem tőle örökölted.

– Geci – morgom. – Aludjál.

Felkapcsolom az éjjeli lámpát. Josh hálásan mosolyog rám.

Nem éppen kényelmes Josh mellett aludni. Teste hideg, a befeszült izmai miatt kényelmetlen a karja. Az égiek sem szeretnék, hogy a közelébe tartózkodjak. A mellkasának támasztom a kezem, a szíve zakatol, talán túl hevesen is. Erre még jobban feszülnek az izmai. Csukott szemmel a plafonnak mered, a szemhéja meg-megremeg. Nem tud aludni, ahogy én sem. Nem gondolkodva tetteim következményem, megsimítom a homlokát. Bár nem nyitja ki a szemét, az izmai egy kicsit lazulnak, és nem tesznek úgy, mintha indaként akarnák megfojtani a gazdájukat. A kezem az állkapcsa ívére vezetem, megérintek egy csúnyán összeforrt heget. Nem szólal meg, még csak nem is van ellene. Josh Brownak érintés kell. Ő csak így tudja elhinni, hogy törődnek vele. Essen belé a franc, amiért én is pontosan ebbe a gondolkodásba ragadtam.

Most a nyakára siklik a kezem. Mutatóujjamat végigvezetem a kidomborodott artériáján. Kirázza a hideg, a kezét a csuklómra fonja, lejjebb vezeti azt a kulcscsontjához, közben olyan mosoly bújik meg a száján, amit nemigen láttam rajta. Őszinte és boldog.

Olyan csend van. Mintha mindenki arra várna, hogy csodát teszek Josh-sal. Már a közeli szórakozóhely zenéje sem ér el ide, valami elvágta a tért a hangtól. Most először nem rémít meg a némaság nyomasztó érzése, ez a csend megnyugtat, körbeölel, simogatja a lelkem. Nem tudom, a helyzet melyik része miatt érzek így. Talán amiatt, hogy nem egyedül szenvedek, hanem mással, aki hasonló érzései vannak, mint nekem.

– Lemegyünk bulizni? – kérdezem.

Josh szeme lassan nyitódik fel, majd azzal a lendülettel, ahogy végigpillant rajtam, vissza is csukja.

– Nem, jó így. – A kezemet visszapakolja a mellkasára.

– Nem foglak addig így érinteni, amíg el nem alszol – figyelmeztetem. – Azért van egy határ...

Amit már átléptél, idióta.

De annyira hálásan néz rám!

Idióta vagy.

– Kár. Esküszöm, hasonlóan érintesz, mint Landon.

– Fúj... – grimaszolom. – Menjünk egyet bulizni – kérem megint. – Jó lesz, elengedjük magunkat.

Valójában semmi kedvem a boldogságba találni magam. De Josh miatt lehet, kénytelen vagyok. Nincs jól. Nem véletlenül nem tud elaludni.

– Meglincselnek, ha meglátnak. Nem megyek.

– Megoldom. Megígérem neked, csak gyere el.

– Tényleg megígéred, hogy nem fognak felismerni?

– Kisujjeskü! – nyújtom oda a kisujjam.

Josh furán néz. Megvetően.

– Ez gyerekes.

– Lehet – rántom meg a vállam. – Cora és Declan szokta ezt használni.

– Fúj, baszd meg... – krákogja. – Van fél órád, hogy kezdj velem valamit.

– Ez egy igen? – csapom össze a kezem.

– Sajnos.

Kipattanok az ágyból, és Josh-t a fürdőbe rángatom. A fürdőszekrényből előveszem a régen tartogatott hajszínező sampont. Morog, amikor a bevizezett hajára öntöm, és alaposan beledörzsölöm.

– Elrontod a hajam! – prüszköli, amikor a csap alá irányítom a fejét.

– Csak hajszínező. Pár mosás és kijön a belőle. Gondolom, vörös nem lettél volna. Így legalább hasonlítasz Dalra.

– Tudod, ki akar rá hasonlítani! – horkant. – Hogy van ennyi hajszíneződ? – bök a nyitott szekrényre.

– Nemcsak műkörmös végzettségem van. Fodrász, sminkes, műszempilla-építő is vagyok, vagyis voltam – mesélem.

Miután leöblítettem a haját, megtörli az arcát a törülközővel. Elismerem, ez a mogyoróbarna szín egészen jól áll neki, és teljesen más keretet ad az arcának, amivel nehezebben felismerhető.

– Erős váltás a rendőrség.

– Nekem való.

Josh felnevet a tükörnél állva, miközben lenyírja a borostáját.

– Saját magadnak hazudsz, Olivia – teszi le a szakállvágót. – Azért lettél rendőr, mert úgy gondolod, így megfelelsz a családodnak.

Hitetlenkedve teszem a csípőmre a kezem.

– Saját magamnak akarok megfelelni.

– Igen? Akkor kérdezd meg magadtól, hányszor mondták a szüleid, hogy büszkék rád. És hányszor a bátyádnak.

Bátyámnak elég sokszor.

Mindennap.

Minden percben.

Nekem?

Vicces.

Dehogy vicces. Szomorú.

Soha.

Pedig nem rossz emberek a szüleim. Csak... semmi olyat nem csináltam az életemben, amire büszkének kellene lenniük. Declan viszi a család jó hírnevét. Én a fekete bárány vagyok, aki rontja azt.

– Nem vagyok rászorulva a dicséretre.

Josh felém fordul, és közel jön.

– Minden gyereknek fontos az, hogy a szülei megdicsérjék, függetlenül attól, hogy gyerek-e még vagy már felnőtt. Azért lettél zsaru, mert azt gondolod, ezzel nőhetsz a szüleid szemében.

– Szeretnek a szüleim! – ellenkezek.

– Nem tagadom. De kimutatják? Szerintem nem tudják, hogyan álljanak hozzá az analfabetizmusodhoz. Beszélj velük.

– Majd – hagyom rá. – Kell egy kontaktlencse is – nyúlok be a szekrénybe. – Zöld?

– Kizárt! – borzad el. – Kék.

Óvatosan a szemébe csúsztatom. Ha nem tudnám, hogy Josh áll velem szembe, fel sem ismerném. Rábízom, miben jön, én addig a szobába menve előveszem a szekrényem fiókjából az első kezem ügyébe került napszemüveget; egy piros keretű, fekete lencséset. Tökéletes!  Piros bőr trapéz nadrágot húzok fel, és egy fekete flitteres egy ujjú pulóvert. Túl sok? Lehet. De azon a szórakozóhelyen, akkor keltesz feltűnést, ha nem túlzóan mész el. Különben is, nyolcvanas évek téma van ezen a héten, ez tökéletesen túlzó ahhoz. Magassarkút veszek fel, mert Josh mellett eltörpülök; egy feketét. Platinaszőke parókát húzok a fejemre, amit még Halloweenra vettem tavaly.

Sietve megyek a bejárathoz. Josh ott vár, fehér ingét mindjárt szétfeszíti a két karja. A fekete nadrágjába törli a kezét, amint meglát.

– Jól nézel ki – ismeri be.

– Te nem – nyitom ki az ajtót, majd zárom is be, ahogy Josh is kilép a lakásból.

A pár percnyi gyaloglás közben, amit a parkban teszünk meg, nem szólunk egymáshoz. Mind a kettőnkön látszik az életkedv. Josh a szemét dörzsöli, és amint átmegyünk a zebrán, átérve a forgalmasabb részre, a fejét az aszfaltnak szegezi, onnan fel sem nézve kísér a szórakozóhelyre.

– Nem fognak beengedni – súgja a fülembe, miközben beállunk a kígyózó sor legvégére. – Személyit kérnek.

– Beengednek – nyugtatom meg. – Nem mutatsz személyit. Megmutatom a jelvényem, és már mehetsz is be.

A zene most felhangosodik, Josh már ha akarna, se tudna suttogni. A biztonsági őr elé lépek, és úgy mutatom a jelvényt, hogy a többi ember ne lássa. Josh karjába kapaszkodok, ezzel jelezve, velem van. Bár a bizti megnézi, egy biccentés után átenged minket.

Átverekedem magunkat a vonagló tömegen. Az alkohol szaga facsarja az orrom, ragad a lábam alatt a kiöntött pia. Mire átjutunk a tömegen, úgy érzem, két tüdőm növekedett. A korláttal elkerített részen átbújva a bárpultnál állunk meg.

– Iszol? – kérdezem Josh-t.

Már a ténytől is undorodva megrázza a fejét. Nekem sincs kedvem inni. Nem tetszik ez a hely, pedig sokszor buliztam itt.

– Milyen ironikus – heherészik Josh. – Nézd, ki van ott! – bök a hátam mögé.

Megfordulva, Daltonnal szembesülök a bárpult legvégén. Egy nő éppen próbálja felszedni, de Dalton teljesen ignorálja a pultot nézve. Olyan, mintha bujkálna. Szemét is ide-oda kapkodja, amikor megjelenik mellette egy ember.

Josh oda füttyent neki, amikor zene váltás van. Dalton felkapja a fejét, tág szemével többször megnézi, jól-e lát minket. Megbotránkoztatva rám néz és csalódottan csóválja a fejét.

Elé sétálok, Josh nem jön velem. Dalton szemében nyugodtság villan, úgy néz végig rajtam, mintha azonnal felfalna.

– Ide hajlandó vagy eljönni, de Anját nem látogatod meg a kórházban? – fakadok ki, és ha nem lenne hangos a zene, akkor minden szavam dobhártyaszaggatóra sikerült volna. – Mekkora geci vagy, hallod!?

– Pihenni szerettem volna – hunyja le a szemét, majd a martinibe kortyol.

Ó, igen, azzal a cuki napernyővel fogom kiszúrni a szemét, ami a pohárba van ejtve.

A párás pohár talpán húzogatja végig az ujját, értelmetlen vonalakat rajzolva. Felnéz a pohárról, egyenesen a hátam mögé. Hamuszürkeség tölti ki fényes bőrét, a bárszéken próbál úgy lecsúszni, hogy feje az asztal alatt legyen.

– Segíts! – kéri. – Ott az exem... Nem száll le rólam.

Szemtelenül nevetek, és megfordulok. Egy rózsaszín hajú lány próbálja magát átverekedni a tömegen. Hangosan beszélek.

– Dalton! Exed van? Mutass be neki, meg akarom kérdezni, hogy viselte el a pofád!

– Ne már! – sziszegi. – Az egy őrült. Őrültebb, mint három Josh egyszerre!

Pedig nem néz ki őrültnek. Olyan kis aranyos a maga módján. Nem is kihívó, egy fekete melegítő szett van rajta. Ha bevallom magamnak, hogy a lány szép, valószínűleg minden további nélkül hozzá fogom magam hasonlítani.

Felsóhajtok.

– Nem kell viselnem a tányérsapkát járőrözés közben, és segítek.

Felhorkant, fekete hajába vezeti az ujjait.

– Elfelejtheted.

– Akkor jó szórakozást az őrült exhez – intek neki.

Megforgatva a szemét, közelebb ránt magához, és szorosan megfogja a csípőmet.

– Nincs sapka, se megrovás. Csak ments meg tőle!

– Egy rendőr, akit meg kell menteni. – A szemébe nézek és a nyaka köré kulcsolom a kezem. – Borzasztó vagy, Dalton West! – Ezzel csókolom meg.

Nagyon régóta vártam erre a pillanatra. Amikor úgy simulnak az ajkunk a másikéra, mintha kizárólag ez volna a dolguk. Éppen ezért sem hagyom, hogy irányítson. Követelőzően nyomom be a szájába a nyelvem, és a szájpadlását végigsimogatom. A hajamat hátrahúzva morog fel, majd lassan elengedi. Megszelídítettem a vadállatot; behódol nekem, annyira gyenge a kezem között, mintha mindjárt rám akarna folyni, mint a vihar vízcseppjei. Évek óta tartozik nekem az ilyen heves csókokkal, amit úgy ejt meg, hogy nincs a közelben Anja.

A szívemen apró szikrák gyúlnak, és úgy érzem, visszataláltam valamihez, amit régen elvesztettem.

A csaj kettőnk mellé áll, szid minket, de Dalton erre csak hessegeti, és mosolyogva csókol tovább. Keze a fenekemre terelődik, aprót mar bele.

Mégiscsak érdemes volt lejönni bulizni.

Elválok az ajkától. Megcsillanó szemével bánatosan néz.

– Még! Kérlek... akarom... akarlak... – A fejemhez nyúl, hogy az ajkát az enyémre billentse.

Akar.

Nem hiszem.

Biztos részeg.

Meteoritként csapódik a fejembe valami, ami rögtön elhessegeti a boldog pillanatot. Dalton nem akar engem; az nem ilyen. Csupán viszket a farka.

– Akarsz, mi? – nevetek fel. – Anjához bezzeg nem mész be.

– Mi köze ennek egymáshoz?

– Az te faszfej, hogy ha akarnál, mindent megtennél, hogy a kedvembe járj. Csak meg akarsz dugni. Ehhez értesz.

– Liv – szólít meg puhán.

– Kopj le – fordítok neki hátat.

Visszaverekedem magam Josh-hoz, aki igyekezve elrejtőzni az ember tömeg között. Fogy körülöttem a levegő, a tánctér, a pult zsugorodik, a zene hangosan szaggatja a dobhártyám.

Valaki a pulthoz szorít. Nyirkos keze a csuklómra kulcsolódik. Miért olyan, mint Alexnek?

Már halott!

Miért félek?

A kurva anyámat, amiért ilyen baszottul faszul születtem meg!

– Hé, veszed le a kezed rólam! – kiabálok egy kopasz fejű, részeg férfinak. – Megbaszlak, bassza meg! – marok a csuklójába, mire dühösen nyom a pult szélének.

Egy kéz visszarántja őt, és elém tolakodik. Josh életében egyszer megment valamitől. Hálás mondjuk nem leszek neki.

– Ő már foglalt, keress mást.

A férfi fújtat, de Josh tekintélyt parancsoló nézése megijeszti.

– Nem köszönöm meg – mormolom.

– Nem is kértem.

– Gyere – fogom meg a kezét. – Üljünk le a fotelekhez.

Éppen be tudok foglalni egy kanapét egy részeg pár elől.

– Nem nézel magadnak egy egyéjszakást? – érdeklődöm Josh-tól.

Szorosan mellém ül.

– Nem vagyok ezeknek a híve.

– Pedig jócskán kapna a tested törődést.

– Bőven elég volt, ahogy... hagyjuk – szorítja össze az ajkát.

Felnevetek, és a mellkasára érintem a tenyerem.

– Ahogy érintettelek? Jaj, Josh, még a végén szerelmes leszel belém!

– Isten mentsen még egy Roytól! – vesz egy nagy levegőt.

Végül is, abba nem halok bele, ha hozzáérek. Vagy de? Nekem is kellene, hogy érintsenek. Az előbb ott lett volna Dalton, de azt hiszem, most nagyon haragszom rá. Csak megdugni akart.

Josh arcára helyezem a kezem, megsimogatom a puha bőrét.

– Sokkal jobban nézel ki borosta nélkül – jegyzem meg. – Maradhatna így örökre.

– Pont ezért nem fog ilyen maradni. Mert tetszik neked.

– Nagyon szemét vagy – nevetem. – Hogy érzed magad?

– Hát, nem annyira jól. – A karomra esik a pillantása. – Hú... – Felemeli azt, és az ott lévő heget óvatosan megsimítja. Kellemes hideg kúszik keresztül a bőröm alatt. – Ezt mikor szerezted?

– Az első munkanapomon. Csak horzsolta a golyó, ezért van így eldeformálódva.

– Szexi – nyalja meg a száját.

– Na! Nem kérek ilyen megjegyzéseket.

Josh vállára hajtom a fejem. Most is engedi, sőt azt is, hogy átlendítsem a combján a lábamat. Néha megfigyelem, mit és kit néz meg. Rendőr vagyok, hozzá tartozik a személyiségemhez. Senkit nem fixíroz úgy igazán. Se férfit, se nőt.

Belemélyedek a dübörgő zenébe, a fények nem zavarják szemem, holott mindig is hajlamos voltam felidegesíteni magam a hirtelen váltakozó színes fényvillanásoktól.

Josh tarkóját kissé lehúzom, és a nyakába szagolok, amikor észreveszem, egy részeg lány felénk tart, Josh-t kinézve magának. Bemutatva fordul el tőlünk. Mélyen szagolok Josh hajába, aminek hajlakk és valamilyen virágos illata van. Így maradok, megnyugtat.

Josh izmai egyszerre olyan erővel feszülnek meg, mintha áramütés érte volna. Eltaszít magától.

– Kurva élet – suttogja. – Tűnj innen – parancsolja. Én nem mozdulok, egyenesen meredek rá. – Olivia, húzz innen – markolja meg erősen a combomat.

Követem a szememmel a rémült tekintetét, a boldogság azonnal kiszorul belőlem. A szívem egy pillanatra, mintha megállna, és futásra ösztökélne.

Itt az Enigma pár tagja. Négyen vannak. Több tagot is felismerek a jelentésekből. Az egyik pólóján hatalmas képet nyomtatták Jeffrey Dahmer képét.

– Menj innen! – próbál ellökni magától.

– Nem. Felejtsd el.

– Olivia... Idejönnek. Megpróbálhatok beszivárogni, de ahhoz el kell tűnnöd.

– Nem. Kell nekik egy zálog. Én leszek az, más ember nincs. Hallgass el, és... faszomat. Nem készítettek fel erre! – Mielőtt Josh egy szót is szólhatna, az ölébe húzom magam.

– Dalton ki fog nyírni, menj innen. – Már nem parancsol, csupán kér.

– Kussolj – nyúlok hátra, és az állát a vállamra kényszerítem. – Próbálj taszítani, de közben éreztesd velük, hogy szeretsz. Hitelesen kell eljátszani, mintha tudnád, mi kell a bandatag váláshoz, és nem szeretnél engem zálognak. Érted?

Bólint.

– Gyűlöllek. – Erősen belemar a combomba. – Kérlek, tűnj innen – simítja el a hajamat a vállamról. Csókot nyom rá.

Édes istenem, bocsáss meg nekem, de ez jó érzés volt.

Hátrahajtom a fejem. Még egyszer próbál meglökni, de ez már a színjátéknak része.

– Fel sem ismerni téged, Brown! – kurjantja át a zenét az egyik.

Rettenetesen rapszódiát játszik a szívem, aminek lehet, tragédia lesz a vége. Homályosan látok, képtelennek érzem magam a beszédre.

– Csá, Ajax – köszön Josh, és erősen a csípőmre kulcsolja a kezét. Ajax magas férfi, fekete hajjal, amiben néhány ősz hajszál elbújik, ugyanígy van a borostájával is.

Imádkozok, hogy ne ismerjenek fel, mert akkor vége mindennek.

A dahmeres pólójú férfivel szemezek. Szőke haja alul kisebbre nyírva, abban egy JD feliratot nyírtak.

– Tetszik a pólód – mondom határozottan, arcomon széles mosollyal.

Istenem... dehogy tetszik! El ne hidd nekem. Gyűlölöm ezt a pólót.

– Kösz! Szereted Jeffreyt?

– Szerintem a srácot sokan félreértelmezik. Igaz, bébi? – Josh-hoz fordulok, arcára puszit nyomok.

Josh erre grimaszol, igyekszik azt mutatni, hogy félt engem.

– A barátnőd? – kérdezi Ajax.

– Igen – mosolygok.

– Nem. Csak dugom – ellenkezik Josh.

Meghökkenve ütöm meg a mellkasát.

– Miről beszélsz itt nekem!? Tegnap azt mondtad, megszeretnéd kérni a kezem!

Le is lőném magam.

– Fogd be...

A négy tag összenéz, és bólintanak.

– Hogy hívnak, kislány?

Apád faszának.

– Sehogy! – morogja Josh.

Ügyesen színészkedik. Ezért kap is egy puszit az arcára.

– Saba – mutatkozok be.

Éles helyzetben, ahogy látom, kreatív vagyok.

– És Saba... – ízlelgeti a nevem a rangidős, akinek a nevét még nem tudom. – Hogy ismerkedtetek meg?

– Mondtam már, a faszomat! – kel ki magából Josh. – Csak dugom.

– Én nem értelek, szivi. Mi bajod van? – sóhajtok. Az enigmások heherésznek egy sort. – Annak nagyon kalandos története van. A börtönben elkezdtünk levelezni egy programnak hála, olyan két és fél évvel ezelőtt, aztán amikor kijött, már az ágyban is voltunk.

Félek magamtól.

– Á, igaz szerelem – somolyogja a legidősebb, ősz hajú. A fekete szeme mindjárt megesz.

A másik férfi – aki eddig még nem szólalt meg – a vörös hajába túrva hangosan nevet, miközben a telefonját nézi.

– Ezt a viccet hallgassátok! Hogy hívják az embert, aki Jeffrey Dahmer elől menekül? – Némán várjuk a választ. – Gyors kaja – hahotázik a viccen.

Nevetek, habár legszívesebben sírni támadna kedvem. Josh-t ilyen hangosan még nem hallottam nevetni, bár tudom, ez is csak színjáték. Megsimogatja a combom.

– Az exem legjobb barátja is fekete. Geci, tudjátok mennyire voltak ők legjobb barátok. – Megforgatja a szemét. – Néha úgy értek egymáshoz, mintha együtt lennének. Még hogy fiú meg lány barátság... Gyűlölöm a fajtáját. Azt hiszi mindegyik, hogy a farkukkal mindenkit meghódítanak, pedig máshoz nem értenek. Szerintem ez kurvára nem rasszizmus, csak meg kellene nekik mutatni, hol a helyük. Mondjuk... egy ketrecben, az állatkertben, odavalóak. Komolyan úgy néznek ki, mint a majmok.

Bólogatnak a többiek.

– Nem szereted te sem őket? – kérdezi Ajax.

– Miért úgy tűnt, a börtönben, hogy odáig vagyok értük? – kérdez vissza Josh. – Nem voltam rohadt egyértelmű, amikor kérdeztél tőlem valamit?

Ajax csücsöríti a száját.

– Én úgy emlékszem, ellenkeztél.

– Kurvára máshol járhatott akkor az eszed, már, ha van olyanod.

Azt a kurva! Josh manipulációs technikáját el kell tanulnom; nagyon jól vezeti a beszélgetést.

A rangidősre nézek. Benne van a pakliban, hogy ő a vezető. Komoly tekintete van, olyan, aki hidegvérrel képes lenne legyilkolni akár az összes feketét. Kétkedve forgatja a fejét. Talán nem elég neki, hogy Josh ölébe ülök, és néha megpuszilom. Bármit megteszek, hogy ez a banda végleg megszűnjön.

– Szeretlek! – vigyorgok hátra Josh-ra.

Egy pillanatra meginog az álcája. Tág és fényes szemekkel stíröl. Josh maga felé fordít, lassan csúszok közelebb a csípőjéhez. A fülem alá helyezi a kezét. Esküszöm, még kellemes is.

– Én is szeretlek... – fújja az ajkamra a forró levegőt. 

Hányingerem van, hiába színjáték.

Josh a homlokomnak dönti az övét. Fel kell készülnöm a legrosszabb forgatókönyvre. Meg fog csókolni.

Az ajka az enyémet súrolja, és mivel elmosolyodom, nem tud megcsókolni legelőször. Aztán erre már jobban figyel: az államat két ujja közé csípi, és lassan az ajkait az enyémre ereszti.

Hányni fogok. Nem is azért, mert rossz. Hanem mert ez igenis jó. Valami elszakad bennem, és álca ide vagy oda, én úgy csókolom vissza, mintha nem lenne körülöttünk senki csak a felforrósodott levegő, amiben mi táncoljuk el a halál táncunkat. Kezét bevezeti a toppom alá, nincs rajtam melltartó, ezt ő is érzi, így megáll a mellem alatt, ott cirógatja a bőrt.

– Szabad? – vezeti feljebb a kezét.

– Ma bármit, bébi. – Visszatalálok az ajkához, az alsóra gyöngéden ráharapok, miközben a mellemet megmarkolja. Bőrkeményedéses ujjait lassan járatja a mellemen. Teljesen kiráz a hideg. Undorról szó sincs, kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy tiniként megírt bakancslistáról lehúzhatom, hogy csókolózok Josh Brownnal. És bassza meg! Jól csókol, nem tökéletes, de hasonlít ahhoz, ami nálam a tökéleteset jelenti! Lenyűgözően illeszkedik az ajka az enyémre. Mintha a tökéletes festék folyna rá a vászonra, megörökítve a pillanatot.

Oké, azt hiszem, muszáj vagyok átvenni a tényeket:

Csókolózok a bátyám ellenségével.

Éppen a mellemet fogdossa, és kurvára tetszik.

Ha így haladok, az ágyban kötök ki vele.

Jöhet ennél rosszabb?

Ó, persze, hogy jöhet! Most épültem be egy sorozatgyilkosokból álló bandába, és ha ez a srác nem úgy teljesít, ahogy kellene, meg fognak ölni.

Visszasírom azokat az időket, amikor a legnagyobb bajom a rendőrakadémián a reggeli három kilométeres futás volt.

A kezemet levezetem a hasára, megsimogatom, miközben belenevetek a szájába.

– Felizgultál? – ragadom meg éledező férfiasságát.

Összerándul.

– Nagyon úgy tűnik – vigyorog.

Valami könnyű dolog ráesik a karomra, majd belehullik Josh ölébe. Nem nyitom ki a szemem, hogy megnézzem. Elrontanám, amit amúgy el kellene rontanom, mert nem helyes, de képtelen vagyok.

Baszki, ha ezt a bátyám megtudja. Nekem végem. Az idegen szavaival fog elátkozni.

– Liv? – suttogja a számba. – Elmentek.

– Hát most én is elmennék... Hoppá – nyomom a mellkasának a fejem.

Josh felnevet, és most ez nagyon is őszinte.

– Megoldható. – Elhallgat. – Csak vicceltem. Ne gondold, hogy egyetlen szó is igaz volt Anjáról! Rohadtul tisztelem őt, sosem bántanám. Nézd – nyújt nekem egy névjegykártya szerű papírfecnit. Egy telefonszám van rajta. – Sikerült.

– Hála az égnek! – A szívemre szorítom a kezem.

– A faszt – horkant. – Irány haza, írj Daltonnak. Most. – Erősen ragadja meg a csuklómat.

Egy kézzel próbálok üzenetet küldeni Daltonnak.

ÉN:

Szia! SOS!

DALTON:

SOS!?

Csókolóztál Josh-sal!

Elment az eszed!?

Legalább sikerült?

ÉN:

Igen. A nevem Saba. Vezetéknevet

találj ki. Át kell írni a háztulajdonos nevét, autómat is

erre a névre írasd át.

Anját tüntesd el az életemből.

Tüntess el minden Olivia Roy-t az életemből.

Érted? Igyekezz!

DALTON:

Felfogtam.

Mire Daltonnal megbeszélünk mindent, visszatérünk a lakáshoz. Josh közel van hozzá, hogy bedobjon a lakásba. Teljes erőből csapja be az ajtót.

– Elment a maradék eszed!? – ordítja.

– Á, Dalton ugyanezt kérdezte. Le sem tagadhatnátok, hogy rokonok vagytok.

– Mi a faszom! – A fejét fogja. – Mondtam, hogy menj el onnan. Mi a faszért nem mentél?

– Mert nem bíztak volna meg benned, ha nincs zálogod. Most van.

– Igen, Te!

– És?

Hitetlenkedve nyomogatja az orrnyergét.

– Van pofád megkérdezni, hogy és? Olivia – fenyegetően közelít meg. – Felőlem meg is dögölhetnél, ha az unokaöcsémnek nem jelentenéd a világát. Nem érdekel, hogy azt hiszed, nem tudok szeretni! Szeretem Daltont, és most halálra ítéltem az egyik legfontosabb embert az életében.

Nagyon cuki, hogy azt hiszi, Daltonnak jelentek bármit is a dugáson kívül.

– Élek.

– Még. Kurva életbe. – Elviharzik vissza a közlekedőbe.

Futva követem őt.

– Hova mész?

– Beszélek Daltonnal. – Rám csapja az ajtót.

Hát... nem úgy alakult a nap, ahogy akartam. És az a bugyuta csók sem megy ki a fejemből. Nem azért, mert jó volt. Ezerszer csókolóztam már, csak úgy unalomból is. Ez... olyan igazinak tűnt.

A részéről legalábbis.

***

Sziasztok! <3

Lehetnek benne helyesírási hibák, mert még nincs bétáztatva, de annyian írtatok, hogy mondom, kirakom így, remélem, az esetleges hibák, nem veszik el az olvasás élményét.

Na, örülünk, vagy mégsem? :D Nem álmodta Ollie, hanem tényleg megtörtént, bár nem normális körülmények között, hehe.

Időközben új történetem első fejezetét is megosztottam veletek: Basszódj meg, Archer Collins! címen, am egy bokszoló és egy szívimplantátummal élő lány mindennapjait fogja végig követni. Ha felkeltette az érdeklődéseteket, akkor bátran kukkantsatok bele, és kommenteljetek!

Szép napot Nektek! <3