"Ha az életed szar, számíts rá, hogy szarabb lesz.

EZ NEM TÜNDÉRORSZÁG, BASSZA MEG!"

Olivia Roy

1.

AKKOR

Három hónappal ezelőtt – A Ziccerek és életek epilógusának estéje

Csattanás. Utolsó hörgő halálsikoly. A vér izzadságként folyik végig az arcom szögletes vonalán. Megijedek – fura egy érzelem. Kiesik a kezemből a glock, a vizes bakancsomra hullik. Placcs. Mint az agy hangja, amit abban a pillanatban szaggatott szét.

Vérzik az orrom – megütöttek. Meg akartak fosztani az élettől, amiben alig élek. Élet. Bonyolult el folyamat, a megszoksz vagy meghalsz folyamatra épül. Én inkább meghalnék, bár ez senkit sem érdekel.

Érzelmek nélkül élni szar.

Lelőttem egy embert. Húsába fúródott a golyó. Igen, pont a koponyája alá, mesés lehetett. Csupán a hangját hallottam, nem néztem oda. Most már a nyakamon csörgedezik végig a férfi és az én összekevert vérem. Bűnös vére keveredik a bűnösévél.

Félek. Ez az érzelem megy. Kifejezhető még nekem is.

A férfi a térdére rogy, a mocskos szemével utoljára végigmér, homloka közepéből vulkánként serken ki a lávaszerű, ragacsos vér, aztán a park fűére dől. Beszennyezi az ártalmas vérével a harmattól gyöngyöző gyepet. Egy játszóteret, az ártatlanság szimbólumát. Vére a cipőm orráig kúszik. Hátrálok. Más vérében állni olyan, mintha Krisztus keresztre feszített testét bámulnám.

Nem nekem való.

Becstelen.

A Pokolba velem.

Az üveges szemébe tekintek, az elnyílt szájából csepereg a vér, beszennyezi a nyakát. Kanyargós ívben az artériája vonalán csorog. Szökőkút. A halálé. Elfolyt a bűnös élet. Hadd folyjék! Lelőttem, igen. Megöltem, naná. Mert meg kellett. Egyedül. Társak nélkül.

Istenem, de félek!

Fázok. Ősszel ki ne fázna gyilkolás után? Körbeölel a hideg szél, lassan fojtogat. Megfulladok.

Húscafatot szedek le a ruhámról. A jelvényemre is tapad egy. Egyetlen lövés ennyi kárt okoz. 

A férfi a kezébe szorítja a fegyverét. Ócska, régimódi. A vietnámi háborúban használhattak ilyet utoljára. Gyilkolásra mégis alkalmas. Engem akart megölni. Szép temetésem lett volna. Olyan igazi filmbeli, amikor a rendőrújonc önfeláldozásának köszönhetően megmenekül a főszereplő zsernyák. Koporsóm az amerikai zászlóval födték volna, összehangolt hangszóróból szólt volna a nemzeti himnusz.

Míg az ellen gőgös hada rettegett csendben pihen. *

Reszketek és izzadok. A játszótér hintáját a szél táncra hívja, ezért sikolyként nyöszörög a zajos éjszakába. Bekerítenek a szirénák, védelmezően vonva a maguk jól megalkotott biztonságuk alá. A derekamra erősített rádió recseg.

Egy ismerős hang hasít át a csenden.

– Minden egységnek, a gyanúsítottnak nyoma veszett.

Nyoma veszett. Nem-nem. Lelőttem.

Édes halál. Csak rá várt.

Markomba veszem a rádiót. Ujjaim ráfeszülnek, a körmeim visszahajlanak, teljesen leválik a körömtányérról. A számmal tépem tovább, egészen a holdacskáig (áú, áú, áú), kiköpöm a föld felé. Szennyezem a környezetet a testem darabjaival, még ha ez csak egy jelentéktelen szarulemez is. Múltbeli énem most két nagy pofont kever le.

Azt hiszem, pánikolok, bár nem tudom. Hogy pánikol egy ember? Mit érez olyankor? Hm... nem akarom inkább tudni.

– Ötös egység. – Hangom élesnek hat, de monotonon beszélek. – A gyanúsított meghalt.

Az őrmester recsegő hangja aggódva sipákol:

– Roy! Megvan?

– Maga jól lenne, ha az első napján megölt volna valakit? – morgom.

Faszom, hogy beszélek!? Ez az őrmester, nem a felebarátom!

Hol vannak már a rendőrök?      

– A kiképzőtisztje?

– Mondta, hogy maradjak a kocsinál, ugyan maradtam, de a rablógyilkos azt akarta, én lőjem le.

– Megsérült?

– Igen, Uram. Eltört az orrom – ismerem el.

– Maradjon a helyén, a készenlétiek mindjárt odaérnek.

Mindjárt... Mikor van az a mindjárt? Másodpercek? Percek? Miért reszketek? Félek? Igen, ez félelem.

A férfire leszálló pályát talál egy fekete madár. A mellkasáról a szíve környékén lépdel a kicsi lábaival. Nem tudom, milyen madár (talán rigó), de megnyugvást nyújt, hogy nem kell egyedül lennem egy hullával. A férfin lógó ballonkabát sujtását meglendíti a szél. Rettegek, hogy nem is az játszik vele, hanem feléledt. Visszaküldték a Pokolból, mert még ahhoz is túl gonosz.

Létezhet ember, aki a Pokolba sem léphet be, mert túl sok bűn szárad a csak említésként ismert lelkén?

Futást hallok, egy bakancs belelép a pocsolyába. Cuppogó nesszel közelít felém. Rámarkolok a glockomra. Egyre több és több. A léptek tempósak – nagyon sietnek.

Felállok, de megingok. Térdre esek, egyenesen a vértócsába. Folyékony rubin, amiből lassanként értéktelen sár lesz.

Nem szeretem a vért. Azóta nem, amióta a bátyám majdnem elvérzett azon a meccsen.

Miattam.

A nyílt vizet sem szeretem. Majdnem megölte a másik felem.

A családom balszerencséje vagyok.

Puha lepel hullik rám, azonnal megérzem a meleget. Takaró. Piros és kék színek vesznek körül, a fák ágai visszaverik.  Megjött a felmentősereg.

Egy kar a vállamra kúszik. Utálom. Érintésfóbia, vagy mi.

– Jól van? – Az őrmester hangja kétségbeesetten próbálja megtalálni a fülembe vezető utat. Így sem sikerült minden szót megértenem. Mentségemre legyen mondva, igyekszem megfejteni.

– Megöltem. – Hangom beleveszik a feltámadt szél erős lökéseibe. A lófarokba hurkolt hajamból kiszabaduló tincseimet véres arcomra lapítja.

Meg kell mosnom, az sem baj, ha egy pocsolyában, csak mossam meg. Le kell magamról csutakolni a fémes szagú bűnt.

Visszateszem a fegyvert a tokjába.

Kattanás.

A tok jelzi, hogy a fegyver használatban volt.

Az őrmester keze lejjebb csúszik a karomra. Éles fájdalom hasít belé. Semmihez sem fogható... Szikével vájkálják a húsom, a csontomba hatol. Felnyögve mozdulok arrébb.

Az őrmester az éjfekete kezén megcsillan a massza, amit a karom bélyegez rá. Vérzek. Megpecsételte a bűnömet a mai nap. Bogárszemébe nézek; pánik villan benne. Nem hiszem, hogy azért aggódik, mert egy újonca megsérült. A világ egyik legjobb – ha nem a legjobb – jégkorongozója a bátyám. Nagy fanja.

Néhány pillanat alatt több ősz hajszál is vetül mélybarna, kopaszodó hajába. Ráncai is merőben sokkal többnek, mélyebbnek hatnak.

Kigomboltam a kabátom. A detroiti rendőrség jelvénye megkarcolja az ujjam, miközben kibújok a durva anyagból. Vérbe ázik a fehér pólóm bal ujja és az oldala. Hideg gonoszságként ragad össze a bőrömmel.

Az enyém is oly bűnös lenne, mint akit megöltem?

Grey – időközben eszembe jut törvényes neve is – az elemlápáját segítségül hívva közelről megnézi a sérülést.

– Csak horzsolta.

Csak horzsolta. Milyen lehet, ha a húsomba is fúródott volna? Esküszöm, ki akarom próbálni! Szeretek veszélyesen élni.

Hülye vagy – mondatja velem a múltbéli énem. – Csak bűnhődni akarsz.

Azt szabad.

Vicces! Csak félsz, hogy ha magadat nem bünteted, majd az élet büntet, ami ezerszer szarabb. 

Értelmetlenül dünnyögök valamit. Aludni akarok és zabálni a buszmegálló gyrososában, leszarva, hogy utána éjszaka gyomorrontás miatt a wc-n alszok. Nem akarom nézni, ahogyan a hullát – akit én tettem azzá – letakarják egy fekete zsákkal, miután lefényképezték, és sárga számtáblákkal körül rakták.

– Itt egy mentő, beviszik a kórházba.

Felnevetek.

Még hogy kórház! Csak egy kicsit meglőttek, meg eltört az orrom...

Minek ide kórház?

Nemlegesen rázom a fejem. Nem akarok vele találkozni. Látni a szemében a kilátástalanságot, a bűntudatot, amiért ő is hozzásegített, hogy rendőrré váljak. Magát okolná. Ha rossz történik velem, magát okolja.

– A Griffinbe?

Grey bólint, és az agyonvérezett kabátomról lepattintja a testkamerát. A detroiti rendőrségen még csak bevezetés alatt áll, de az LAPD * nagyszerűen alkalmazza, így a város a megszaporodott rendőrtámadások miatt szükségét érezte, hogy elkezdje a bevezetését.

– Oda nem megyek – húzom fel az orrom.

– Ott dolgozik a... vőlegénye?

Keserűséggel telik meg a szívem, majd' szétreped a ránehezedett súly miatt. Kalimpál, fülembe hallom az erőltetett dobbanását, mégsem a szerelemnek szól, hanem annak sejtető hiányának.

A szerelem általában leveszi a terhet a szívről, átkarolja, és felemeli, hogy ne legyen annyira nehéz az élet. Az én szerelmem közel sem ilyen. Néha gonosz, és még terhet is rak rám.

– Sosem kérte meg a kezem.

Valószínűleg nem vagyok neki annyira jó, hogy összekösse velem az életét – gondolom magamban.

Senkinek sem vagyok elég jó.

– De a barátja.

– Miért akar odaküldeni? Hogy a szívbajt hozzam rá? Gondolom, hogy nézhet ki a fejem – törlöm meg az arcom.

Tiszta vér az ujjam.

– Segíthet, ha olyan van a közelében, aki tudja magát támogatni.

– Nem fog tudni támogatni, ha kifingatom a kinézetemmel. Ferde az orrom? – pöckölöm meg az említett testrészt.

Áúcs. Ezt nem kellene.

– Viszonylag egyenes maradt.

Viszonylag. Ez is már milyen szó? Viszonylag szép, no, ez kedves fiúk például mit jelent? Nem akarjátok megbántani az illetőt, aki szerintetek amúgy tök ronda, vagy csak nem tudjátok eldönteni, hogyan is kellene szexin elmondani a lánynak, hogy annyira gyönyörű, hogy meg akarjátok fektetni?

Elhúzom az orrsövényem vonalán az ujjam. Nem annyira torz, ez könnyen helyrehozható.

Talpra állok, és mint aki jól végezte dolgát – mert ugye tán jól végeztem, mert megöltem valakit, aki csak teher volt a földnek –, a mentőkocsihoz megyek. Kérdés nélkül beszállok.

Aludhatok!

A többiek úgy követnek a szemükkel, mintha én lennék ma a legnagyobb bűnös ebben a városban. Nem nagyon tetszik nekik, az, aki vagyok. Újabb kolonc, mert rám különösen oda kell figyelni, hiszen, ha kipurcanok, annak meg lesznek a beláthatatlan következményei.

A társam, avagy kiképzőtisztem a helyszínre cammog. Máris megkapja a magáét az őrmestertől. Az én fülem is belesajog. Ő sem kedvel, mert nő vagyok, ezért sem tanított nekem semmit.

A nőknek nincsenek jogaik, mert azok csak nők. Ez volt az első mondata hozzám.

Sóhajtva ülök le az ágyra, és lehunyt szemmel várom, hogy a mentőtiszt megtisztítsa az arcom a vértől.

Francba. Mit kellene érezni gyilkolás után? Semmi rosszat nem érzek, sőt, kicsit boldog vagyok, mert láthatom a szerelmem.

***

Szűk a szoba, ahová behoztak. Vegyszerek marják az orrom, a seszínű linóleumpadlón táncoló fényt lesem, miközben a takarító felmos. Miután kimegy, egy jóval ismertebb férfi lép be a vizsgálóba.

– Helló, Cora nevelőapukája! – intek felé félszegen. – Hogy van Cora?

Steven megemeli az ősz szemöldökét.

– Jól – válaszolja nagy mosoly kíséretében. Voltaképpen érthető a reakció. Hamarosan lesz két szép unokája. Dillon és Nala. – Ha az első munkanapodon itt látlak, mi lesz később? – emeli fel a karom, és feltűri a pólóm ujját.

– Kiállíthatnál nekem egy törzsvendég kártyát. Ki ne lehetne olyan szerencsétlen, mint egy Roy? – sóhajtok teátrálisan. – Egy harminc százalékos kupont kaphatok eü. kedvezménynek?

Halványan mosolyog.

– Ezt lefertőtlenítem, és bekötöm. Az orroddal nagyobb dolgom lesz – csóválja a fejét.

Gumikesztyűt vesz fel, megvizsgálja a karom, mielőtt bekötné. Az orromat gyengéden végigtapogatja, és egy határozott mozdulattal visszateszi a helyére.

Nem érzek fájdalmat, csak a roppanást, majd a meleg vért, ami a számra csordul. Steven egy gézpapírral felitatja a vérem, és egy orvosi tampont nyom az orromba, amiért morgok, de még csak nem is nagyon figyel rám – máshol járt az esze.

– Josh-t kiengedték... – osztja meg velem az aggályát.

Felhorkantok. Az a fasz! Nem is börtönt érdemelne, hanem villamosszéket! Ahogy bánt Corával két éven keresztül, mintha csak egy marionett bábu lett volna, akit addig húzott és vont a kötélen, amíg azt be nem szennyezte Cora vérével. Az utolsó pillanatban azért megpróbálta beadni a jófiút, de ez akkor sem egyenlíti ki a mocskos tetteit! Majdnem megölte a bátyám szerelmét. Declan belebetegedett volna.

– Visszarugdosom oda, de úgy, hogy ott döglik meg – szorítom ökölbe a kezem. Hiányzik a hosszú körmöm, ami belevág a tenyerembe. A rendőségnél nem lehet. Ésszerű. L-es méretű körmökkel igen nehéz lenne mondjuk lőni vagy ütni. Habár lány vagyok. Azt a körmöt ötvenféleképpen tudnám hasznosítani: kiszúrhatom vele valaki szemét, lenyomhatom a torkán, esetleg a seggébe is felnyomhatnám... Kreatív lelkem van, és Josh-on ezen kreativitásomat kiélhetném.

Csak kerüljön a közelembe... adok a bíróságnak okot, hogy visszarepüljön a börtönbe. Az sem érdekel, hogyha én is bekerülök.

– Nem kívánok neki semmi jót, de duplán megfizetett a tetteiért – mondja Steven.

– Így járt. Megérdemelte.

– A börtönt igen, de amit bent kapott azt nem. Mennék, Ollie, ha megbocsátasz. Vége a műszakomnak, és még beugrok Coráékhoz.

– Őt puszilom! Declan meg nyalogasson áramkört, mert miért ne. És ne mondd el nekik, hogy majdnem megmurdáltam! – kérem.

Biccent.

– Jön egy ápoló, és kivizsgál.

– Anja lesz? – harapok bele a kicserepesedett ajkamba.

– Minden bizonnyal. – Ezzel kimegy a szobából.

Beleigazgatom a melltartómba a mellemet. Az ujjammal megkapargatom a hajam. Jól akarok kinézni előtte! Egy tamponnal az orromban, nem tudom, ez mennyire fog megvalósulni.

Ugyanolyan kecsesen, mint amilyen ő is valójában, belép a vizsgálóba. Éjfekete testére simul a kék ápolóruha, kontrasztot alkotva a bőrével. A pislákoló fényben a gyönge ráncai körvonalazódnak a szeme környékén, amik az évek során a sok nevetéstől nyertek tért az arcán, de csak nagyon ritka pillanatokban láthatóak. Raszta haja van, bár sosem növeszti meg hosszúra, ha már két centinél nagyobbra nő, azonnal megy a fodrászhoz. Gyászlepelként hathatna, pedig Anja maga a vigalom.

Hatalmas döbbenet terül az arcára. A kilincset szorítja, és az ajtónak támaszkodik.

Nem nagyon látom át az emberek érzéseit, de az övét pillanatokba telt beazonosítani. Ajának van egy személyisége, ami nem túl bonyolult, hogy az érzelmi analfabéta megértse. Gördülékenyen megy az érzései felismerése, ha netán mégsem, elmagyarázza.

Telt ajka papírvékonyra tompul egy grimasz kíséretében.

– Nem festhetek Mona Lisaként egy tamponnal az orromban, de azért nem a világ vége! Fú, most olyan fejet vágsz, mint aki beleharapott egy téglába – mondom élénken, kissé orrhangon.

Megdörgöli a homlokát, és két lépésből az ágy elé lép.

– Baszd meg – suttogja. Úgy mér végig, mintha meztelen lennék. – Mi történt?

– Bevetés volt, a társam azt mondta, maradjak a játszótéren, én maradtam, de arra járt az ember, akit keresünk, mielőtt jelenthettem volna, a pasi a fegyverével megütötte az orrom – mutatok a tamponra –, aztán próbáltam előhúzni a tokból a fegyverem, de rám lőtt, én elugrottam előle, de így is érte a karom. Végül kihúztam a fegyverem a tokból, és agyonlőttem.

Lehunyja a szemét. Hosszú emlékkép szalad végig rajta, mert kirázza a hideg.

Túl semmilyenen mondtam – semmi érzelem, semmi megbánás. Pedig bánom... csak éppen nem tudom kifejezni.

Kinyitott szemére íródik a fájdalom. A nyakláncára néz, ónixfekete kereszt függ a bőr fonalon. Pofon vág a felismerés. Az apja nyaklánca, amit levett a nyakáról, miután a porba veszett a teste.

Milyen barátnő vagyok!?

– Bocsánat – csúsztatom a füle alá a kezem. Bánt, hogy nincs a gyűrűsujjamon gyűrű. Anja még nem áll készen, hogy feleségül vegyen. Elfogadtam... már ahogy. – Hallod, figyelsz rám? Ne haragudj! Nem akartam ennyire... érzelmek nélkül válaszolni. Így jött ki, bocs! 

Anjának förtelmes gyerekkora volt. Már az is elég nagy csapás volt, hogy Kenyából menekülniük kellett az éhezés okozta hullám miatt. Afrika egyik legveszélyesebb országán keltek át, hogy elérjék az embercsempész hajót, amire a családja éveken át spórolt. Nem mindenki jutott át Szomálián: az apját agyonlőtték. Anjában a mai napig él a kép, ahogyan a kisfiú énjének a kedvenc pólóját beteríti a saját apjának vére. Zöld póló volt. Imádta a zöld színt. Most legszívesebben kitörölné a színpalettából.

A szememet is csúnyának látja?

Az is zöld... Csúnya lehetek a szerelmem szemében? 

– Nem baj. – Mélabúsan rázza meg a fejét, a nyakába akasztott fonendoszkóp fityeg. – Vedd le a pólódat, hercegnő!

A szám elé téve a kezem kuncogok.

– A melltartó maradjon? – hajolok közelebb hozzá.

– Ollie, amúgy is etikátlan, hogy én vizsgállak.

Megforgatom a szemem.

– Mert az nem etikátlan, amikor a bátyám megdugta Corát az egyik kórházi priccsen? – fonom számonkérően a mellkasomhoz a kezem.

– Hát... de – morogja.

– Ti sokszor csináltátok Corával itt, amikor együtt voltatok?

Ezt már nem egészen bírja a mindig nyugodt mimikája: a homlokán a ráncok elmélyülnek. Leveszi a fonendoszkópját, és a zsúfolt szekrényre teszi.

– Megint Corával jössz.

– Az életed szerelme volt! Nyilván hozzáhasonlítom magam!

Enyhülve sóhajt. Etika ide vagy oda, ő nem csak a pólómtól, hanem a melltartómtól is könnyen megszabadít. A tetkót követi a két mellem között. Lótuszvirág. A kedvence, ezért tetováltattam magamra.

Mosolyogva néz fel rám.

Ott csókol, ahol ér. Nyelvét a számba nyomja, versenyezünk egymással, ki éri el előbb a célját. A fenekemet is birtoklóan markolja.

– Gumi? – tolom el magamtól, amikor a szája lent is üdvözölne.

Csalódottan támasztja a kezét a priccsre.

– Kiveszem időben – ígéri.

– Declan is kivette Corának időben, azt mindjárt két gyerek is megtapadt benne – világosítom fel.

– Talán nekünk is sikerülne kórházban – mosolyog.

Kiráz a hideg. Persze nem értem, miért. Vagyis... nem akarok gyereket. Nem lennék jó anya. Az érzelmeimet sem látom át és a gyerekemét sem tudnám. Érzelmek nélkül hogyan neveljek jól gyereket? Ha nem adom meg neki a kellő érzelmi támogatást, nagyobb korára mehet a pszichiáterhez, amiért az anyja nem foglalkozott vele. Pedig én foglalkoztam volna. De az érzelmek nélküli gyereknevelés olyan, mint egy ház az alapjai nélkül; hamar szétesik.

– Nem akarok porontyot – szögezem le a héten vagy harmincadszor. – Van koton vagy nincs?

– Nincs – motyogja.

– Akkor kefélésre ne számíts, zárva a templom – húzom vissza a nadrágot. Dühös vagyok. Biztosan nem ezt kellene éreznem, de ha valamit nem tudok kifejezni, dühvel reagálok.

Düh. Düh. Düh. Őrült körforgás ez. Dühös vagyok, mert így reagálok egy érzelemre, amit nem tudok kifejezni, aztán dühös vagyok, mert dühös vagyok, amikor nem dühösnek kellene lennem.

Hagyom Anjának, hogy megvizsgáljon. A szememet lehunyom, hogy ne lássam a csalódottságot a barna szemében. Kinyitom a szemem, a telefont nyomom, és a hogyan érd el a pasidnál, hogy ne akarjon krumplifejű újszülöttet cikkeket olvasom, mindezt úgy, hogy Anja lássa.

Nem a kórházban jöttem rá, már előbb, de most vág pofon a felismerés. Akkorát ad, hogy akár mehetnék patológiára, mint egy kísérleti bonchulla.

Mindig is érdekelt, milyen vagyok belülről. Biztos nem szép.

Válságban van a kapcsolatunk. Mármint nem a belsőm és a külsőm kapcsolata, az a kettő, köszönik szépen jól eléldegélnek egymás takarásában. Viszont Anja és az én kapcsolatom a jéghegynek ütközött, és nem menthetnek meg együtt minket. Két különböző fadarabra kerülünk, és messzire visz minket a nehéz sodrású víz; a sors.

– Ollie – szólít meg –, válts parancsnokságot.

– Miért kellene? Lelőttem, megdöglött, nem fog senkinek hiányozni.

– Kérlek, hallgass rám! Poszttraumás stresszből nagyon nehéz kilábalni. Saját bőrömön tapasztaltam Irakban.

– De én nem ott szolgáltam! – vetek ellen újfent dühösen. – Itt nem potyognak naponta lábak meg kezek az égből, miközben eltakart fejű faszingerek Allah-t éltetve robbangatják fel magukat. Nem lőnek rám Kalasnyikovval, nem kell a karabélyt gyerek fejéhez emelnem – példálózok.

Anja erre összerezzen. Ő megtette, nem lőtte le a kissrácot, de nagyon közel volt ahhoz, hogy megtegye. Egy háborúban nem számít a kor. Egy háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz, hogy azt meg is nyerd, még egyetlen egy dolog szükséges: szadizmus. A legeslegslegeslegbrutálisabb tervek, vezetők, katonák. Utóbbi nem szadista ábrándokkal megy ki a frontra, nekik céljuk van, az ő szempontjukból az ideális. Szadistává a fronton válik, amikor magára van hagyva, és a barátai sorban hullanak el mellette. Látja az ellenség szemében a barbárságot, ahogy lelövi az ellenséget, átveszi tőle a habitust. Olyanok, mint a majmok: a másiktól tanulnak, mert úgy gondolják, az a helyes, mert senki nem mondja el neki, hogy amit csinálnak, semmit nem ér. Örökös öldöklésbe torlódik. Egy háború egy földrészért, ami évekig is húzódik. Amikor vége, és az ember úgy gondolja, megmenekült, a patakban friss a víz, a virágok éledeznek, a köd ellepi az utcát. Ezután nyílik fel a szeme: a patakban ártatlan vér folyik, a virágok csontok maradványaiból nőttek ki, a köd, pedig hamu, amit a lakásokban felgyújtott ártatlan embereké. A hamvaikkal mennek segítséget kérni.

– Könyörgök! – teszi a kezét a combomra. Enyhe bizsergést érzek. A szerelem jele. Pislákol köztünk némi fény, de már nem ragyogunk. Úgy, mint néhány ősi csillag, mi is kialszunk nemsokára.

– Jó, legyen – adom be a derekam.

Ajkát az enyémre forrasztja. Nem a régi üde csók ez sem. Ennek a kapcsolatnak néhány hónap, és vége.

Dobhatnánk rá egy mentőövet, de egyikünk sem akarja nagyon megmenteni. A jeges óceánba fog veszni, hogy aztán pár ezer év múlva, megtalálja valaki, és csodálkozzon, hogy egy ilyen szép dolgot miért dobnak bele az óceánba.

 
⊱⊹⊹⊹⊰   

* Míg az ellen gőgös hada rettegett csendben pihen. --> Részlet a The Star-Spangled Banner-ből (Amerikai himnusz)

LAPD --> Los Angeles Police Department – Los Angelesi Rendőrség

⊱⊹⊹⊹⊰

MEGJEGYZÉS:

Sziasztok!

Ha van időtök, akkor szívesen elolvasnám a hosszabb, kifejtősebb véleményeteket Oliviáról és erről az egy fejezetről.

Az elején azért aggódtam, hogy E/1-ben tudok-e hozni egy személyt, aki nem Cora vonásait hordozza magában, hiszen Ollie előtt őt írtam majdnem egy éven keresztül. Szerintem egészen szépen meglett Ollie hangja, ti hogy látjátok?

Lenne egy fontos dolog, amit ide le szeretnék írni:

!!!! Tudom, sokan utáljátok Josh-t. Én is, és sosem fogom őt megszeretni, de (!), a közeljövőben meg fog jelenni a történetben, és nem valami fényes lelki állapotban. Csak azt az egyet kérném tőletek, hogy kommentben ne értsetek egyet, ne támogassátok Josh-nak a véleményét az önbántalmazásról (mert szerinte az jó). Szidhatjátok az anyját, apját, a elüthetitek egy kamionnal, de NE írjátok le hozzászólásba, hogy Josh álláspontja esetleg szerintetek is megállja a helyét, és nyugodtan falcolja magát, mert megérdemli. Tudom, hogy nehéz, mert amit Corával tett, nem megbocsátható. Mert igen, erről is fog szólni, még ha ahogy már említettem, expliciten nem is lesz annyira megjelenítve, de a Wattpad az egy nyitott közösség, és bármilyen lelki állapotú ember felléphet rá, nem szeretném, hogy esetleg az az ember olyan kommenteket olvasson, hogy szuportálják a self-harmot, bármennyire is egy nagy fasz Josh. Egyúttal kérnék mindenkit, hogy aki tényleg nem bírja az előszóban felsorolt dolgokat, kérem, ne olvassa, mert hiába lesz egy humoros köntösbe bújtatott történet, brutálisan kegyetlen is leszek valahol, nem fogom megkönnyíteni a karaktereim dolgát. Sok trauma lesz benne, Declanről is olyan dolgok fognak kiderülni, amit eddig még Cora sem tudott róla.

Most, hogy így véget ért a megjegyzésem, csak ennyi:

Szép Hétvégét Nektek! Kövi héten érkezik a második fejezet (Daltonnal :D). ❤️❤️❤️❤️