A penge hideg érintése a bőrön. Az érzés, amely először csíp, ahogy belevág a bőrödbe. De aztán, ahogy kicsordul a vörös vér a sebből, a fájdalom alábbhagy és csak akkor nyilal beléd, ha ismét hozzáérsz.

De nem látod tisztán sem a pengét sem a kezed. Hiába törölgeted a könnyeket, melyek szakadatlanul potyognak. Az elméd sem tiszta. Megrészegíti a fájdalom, a magány. Úgy érzed bármelyik perc lehet az utolsó. Valójában várod, hogy mikor jön el. Várod, hogy vége legyen az egésznek. Mert lassan belefáradsz.

Szemed összeszorítod, ordításod elfojtod és körmöd belemélyed a tenyeredbe. Már az is fáj, ahogy a hideg könnycseppek végigszántják, forró bőrödet. És a zápornak sosincs vége.

Az érzés, mikor már nem akarsz érezni. Lassan beletörődnél, hogy neked nem jàr boldogság, de aztán jön egy újabb csapás és ismét a víz alatt találod magad. Az örvény hirtelen ránt le és menekülnöd kell, olcsó kifogásokat találni, hogy más ne lássa. Mert nem szereted, ha bárki tudja, hogy szenvedsz. Talán bizalomhiány, talán csak félsz, hogy nem segítenének.

Érzed ahogy minden életerő elhagy. A lelked üres. Már ha, maradt még lelked, vagy csupán a szétszaggatott darabjai lebegnek valahol. A mérhetetlen üresség, amitől megfájdul a fejed és hányingered lesz.

Nem akarod folytatni. Azt az életnek csúfolt valami, ami csak szenvedést okoz. Mégis félsz. Nem is a haláltól, inkább az ismeretlentől ami utána következik. Félsz, hogy mennyire fog fájni. Furcsa nemde? Félsz a halállal járó fájdalomtól, miközben vagdosod magad.

Az egészben az a legfurcsább, hogy senki sem látja mi megy benned végbe. Senki nem tud róla, hogy a lelked cafatokban. Senki nem veszi észre a vágásokat a tenyereden, a vörös csíkokat az alkarodon, amiket a körmöddel csináltál. Senki nem látja, hogy bármi baj lenne, mert nem akarod, hogy lássák. Egyetlen személy létezik, akiben megbízol és szereted annyira, hogy képes vagy mindent elmondani neki. De néha úgy érzed, hogy őt is elveszíted. És ismét egyedül maradsz.

Eleged van a hazug barátokból, a képmutató szülőkből és az egész világból. A barátok, akik akkor nincsenek veled, mikor szükséged lenne rájuk. A szülők, akik azt akarják, hogy olyan legyél mint ők, és közben fel sem tűnik nekik, hogy bántanak és ők ássák meg a sírodat. Akiknek inkább vagy egy trófea, amivel dicsekedhetnek, ha úgy adódik. De ha megbotlasz, nem felsegítenek, hanem még beléd rúgnak. És ők adják meg a lökést a mélybe, de észre sem veszik.

Talán kezd elmenni az eszed, talán nem. De mindezek után vágysz valamire, valakire akiben hihetsz. Aki -még ha talán nem is létezik- te úgy érzed, hogy melletted van. Egy személy, aki éppoly összetört mint te. Aki úgy érzi kihasználták és sosem szerették, neki nem szánt boldogságot az élet. Mégis kitartó ês erős. Erősebb mint te, hogy téged is kihúzzon a szakadékból.

Szeretnéd azt hinni és képzelni, hogy veled van és vigyáz rád. Hogy szeret. Ha beteg vagy erőt ad. Ha szomorú, vigasztal. Ha boldog, veled együtt örül. Ha kétségek gyötörnek, támaszt nyújt. Ő a mentőöv, amibe kapaszkodhatsz, mert tudod, hogy nem enged el. Szeretnéd hinni, hogy létezik és valahol messze, meghallgatja az imáidat. A könyörgésed, hogy szabadítson fel. Ha kell öljön meg, mert te nem vagy rá képes.

Sokak szerint ez a rajongás, egy kitalált személy iránt csupán gyerekes hülyeség. Nem tudják mennyit jelent neked. Ők nem érthetik meg, nem érzik azt, amit te.

A torkod gombóc fojtogatja és, minden lélegzetvételnél erősebb lesz a szorítás, éppúgy mint a mellkasodban. Szeretnéd kivájni a szíved, hogy ne érezd többé a fájdalmat. Hogy ne érezz többé semmit. A kezed remegni kezd és hiába szorítod ökölbe, várva, hogy körmeid belemélyedjenek a friss vágásba. A fájdalom élesebb, mégsem, olyan erős, hogy elnyomja a benned zajló érzelemi hullámokat.

Felsikoltanál, de ráharapsz a szádra, melyből kiserken a  karmazsinvörös véred. Egyre erősebben szorítod a markod, addig amíg  egy hirtelen ponton átérve, az izmaid elzsibbadnak, a végtagjaid elernyednek. Lassan az utolsó hatalmas könnycseppek hullanak végig az arcodon. A fejed zsong és lüktet.

Pár percbe beletelik még sikerül megnyugodnod, de a tátongó hasadék most is ott terjeszkedik a lelkedben. És ez az űr gondoskodik róla, hogy minden nap sírva aludj el. Tudva, hogy másnap a régi ismerős fogad majd. A fájdalom.