Ejj te magyar, mivé lettél te, mivé tettek?
Belviszájok, ellentmondás szakítja a népet.
Dicső fényben nem élhetünk, mert mi élünk a múltnak,
S csodálkozunk, hogy nincs boldogsága itt a magyarnak!

Ejj te magyar, miért vagy ilyen, hol a kedved?
Miért van az, hogy elnyomásban lelked megremeg?
És szidol mindent, tetted kevés, várod végét az egésznek,
S csodálkozunk, hogy nem látjuk megjavulását a nemzetnek!

És te, te magyar, miért tagadod hazádat?
A föld, melyért őseink hősi vért ontottak!
Elég legyen a korcs fajtából, ha kedvetek van menjetek,
De eme szent föld rögjeire többé be ne lépjetek!

S mi, kik maradtunk e szent hazának,
Mi, kik magyar földért s népért kiállnak.
Mi hozzuk majd el új korát őseink emlékének,
S kiverjük az elnyomókat, nyakukba a kötelet!

Mert nem maradhat ez így tovább,
Megvédjük a népet s hazát!
Vívd meg magyar a szent csatát!
Egy Isten van: a Szabadság!

*ide előre leszögezném, hogy a harmadik versszakban a hazáját, népét ócsároló, más népekhez vágyó emberekhez szólok, nem pedig az anyagiak miatt külföldre költöző, hazáját mégis szerető emberekhez.*