A vetélés utáni hetekre csak nyomokban emlékszem. A tudatom erre az időre megvált a testemtől. Felkeléstől lefekvésig zombi módra közlekedtem a Toronyban ám a beszéddel nagyon takarékoskodtam, csak akkor szólaltam meg ha már elkerülhetetlen volt.

A többiek aggódva figyelték állapotomat még végül Steve elégelte meg a nyűglődésemet. Épp a nappaliban ültünk és egy vastag takaróba burkolva bámultam a semmibe. A mélypontom azon szintjén jártam már mikor se Tony se Bruce nem tudtak már velem mit kezdeni, a lelkem legmélyén tudtam, hogy kezdenek rólam lemondani.

Kapi egy darabig csak homlokráncolva nézett, majd megrázta a fejét és mellém ült a kanapéra. Szép lassan kifejtegetett a burkomból és szembe fordított magával:

-Kérlek fejezd ezt be Jessica, nem tudom nézni a vergődésedet.

-Akkor ne nézd, fordulj el vagy csinálj amit akarsz.

-Nem sajnáltathatod magad örökké. A baba elment, nincs már.

-Steve te tudod mit beszélsz ? Honnan a picsából tudhatnád milyen is elveszteni életed egyik legnagyobb ajándékát ?

Kérdésemmel ingatag talajra léptem. Steve arca pár pillanat erejéig szomorú kifejezést vett fel, szemeit könnyek ragyogták be.

-Sajnos nagyon is tudom milyen elveszíteni azt akit a legjobban szeretsz. Bármit megadnék azért, hogy azt a személyt akár egy pillanat erejéig de láthassam.

A takarót most már teljesen lefejtettem magamról, kézfejemet az övébe fűztem bólintottam, hogy mesélje el ami nyomja a szívét.

-Nem voltam én mindig Amerika Kapitány, csak Steve Grant Rogers. Egy egyszerű brooklyn-i srác akinek a fél élete betegségekkel terhelt volt. Nem voltam sokkal nagyobb darab mint most te. De abban a kicsi testben hatalmas szív dobogott, a szerelem pedig ott talált rám ahol nem is gondolná az ember: a seregben. Nagy küzdések árán bekerültem a katonasághoz, Buck után akartam menni. Olyan hős akartam lenni akire felnéznek az emberek. Nem akartam az a nyomorult giliszta lenni. Szóval ott tartottam, hogy a sereg és a szerelem ritkán szerepelnek egy mondatban. Kiképzésünk első napján egy porcelánbőrű, hatalmas barna szemű hölgy állt elénk. Kívülről nézve komikus látvány lehetett, hogy az a nő fog kiképezni minden katonákká.

-Hogy hívták a te porcelánbőrű szépségedet?

-Peggy Carternek.-sóhajtott egyet Steve, amolyan múltidézősen

- És mi lett végül ? Összejöttetek?

-Ne, ne siess ennyire. –nevet fel keserűen – Amikor még egyszerű katona voltam nem történt semmi csak amikor már elkezdték nekem adagolni a szérumot. Hirtelen az események középpontjában találtam magamat. Abban az időben még a legszemérmesebb lányt is megkaphattam volna csak azért mert én vagyok Amerika Kapitány. De nekem nem kellett más csak Peggy. Sokáig vártam rá mikor az élet olyan helyzetbe sodort minket ami már alkalmas volt számunkra. Átkerült egy befolyásosabb pozícióba ahol már nem kellett volna titkolni az érzelmeinket. Ugyanis közben már viszonzásra talált a szerelmem. Az első randevúnkra készültem amikor jött a telefon: Peggyt máshová helyezték engem pedig hibernáltak.

-Naaa mond már tovább, nem hiszem, hogy csak ennyi.

-Nem, tényleg nem csak ennyi. Hetven évvel később kerültem ki a jégkockából. Képzelheted mennyi változással kellett szembesülnöm alig pár nap alatt. Épphogy kezdtem hozzászokni az új világhoz amikor Hill ügynök elvitt egy idősek otthonába. Az otthon nevéből egyből rájöttem, hogy itt a katonaság idősei élnek. Akkor már tudtam: az én Peggym ott volt.

Az épület egy félreeső szárnyába kísért az otthon igazgatója. Mikor kinyitotta az ajtót az orromat megcsapta egy lágy, púderes illat. Senkire nem volt jellemző csak az én Porcelánbabámra. Peggy egyből megismert. Leültem az ágya mellé, megfogtam a kezét és csak néztük egymást. Nem tudtam megszólalni, akárhogy is igyekeztem nem azt a fiatal hölgyet láttam benne aki hetven éve volt. Ennek ellenére amikor tudtam bejártam hozzá hetekkel később is. Még végül egy szeptemberi hajnalon jött a telefon. Peggy akkor költözött a Mennyországba. Szerelmünk sose teljesedett ki testi valójában. Pedig családról, gyerekekről és tisztes öregkorról álmodoztam. Vele képzeltem el az életemet. Utoljára még együtt lehettünk, én voltam az egyik aki vitte a koporsóját. A gyönyörű búcsú után amikor engedték a koporsóját a földbe azt kívántam, hogy bárcsak én lennék az aki ott fekszik. Nagyon sokáig élt a remény, hogy ez az egész talán csak rossz vicc, talán mégis él.

Amíg beszélt Steve némán, szájtátva hallgattam. Nem tudtam mit szólni. Nem is kellettek ide szavak. A Peggy iránt érzett szerelme tisztább volt mint a frissen esett hó. Nélkülözött minden sallangot. A történet végén vettem csak észre, hogy a szemeim könnyben égtek. Rám nézett Steve, mintha várna valamit. Talán a felismerés, hogy vannak az enyémnél nagyobb tragédiák, talán a lelkizés hatására sírni kezdtem. Úgy éreztem, hogy a könnyeimmel a bánatom is távozik.

Steve letörölte könnyeit és kezét nyújtotta:

-Gyere velem edzeni, majd meglátod az is milyen jót tesz. Ma egyedül edzek, saját magam vagyok az igazi kihívás

- Jaj ne hősködj már Kapi.- nevettem fel, hetek óta jóízűen

Az edzőterem felé tartva inkább lemondtam a fizikai igénybevételről, csak néztem és szavaimmal támogattam Amerika Legjobb Seggét. Újra visszatért a kedvem hobbim: imádom zavarba hozni Steve-et.

Az edzés elején segítettem neki előszedni azokat az eszközöket amivel dolgozni akart. „Véletlenül" leejtettem egy ugrókötelet és pucsítva hajoltam le érte. Aztán amikor felegyenesedtem Kapi arca a piros ezer árnyalatában játszott. A továbbiakban nem szórakoztam a vérnyomásával csak leültem. Bár őt néztem ahogy ugrókötelezik utána súlyzózik de gondolataim máshol jártak. Álmaimban már a jövőmben jártam, ami remélem nem is lesz olyan távoli. Tonynak és nekem már volt egy lányunk akit a karunkba fogtunk és mosolyogva figyeljük ahogy gőgicsél és nyálbubikat fúj.

Az egész elképzelt családi élet inkább hasonlított egy látomásra. Egy másodpercre ezen pánikolni is kezdtem mert ilyen soha nem volt még. Pánikrohamom még sosem volt épp ezért a tünetek még jobban megijesztettek. Utolsó mentsvárként az ajtó irányába emeltem tekintetemet, hátha Steve észreveszi, hogy baj van. Most is utolért a saját végzetem mert Kapi nem figyelt rám.

Meglepetésemre az ajtó se tátongott üresen: Loki állt ott, kezeiből halványzöld köd szivárgott felém. Ekkor esett le a tantusz, hogy a látomásom se volt hiábavaló. Lepattantam páholyomból és izzó tenyérrel az isten felé szaladtam.

-Lokiiiii bazdmeg! Ha elkaplak meg foglak ölni, eltemetlek utána a sírodat is felrobbantom! Gyere ide!

Steve először nevetett majd a káromkodást hallva tüntetőleg befogta a fülét és nézni kezdte a kabarét.

Hamar utolértem a Csíntevések Istenét. A falhoz vágtam és egyik tenyeremet a torkára tapasztottam:

-Ha még egyszer ilyennel fogsz szórakozni esküszöm kibelezlek ! Jobb ha távol tartod magad tőlem mert még te fogod megjárni.

-Háhhh, jó a humorod midgardi. Többször haltam meg és támadtam fel újra mint amennyiszer gondolnád. Rajtam még a halál se foghat ki.-nevetése visszahangzott a teremben, nem sok jót ígért

-Gyere akkor !-tenyeremet levéve hívogató mozdulatokat tettem- Boxoljuk le és meglátjuk kinek volt nagyobb a szája.

-Én küzdeni ? Ellened? Most már látom, hogy mennyire összeilletek Anthonyval, pont ugyanolyan idióta vagy mint ő.

Meguntam a gúnyolódó szavait és egy tűzgömböt engedtem felé. Meglepődött de nem tért ki. Lefagyasztotta és visszarepítette felém mintha valami groteszk labdajátékot játszanánk. Küzdelmünk órákig tartott, jócskán megtépázta egónkat és külsőnket. Végül a Kapitány unszolására megegyeztünk egy döntetlenben, illetve ő velünk. Se Loki, se én nem tudtuk lenyelni ezt a békát.

-Holnap egy visszavágó Cyrus?

-Örömmel Laufeyson.

Hetek óta először aludtam olyan jól mint aznap este. Másnap reggel csak ültem az ágy szélén és egyre növekvő hajamat fésülgettem ujjaimmal. Halk morgást hallottam a hátam mögül amire hátrafordultam. Tony épp ébredezett, hangos morgással adta tudtomra, hogy ellenére van még ez a korai óra. Őmaga is meglepődött amikor kinyitotta a szemeit és meglátott engem.

-Mivan, mit lesel?-bár bunkón hangozhatott de mégis mosolyogva kérdeztem meg.

-Mivel már piszkálódsz ezért azt feltételezem, hogy jobban vagy.

-Igen Totó, jól vagyok. Bátran állíthatom. Ami végleg átbillentett a holtponton az Loki feletti győzelmem volt. Ha ezt tudom, hogy ennyire jót tesz a léleknek akkor hamarabb összeverem.

Tony még emésztette a hallottakat mikor tüzetesen végignézte a testemet: megannyi folt és vágás tanúsította a cseppet sem egyenlőtlen küzdelmünket.

-Tony..

-Igen Főnixem?

-Tudod milyen nap van?

-Na mondjad csak madárkám.

-Az a nap mikor gyereket fogunk csinálni.

Aznap reggel olyan önfeledtem szeretkeztünk mint a legelső közös éjjelünkön.