Jungkookot elnyelte a sötétség. Az eddig reményt adó csillagok, eltűntek szeme elől, és csak zuhant. A csillagokkal együtt fokozatosan halványult a saját fénye is. Kéksége egyre világosabbá vált, mígnem színtelenül világította a végtelen semmit. Majd alakja elkezdett megszilárdulni. Mintha valami sejtről sejtre építené fel. Eszméletlenül fájt minden porcikája a fiúnak. Üvöltése betöltötte az űrt, de senki nem hallotta őt. Jimin járt az agyába, és hogy vajon ő is érzi ezt? Érzi még egyáltalán őt? Vele is ez történik most? Megannyi kérdés merült fel benne, de választ egyre se kapott. Már nem volt meg a kapcsolat közte, és az angyal között, és ahogy süllyedt egyre mélyebbre, úgy járta át az érzés, mintha mellkasából fokozatosan kiszakítanának valami fontosat. A sötétségből halvány fények pislákoltak a messzeségbe. Az eddigi lebegő zuhanás, pedig, mint ha megváltozott volna, olyan érzése volt, mintha valaki húzná lefelé. Mikor végül teljesen átalakult, és a legapróbb porcikájából is megszűnt a fájdalom, egy nagy ütést érzett testén. Megérkezett valahova. Nedves lett az oldala, és sajgott is. Kezein megtámaszkodva, nyögve tornászta ülőhelyzetbe magát. Nagyon nehezen tudott felkelni a földről. Továbbra is azt érezte, mintha nyomná le valami. Eddig soha nem találkozott még a gravitációval. Kinyitotta szemeit és körbenézett. Egy sötét kihalt utcán volt, és épp a vizes betonon ült. Ahogy megpróbált felállni, oldalához szorította kezét, mert valami belenyilallt. Az emberek valóban nagyon sérülékenyek, gondolta. Hát itt van, halandóként a földön. Szilárd alakban. A fájdalmai és a gravitációval való harca ellenére is elmosolyodott. Az égre emelte a tekintetét, elkezdte fürkészni a holdat és a csillagokat. Jimin valahol nagyon messze, ugyanazt látta most, mint ő. Kitudja meddig ez lesz az egyetlen közös bennük.

Lassan felkelt, óvatos mozdulatokkal. Ideje volt búvóhelyet keresni a közelben. Amíg a szárnyai megvannak, nem mutatkozhatott emberek előtt, de meg akarta várni Jimint. Remélte, hogy a fiú segít neki, megszabadulni sötét tollaitól, és nem egyedül kell végig csinálnia. Egy szomszédos raktárépületben húzta meg magát, ahonnan rálátott arra a helyre, ahová ő is érkezett. Várt, ahogy azt Jiminnek megígérte.

A túl világon közben kitört a káosz. Jimin szomorúan ült a tárgyalóba, míg körülötte ideges üvöltöző angyalok és démonok rohangáltak. Rafael őrjöngött, hogy Jungkook ilyen könnyedén megszökött, hogy Jimin hagyta elmenni. Yoongi idegesen járkált a terem egyik sarkából a másikba.

- Ne hibáztassátok őt. Nincs jogunk ítélkezni felette. – állt meg végül. Hangja nyugtatólag szelte át a feszült légkört, és csend telepedett a szobára. – Jimin, akkor se tudta volna megállítani, ha akarta volna. Itt az egyedüli bűnös Jungkook. – sóhajtott reszketegen. – Vissza kell őt hoznunk. Rafael kérlek, térj vissza a földre, és keresd fel a többi arkangyalt. Ti, ott kutassatok át mindent. Mi meg addig, Jimin segítségével megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot vele. - Jimin csendben ült és hallgatott. Lett volna ideje megállítani a társát, de nem akarta. Tudta, hogy akkor Jungkookot egyből száműznék, és nem akarta őt, ilyen helyzetbe sodorni. Hiszen, akármennyire is gyűlölte a démont, mégis csak hozzá tartozott. És most nagyon hiányzott neki, ami bosszantotta. Mellkasában szét áradt az üresség, a sötétség, ami angyal létére, neki ismeretlen kellett volna legyen. Érezte, de próbálta elnyomni. Félt, hogy ha sötét gondolatai támadnak, ő is elég. Mikor Jungkook eltűnt a szeme elől, rögtön megjelent Rafael, Yoongi és Namjoon. Így még felfogni se volt ideje, nemhogy szomorkodni. Azóta csak fokozódott a pánik körülötte, de megoldás eddig nem született. Egy pillanatra mintha megváltozott volna a levegő. Ismét érezte Jungkook édes illatát, majd hirtelen tompa fájdalmat érzett az oldalában.

- Au! – kapta oda a kezét. Meglepődve néztek rá az eddig tanácskozók. Namjoon mindent tudóan ült vele szembe, és állát simogatta hosszú, csontos ujjaival.

- Nyilván most ért földet... - szólt higgadtan, ahogy Jimin tartását fürkészte. - Beszélek Luciferrel, ha mindent érezni fogsz, ami vele történik, jobb, ha fel vagyunk készülve, mire számíthatunk. – állt fel nyújtózkodva. Rajta valamiért egyáltalán nem látszott, hogy feszült lenne. Szinte mintha szórakoztatta volna Jungkook lázadása. Jimin sóhajtott. Minden démon ugyanolyan bajkeverő, gondolta.

- Most mit kellene tennem? A rám bízott lelkeket senki nem fogja kísérteni, így nincs kitől megvédenem. – az angyal mellkasán a sárgafény halványodni kezdett. Míg fokozatosan színtelenné vált. A körülötte állók döbbenten figyelték a folyamatot. Yoongi torok köszörülve megszólalt.

- Úgy vélem, Jungkook nélkül te se vagy teljesen önmagad. Ez – mutatott Jiminre. – Annak lehet a következménye, és... - mondandóját nem tudta befejezni. Ugyan is Jimin felüvöltve rogyott a földre. Kezei ujjpercektől felfelé elkezdtek apránként megszilárdulni. A folyamat alakján lassabban és később ment végbe, mint Jungkooknál, de nem járt kevesebb fájdalommal. Rafael aggódva tette szilárd kezét, Jimin már szilárd vállára.

- Sejtettem, hogy valami ilyesmi fog történi. Minél előbb meg kell keresnünk a kölyköt. Mielőtt valami baromságot csinál. – mondta, majd biccentve elindult a mennyország pereméhez. Jimin gondolkodás nélkül követte. Mikor már a sötét égbolt alatt voltak elkapta Rafael csuklóját.

- Várj! – szólt hangosabban, mint illet volna. – Miért láttam félelmet a tekintetedben? – kérdezte aggódva Jimin. Úgy érezte, ennél már nem lehet rosszabb.

- Tudod, hogy Lucifer, mit tett először mikor emberként akart élni? – kérdezte sóhajtva az arkangyal. Jimin megrázta a fejét.

- Tudta, hogy a szárnyai miatt hamar megtalálnánk. Ezért... - Jimin nyelt egy nagyot, mert érezte az idősebből kiáradó félelmet. – Ezért fogta, és levágta a szárnyait. A mai napig csak a csonkok vannak meg neki. Nem nőttek vissza. Örökre elvesztette ezt a nemes testrészét. – rázta a fejét, miközben végig simított Jimin hófehér tollain. – Pedig ha lett volna türelme, idővel megtanulhatta volna, hogy elrejtse azokat, de ő menni akart. – hagyta abba a finom mozdulatokat, és a szikla legszélére állt. - Félek, hogy mivel Jungkook, az általa kijelölt utat követi, hasonlóra készül. – Jimin szemeibe összegyűltek a könnyek. – Ami ennél is rosszabb, hogy szerintem, ha ő elveszíti a szárnyait, akkor te is. Ahogy ő megszilárdult, és aztán te is. - El se tudta képzelni, magát szárnyak nélkül. Rettegés futott végig rajta, és elengedte Rafael csuklóját. Szeméből kicsordult az a kósza könnycsepp, amit eddig gyűjtögetett.

- Nem... - suttogta. – arra képtelen lenne. Imádja a szárnyait. – tekintete elveszett a csillagok között, és mellkasa égett a fájdalomtól. Eddig is gyűlölte Jungkookot, de ha ezt megteszi vele, soha nem fog megbocsájtani neki. Sőt, ő maga rángatja vissza, ha kell, hogy száműzze örökre.

- Téged is imádott, még is itt hagyott. – vált komollyá Rafael tekintete. Majd egyet előre lépett, így elhagyta a szilárd talajt, és zuhant a mélybe. Jimin leült a perem szélére, és csak figyelte a csillagokat. Jungkook, azt mondta, hogy egy napig vár rá. Azt az egy napot ő is megvárja. Hátha a fiú visszatér. Már régóta ült mozdulatlanul, mikor Hoseok zöld fénye vetült bőrére.

- Szia. – mondta rekedtes hangon barátja. – Yoongi küldött, hogy nézzelek meg, és kérdezte, hogy nincs-e valami nyomra vezetőd? - Jimin lassan felemelte a fejét, és hátra simította kócos tincseit. Hoseok zavartan állt egyik lábáról a másikra. Nem mert a szemébe nézni, mintha félne, hogy barátja összetört tekintete, őt is megérinti.

- Nem érzek semmit most. – mondta fáradtan a zöldfényűnek. – Talán egy kicsit fázok. – gondolkodott el. – Biztos azért, mert ott maradt valahol, és hideg van.

- Hol maradt? – kérdezte összezavarodva Hoseok, felkapva fejét, így végre találkozott a tekintetük.

- Ahová érkezett. Biztos valahol a környéken maradt, hogy lássa, ha követem. – magyarázta Jimin. – Legalábbis én ezt tenném.

- De miért várna rád? – kérdezte még mindig zavartan a zöldfényű.

- Mert megígérte, hogy egy napig vár rám. – sóhajtotta fájdalmasan Jimin. Majd borzongást érzett. – Fázom.

- EZ. EZ. EZ HATALMAS SEGÍTSÉG! – sikított fel Hosoek, és már futott is vissza. – Hozok takarót, mindjárt! – kiáltotta még vissza, majd Jimin ismét egyedül maradt. Ismét a csillagokra nézett és csak remélte, hogy Jungkook nem tesz semmi őrültséget. Maga köré terítette nagy szárnyait, és végig simított a puha tollakon. Szerette a szárnyát, és ha ő lett volna Kook helyében, soha nem akart volna megválni tőlük. Remélte, hogy ebben hasonlítanak... legalább ebben.