Nedves volt... Határozottan nedves ,és nyálkás. Nem mondom,hogy büdös ,mert hát mégiscsak az úgynevezett megmentőmről van szó , még ha nem is a szó szoros értelmében.
  A körülöttem lévő dolgokról mindössze annyi véleményem volt ,hogy úgy igazán befoghatnák már. Mindenhonnan nyüszítés és csaholás hallatszott, ráadásul még az a nyalogató valami sem hagyott békén.
  Napjaim nagy része szenvedéssel telt ,nem csak a hangos zajok,hanem a tülekedő szőrös gombócok miatt is. Aztán amikor kinyílt a szemem, rájöttem,hogy az anyukám mindegyik gombócot előszeretettel táplálja.
  Kisebb sokk után megráztam magam ,és odarohantam ( vagy legalábbis próbáltam rohanni ) a fekvő szukához . Nyolc kiskutya ellen versengtem a kevés tejért ,ami a mamánk emlőiből csordogált.
  Néhanapján benézett a ketrecbe egy jól megtermett öregember ,aki finom illatú masszát rakott az anyukánk elé. Ilyenkor tilos volt odamenni , még csak éhenkórász pillantásokat sem küldhettünk az ínycsiklandó ennivaló felé. Ha mégis megpróbálkoztunk eme tiltott dolgokkal,morgást és fogcsattogtatást kaptunk cserébe.
  Napokig,hetekig a ketrec volt számunkra az élet. Csak a mamának engedték meg,hogy néha kimenjen. Ez általában napi kettő alkalom volt,de akkor is felügyelet mellett. Az a jól táplált ember egyre gyakrabban nézegetett minket,aminek sem én,sem a testvéreim nem örültek.
  Egy, tőlünk néhány ketreccel arrébb lakó kutyát gyakran hoztak anyánkhoz,azonban hozzánk nem engedték be.
  Egész eddig az a pár négyzetméteres ketrec jelentett számomra - számunkra - mindent. Ott töltöttük napjainkat,ott aludtunk és ettünk. Egyik szokványosnak induló napon azonban szélesre nyitották a lakhelyünk sűrűn rácsozott fémajtaját.
    A testvéreim azonnal kirohantak ,én viszont csak megszeppenve ültem az egyik sarokban. Nem tudtam,hogy mennyire lenne biztonságos a kimenetel,vagy hogy anyánk mennyire örülne ennek. Eddig mindig teljes erejéből próbált minket visszatartani,ezért is gondoltam bűnnek a ketrec elhagyását.
  A nagydarab fickó bedugta a fejét a ketrecbe ,és nyávogós hangon hívott.
  - Gyere kutyii! Hát gyere szépen te kis vakarcs!
Nem mozdultam meg ,emiatt jóval türelmetlenebb lett a férfi. Benyúlt a ketrecbe ,és megpróbált kirángatni. Azonban én is kutyából vagyok,persze,hogy nem hagytam magam. Vékony hangon morogni kezdtem,az ember azonban csak röhögött ,és kirántott.
  Puha fűre érkeztem ,ám megmozdulni még mindig nem mertem. Beleszimatoltam a levegőbe ,amikor megéreztem anyám illatát. Futásnak eredtem,az orrom vitt előre,amíg el nem értem a célt.
A célt ,amely hetekig táplált,melegített,óvott. Megcsóváltam a farkam,ő azonban csak egy pillantással nyugtázta,hogy az utolsó kölyök is előjött.
  Vakkantottam,hogy rám figyeljen,de ő mintha ott se lettem volna. Arrébb somfordáltam,és óvatosan szaglászni kezdtem a körülöttem lévő dolgokat. Apró tappancsaimat csiklandozta a zöld gyep,az illatáradattól pedig tüsszögni kezdtem.Az udvaron volt még rajtunk kívül körülbelül tíz-tizenöt kutya ,de ők csak feküdtek a fűben.
  Teljesen elmerültem a felfedezésben , és amikor valami eltakarta előlem a napot,megugrottam. Egy hatalmas,szőrös kutya állt előttem. Hirtelen beugrott,hogy ez az a bizonyos kutya,akit néha a ketrecünkhöz vezettek. Megadóan a hátamra feküdtem,jelezve,hogy semmi ok a harcra,én nem támadok. Közelebb dugta hozzám a fejét,engem pedig elöntött a pánik.Halkan felnyüszítettem,mire az idegen hátrébb húzta fejét,és lefeküdt elém. Óvatosan felálltam ,majd leutánoztam a nagy kutyát.
   Egyszer csak éles füttyszó hasított a levegőbe. Egy nőtől származott,akitől valószínűleg nem kell félni,mert az összes kutya odarohant hozzá,kivéve felnőtt játszótársamat és engem. A zsemleszínű kutya feltápászkodott,majd rám nézett. Halkan vakkantott egyet ,ezután pedig odaszaladt a középkorú asszonyhoz.
    Én is odasomfordáltam,és kíváncsian néztem újdonsült 'barátunkat' -a nőt.

    - Charlie ! Nézd meg a nyolcheteseket és vidd őket Jameshez,kérlek!
    - Rendben,főnök - szólt a számomra már ismerős, nagydarab férfi.
Ezután hozott érdekes alakú kötéldarabokat ,és egyesével babrált a testvéreimmel. Én úgy döntöttem,lefekszek a napra,ám egy idő után hozzám lépett a férfi.

   - Gyere kutyi,ez a hám . Bujci bele szépen ,na gyerünk -tartotta elém azt a bizonyos 'hámot'. Nem értettem,hogy mit akar,csak ültem egy helyben. Közelebb jött ,és rám adta az érdekes holmit,ami nagyon rossz érzéssel töltött el. Mintha nem tudtam volna lépni,összefogott az a valami. Az ember rám csatolt egy hosszabb kötelet,és húzni kezdte.
   - Gyere ,na ! - hívogatott,én pedig lassan megindultam vele. - Okos kiskutyus vagy életem !
A mézesmázos hangsúlynak hála bizalmatlanul bár,de követtem . A hám továbbra is nyomott,szúrt és kényelmetlen volt,a hosszú kötéllel pedig folyamatosan húztak. Az előbb utasítást adó nő a férfi kezébe adta a testvéreim pórázát is,akik ugyanolyan ijedten lépdeltek . Némi séta után elhagytuk a füvet ,és betonon lépdelve folytattuk utunkat a szürke pólós embert követve.
  Egyszer csak megálltunk egy nagy faajtó előtt,majd a férfi-alias Charlie - bekopogott rajta.Egy pirospozsgás arcú, harmincas férfi dugta ki a fejét.

   - Ó,hát gyertek csak,gyertek ! Charlie ! Megoldható lenne,hogy egyszerre csak egy kölyök legyen bent ?-kérdezte a fiatalember.

   - Természetesen,doki ! - mondta,majd rövid szemle után az én pórázomat adta át a kukucskáló embernek. Hirtelen vettem egy 180°-os fordulatot,és rohanni kezdtem . A fehér köpenyes ember nem számított erre,ezért a póráz vége kiesett a kezéből. Végre szabad voltam ! Teljes erőmből rohantam ,amíg egy kerítéshez nem értem. Itt megtorpantam ,azonban gyorsan folytattam utamat a kerítés mentén. A hátam mögül kiáltásokat halottam,de nem törődtem vele . Egyszer csak megint kerítés keresztezte utamat. El akartam indulni jobbra, amikor hirtelen megakadtam.
  - Szökni próbálsz,kutyuli? -emelt fel gyorsan egy idegen nő. - Nem szabad,a doktorbácsi csak meg akar vizsgálni,meg pár oltást bead. Gyere,semmi baj! - tett le,majd a póráznál fogva húzni kezdett. Nehezen,de beletörődtem,hogy követnem kell. A nagy faajtó előtt megálltunk,és pár kopogás után benyitott a nő. A testvéreim sehol sem voltak.
   - Meghoztam a szökevényt,doktor úr - mondta vidáman csilingelő hangon. - Gyere édesem,csak pár perc.
   - Ó,köszönöm Sharon ! Kivételesen bejöhet, mivel megfogta a kölyköt,ha szeretne.
  - Örömmel,uram!
  - Sharon,mi lenne ha tegeződnénk?
  - Rendben van, James .
A csevegés lezártával bevittek egy fehér falú szobába. Ó,hiszen itt már jártam. Pár hete elhoztak ide,akkor fájdalmas bökést kaptam. Ez megint megtörtént,azonban Sharon jelenléte megnyugtatott. Az orvos még pár dolgot megnézett rajtam,aztán lerakott a földre. Megkönnyebbülten megráztam magam,és odatipegtem a várakozó nőhöz. A doki rám rakta a hámot és a pórázt,majd az utóbbi végét átnyújtotta a lánynak.
  - Még egyszer köszönöm , Sharon. További szép napot !
  - Bármikor,James. Köszönöm,neked is!
Sharon becsukta magunk mögött az ajtót ,és egy füves területhez vezetett. Jobb oldalt fák voltak,azon túl kerítés,bal oldalon pedig pár kutya szaladgált. Zsebéből elővett egy piros ,gömb alakú tárgyat,amit elgurított.

   - Hozd vissza drágám ,hozd vissza !- kiabált elvékonyított hangon. Odadöcögtem az előbb még vígan guruló tárgyhoz,majd megszagolgattam. Miután százszázalékosan biztos voltam benne,hogy nem ennivaló, otthagytam.
   - Hát,ez elsőre nem megy - mondta csalódottan. - Mindegy,szerintem ez természetes - nevetett fel. Egyszerűen hihetetlen,hogy hogy lehet valaki ennyire pozitív személyiség.

Ez lenne az első rész,nem tudom,hogy mennyire baromság ez az ötlet,én mindenesetre elégedett vagyok vele ( magamhoz viszonyítva :D ) .