Gondolom mondanom sem kell, hogy az estét végül Jessevel töltöttem. 

Nem kell rosszra gondolni, nem történt semmi olyan dolog... na jó talán egy kis kézzel való kényeztetés, de az Isten szerelmére, se nem vagyok fából, se nem vagyok prűd. 

Igen, engedtem egy kicsit a csábításnak a helyzet ellenére, de most próbáljatok ti ellenállni ennek a két lábon járó attraktív félistennek. 

Bűnős vagyok, de már így is a pokolra kerülök, nem de? Had élvezzem ki az életem minden egyes percét. 

Reggel persze már nem feküdt mellettem, ami kissé bosszússággal töltött el, de megint csak sikerült meglágyítani a szívem, amikor is az ajtón belépve egy tálcát tartott a kezében teli s tele minden földi jóval. Ismer már annyira, hogy tudja mivel tud a kedvemben járni..

Talán pont ezért is szerettem belé. 

Ezekben a pillanatokban mindent és mindenkit elfelejtettünk, még azt is, hogy bizony ma van az a nap amikor Jesse találkozik a jegyesével. Nem csoda, hogy erre a gondolatra görcsbe is rándult a gyomrom, az arcomra pedig egy hatalmas fintor ült ki. 

- Nem ízlik a reggeli?- kérdezte, miközben tincseimmel kezdett játszani. 

- De, nagyon is ízlik.- mosolyodtam el halványan. 

- Akkor mégis mi nyomja a szíved, drága egyetlenem?- biggyesztette le ajkát szomorúságot színlelve. 

- Ne hívj így! Nagyon jól tudod, hogy mi a problémám.- rivalltam rá, majd idegesen beletúrtam hajamba. 

- Hé!- ölelt magához lágyan.- Nem lesz semmi baj..- suttogta lágy hangon, én pedig mint egy kisgyerek, úgy olvadtam bele ölelésébe. Persze ezzel mindig sikerült megnyugtatnia, de ettől függetlenül még aggódtam, hisz nem tudhatjuk, hogy mi fog történni a bemutatkozó vacsorán. 

Oké, Jessenek ritka nagy pofája van, ez tény. Ám Ő maga sem akar balhét és Nancyék eléggé ragaszkodnak a dolgokhoz. 

Na és itt vagyok én, Mr. Féltékenység. Nagyon vissza kell majd magam fognom, hogy ne fojtsam meg a csajt. Szép is lenne... 

- Te mindig olyan biztos vagy mindenben..- válaszoltam egy kis idő után, majd arcára nézve egy elégedett mosolyra húzta ajkait. 

- Talán.- kuncogott fel halkan, s úgy tapadt az ajkaimra, mint hajba az olvadt mályvacukor. 

Nehezen és lassan váltam el finom ajkaitól, de nem volt mit tenni, hisz a reggeli még az ölemben csücsült és hát nem szerettem volna magamra borítani. Micsoda pazarlás is lett volna. 

- Te mond csak..- szólaltam meg két falat között, miközben ő kimászott az ágyból és ruhái között kezdett keresgélni. 

- Hm? 

- Nem akarod levágatni végre a hajad?- kérdeztem gúnyos mosollyal arcomon, mire rám emelte tekintetét igen bosszúsan. 

- Már megint kezded? Mi bajod a hajammal?- fonta össze maga előtt karjait.  

- Nem gondolod, hogy korodhoz képest elég nevetségesen nézel ki vele? 

- Mondja ezt az, aki rózsaszín felsőkbe mászkál..- sziszegte fogai közül, mire megforgattam csak szemeim és csendben folytattam tovább a reggelim. 

Igenis jól néznek ki a rózsaszín felsők, na nem az a rikító, hanem csak azok a szép pasztellek. Le sem tagadhatnám, hogy lányosabb vagyok a kelleténél, igaz? De azért, még így is szeretnek. 

- Van kedvem valamit csinálni még az este előtt?- kérdezte, miközben végre sikerült felöltöznie. Nagy kár azt a testet eltakarni..

- Talán jobb lenne, ha csak itthon maradnánk. Ki szeretném élvezni a veled töltött időt még lehet..- mondtam, hangomból pedig tisztán leszűrte az aggodalmat és csalódottságomat. 

- Még mindig feszült vagy?- ült le mellém az ágy szélére. 

- Persze, hogy az vagyok. Egy szempillantás és a következő pillanatban már az esküvődön találom, majd magam. Szerinted milyen lehet az a tudtad a számomra, hogy talán pár órán belül már cseppet sem fogok neked számítani?- hadartam el egy levegővel, hangom enyhén megcsuklott. Nem akarok sírni. Erősnek kell maradnom..

- Miért nem bízol bennem?- emelte rám gyönyörű kék szempárját, amiben egy kis szomorúság tükröződött meg. 

- Mert talán nem leszel képes a nyomás hatására dönteni..- mosolyodtam el fájdalmasan, s eddig bírtam. Szeplős arcomon néhány kövér könnycsepp gördült le, ám éreztem, ahogy kezeimet szorosan a sajátjába zárja és lecsókolja a fájdalmat arcomról. 

- Sosem hagylak magadra, még ha egy falat is állítanak közénk, akkor is küzdeni fogunk kettőnkért.- válaszoltam határozottan, mire arcára vezettem végre zöld tekintetem. 

- Miért ragaszkodsz ennyire hozzám? 

- Mert szeretlek Nate Bell.- válaszolta egyenesen, szemeim pedig, majd kiugrottak a helyükről.

Jól hallottam amit mondott? Szeret engem? Ám mielőtt bármit is válaszolhattam volna erre, újból ajkaimra tapadt, s most nem váltunk el egy hamar. 

Ez volt életem legszebb pillanata és egy olyan emlék, amit sosem fogok elfelejteni még élek, bármi is történjen majd az este folyamán.