Tarira Quinnell

Érzem, hogy minden levegő kiszakad a tüdőmből. A lányok elszakadnak mellőlem, sorfalat alkotva állnak egy folyosó szélén, ami a színpadig vezet.

– Nem engedem! – hallom valahonnan messziről Deneb üvöltését. Lehajtom a fejem, veszek egy mély levegőt, és elhatározom, hogy nem mutatom gyengének magamat. Már épp elindulnék, amikor valaki csendesen szól valahol a lányok tömegében, mégis mindenki hallhatja, aki itt van valahol a téren.

– Önként jelentkezem! – A hang irányába fordulok, és meglátom azt a lányt, akit az előbb akartam megvigasztalni, hogy nem lesz semmi baja.

– Hé, ne csináld! – szólok rá, és megérintem a karját. Ő a szemembe néz, és mosolyra húzza a száját. Egy farkas jut róla eszembe.

– Én menni akarok a Viadalra. Te nem. És különben sem rajtad múlik, hogy megyek-e – mondja, és hangosabban megismétli magát: – Önként jelentkezem Johanna Mason helyett!

A színpadon Lucia Grandanova összevonja homlokára kacskaringózó szemöldökét.

– Önként jelentkezel Johanna Mason helyett? – visszhangozza a lányt. Ő bólint, és kilép az előttem nyílt folyosóra.

– Önként jelentkezem Johanna Mason helyett.

Lucia arca felragyog, és még egyszer elismétli a barna bőrű lány mondatát. – Önként jelentkezik Johanna Mason helyett! – Várja, hogy a tömeg taps rivalgásba kezdjen, de hát arra várhat. A lány magabiztosan, peckesen, lassan lépdel a színpad felé. Olyan... fenséges a járása. Akárcsak egy oroszláné, amikről az iskolában tanultunk – mármint az itteni mugli-iskolában.

– Hogy hívnak, önként jelentkező? – fordul kedvesen Lucia a lány felé, aki már ott áll előtte.

– A nevem Quinnell. Tarira Quinnell.

– Pompás! – ujjong a mikrofonba Lucia, és kinyújtja Tarira felé kék kesztyűs kezét, amit Tarira meg is ráz. A tömeg felé fordul, és békés mosollyal az arcán néz ránk.

Igazából csak most esik le, mitől mentett meg ez a lány. Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy most eredetileg nekem kéne ott állnom Tarira Quinnell helyén. Nekem kéne a Kapitóliumba utaznom. Nekem kéne felvonulnom a hintóban a társammal. Nekem kéne edznem a Viadalig. Nekem kéne az interjút végigbeszélni. Aztán nekem kéne a Hetvenedik Éhezők Viadalán megküzdenem a másik huszonhárom kiválasztottal. Megborzongok, és olyan heves remegés lesz úrrá rajtam, hogy a mellettem álló Békeőrnek meg kell tartania. Oldalra pillantok, és látom, hogy ez az a fickó, aki feltehetőleg anyám szeretője volt.

– Beszélni akarok vele, mielőtt elmegy – suttogom neki. A hangom ugyanúgy remeg, mint a kezem. A férfi rám néz barna szemeivel, és aggódó fényt látok megcsillanni benne.

– Jó. Úgy lesz – bólint, és megveregeti a vállamat. Tényleg tudja, ki vagyok. Vicces, sose gondoltam volna, hogy egy Békeőr lehet jó fej is. Ez új. És jó.

Sokkal jobb, mint egy dementor.

– ...Citrad Bobal! – hallom Lucia Grandanova kiáltását. Tehát Citrad megy még a Viadalra. Klassz srác: kedves, és mindig mindenkire mosolyog. Háta közepéig ér aranyszőke haja, szeme pedig olyan kék, mint a kék ég a fejünk felett. Magas és izmos, sőt, még ezekhez okos is. Jó esélye van győzni, ezt be kell látni.

Citrad már az emelvényen áll, és megrázza Tarira kezét. Barátságos mosoly ül az ajkán, Tarira pedig megvillantja fogsorát, ezzel megmutatva mindenkinek csorba szemfogát, amitől csak még jobban hasonlít egy farkasra.

Amíg rajtuk gondolkodom, megint lemaradok Lucia szövegéről, és újból csak a végét kapom el: – ... és sose hagyjon el bennetek a remény!

Felhorkanok. Amint a versenyzőink elindulnak lefelé a színpadról, a mellettem álló Békeőr megragadja a felkarom.

– Ha tényleg beszélni akarsz vele, akkor most gyere!

– Hogy hívják? – kérdezem útközben. – Hálás vagyok, a segítségéért.

– Dennis vagyok. És imádtam anyádat, úgyhogy semmiség.

Dennis kocogva vezet át a tömegen, és megáll a Polgármester háza előtt, vált pár szót az ajtót őrző Békeőrökkel, és pár perc múlva már a benti agyon díszitett folyosókon bolyongunk. Amikor megtaláljuk az ajtót, Dennis rám néz.

– Nem akart senki sem beszélni vele. Addig maradsz, ameddig csak akarsz.

Bólintok. Érzem, hogy elszorul a torkom. Belököm a sötét fából ácsolt ajtót – a lapot szép faragások ékesítik –, és meglátom, ahogy Tarira az ablak előtt áll, és a haját igazgatja az üveget használva tükörnek. A szoba egészen apró. Egyik falát – melynél Tarira áll – ablakoknak szentelték, a többi falon halványsárga és sötétarany tapéta van, és festményeket függesztettek föl. A helyiséget a csillár halvány, pislákoló fénye és a déli nap élénk sugara világítja be. A deszkázott padlón ócska, koszos, bordó szőttes szőnyeg fekszik. Bútorok nincsenek – a nagy, szintén bordó kanapét, ami uralja a szobát, és az előtte álló kormosbarna kisasztalkát kivéve.

– Szia – mondom csöndesen. Tarira az ablaküveg felé fordulva áll még mindig, s csak a tükörképéből látom, hogy megemeli ugyanolyan fekete szemöldökét, mint amilyen fekete a haja.

– Miért jöttél ide, Johanna Mason? – kérdez. A hangjában nincsenek érzelmek; sem ellenségeskedés, sem kedvesség, sem utálat, irigykedés, féltékenység, öröm, szomorúság, félelem, magabiztosság, gyász, izgalom. Csak frusztráló semlegesség, mint aki csak úszik az árral, és egyáltalán nem érdeklik a történések. Gondolom, majd én emlékeztetem:

– Önként jelentkeztél az Éhezők Viadalára. Helyettem.

– Nem mondod? – Végre felém fordul. A szemöldöke még mindig magasan van sötét homlokában.

Egy kis ideig csak hallagatok. Nem tudom, mit mondhatnék. Elbizonytalanodom. Minek jöttem ide egyáltalán? Nagyot sóhajtok.

– Miért? – kérdem végül.

Szemöldökei lassan visszaereszkednek a helyükre, fekete bogárszeme szórakozottan csillan.

– Hogy miért? – Széttárja a karjait, és megfordul a tengelye körül. – Látsz itt valakit?

Óvatosan felelek. ­– Nem.

– Hát pont ezért megyek – közli, továbbra is tartva a színtelen hangot.

– Én ezt nem értem – mondom. Tényleg nem értem. – Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– Akkor...?

Elmosolyodik. Ajka bőrével és hajával ellentétben halvány barackszínű. Vagy inkább deszkaszínű. Nem tudom megállapítani.

– Tudom, mi jár a fejedben – mondja. – Az, hogy eddig miért nem jelentkeztem, mikor megtehettem volna?

Némán bólintok. Tarira folytatja.

– Eddig is mentem volna. Ha nem lett volna Tatenda. Az öcsém. Idén télen halt meg. – Halkabban beszél tovább, mintha tartana attól, hogy valaki meghallja. – Munkában. Kint volt az erdőben, valamiért felküldték egy fára... – Elcsuklik a hangja. – Megcsúszott... a fa ága jeges volt... leesett... – Nagy levegőt vesz, és egy szuszra kiböki a maradékot: – És nyakát szegte. Alig volt tizenhárom éves.

Elborzadva hallgatom.

– Én... nagyon... sajnálom... – makogom össze-vissza. Ő szomorúan mosolyogva néz rám, és a vállamra teszi a kezét.

– Nem kell sajnálnod. Sokkal jobb helyen van már, ha nem is velem. Legalább nem kell többé szenvednie, éheznie és rettegnie. – Kis hallgatás után ezt mondja: – Nekem már nincs senkim, aki miatt nem kéne nekem meghalni az arénában. Terád vár a családod, a szüleid, és a fiúd, aki tiltakozott, amikor kihúzták a nevedet.

Megrázom a fejemet.

– Deneb és én köztem nincsen semmi – javítom ki. – És nincsenek szüleim. Csak az apám él, anyámat elvesztettem, amikor pár éve belehalt szülésbe.

Most Tarirán a sor, hogy együttérzőn pislantson felém. – Ne haragudj, nem tudtam.

– Nem tudhattad – nyugtatom meg, és leülök a szoba közepén lévő bordó kanapéra. – Nincs kedved elütni valamivel az idődet? A Békeőrök azt mondták, senki nem akar jönni... – Eszembe jut, hogy ez milyen gorombán hangozhatott, és elvörösödöm. De Tarira csak nevet, és lehuppan mellém.

– Miről akarsz beszélgetni?

– Hát... – Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Hogy szurkolok neki? Nyilván szurkolok, hisz megmentett. Hogy hiányozni fog? Ez nem lehet teljesen igaz, hisz eddig soha életemben nem láttam még. Sok sikert, maradj életben? Mindenki ezt mondaná...

– Tudod, én nem félek a haláltól. Már nem. – Örülök, hogy Tarira kezd beszélni, és nem nekem kell. – Ha meghalok, legalább viszont láthatom Tatendát. Nézd csak, itt van egy kép róla – mondja, és belenyúl szövetruhája mellzsebébe. Most nézem csak meg jobban a ruháját: olyan színű, mint az ajka, halvány barna; a derekánál szűkített, öv fogja össze, hogy ne essen le Tarira sovány testéről; gyöngyöket varrtak az anyagra, színeseket, csak nem olyan neonosakat, mint amilyen Lucia Grandanova ruhája és haja.

Tarira egy fényképet húz elő, és a kezembe nyomja. Egy ötéves forma sötétbőrű kisfiú és egy talán nyolcéves kislány – akinek szintén sötét a bőre –, szerepel rajta. Süt róluk, hogy testvérek. Ugyanaz a koromfekete, fonatokban hordott haj, ugyanaz a katicaszempár, ugyanaz a mosolygó száj, pisze orr, apró fül...

– Tatenda és én, kiskorunkban – mondja réveteg mosollyal az arcán Tarira. – Ő volt a mindenem. A saját életemnél is fontosabb volt nekem. És ezért nem számít már semmi sem.

– Lehettél volna... – Megint elharapom a mondatom végét. Tarira szórakozottan felvonja a szemöldökét.

– Öngyilkos? Persze hogy lehettem volna. De az olyan lenne... szóval nem lenne tisztességes a földanyával szemben. Ha már életet adott nekem, ne vesztegessem el, nemdebár? Így jelentkeztem a Viadalra. Remélem, nem éhhalálban lelem a végzetem. Harc közben szeretnék meghalni.

– Ezek... olyan szép gondolatok – bököm ki. Feszélyezve érzem magam egy ilyen tiszta lélek mellett. Mardekáros vagyok. Ők pedig köztudottan sunyik, gonoszak, önzők...

– Ezek tények – fordítja felém a fejét Tarira, és fekete bogárszemei mintha a lelkem mélyéig el akarnának látni. – És a halálommal nem lesz kevesebb a világ. És Snow is megkapja, amit akar. Halált.

Biccentek. Snow tényleg nem akar túl sok jót.

– Most már menned kéne – mondja Tarira hosszú hallgatás után. Felé nézek, de ő a térdén heverő képet bámulja. – A barátod és az apád biztos keres már téged.

– Igen. – De nem akaródzik elmennem. Én is a képet nézem, és arra gondolok, hogy tehetnék-e valamit őérte, mielőtt elviszik.

– Bármit megadnék, ha még egyszer nevetni láthatnám Tatendát... – motyogja magának, mintha én nem is ülnék mellette.

Én pedig segíteni akarok neked, mert te is segítettél nekem, gondolom. Lenézek a lábamra. Anya szoknyája pont középhosszúságú; csak a combom egy egészen pici része, a térdem és a vádlim eleje látszik ki, barna csizmám eltakarja a lábam többi részét. És ez a csizma tökéletesen alkalmas arra, hogy dolgokat rejtsünk el benne. Mint például egy tíz és félhüvelyk hosszú magyalpálcát.

– Én pedig bármit megadnék, hogy megháláljam, amit értem tettél. – Lassan előveszem a pálcát a csizmámból. Tarira kíváncsi tekintetét magamon érzem. Érdeklődve pislog a pálcámra.

– Egy hajtű?

Megrázom a fejemet.

– Nem. Varázspálca. – Most, hogy ezt kimondtam, sokkal nagyobb súllyal nehezedik a mellkasomra a bűntudat. Nem lenne szabad muglik előtt varázsolnom, még Panemben is ellenőrzik a kiskorúak mágiagyakorlását.

Tarira felkacagott.

– Köszönöm, Johanna, hogy megpróbálsz felvidítani. Jól esik.

A képért nyúlok, és felém húzom. Tarira bal combján egyensúlyozik a kis papírdarab. Megbököm a pálcámmal a képet. – Mozogj! – parancsolom, mire a fényképen lévő két gyerek megmozdul, és azt a nevetést folytatják, amit a kamera megörökített és kimerevített erre a képre. Hallom, hogy Tarira lélegzete elakad, és a fényképe után kap.

– Varázslat – nyögi, és megbűvölten nézi az ajándékát. Lassan emeli föl a fejét, fekete szemeiben könnyek csillognak. Ahogy a homályfüggönyön keresztül engem néz, egyszerre látok benne félelmet, csodálatot, tiszteletet és hálát. – Köszönöm – susogja. Alig hallom a hangját, lágyabb, mint az itthoni ritka nyári szellők az erdőben.

– Nem. Én köszönöm – mondom, és megölelem. Hagyom, hogy egy kicsit hüppögjön a ruhámba és a hajamba, majd óvatosan, gyengéden eltolom magamtól, és az ajtóhoz szökkenek. – Viszlát, Tarira. Remélem, eléred, amit szeretnél.

– Köszönöm, Johanna Mason – kiáltja, és a szívére szorítja a képét.

– Végig rajtad tartom a szememet, Tarira Quiennell, ígérem! – Nem bírok többet a könnyes szemekbe nézni, kiperdülök az ajtón, és Dennisbe botlom.

– Na? Mi volt? – kérdezget. Legyintek.

– Semmi különös. – Magam köré fonom a karom, és feszengve körbe nézek a félhomályba burkolózott szűk folyosón. Van itt két nagy ablak, de mind a kettő előtt súlyos, bordó bársonyfüggönyök lógnak. Csak a plafonról lógó csillár világítja meg Dennis aggódó tekintetét.

– Nem megyünk? Van valami... hátborzongató ebben az épületben. Az embert egyszerűen kirázza tőle a hideg. – Megborzongok, hogy ezt bizonyítsam. Dennis felajánlja a kabátját, miközben egy gonosz kis hang egyre csak suttogja a fejemben: nem lehet, hogy a Minisztérium büntetésétől tartasz inkább, Mason?

Ha kicsapnak a Roxfortból, borzasztóan ki fogok akadni.

Sebes léptekkel hagyjuk el a polgármesteri házat, és a szabad napfényben állva visszaadom Dennisnek a fehér egyenruháját. – Köszönöm. Köszönök mindent. És sajnálom anyámat.

– Ugyan – rázza meg a fejét, amitől tincsei ide-odaröpködnek a feje körül. – Gyere – ragadja meg a kezem –, a barátodék már biztosan izgulnak, hogy hol lehetsz.

Az nem kifejezés, mennyire. Apámat sehol nem látom, de Deneb ott lépdel fel-alá a polgármesteri ház előtt. Nagyon-nagyon dühösnek látszik.

– Sziaa, Dennie – köszöntöm. A fiú megfordul, és rám szegezi mérgesen villogó szemeit. Mintha csupán a tekintetével akarna leszidni. Sikerülne is neki, ha nem lenne olyan heves természete. Szó nélkül átszeli a köztünk lévő pár méter távolságot, megragadja a csuklómat, és behúz az épület mögé, mert a főtéren még nyüzsögnek a Békeőrök és biztos nem akar kapitóliumi közönség előtt balhézni.

Az épület mögött fás liget van, odalök.

– Te meg mégis mit képzeltél? – üvölti le a fejem. De úgy isten igazából. Szinte beszakad a dobhártyám.

– Ne most akard utánozni Higgset, kérlek – próbálok viccelődni, de Deneb most nem vevő rá. Az arca és az ajka fehér a méregtől. Lassan, dühtől remegő kézzel előhúz valamit az inge zsebéből. Egy sárgás színű papírlapot lobogtat meg az orrom előtt.

– MEG VAGY HÚZATVA?! – kel ki magából. Nem válaszolok. Lesütöm a szemem, és mardosó bűntudattól mozdulatlanul hallgatom, ahogy felolvassa a levelet.

– Kedves Mason kisasszony! Titkos forrásokból értesültünk róla, hogy...

És innentől kezdve megszakad a figyelmem. Nem tudok koncentrálni. Hallom Deneb ismerős hangját, ami most néha megremeg, csak úgy árad belőle az elfojtott indulat.

–...Szívélyes üdvözlettel Mafalda Hopkirk, Mágiaügyi Minisztérium, Varázshasználati főosztály – fejezi be Deneb, és megint meglóbálja az orrom előtt a szidalmazó levelet. – Mondd csak, Johanna, mégis mit képzeltél? Ki is csaphattak volna! De mit...? Az a lány... azért jelentkezett helyetted, mert elbűvölted?

Erre már felkapom a fejem. A fiú őszinte kékeszöld szeme az enyémbe fúródik, és én nem tudom elhinni, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott. – Hogy mi? Deneb, neked teljesen elment a józan eszed?!

– Hogy nekem? – Hitetlenkedve fölnevet. – Te – bök felém a mutatóujjával – varázsoltál a tilosban, nem én – most a saját mellkasát bökködi.

– Nem varázsoltam semmit, értsd meg! – csattanok föl, de elcsuklik a hangom.

– Nem?! – Újra megrázza a kezét és a benne tartott papírlapot. – Csak mert ezek szerint mégis...

– Jó, igen, egy... – Elhallgatok. Sóhajtok, és látom, hogy kitágult orrlyukakkal várja a magyarázatot. – Tarirához mentem...

– A csajhoz, aki önként jelentkezett? – szakít félbe Deneb. Bólintok. Súlyosnak érzem a fejem.

– Igen.

– És mit...

– Elmondanám, ha nem szólnál folyton közbe! – csattanok föl. Deneb megragadja a vállam. Jó erősen.

– Most nem te vagy abban a helyzetben, hogy dühöngj – közli, de nem enged el. Megadón sóhajtok.

– Ja, igazad van – morgom, és egy szuszra befejezem: – Elmesélte, hogy meghalt az öccse én meg életre keltettem egy nyavalyás képen őket. Ennyi!

– Ennyi? – tátja el a száját Deneb.

– Igen – biccentek. – Ennyi. És most már igazán elereszthetnél – rázom meg a karom. Deneb szó nélkül leengedi a kezét. Komoran bámulja a kezében tartott levelet. Legalább már nem tűnik dühösnek. A válla viszont egyre hevesebben remeg.

– Dennie, jól vagy?

Deneb levegő után kapva dől neki az egyik fának, és ekkor jövök rá, hogy a zokogástól rázkódik a válla. Szó nélkül odaugrom hozzá, és hozzábújok. Simogatom a hátát, végig húzom rajta a tenyerem újra meg újra. A nyakamba fúrja az arcát, és nem érdekel túlságosan, hogy csak könnyekkel és nem a taknyával nedvesíti be a bőröm. Nekem is sírhatnékom támad, a térdem megremeg. Lerogyunk a földre, összebújva, szipogva.

Besötétedik, mire lenyugszunk valamelyest.

– Éhes vagyok – mondja Deneb halkan, rekedtesen. Zihálva fölnevetek.

– Haspók – legyintem meg a felkarját.

– Menni kéne.

– Ja.

– Megyünk?

– Még ne.

Hallgatunk egy ideig, aztán Deneb hisztérikus nevetésben tör ki.

– Majdnem elvittek! – hahotázza. – Téged! Majdnem te mentél a Viadalra!

A hasát fogva, könnyeit törölgetve röhög. A szemem meresztgetem a sötétben.

– Deneb... jól vagy? – kérdezem óvatosan.

– Persze! – kacag tovább.

Jó időbe telik, amíg felkászálódunk. Deneb még mindig kuncog, mintha részeg lenne. Gondolom, így vezeti le a feszültséget. Az ő házukba megyünk. Deneb apját ezerszer jobban kedvelem, mint a sajátomat.

Az ajtón belépve Nick Holloway felénk kiált, valahonnan a konyhából.

– Sziasztok, kölykök!

– Képzeld, apa, Annit majdnem elvitték harcolni – újságolja vidoran Deneb. Nick elénk lép és nekidől a konyha ajtófélfájának. Kockás inget visel, sötétszőke haja kócos, borostája gondozatlan.

– Igen, igen, láttam – bólint Nick. Nem tűnik józannak. – Bodzaszörpöt? – Bizonyítékként meghúz egy üveget, amiben feltehetőleg nem bodzaszörp van, hiába olyan színű az ital.

– Kérek! – csap le rá Deneb. Mielőtt megakadályozhatnám, nagyot kortyol belőle. – Ezt a napot örökre el akarom felejteni – mondja, és a szemembe néz.

– Igen, én is – bólintok. Felém nyújtja az üveget, de elutasítom. – Meg akarom nézni Tarira ellenfeleit.

Bekapcsolom a tévét, és leülök a kanapéra. Sorra végig adják az összes kiválasztott kihúzását. A két Holloway két oldalt helyet foglal. Deneb egy idő után nem kéri többször az üveget, ami megnyugtat. A vállamra hajtja fejét, és megfogja a kezem.

– Nem hagytam volna, hogy elmenj – súgja a fülembe. Izzadságtól csatakos haja csiklandozza a bőröm.

– Tudom – suttogom vissza, és megszorítom az ujjait. – Annyira bűntudatom van... – mondom, miközben a Negyedik Körzet húzását ismétlik. Egy szőke hajú lány, Annie Cresta és egy sötét hajú fiú, Uriah Helldorn állnak föl az emelvényre. Cresta vékony és alacsony, nem lehet nagy ellenfél, míg Helldorn izmos és magas, viszont nem tűnik okosnak.

– Vezethetnénk naplót – tanácsolja Deneb.

– Hogy érted? – Nem veszem le a képernyőről a szemem.

– Leírjuk, ami Tarirával történik. Ezzel megőrizzük az emlékét, és...

– Győzni fog – közlöm. Elnyomom a kis hangot fejemben, hogy Tarira egészen pontosan meghalni ment oda.

– Rendben. Akkor napló kihúzva?

– Nem – felelem.

Másnap még hajnalban beosonok apám házába. A szobámban van a ládám. Felnyitom, halkan, hogy apám ne hallja meg. Kotorászok, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor megtalálom azt a kis különleges füzetet, amit még Deneb és Higgs ajándékoztak nekem közösen, szülinapom alkalmából.

Miután végzek „itthon", kiszökkenek az ablakon, és az erdő felé veszem az irányt, a kis faházunk felé. Fent már vár rám Deneb. A madarak csicseregve köszöntenek, a levegő még nyirkos.

– Kezdjünk neki! – dobom az alvó fiú mellkasára a könyvet.

– Merlin szakállára! – riad föl. Felkönyököl, folyamatosan pislogva ki a szeméből az álmot. – Bekattantál – állapítja meg.

– Feljegyezzük, mi történik Tarirával – kezdem el ismertetni a tervet kómás barátomnak. – És – teszem hozzá – megtervezzük, hogy vallj be Daphne-nak mindent.

Deneb szeme rögtön felpattan.

– Tényleg segítenél benne?

A szemem forgatom.

– Persze, miért ne tenném? A barátaim vagytok, mindent megteszek azért, hogy boldogok legyetek.

Deneb halványan mosolyog.

– Na, add ide azt a naplót!