Nagyjából egy hónappal később...július 4., Aratásnap

Hajnal van, reggel öt óra. Ezt a karórámról tudom leolvasni, amit anya holmijai közt találtam. Nem mintha anyám lenne az, aki miatt hordom az órát. Inkább csak érdekel az idő.

Megfordulok, és fintorgok, amikor a nap egyenesen belesüt a szemembe, mintha az lenne az egyetlen vágya, hogy megvakítson, mielőtt magamra ölteném a csinos ruhát.

– Egész jól fölkeltél – hallom Deneb hangját. A kezem a szemem elé emelem, és óvatosan kilesek az ujjaim közül. Deneb mellettem fekszik, felkönyökölve. Inge kigombolva, csupasz mellkasa egész bronzszínű lett a sok napfénytől.

– Vadítóan festesz – jegyzem meg.

– Ne is mondd, a múltkor elszakítottam a vásznat.

Horkantva felnevetek. Visszagördülök az oldalamra, és én is felkönyöklök. Fájdalmasan felnyögök – hiába a sok takaró, a kis faházunk gerendapadlója utálja, ha rajta alszunk.

– Kérsz enni? – Habos süteményt tol az arcomba. Ezt nem képletesen értem, tényleg az orromba nyomja a cukros habot.

– Meg vagy zakkanva? – kiáltok föl.

– Nem, csak gondoltam, talán még nem vagy eléggé ébren – vigyorog le rám.

– Az előbb mondtad, hogy egész jól fölkeltem – dünnyögöm, és az ujjaimmal a számba lapátolom az arcomról a finom masszát. – Epres! – vidulok föl.

Egy ideig csöndesen majszoljuk a süteményt. Sóhajtva vizslatom Deneb képeit, amivel a falakat tapétázta – minden roxfortos barátunk rajta van. Igen, még Corvus Black is ott van megfestve, és úgy vigyorog rám édes szájával, fekete, kócos hajával, hogy öklömnyire zsugorodik tőle a gyomrom. A képek nem tudnak beszélni, csak lélegeznek, és ide-oda nézelődnek.

– Fogadni mernék, hogy Corvus képét szakítottad el – mondom. Deneb vállat von.

– Nem, igazából nem az övét. De ha akarod, még megtehetem. Nem a kedvencem a srác.

– Azért valld be, nem is utálod már annyira – lököm meg a vállammal. Deneb a fejét csóválja. Egy lepedővel letakart vásznat látok az állványán. Felé intek.

– Az az áldozat? Egy portré Snowról? – viccelődök. Deneb nemet int a fejével, és észreveszem, hogy egyre komorabbá válik az arca. – Mi az? Baj van? – kérdezem rögtön. – Attól félsz, hogy esetleg...

– Nézd meg azt a képet – mutat a letakartra, és betömi a szájába a maradék süteményt. Ingujjával megtörli a száját.

– Tessék? – kérdezek vissza.

– Csak nézd meg azt a képet, és abból mindent érteni fogsz – mondja, én pedig engedelmesen felállok, nyújtózok, és az állványhoz lépek. Lendületesen lerántom a lepedőt, és felfedem az alatta rejtőző, szemérmesen mosolygó Daphne-t. Csinos, sötét kék blúzt, fekete csipkekendőt és fekete szoknyát visel rajta, haja Daphne-frizuraként hátra csavarva. Arcán éles csíkban éktelenkedik a szakadás.

– Ez Daphne – nyugtázom.

– Igen – mondja Deneb úgy, mintha a legszomorúbb dolgot mondtam volna ki. Sóhajtok.

– Nézd, nekem is hiányzik – ülök vissza mellé. – De már csak nagyjából két hét, és mehetünk vissza.

Deneb a tenyerébe temeti az arcát. Ujjaival a hajába túr.

– Merlin szakállára, Johanna Mason! Te vagy a létező legeslegvakabb személy az egész földkerekségen!

Zavartan csóválom a fejem.

– Látom, Dennie, a vágást az arcán. De nem hiszem, hogy ezzel megsértenéd vagy ilyesmi...

– Szerelmes vagyok Daphne Greengrassba – szakítja félbe a mondatom Deneb. Ezen jót nevetek.

– Hogyne, én meg hozzá akarok menni Filius Flitwickhez!

Deneb a fejét ingatja.

– Johanna, én komolyan beszéltem. – A szemembe néz, és olyan őszintének látom zöld szemeit, mint máskor sosem. Félrenyelem a falatot.

– Ezt nem mondod komolyan. Csak ugratsz – mondom lassan. Hálásan megpaskolom Deneb felkarját, amikor megveregeti a hátam.

– Az a helyzet, hogy nem – vágja rá Deneb. Újra a hajába túr. – Tudom, ki fogsz nevetni... de tegnap próbálgattam a jóslástan könyvből dolgokat. És nem mutattak túl sok jót.

A fejem rázom.

– Nyugalom, drágám! Nem lesz semmi baj. Miért most történne bármi?

– Lehet, hogy pár óra múlva már a Kapitólium felé száguldó vonaton ülök – vágja rá. – Nézd... rosszat álmodtam. Anyámmal. Ez rossz ómen.

– Hogyne, a Zordót esetleg nem láttad? – gúnyolódok.

– Nem, azt te láttad, a kis Black pereputtyal!

Épp tiltakozni kezdenék, amikor befogja a szám.

– Csak egyszer, Johanna, csak egyetlen egyszer próbáld meg végighallgatni csöndben, amit mondani akarok, rendben? Csak most az egyszer!

Sértetten felhúzom az orrom.

– Rendben.

– Pompás, köszönöm! – mondja gunyorosan. Aztán látszik rajta, hogy most aztán tényleg belevág:

– Daphne Greengrass a legesleggyönyörűbb és legeslegokosabb és legeslegtökéletesebb lány az egész földkerekségen.

– Klassz nyitó mondat, csak tudnám, miért engem talál meg az összes barátom ezekkel – jegyzem meg, ahogy eszembe jut egy bizalmas pillanatom Higgsszel a folyosón. Deneb élesen pillant rám.

– Megígérted!

– Persze, persze, sajnálom! – Jelképesen a számra szorítom a kezem, és várom, hogy folytassa. Még mindig nem hiszek el ebből az egészből egy szót se. Deneb és Daphne mindig is barátok voltak – sokszor csipkelődtek és vitatkoztak, de mi hárman testvérekként szeretjük és szerettük egymást mindig is.

– Nem veszel komolyan.

– De, de igen – bizonygatom. – Folytasd, kérlek!

A következő mondatától elakad a lélegzetem.

– Tudod, nagyon sokáig, egészen tizenegy éves koromig úgy gondoltam, te leszel majd az a lány, akivel először csókolózok, akivel összeházasodok, aki gyerekeket szül nekem és akivel végül együtt megöregszem. Csak aztán közbejött a Roxfort.

Világosan emlékszem még arra a napra, amikor találkoztunk Daphne-val. Utáltuk a lányt, mert gazdag volt.

– Én...én nem is tudom, mióta szeretem őt. Talán mindig is szerettem. De ez idén már az elviselhetetlenségig túl nőtt rajtam. Ott volt a dolog Eldred Worple-lal, meg Hestiával és...és szeretem Daphne-t. És ha most kihúznak engem és a Viadalra kell mennem... szeretném, ha megmondanád Daphne-nak, hogy mindig is szerettem, szeretem és szeretni fogom.

– Hű. – Ennyit tudok csak kinyögni, ahogy végig gondolom a dolgokat. Tényleg volt az az ellentét köztük Worple miatt... és Hestia mit mondott? Van egy lány, akit egyszerűen nem tud meghódítani. Ez akár még igaz is lehet. És akkor Daphne...?

– Várj, ti együtt vagytok? És nem szóltatok nekem?

Ez sok mindent megmagyarázna.

De Deneb a fejét rázza, keserű mosollyal az ajkán.

– Ugyan, nem, nem, dehogyis. Fogalmam sincs, Daphne mit érez irántam. Talán csak barátként szeret. – Ezt olyan fájdalmasan mondja, mintha a barát szó egyenlő lenne az ősellenséggel.

– Én...erre nem tudok mit mondani – dadogom, és megvonom a vállam, és rettentő kínosan érzem magam. Talán életemben először feszengek ennyire Deneb közelében, és ez idegesítő.

– Nem is kell – bólint Deneb. Lesüti a szemét. – Viszont...ha kíhúznak, szeretném, ha elmondanád neki ezt, pontosan így, szóról szóra: mindig is szerettem, szeretem és szeretni fogom.

Mielőtt tiltakozhatnék, fölemeli a kezét:

– Csak ígérd meg! Utána több szó ne essék a témáról – kéri. Én hitetlenkedve rázom a fejem. Egy csomó kérdésem van, de tiszteletben tartom a kérését.

– Ígérem.

Deneb feltápászkodik, és egy halványzöld ruhát dob felém. Öt éves voltam, amikor anya utoljára viselte. Aratás volt, előtte minden évben ez volt rajta, és egyszer sem húzták ki a bátyámat. Egy évvel később egy másik szoknyát vett föl – az utoljára játékban lévő, tizennyolc éves Remus nevét akkor húzták ki. Így hát nekem adta, hogy minden évben viseljem én, és védjen a bajtól, pontosabban a Viadaltól. Anya rettentő babonás nő volt (akárcsak testvére, Sybill), de végül is igaza volt – eddig nem húztak ki.

Deneb udvariasan elfordul és szemügyre veszi a képeit, amíg átöltözöm. Szerintem inkább ő érzi magát zavarban, de nem firtatom.

– Te ebbe jössz? – kérdezem, a szebb napokat is látott ingére bökve.

– Aha. Miért, baj? – mondja, és felém fordul. Végigmér, és elmosolyodik. – Nagyon csinos vagy, Anni.

Horkantok.

– Anni?!

– Minden évre egy új – von vállat Deneb. Fenyegetőn összehúzom a szemöldököm, mire elvigyorodik. – Nekem bejön.

– Nekem nem – közlöm, de amint kimondom, már tudom, hogy hiba volt. Életem végéig ezzel a becenévvel fog cukkolni.

/*/

Tíz óra előtt tíz perccel egymás mellett ballagunk a főtér felé. Az utcák tömöttek, szorosan egymásba kapaszkodva lépdelünk. Nem szólunk egymáshoz. A gyomrom görcsöl, a kezem remeg, úgyhogy ökölbe szorítom, hogy Deneb ne érezze meg az idegességem.

A főtér előtt sorokba állnak a gyerekek. Deneb gyorsan arcon csókol és megszorítja a kezem.

– Nem lesz baj – ígéri ezúttal ő. Ironikusnak érzem a faházas jelenet után, de nem teszem szóvá.

– Nem lesz baj – ismétlem, és rámosolygok. Beállok a tizenhat éves lányok sorába, akik bizonytalanul méregetnek. Sose kedveltek minket Denebbel – akkor sem, amikor egész évben itthon laktunk, és akkor sem, amikor csak a nyarakat töltöttük itt.

Vért vesznek, de a szúrást szinte meg sem érzem a gyomorgörcstől. Békeőrök terelnek be a többi tizenéves lány közé. Sokan nem viselik az arcukat takaró sisakot, és sokukat felismerem. Az egyikük például biztos, hogy járt már nálunk egy csomószor, amikor kicsi voltam. Gyanúsan arra emlékszem, hogy anyával egész jól el szokott beszélgetni. Felém biccent, jelezve, hogy megismert, holott én még csak a nevét sem tudom.

A főtér elképesztően néz ki: színes girlandokat aggattak a téren álló fák ágaira, amikről lampionok lógnak. Az emberek a legcsinosabb gönceiket vették föl, de egyikünk ruhája sem hasonlítható a színpadon toporgó kapitóliumi nőére. Lucia Grandanova egy idő óta minden évben visszatér, hogy a Hetedik Körzet kiválasztottjait kísérgesse. Remusnak nem ő volt a kísérője, az ő utána következő évben érkezett a körzetünkbe.

Lucia Grandanova a neve, és ijesztőbb, mint maga a Viadal.

Az egész nő neonrózsaszín, -zöld, -kék, -lila és -sárga. Igazából az összes szín neonban világít rajta. Az ég felé göndörödő haja, élénk sminkje, dekoratív ruhája, körmei színe, magassarkú cipője. Mintha egy csomag neonfestéket ráöntöttek volna.

A tekintetemmel ismerős arcokat keresek a tömegben. Megpillantom apámat: egy fa törzsének dől, üveg a kezében. Gyorsan tovább is fordulok, és amikor Denebbel összenézünk, megnyugszom. Biztató mosolyt küld felém, én pedig vigyorogva a szememet forgatom. Lucia Grandanova felé biccentem az állam, Deneb pedig kuncog. Pofákat vágunk egymásnak, hogy eltereljük egymás gondolatait a sorsolásról.

A polgármester lép az egyszerű dobogóra. Hetediki favágók félóra alatt összedobnak egy ilyet, olyan stabilra, hogy utána azzal kell bajlódni, hogy szétszedjék.

– Elérkezett a bűnbánat és a hála ideje. Köszönjük a dicsőséget korábbi győzteseinknek, Blight Eastonnek – egy fekete bőrű férfi felé int –, és a már elhunyt George Krossnak.

Átadja a szót Lucia Grandanovának, aki odaszökell abban a veszedelmesen magassarkú cipőben a mikrofonhoz, és belerikkantja:

– Boldog Viadalt mindenkinek! Sok szerencsét kívánok, és hogy sose hagyjon el bennetek a remény!

A nő élvezi, hogy nálunk van, mert a Hetedik nem számít olyan rossznak, de mindenki tudja, hogy idegesíti az, hogy soha senki nem tud neki győzni.

Az utána lévő szöveget nem nagyon figyelem; Deneb megint elvonja a figyelmem: grimaszokat vág, és kicsiben ugyan, de vadul gesztikulál a kapitóliumi hölgy beszédére. Akkor fordulok vissza feléje, amikor a húzás kezdődik.

– Kezdjük hát a leányzókkal! – Lucia elmosolyodik, rózsaszínre festett szája olyan színű, mint a cseresznye, ami az apró gyümölcsösünkben terem. Csillogós, flitteres, kék kesztyűs jobbjával – a bal kezén neonzöld selyem kesztyűt visel – benyúl a nagy üveggömbbe – a jobb oldaliba –, ami a színpad közepén áll, s amiben a Hetedik Körzet megfelelő korú lány lakosainak a nevei vannak. Úgy másfél perc turkálás után végre talál egy neki szimpatikus cédulát, és kihúzza a kezét a gömbből. A lehető leglassabban nyitja ki, és én érzem, hogy a gyomrom egyre apróbbá zsugorodik. A szemem sarkából látom, hogy egy hosszú, fekete fonatokba rendezett tincseit kontyban hordó, magas, sötétbőrű lány feszülten fészkelődik. Szeretnék odaszólni neki, hogy ne aggódjon, nem lesz semmi baj, amikor Lucia Grandanova bejelenti a Hetedik Körzet lány versenyzőjét.

– És idén, a Hetvenedik Éhezők Viadalán a Hetedik Körzetet képviselő lány nem más, mint... – Hatás szünetet tart, még mindig a cédulára írt nevet nézi, pedig már biztos beleégett az agyába – hiszen ezt a gyereket fogja a halálba küldeni. Felnéz, és a hangja bezengi az egész teret:

– Johanna Mason!