Mit tettem?

Hirtelen minden világossá válik, de már nem a Tiltott Rengetegben fekszem a földön.

Egy lépcsőn ülök, majd felállok. Körülöttem mindent hó borít. Fehérségbe von mindent a tél. A hó olyan fehér, mint a mellkasomhoz szorított pólyába csavart baba.

– Maradj itt vele! – visszhangzik a fülembe az ápolónő utasítása. De nem hagyhattam ott. Az apám megbolondult, mindent, amit csak elért dobálni kezdett. Nem hagyhattam ott Siriust. Így hát most az éjszaka hűvösébe hoztam, hogy lehűtsem apám lángoló vadságát. Amikor elhúzom a mellkasomtól a babát, rácsodálkozok, hogy mennyire fehér. Megböködtem a hasát, hogy nyissa ki hatalmas, szép barna szemeit, amelyet bent akkorára nyitott.

– Sirius! – suttogom. Meg szeretném mutatni neki a szép téli világot. Bentről kiabálás szűrődik ki.

– Hova vitted a gyereket, Victor? – Ez az ápolónő éles hangja. 

– Itt van! – mondom neki. Az ápolónő kiront a házból, az ajtó majdnem leszakad a zsanérokról. Haja kibomlik a szoros kontyából. Rémülten néz rám.

– Mit tettél? – tátogja, és én nem értem, mi a baja.

Csak kihoztam sétálni a kicsit.

/*//*//*/

Beletelik egy kis időbe, mire valóban fel fogom, hogy mit tettem.

/*//*//*/

Már nem a kertünkben állok. Az erdő közepén van egy tisztás, ahová a nagymamámat is vitték, miután meghalt.

A papám nem néz rám, ökölbe szorított kézzel áll egy földbe szúrt fakereszt mellett. Én Kit néni szoknyájába fúrom az arcom, és a fia, Deneb kezét szorongatom. A kereszt előtt lyukat ástak. Kerekek csikorgását hallom, ahogy lassan forognak a jégen, helyenként feltörve azt. Felnézek, és meglátom a fekete szőrű paripákat, amik a kocsit húzzák. A fatákolmány hátulján két koporsó fekszik: egy nagyobb és egy sokkal kisebb. Erős férfiak emelik le őket, majd viszik lassan a földbe ásott lyukhoz.

Beeresztik a két koporsót. Folynak a könnyek az arcomon. Felnézek Kit nénire, akinek szintén nedves az arca. Zsebkendőt emel az orrához. A mellettem ácsorgó Deneb elhúz az anyjától, aki a férje vállára borulva felzokog. A férfi átkarolja, és arcon csókolja az asszonyt, akinek fekete fejkötője alól barna tincsek szöknek ki.

– Itt vagyok – suttogja a fülembe Deneb, és esetlenül átkarolja a vállam. Nem mozdulok, csak összegyűröm az ujjaimmal a szoknyám anyagát. A két koporsót befedik földdel, a friss hantot pedig fehér virágszirmokkal és gallyakkal szórják tele.

– Ott meg a mamám és az öcsém – intek a gally- és virágkupac felé.

/*//*//*/

Mindenki elment már, és Kit néni arcon csókol, mielőtt a papámhoz lépek, hogy vigyen haza. A keze után nyúlok, de elrántja előlem és a mellkasához szorítja.

– Ne érj hozzám – sziszegi. – Nem akarok azokhoz a kezekhez érni, amik megölték a fiam.

Nem kapok levegőt. A következő pillanatban a papám megfordul, és pofon vág. De jó erőből, hogy a földre zuhanok, a gallyak és fehér szirmok közé.

– MIT TETTÉL? – üvölti, miközben belém rúg. Aztán nem bánt többet, csak elvonul. – Előbb Remus... most meg ő...

Soha többet nem bánt. De nem is csinál semmit. Konkrétan levegőnek néz. Amikor beteg vagyok, nem szól senkinek. Remegő térdekkel kell átvánszorognom Hollowayékhez, ahol meggyógyítanak.

Egy idő után már nem is alszom otthon. Szinte már nem is lakom ott. De nem teszi szóvá sosem. Nem érdekli. Nem zavarja. Örül neki.

Örül akkor is, amikor megérkezik a levél Roxfortból, és kedvesen érdeklődik az igazgató úrnál és különös kinézetű barátjánál, hogy nem tudnának-e nyárra is elpakolni valahová, hogy sose kéne visszajönnöm. Engem persze eközben kiküldött a szobából, de a kulcslyukra szorítom a fülem, és tökéletesen hallok minden szót. Az öregember elmagyarázza, miért nem maradhatok az ő otthonában örökké. Pedig örülnék neki. Inkább érzem magam biztonságban annál az idegen öregembernél, akárhol éljen is, mint a családomnál, itt, a Hetedikben.

– Igazgató úr, maga nem tudja, mit tett – mondja az apám. Azóta sose hívtam többé papának.

/*/

Felnyitom a szemem. A fehérség vakít, és egy pillanatra megrémülök, hogy még mindig kint vagyok a havas kertünkben vagy a temetőben.

– Hát felébredtél! – szól egy hang. Azura az. Ránézek. Levetette azt a fura köpenyét, amit a múltkor láttam rajta. Az erdőben... Vagy azt csak álmodtam volna? Egyáltalán hogyan kerültem ide? Leestem a seprűről, vagy mi?

– Mit keresek itt? – kérdezem, pár torokköszörülés után. Nappali fény világít be az ablakokon.

– Dementorok. Sok száz – mondja halkan. Megigazítja az ingét, ami pár mérettel nagyobb a kelleténél. Corvus fölsőjére ismerek benne, a gallér fura állásából. – Mindjárt jön – suttogja.

– Corvus?

Azura bólint. Megviseltnek tűnik. Egy széken ül, egyik lábát átvetve a karfán, összegörnyedt vállal. Fehér az arca és az ajka, vöröslő, kisírt szemei alatt sötét karikák. Oldalra kapja a fejét.

– Itt is van.

A következő pillanatban nyílik az ajtó, de nem lép be senki. Még a folyosón beszél két ember.

– Nézd... én sajnálom.

Azurára kapom a tekintetem.

– Mit? – vonom össze a szemöldököm.

– Én vittelek az erdőbe. Az én hibám az egész. Lupin meg is ölhetett volna, ahogy Sirius is, ha valóban gyilkos volna. Annyira felzaklatott téged, hogy még álmodban is folyton az ő nevét ismételgetted – hadarja Azura keserűen. Az arcán karmolások látszanak.

– Miért ölt volna meg Lupin? – kérdezem kedvesen, és kinyúlva megsimogatom a térdét.

– Ő volt a vérfarkas – árulja el Azura. A hajába túr, én pedig érzem, hogy mindjárt hányni fogok. Lupin?

– Kedvesem! – Corvus hangja megdobogtatja a szívem. De feléleszti az emlékét annak, hogy milyen könnyedén átlépett rajtam. Ránézek. Ő is kialvatlannak tűnik, jobb szeme alatt sötét folt, mintha behúztak volna neki. Fehér inget és kabátot visel.

– Black? – A hangom gúnyos. Azura aggódva néz ránk. Corvus nyugatón mosolyogva biccent neki, mire nesztelenül elhagyja a helyét. Az ajtóból még visszanéz.

– Sajnálom – mondja remegő hangon.

– Nincs mit sajnálni – biztosítom, miközben próbálom feldolgozni Lupin kilétét és próbálom megállni, hogy ne csókoljam meg vagy ne üssem le az ágyamra telepedő Corvus Blacket. Amint Azura elhagyja a helyiséget, és a két paraván között magunkra maradunk, Corvushoz fordulok. – Neked viszont van mit sajnálni.

– Tudom.

– Hallgatlak – mondom kimérten. Corvus sóhajt, a kezem után nyúl. Megkönnyebbül, hogy nem húzódom el. Mesélésbe kezd:

– Sajnálom a randevút. Hagridnál ragadtam – megígértem neki és Pyxisnek, hogy ott leszek a kivégzésen, illetve az előtte lévő megbeszélésen. Pyxis szerint megnyerőn elő tudom adni a dolgokat.

Bólintok. Tényleg ért hozzá.

– Még a legcsábítóbb mosolyomra is csak legyintettek, és elvesztettük az ügyet.

– De hát az Azurának írt leveled...?

– Hát igen. Csikócsőr lelépett. Láttam, ahogy valaki elviszi a fák közé. A hóhér azt hitte, én csaltam. És hát összeverekedtünk, mint azt láthatod – mutat a harcisebesülésére. Fintorgok.

– Na, te szegény. Még valaki, aki nem tud ellenállni a végtelen bájodnak? – élcelődök.

– Miért, ki van még? – kérdez vissza vigyorogva. Megforgatom a szemem. Olyan jó daphne-san, szigorúan.

– Én például tökéletesen – közlöm vele.

– Aha – nyugtázza. Elhúzom a kezétől kezem, és összefonom a hasamon lévő másikkal. Corvus előre hajol, megtámaszkodik a másik oldalamon. Az orrát az enyémhez érinti, lehelete az állam és a nyakam csiklandozza.

– Nem vagy rám hatással – szögezem le, de megremegő hangom elárul. Corvus nem húzza tovább az agyam, csak megcsókol, finoman és gyengéden, mintha egy durvább mozdulattal darabokra törhetne.

– Folytasd! – kérem, amikor levegőért kapva elhúzódik. Bólint, és miután kisimítja arcából a haját, összefűzi az ujjainkat és a hasamra teszi.

– Szóval, küldtem Azurának egy kis cetlit. El is indultam Csikócsőrért az erdőbe, de problémákba ütköztem, olyasminek, amit Fricsnek hívnak.

– Mit keresett Frics az erdőben? – értetlenkedem.

– Kerítést épített. Mindegy, szóval tőle lelépni elég nehéz volt. Aztán jöttek a vonítások, és a te sikolyaid. Összefutottam Azurával, aki a késeiért szaladt. Mondta, hogy baj van, és hogy szóljak Pyxisnek. Azt is egy kis levélkével elintéztem, aztán megtaláltalak titeket...

– Simán átléptél rajtam! – háborgok.

– Sajnálom – mondja megbánó arckifejezést öltve magára. A szájához emeli a tenyerem, és finom csókokkal hinti be, amibe beleborzongok.

– Oké, oké, megbocsátok... – dünnyögöm. Ülőhelyzetbe tornázom magam, és a hátam mögé polcolom a párnákat.

– Nem vagy kíváncsi, hogy utána mi történt? – kérdezi. Az arcára simítom a kezem. Felszisszen, amikor az ujjaim hozzáérnek a lila foltjához.

– De, nagyon is – felelem. Közelebb ül hozzám, az egyik lábát fölteszi az ágyra, a térde a derekamba áll. Megpaskolom.

– Hát, utána ott állt Sirius – mondja rajongón.

– Igen, láttam – jegyzem meg. Vidám mosollyal néz rám, az arca szinte ragyog.

– Nem bűnös!

– Tessék? – szalad föl a szemöldököm.

– Igazából Sirius nem tudott sok mindent mondani, mert muszáj volt Harry után rohannia, nekem meg el kellett vinnem titeket onnan. De Harryék mindent elmeséltek nekem – újságolja izgatottan.

– Akkor hogyan volt mindez?

Elmeséli, a valaha az iskolába járó Tekergők történetét, a Potteréknél történő titokgazda cserét és a menekülő patkányt, akit én hősiesen elrúgtam. Nem igazán tudom követni, de bőszen bólogatok és helyeselek.

– Remélem, belepusztult – mondom teljesen őszintén.

– Sajnos nem hiszem, hogy pont ebbe halt volna bele – fintorog Corvus.

– Örülök, hogy tisztázódott a bácsikád – mosolygok rá, és hívogatón közelebb intem magamhoz. Corvus engedelmesen a számra simítja a száját, mielőtt válaszolna.

– Hát, igazából még körözik. De majd Dumbledore segítségével valahogy eltussoljuk az ügyet – mondja, ajka az államon mozog. A nyaka köré fonom a karom, és magamra húzom. Szinte időm sincs megörülni annak, hogy a vállam már nem fáj, Corvus az ajkamra tapasztja ajkait, a hajamba túr és a derekamra simítja a kezét.

– Úgy örülök, hogy nem esett bajod – morogja a fülembe. – Akár meg is ölhettelek volna.

– Önmarcangoló Blackek – grimaszolok, és játékosan meghúzogatom a tincseit, és visszairányítom a száját az enyémre.

/*/

A vonatúton Higgsékkel nevetgélve, hülyéskedve töltjük az utolsó pillanatokat. A peronon következnek csak a könnyes búcsúk.

Higgs magához szorít.

– Imádtam veled egy csapatban játszani, Johanna – súgja a fülembe.

– Én pedig imádtam, hogy hajnalban tartottad az edzéseket – gúnyolódom, megpróbálva visszafojtani a könnyeim. Utálom a gondolatot, hogy soha többé nem járunk egy iskolába. Higgs rekedten fölnevet, homlokon csókol, megszorítja a kezem.

– Nyáron találkozunk a bajnokságon, Mason – ígéri.

– Igen – bólintok, és én is nyomok egy csókot az arcára. Azt nem teszem hozzá, hogy remélhetőleg nem húznak ki és hogy remélhetőleg lesz jegyem. Higgs bajtársias medveölelésbe zárja Denebet.

Peter lép hozzám.

– Hát... így alakult – mondja, és elmosolyodva Florára pillant.

– Mi? – vonom össze a szemöldököm, és hagyom, hogy magához öleljen. A fülembe suttogja:

– Florának öntöttem ki a szívem, ha rólad volt szó. Aztán...egyre több időt töltöttünk együtt.

– Ejha! Gratulálok nektek, későn-kelő-barátom – vigyorgok. Utána Flora ugrik a nyakamba, és ő is elújságolja a nagy hírt, és én boldogan gratulálok nekik.

– Üdv a nyáron! – suttogja vidáman, és átadja a helyét Hestiának, aki tőle szokatlan módon megölel.

– Sajnálom a telet – mormolja.

– Nincs baj – veregetem meg a hátát.

– Köszönöm neked. Terence-t. Mármint... – Elhúzódik, és a füle mögé tűr egy sötét hajtincset. Szégyenlősen elpirulva pillant Higgsre. – Terence mesélte, hogy beszéltetek...rólam. Köszönöm!

– Ez alap – csóválom a fejem mosolyogva. Marha vicces, hogy én, aki semmit nem ért a romantikához, a szerencsétlenkedésemmel ennyi örömet okoztam a barátaimnak.

Selly-Anna és Ella is elbúcsúznak tőlünk, majd a Black testvérek lépnek oda hozzánk. Azura kicsit távolabb húzódik Pyxisszel. Biccentenek felém, olyan egyszerre, mintha ikrek volnának. Ha nem lenne köztük legalább hét év, akár azok is lehetnének.

Sagitta az arcomhoz szorítja az arcát.

– Rosszul ítéltelek meg – mondja, arcon csókol, és hátralép nővéreihez. Corvus nem veszi a fáradságot, hogy egy eldugott helyre vezessen – lendületből elkapja a derekam, és magához von. Összeforrasztja ajkunkat. A szája úgy tapad az enyémre, mintha utoljára csókolhatna. Egyik kezével a hajamba túr, másikkal a csípőm szorítja, aztán átkarolja a hátam, és a testéhez húz. A hajába fúrom az ujjaim, a balommal összegyűröm az ingét elhanyagolhatatlan kabátja alatt. A térdem megremeg.

– Ne húzasd ki magad – suttogja, amikor elválunk egy pillanatra. Nem felelek, csak újra megcsókolom.

– Aratás után találkozunk – ígérem, és nagy nehezen elengedem. Követem a tekintetemmel a négy Blacket, amíg kisétálnak a peronról. Corvus még visszaint, halvány vigyorral az ajkán.

Amanda már elbúcsúzott Denebéktől, most engem is megölel.

– Köszönöm a bájitaltant! – mondja. – Nyáron találkozunk! – enged el sietve, mert pár méterről az éles hangú Rita Vitrol kiabálja a nevét.

Astoria a Greengrass házaspár mellől int nekünk, akik úgy festenek, mintha az előző századból léptek volna elő hosszú bársony ruháikban. Daphne szép zöld szemeit elfutják a könnyek. A nyakamba ugrik.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek, Johanna Mason – susogja a fülembe.

– Semmi baj nem lesz – fogadkozom, és nagy nehezen elengedjük egymást. Denebbel még nehezebben válnak el, s miután elváltak, még pár pillanatig csak bámulják a másikat, aztán Daphne-t hívják a szülei és ő szomorúan mosolyogva int nekünk.

Deneb a karját ajánlja és megköszörüli a torkát.

– Hölgyem?

Belekarolok, és hagyom, hogy a kis görnyedt öregemberhez vigyen minket, aki már vár ránk a sarokban. Sose mondta el a vezetéknevét a kis mitugrász.

– Nézd csak, az öreg Ragnor. Még több hajszála kihullott szerinted? – tűnődik Deneb. Kuncogok. Az öregnél már ott vannak a csomagjaink.

– Idős vagyok, nem süket – közli Ragnor, amikor odaérünk mellé. Körülötte mindig olyan furcsán vibrál a levegő. Bő poncsót és rongyos nadrágot visel. (Amikor egyszer rákérdeztem, honnan szedte a ruhadarabokat, megrándult az arca, és közölte, hogy Peruból. Fura, ha én Peruból szereznék holmikat, sokkal jobban örülnék neki, hogy onnan vannak.)

Ragnor ujjai közül zöld szikrák törnek ki, és mi Denebbel még utoljára visszanézünk a vörös Roxfort Expresszre.