Blackkel teli éjszaka az erdőben

A Mardekár csapata tüntetőn a griffendéles szurkolók között foglal helyet. Corvus keze a combomon nyugszik, miközben Hestiával versenyzünk, ki tudja a saját csapatunk tagjait találóbb gúnynévvel illetni.

Valaki megböki a hátam. Hátranézek. Sagitta az.

– Mit kerestek itt, Masonkém?

– Higgs őrlődött, de végül úgy döntött, a csapata nélkül nem ismeri el a csapatot mardekáros csapatnak, úgyhogy a kérésére most nem a Mardekárban ülünk. Fájdalom, de akkor talán agyon is ütnének ott bennünket. – A pálya felé intek, ahol Monstro, aki a helyemre állt be, épp lendületes ütéssel áldja meg az egyik hajtójukat. – Ahogy ezek az állatok játszanak...

– Megértem – bólogat Sagitta. – Vagyis nem. Miért nem ti játszotok?

– Malfoy – grimaszolok. – És ez mindent elárul a helyzetünkről.

– Draco tud görény lenni – helyesel Sagitta.

– Saggie, az unokaöcsédről beszélsz – emlékezteti Corvus, de csak félvállról.

– MERLINRE, BEDOBTA! – üvölti el magát váratlanul a húga, belefájdul a fülem. A pálya felé kapjuk a tekintetünket: Azura boldogan bokszol a levegőbe, ahogy elsuhan a Mardekár térfeléről. Összecsapja a tenyerét a mellette elrepülő Weasley-vel.

A Griffendél csak azért nem söpri le csupán a kisujjával a pályáról a Mardekárt, mert zöld mezbe bújtatott monstrumokat ültetett Malfoy a seprűkre, akik nagyrészt nem is tudnak játszani, csak röpködnek föl-alá és random kiütik az embereket, mintha ez lenne a feladat.

Higgs vörös fejjel üvöltözik. Nem tudom eldönteni, hogy segíteni akar a csapatán, vagy folyamatosan szidja őket. Mindenesetre Crack egyszer majdnem elüti.

– ROHADJ MEG, TE BAROM! – ordít Hestia, kihajolva a palánkon. Corvus a derekánál fogva finoman visszahúzza.

Végül a Griffendél nyer. Mily meglepő.

Bár a szurkolók szélén ülünk, mi is felállunk és tapsolunk a griffendéleseknek. Higgs dühösen köröz, és Peterrel beszélget a karikák körül.

– Menjünk le hozzájuk – tanácsolom, amikor látom, hogy a griffendélesek is megindulnak őrjöngő csapatukhoz.

A fényes, smaragdzöld füvön szaladva jutunk el Higgshez, akinek folynak a könnyei dühében, ökölbe szorított keze remeg az oldala mellett.

Körbe álljuk őt, és szorosan megöleljük egymást – Daphne és Deneb is ott áll a nagy-nagy ölelésben, és egymás szorongatásával próbáljuk kiadni magunkból az idegességet.

/*/

Mivel már nincsenek edzések, muszáj valamit keresnem, amivel le tudom hűteni felforrt agyamat.

Corvust kértem meg, hogy adjon nekem valami könyvet. Persze megkérhetném Daphne-t, Hermionét vagy Amandát is, de én Corvustól szeretnék könyvet.

A fiú boldogan beleegyezik. Lelkesen mutogatja a Szobabeli könyvespolcát.

– Itt vannak olyan klasszikus romantikusok, mint a Büszkeség és Balítélet vagy az Üvöltő Szelek. Johanna, ezek elképesztően jók! Főleg az Üvöltő Szelek. Szinte mindenki meghal benne, és folyamatosan, megállás nélkül szenvednek a karakterek, és fogalmad sincs, mi fog történni a következő pillanatban...

– Corvus, ez kezd beteges lenni – emelem föl a könyvet, amit az orrom alá dug. Szép a borítója. Újabb könyveket nyom az arcomba.

– De ha krimik érdekelnek... Itt van például ez: Tíz kicsi néger, vagy A sátán kutyája. Isteniek!

– Ezek mind mugli könyvek? – érdeklődöm. Egyik sem tűnik túl...varázslatosnak.

– Igen! – bólogat vadul Corvus. – Elizabeth Bennett volt az első lány, akibe beleszerettem – vallja meg bizalmasan, és bűntudatom támad, amikor prüszkölve fölnevetek.

– Most mi az? – kérdezi nagyokat pislogva.

– Komolyan beleszerettél egy könyvszereplőbe? – kérdezem, faarcot erőltetve magamra.

– Ezt csinálják a könyvmolyok, nem? – Corvus nagy bociszemekkel pillant rám. Megvonom a vállam.

– Nem tudom, én nem vagyok könyvmoly. Nem olvasok annyit. – Amikor elszörnyedve vonja föl a szemöldökét, hozzáteszem: – Otthon nincs sok lehetőségünk olvasni. Panemben ez nem módi.

Corvus zavartan álldogál. Mindig zavarba jön, ha Panemet emlegetem, ahogy Daphne is.

– Ha ez számít, Daffy egy ideig szerintem bele volt zúgva Lochartba – mondom végül, hogy oldjam a feszültséget. Corvus kuncog.

– Ne is mondd... Pyxis is odáig volt érte. Elsápadt az irigységtől, amikor kiderült, hogy a tanárunk lesz!

– De Lochart legalább él – jegyzem meg csipkelődve. Corvus elém áll, és a derekamra teszi a kezét. Még így is alacsonyabb vagyok, mint ő, hogy egy padon ülök.

– Hát, a muglik csináltak filmet Büszkeség és balítéletből. Egy nagyon szép hölgy játssza Lizzyt, olyan édes kis kunkori-göndör tincsekkel...

Elviszem a Büszkeség és balítéletet, de előre érzem, hogy nekem valahogy nem lesz szimpatikus ez a Miss Bennett az angyali göndör tincseivel.

/*/

Május közepe van, a madarak csivitelnek, rengeteg diák vonul ki a szabadba tanulni. Deneb és Daphne egy fa alatt ücsörögnek, Daphne szinte kötelezi a festéktől foltos arcú fiút a tanulásra, aki ezt rettenetes szenvedésnek éli meg. Nem sokkal arrébb egy másik fa alatt a Weasley-ikrek és Azura Black előtt Ackley Lewis játszik gitáron. Könnyeden pengeti a húrokat, a kis Azura egy könyvön könyökölve hallgatja a fiút.

– Ugyanolyanok – szólal meg a mellettem napozó Sagitta. Megkért, hogy ma tartsak vele tanulni. Daphne szemmel láthatóan sértésnek vette, Deneb meg csak rávigyorgott a Black-lányra.

– Kik? – kérdezem, az átváltoztatástan tankönyvem sarkát gyűrögetve.

– Azura meg Corvus.

– Nem is hasonlítanak annyira – vonom meg a vállam.

– Külsőre talán nem – ért egyet Sagitta. – De látod mit csinál most is?

– Tanul? – vonom össze a szemöldököm.

– Nem – rázza a fejét a lány. – Hippogriffekről olvas.

– És?

– Most ő bolondult bele teljesen a munkába, Pyxisszel együtt. Meg Ron Weasley-vel. Ők hárman folyamatosan olyasmiket keresnek, amivel fölmenthetnék szegény Csikócsőrt – magyarázza Sagitta.

– Téged nem érdekel a lény sorsa? – kérdezem.

– Dehogynem. De Pyxis megtiltotta, hogy ne az RBF-ekre koncentráljak. És tudom, hogy jó kezekbe került Csikócsőr ügye. Ha valaki, Pyxis és Azura simán kibeszéli őt a bajból.

– Értem – bólogatok.

– Na és mesélj, mi újság veled és Corvusszal? – dől hátra Sagitta.

– Hát, sehogy se tudunk megegyezni Elizabeth Bennett személyét illetően. Ő isteníti, én viszont nem látom benne azt a bájt, amiről folyamatosan ömleng – újságolom. Sagitta az arcára szorítja a kezét.

– Te jó ég! Büszkeség és balítélet! Hogy mi mennyit néztük mi azt! Pyxis Mr. Darcyba volt százszázalékosan szerelmes, Corvus meg Miss Lizzy Bennettbe! – Fölnevet. – Nem hiszem el, hogy azt adta neked elolvasni...

– Hát ez az, én sem – helyeselek, és panaszolni kezdem Elizabeth Bennett életképtelenségét. Kizárt dolog, hogy egy egyszerű fára fel tudna mászni.

/*/

Utálom a vizsgaidőszakot. Semmi másról nem szól, csak arról, hogy tönkre tegye az idegeim. Nem vagyok jó tanuló, és igyekszem csak azokra a tantárgyakra koncentrálni, amikből RAVASZ-előkészítőre kell majd járnom.

Deneb már lazábban veszi a tanulást, bár ő is folyamatosan rágja a körmét. Higgs sem aggódja túl a dolgokat – kviddicsezni akar majd, ahhoz meg nem kell neki túl sok RAVASZ vizsga.

Akik viszont szó szerint kidolgozzák a belüket a tökéletes teljesítményért, az Corvus és Daphne. A lány alapból ennyit készülne, meg se lepődök rajta, viszont néha erőszakkal kell elvezetnem aludni. Corvus viszont mintha most akarná behozni a sok kimaradást a Sirius Black-ügy miatt. Nagyon keveset látom, és ez csak fölösleges stresszt okoz a vizsgák mellett.

Az utolsó, amiből teljesítenünk kell, az a jóslástan. Az esélytelenek nyugalmával mászok föl Trelawney professzor üregébe.

– Nicsak, nicsak! A nővérem kis rajongója! – köszönt a nő fátyolos hangon. Mellette ül még két tanár. Felügyelők lehetnek.

– Tanárnő – hebegem zavartan.

– Foglalj helyet, gyermekem – int közelebb magához a professzor. Ma is a szokásos csilivili gönceit viseli, karkötőin megcsillan a beszökő napfény és elvakít.

– Mi a feladat? – kérdezem türelmetlenül.

– Olvasd ki a jövőt! – utasít, és egy gömböt tol az orrom alá, amiben csak füstgomolyok látszanak. Kellemetlen, hogy utoljára inkább a tenyérjóslást néztem át.

Elgondolkozva hajolok közelebb a gömbhöz, és megbökködöm.

– Sötétséget látok – kezdem óvatosan. – Sötét füst gomolyog felém... valami szörnyű fog velem történni... az elkövetkezendő három év alatt – jósolom. Meglepően beszédes ez a füst...vagyis, meglepően élénk a fantáziám. Trelawney bólogat.

– Értem. – Közelebb hajol, összehúzza a szemöldökét. – Igen, már látom, mire gondolsz.

Felsóhajtok, amikor további félórás kínzás után, amibe beszállt a másik két minisztériumi ember, kijelentik, hogy végeztem. Trelawney azért még egy szóra visszahív:

– Megdöbbentően jól értesz a jóslástanhoz...volt esetleg valaki a családodban, gyermekem, aki jóslással foglalkozott?

Nagyot nyelek, és borzasztó zavarba jövök. A fülem mögé túrok egy hajtincset.

– Ööö...nem tudok róla – mondom végül. Bizonytalan mosolyt küldök feléjük, aztán szinte lemenekülök a toronyszobából.

Nem szeretem a jóslástant.

/*/

Este a klubhelyiségben gyűlünk össze – minden évben megünnepeljük a vizsgaidőszak lezárását, ami a mai nappal újból be is következett. Hestia újabb Lángnyelv Whisky készletet rámol elő, Daphne és Flora csak fintorog rá, míg Deneb szeme kikerekedik.

– Szuper!

Előpakol vásznakat, festékeket és ecseteket, és alkotásba kezd. Daphne egy ideig mellette ül, és figyeli, aztán Peterrel sakkozni kezdenek, akinek az ölébe Flora hajtja a fejét. Higgs és Hestia el vannak foglalva egymással. Nyolc körül elkéredzkedem – Corvusszal mi is kisünneplést kívánunk csapni. Vajsör, nevetgélés, összebújás és a Büszkeség és Balítélet megnézése. Nem fűzök a muglikészítményhez nagy reményeket, de rettentő kíváncsi vagyok Miss Elizabeth Bennettre.

A Szobát azonban üresen találom. Összevont szemöldökkel látom, hogy a régi jegyzetek az asztalon hevernek, a különböző tankönyvek alatt. A Pimpa által feldúlt holmikat senki nem állította vissza a helyére. Az ablakba helyezett ágy feltúrva, az üvegek mögül tisztán látom a szürkülő égboltot, a mélykék Fekete-tavat és a smaragdzöld pázsitot, amit egy szinte éles határ után sötét fák váltanak föl.

– Hol bujkálsz, Corvusom? – tűnődök fennhangon. Körbe nézek még egyszer, még az íróasztal szekrényébe is bekukkantok, ahol múltkor a kis Azura bújt el, de a helyiség üres. Nagyot sóhajtva kilépek a folyosóra. A bagolyház felé veszem az irányt, mert a múltkor is ott találtam meg – igaz, félőrülten és ritka kegyetlen kedvében.

Azonban a bagolyházba benyitva csak ébredező baglyok fogadnak, élesen huhogva. Két percig nézelődök, de Corvus nincs sehol. Nem tetszik a kis bújócskája.

A lépteim visszhangot vernek a kihalt folyosókon. Csak a Mardekár házi szelleme, a Véres Báró lebeg át előttem, láncait csörgetve, magában motyogva.

– Elnézést, uram! – szólítom meg hirtelen felindulásból. Hideg tekintettel mér végig.

– Mit akarsz? – kérdezi mogorván.

– Tudja, ki az a Corvus Black?

– Nem – feleli. Nagy levegőt veszek, de nem adom föl.

– Magas, és nagyjából vállig érő fekete haja van, és jellegzetes kabátja. Látta?

– Nem.

Megvető pillantással néz rám, majd beleolvad a kőfalba.

– Pompás, köszönöm, uram – motyogom. A bejárati ajtó nyitva áll. Balra még látom a különböző kültéri vizsgák maradványait és a távoli kividdicspályát.

– A bátyámat keresed? – kérdezi egy hang a hátam mögül.

– Igen – felelem, és hátra sem kell fordulnom, hogy tudjam, Azura áll a lépcsőkön. Balra fordulok, és elindulok, de a lány hangja megállít.

– Már voltam arra, és nincs ott.

– Van ötleted? – fordulok felé. A hűvös idő ellenére kabátot visel, majdnem olyat, mint amilyen Corvusnak is van.

– A Rengeteg. Szereti az erdőt magányosan járni – mondja, zsebébe süllyesztett kezekkel. Amint kilépünk, hűvös szellő simít végig az arcomon, fújja hátra a lány kócos barna tincseit. Az égre tekintek – kezd sötétedni.

– Akkor jobb, ha sietünk, nem?

– Rossz előérzetem van – vallja be Azura kelletlenül, miközben hangtalanul lépdel mellettem.

– Igen? – kérdezek vissza szórakozottan. Szegény kislány a rossz lelkiismeretével...Azura nem válaszol. Egy sötét köpenyes alakot látunk elhaladni előttünk, a hajladozó Fúriafűz felé igyekszik. Ő az egyetlen ember rajtunk kívül az udvaron. Egyszer csak megtorpan, és felénk fordul. Ledobja a csuklyáját, s egy pillanatra fellélegzek, amikor sápadt bőr és fekete haj bukkan ki a kapucni alól. Lelkesedésem hamar tovaszáll, amikor felismerem a köpenyes alakban a házvezető tanáromat.

– Perselus! – suttogja hitetlenkedve Azura. Piton elindul felénk.

– Mit kerestek kint? – kérdezi mogorván. A kezében valami fura állagú anyagot tart, amitől vibrál a levegő.

– Sétálunk – feleli ártatlanul a lány.

– Hát hogyne – morogja a professzor. Valami sürgős dolga lehet, mert még pontot se von le tőlünk. – Na, tünés vissza a kastélyba, ha jót akartok! – hangzik a parancs.

Azura meglepően engedelmesen sarkon fordul, és belém karolva elindul visszafelé. Piton nem időz el azon, hogy mennyire őszinte ez az engedelmesség. Hátrapillantva a vállam fölött látom, ahogy magára kanyarítja a fura anyagot, és eltűnik.

– Mi a fene? – kérdezem meghökkenten.

– Harry láthatatlanná tévő köpenye – válaszol Azura, és elenged. Újabb hátraarcot csinál, és megint rátér az erdő felé vezető útra.

– Hova mész? – követem.

– A Rengetegbe.

– De Piton azt mondta...

– Láttad az arcát? Zaklatott. Baj van. Corvus az erdőben lesz – mondja. Előhúz egy cetlit a zsebéből, és felmutatja. Pár hosszabb lépéssel beérem. A kezembe nyomja a papírfecnit, hogy elolvassam. Kihajtom a papírkát, és megismerem rajta Corvus szépen kunkorodó betűit.

– Mi? – értetlenkedve ráncolom a homlokom. – A.! C. megmenekült, jó helyen van. U. Hamar visszajövök, hétre. Találka a BH-ban. C. – olvasom fennhangon. – Ez meg micsoda?

Azura frusztráltan sóhajt, de nem lassít le. Érdekes, neki a bátyjával ellentétben nagyon is jól megy a menetközbeni beszéd.

– Azura! Csikócsőr megmenekült, jó helyen van. Unikornisok. Hamar visszajövök, hétre. Találka a bagolyházban. Corvus – fordítja le. Felvont szemöldökömet látva megmagyarázza: – Még régebben fejlesztettük ki ezt a fajta kódírást.

– És nem találkoztatok a bagolyházban? – kérdezem aggódva. Azura gondterhelten rázza a fejét, és újra a zsebébe mélyeszti a kezét.

– Legalább háromnegyed órán keresztül ültem ott. De Corvus nem jött, pedig ő sose szegné meg a szavát.

– És gondolod, hogy még mindig az unikornisoknál van?

– Nagyon remélem, hogy igen – feleli komorabban, ahogy egy tizenhárom éves kiscsitritől várná az ember.

– Hogy érted? – faggatom, és nem tiltakozom, amikor belépünk az egyre sötétedő ég alatt a fák közé. A törzsek közre fognak minket.

– Úgy értem, hogy élnek a Rengetegben szörnyű, gonosz-gonosz lények, amiket még Corvusnak sem sikerült megszelídítenie.

Nagyot nyelek, hogy megnedvesítsem száraz torkomat. Egyre szűkebb ösvényen araszolunk egyre mélyebbre, szorosan egymás mögött maradva. Azura magabiztos léptekkel halad, ösztönösen átlépegetve egy-egy kiálló gyökeret, amikben én sokszor majdnem orra esek. De nem állok meg – ha Corvus bajba keveredett a sötét erdőben, nem mehetek csak úgy vissza a kastélyba.

– Feljött a hold – mutat az égre Azura. Fölemelem a fejem. Valóban, a fölöttünk sűrűn összekapaszkodó ágak fölül csillagok ragyognak le ránk sárgás fényükkel, néhol ezüst sugarak verekedik át magukat az akadályon, hogy megvilágítsák és kísérteties fénybe vonják arcunkat. Azura sápadtabb a szokásosnál, vállait se húzza hátra annyira délcegen. Kék szemei ide-odajárnak.

– Css! – illeszti egyszer csak az ajkára a mutatóujját. Mozdulatlannál dermedek. Tágra nyitja a szemét, a szája elnyílik, ahogy hallgatózik. Aztán egyszer csak megrándul az arca, és szó nélkül beveti magát a fák közé.

– Azura! – kiabálok utána. Hova szaladt a kölyök? A szívem hevesebben kezd kalapálni, amikor vérfagyasztó hang hasít a fülembe: vonítás. Fájdalmas állat vonítása, majd ugatás, és újra vonítás. Lupin professzor tanított róla valamit... vérfarkas, jut eszembe. Azok tudtommal bőven élnek a Tiltott Rengetegben. Nem véletlenül hívják így az erdőt, és nem véletlenül titulálja az iskola vezetőség tilosnak az idejárást. Főleg éjjel. Amikor dementorok őrzik a kaput a szökött fegyenc miatt.

A lábam földbe gyökerezik. Nem szabad pánikba esnem. Mégis pánikolok – otthon kisebb-nagyobb gondokkal, de túl tudtam járni egy-egy farkas agyán: miután figyelemelterelésként lesújtasz az állat fejére, fel kell mászni egy fára, és megvárni, amíg megkeresnek.

De mit ér ez a taktika egy vérfarkas ellen?

Úgy döntök, keresek egy fát, amire fel tudok kapaszkodni, hátha akkor nem vesz észre a lény. Elég messziről jött a hang ahhoz, hogy mire a szörny ideér, észrevétlenül elrejtőzhessek egy ágon. Hangosan felsikoltok, amikor valami nekiszalad a lábamnak. Egy súlyos, de kicsi test ütközik a bokámnak, és éles, vinnyogó hangot ad ki, amikor lendületből belerúgok. Aztán én kiáltok fel, mert a rúgástól elvesztem a lendületem, és amikor megpróbálnám visszaszerezni, rosszul lépek, s kifordul a lábam.

– A francba! – sziszegek, és sajgó bokámhoz kapok. Újra hallom a vonítást, ezúttal közelebbről. Egy letört ághoz nyúlok, ami mellettem hever a földön. Égő lábammal kizárt dolog, hogy fára tudnék mászni, ráadásul ezek a törzsek nem is alkalmasak rá. Nekisimulok az egyik magasba nyújtózó fa göcsörtös oldalának, és megpróbálom egyenletessé, halkká fojtani szapora légzésem. A számra tapasztom az egyik kezem, míg a másikkal görcsösen szorongatom a botomat.

Pálca, szisszenek föl, amikor a távolban felvillanó fényt látok. A Lumos-hoz hasonlít. Emberi hangokat hallok, vitatkoznak, és menekülnek, szaladnak. Nem ismerem fel őket, de vakon remélem, hogy meg fognak találni.

Nem hoztad magaddal a sajátod, korholom magam, és könny szökik a szemembe a felelőtlenségemtől. Ki gondolta volna, hogy Corvus kereséséhez pálca kéne?

Dobbanó hallokat hangok, egy kutya kétségbeesett vonítását, ami össze nem hasonlítható a másik, vad hanggal, ami már olyan közelről hasít az éjbe, hogy ha akarnék se tudnék elmenekülni. Nem mozog a lábam, zsibbadni kezd. Összeszorítom a szám, ajkamba vájom a fogam. Érzem, hogy vér csordul az államra.

Zihálást hallok. Először azt hiszem, a sajátom ilyen hangos, aztán megfagy a vér az ereimben, amikor rájövök, hogy nem. Forró levegő csapódik felém, és két hatalmas, sárga szempár mered rám. Nem mozdulok, csak farkasszemet nézek ezzel a... vérfarkassal.

A lény váratlanul mozdul meg, és csak reflexeimnek köszönhetem, hogy időben lebukok. Az állam a térdemnek ütődik, a bokám lángol a fájdalomtól, ahogy elgurulok a farkas mancsa elől. Rögtön felpattanok, nem szabad földön maradnom. Sajgó lábam tiltakozik ellene. Felpörgök az adrenalintól, és erőteljes ütést mérek a farkasra.

Elképzelem, ahogy az ájultan földre rogy, én pedig nyugodtan elsántikálhatok.

Ehelyett azt látom, hogy az ágam kettétörik az állat erős nyakán. Egy pillanat erejéig mindketten a botot bámuljuk, majd a vérfarkas a fogaival kikapja a kezemből az ágat és megrázva a fejét elhajítja, jó messzire. Rám veti magát, a földhöz passzíroz. A mancsa a vállamra nehezedik. Az ízületeim mintha ki akarnának szakadni a helyükről.

A farkas közelebb hajol, nyelve kilóg a szájából levegő vétel közben. Nyál cseppen a nyakamra. Nincs erőm undorodón felnyögni. Próbálom lerúgni magamról a lényt. Ha Deneb tehénkedik így rám, tőle valamiért sokkal könnyebb megszabadulni. Eltátja a száját a vérfarkas, fehér, hegyes fogai megvillannak. Vicsorából tudom, hogy most vagy meghalok, vagy ha nem, akkor én is vérfarkasként fogom tovább tengetni az életem.

Elgondolkozok, hogy Corvus vajon hatalmas fognyomokkal az arcomon is szeretni fog-e, amikor süvítést hallok, majd tompa puffanást, és a vérfarkas leájul rólam. Megkönnyebbülve felnyögök, hogy a test már nem nehezedik rám. Levegő után kapkodva felkönyöklök, majd visszahanyatlok, és a bal vállamra szorítom a kezem.

– Corvus? – lehelem, és magam is hallom, mennyire szánalmasan cseng a hangom.

– Nem – feleli ehelyett egy fiatal hang. Azura.

– Mit tettél vele? – kérdezem remegő hangon. A kislány fölém guggol. Fura köpenyt visel. – Kifogyott a festék? – próbálok viccelődni. Azura aggódó pillantással mér végig, és megnyugodva bólint, amikor nem lát rajtam külső sérülést.

– Nem harapott meg sehol, ugye?

– Nem, de épp arra készült, amikor... – mondom akadozva, és oldalra pillantok. A bestia az oldalára fordulva fekszik, mellette ezüstösen csillan meg valamin a holdfény. – Megölted? – kérdezem elcsukló hangon.

– Nem – rázza a fejét Azura. – Dehogy.

Feláll mellőlem és a pengéhez lép. Fölveszi, megnézegeti, végighúzza rajta az ujja hegyét, gondolom, bármi csorbulást keresve rajta, és az övébe dugja.

– Miért van nálad kés? – kérdezem gyanakodva.

– Nálam mindig van kés – feleli, és körbe fordul a tengelye körül. Különleges köpenye beolvad a sötétbe. A derekán tokot pillantok meg, amiből két markolat áll ki.

– Az én ütésemtől miért nem ájult el? – zsörtölődök.

– Jó helyre céloztam – vonja meg a vállát.

– Nem láttál errefelé egy patkányt? – kérdezi, és abbahagyja a forgolódást. Bosszúsan beletúr a hajába, amit egy csuklya szorít a hátára.

Elgondolkozok, miközben sérült vállamat próbálgatom.

– Valami miatt kiment a bokám – tűnődök. Azura elsápad.

– Hol van most? – kérdezi sürgetőn. Megpróbálom megvonni a vállam, de fájdalmas grimaszba torzul az arcom.

– Fogalmam sincs – dünnyögöm. – Belerúgtam, és eltűnt. Miért?

Azura halkan szitkozódik. Egy újabb lény ugrik elő a sötétből. Hitetlenkedve felnyögök, és gurulok egyet, hogy közben felkaphassak valamit. A szemem sarkából látom, hogy Azura kezében már ott a kése, most egy hosszabb darab, és védekezőn maga elé emeli.

Egy hatalmas fekete kutya lép a holdfénybe. Lassan megfordul, és elakad a lélegzetem, amikor egy ember áll előttünk.

Először megdobban a szívem. Másodszor pedig szörnyű összeesküvésre gyanakszom.

A férfi, aki előttem áll, teljesen úgy néz ki, mint Corvus – leszámítva azt, hogy ez a fickó koszos, a haja csimbókokban hull a vállára, és szakálla van. De a szeme ugyanolyan értelmes, mégis kicsit vad fénnyel csillog, mint Corvusé.

– Ki maga? – kérdezi reszkető hangon Azura. Ránézek; a keze nem remeg.

– Azura? – kérdez vissza rekedten a férfi. Kapkodom a fejem a leírhatatlan körvonalú Azura és a vadember között.

– Ti ismeritek egymást? Azura, te ismered őt?

A férfi felém fordul, és elneveti magát, amitől feláll a szőr a hátamon.

– Sirius Black! – szisszenek föl.

Azura elejti a kését, amikor ráveti magát a férfira.

– Mit csinálsz?! – kiáltok föl, és a földre hullott pengéhez kúszok, nem törődve fájó végtagjaimmal. – Ez egy brutális gyilkos, egy...

– Sirius!

Na, már csak ez hiányzott.

A hátamra fordulok, és meglátom Corvus alakját a fák közül elő lépni. Nagykabátját viseli, kezében világít a pálcája. Őt láttam volna az előbb is?

– Johanna? – kérdezi bizonytalanul. Felém lép.

– Mi történt veled? Mit keresel itt?

– Lekésted a randit – fújtatok bosszúsan. Corvus arca megnyúlik. Szája elnyílik a meglepetéstől.

– Sajnálom – mondja végül. Többet nem nagyon törődik velem, fölemeli a fejét és Sirius Blackre szegezi a tekintetét, aki a húgát szorítja magához.

– Corvus! Mennyit nőttél! – szólal meg a vad külsejű férfi. Corvus szeme megvillan, és simán átlép fölöttem.

– Corvus! – zihálom hitetlenkedve. De a fiú szinte nem is hall. Megáll Sirius Black előtt.

Fázni kezdek, de rettenetesen. A rémület jeges ujjakkal markolja a szívem. Egy dolgot jelenthet csak... erőtlenül Corvus felé fordulok. Aztán minden elsötétül.