Malfoy újabb ármánykodása

Másnap Daphne bökködésére ébredek.

– Mi van? – dünnyögöm fél álomban.

– Az van, hogy a hétvégén szülinapja lesz. – Daphne lehúzza rólam a takarót. Feljajdulok, rettenetesen hideg van, úgy érzem, menten lefagy a talpam.

– Kinek? – nyöszörgöm.

– Hát Denebnek! – türelmetlenkedik Daphne, és mellém térdelve rázni kezdi a vállam.

– Most nem vagytok rosszban? – Tompán hallom a hangom, ahogy belefúrom az arcom a párnámba.

– Az nem számít! Tizenhat lesz.

– Ja, tudom. És?

– Mit és? Ajándék kell!

Nyöszörögve bólintok és visszakönyörgöm Daphne-tól a takarómat, és abba csavarom magam. Hestia és Flora átlopództak, ők is az ágyamon ülnek most. Különböző magazinok vannak kiterítve előttünk. Tracey és Adelaide még az igazak álmát alusszák.

– Hány óra van? – kérdezem, elnyomva egy ásítást.

– Elég annyit tudnod, hogy máskor nem kelnél föl ilyen korán – közli Hestia.

– Förtelmes vagy – jelentem ki.

– Figyelnétek, lányok? – forgatja a szemét Daphne. Daphne szereti forgatni a szemét. Mindig forgatja – ha Deneb ökörséget mond, ha jelentős ok nélkül próbálom meg a srácot kigáncsolni, ha veszekedésbe keveredünk valakikkel. Egyszóval mindig.

– Sapkát szeretnél neki adni? Komolyan? – kötözködik Hestia.

– Ezt még a nyáron vettem neki – bizonygatja Daphne. Egy nagyon fura alakú sapkát tart a magasba: kis ellenzője van, és a teteje puklis. Khaki zöld.

– Szerinetem aranyos – von vállat Flora. Daphne bólogat.

– Mondtam én!

– Szóval adsz neki egy sapkát, én ecseteket veszek, Higgs és Peter vásznakat, az ikrek festéket... – sorolom.

– Selly-Anna meg szenet, Ella pedig ad hozzá papírt – fejezi be Hestia.

– Jó, ez jó. A hétvégéig kihozzák, amiket rendelünk? – kérdezem.

– Péntekre állítólag meglesz – biccent Daphne. – Szóval szombaton már köszönthetünk is.

– Nagyszerű! Most már aludhatunk? – dőlnék vissza a párnámra, de Daphne visszahúz.

– Tegnap este nem tanultunk, most bepótolhatod!

Fájdalmas nyögéssel nyúlok a tankönyvemért.

/*/

Azonban péntekre nem érkeznek meg a rendelt ajándékok. Az eső zuhog, az ég dörög – a küldeményeket lehetetlenség kihozni.

– Elvileg Roxmortsban szállásolták el őket – olvas Daphne egy korábban érkezett levelet. Deneb a sarokba vonul és rajzol, nem vesz rólunk tudomást.

– Holnapra ide fog érni? – suttogom.

– Nem hiszem. Úgy szakad az eső, hogy kizárt dolog, hogy elálljon holnapra.

– Jajj, akkor mit csináljunk? – túrok a hajamba.

– Fogalmam sincs, de kizárt dolog, hogy elhalasszuk Dennie szülinapját!

Eszembe jut valami.

– Azt hiszem, tudok egy megoldást – mondom lassan. Daphne szeme felcsillan.

– Komolyan? Mi az?

– Meg kell keresnünk Corvus húgát.

Nem kell sokat bolyonganunk, hogy megtaláljuk a lányt. A kastélyban sétál, oldalán Bart Tonksszal és Ackley Lewisszel.

– A bátyám a klubhelyiségben tanul – szól, amikor meglát minket közeledni.

– Nem ő kell nekünk – felelem.

– Hát akkor? – vonja össze a szemöldökét Azura. Daphne-val összenézünk.

– Te leszoktál járni Roxmortsba, nem? – kérdezem puhatolózva.

– Persze, ahogy mindenki más is – vágja rá Azura, és a szeme megvillan. Tonksra sandít. Lewis kuncog, és megborzolja a lány haját.

– Hát hogyne, Azzie. Csakis akkor – vigyorog. – Na jó, azt hiszem, Bartnak és nekünk dolgunk van...

– Igen? – ráncolja a homlokát a fiú. Azura hálásan pillant Lewisre. Az lehajol és gyors csókot nyom a lány arcára.

– Vigyázz magadra, Azzie – mondja, és elhúzza Tonksot.

– Ne aggódj, nem fogjuk kinyírni – kiáltok utánuk. – Förtelmes alak ez a Lewis – dünnyögöm, amikor eltűnnek a sarkon.

– Azért annyira nem – von vállat Azura, és a sötétben mintha piros lenne az arca. – Mit akartok Roxmortsból?

Nekidől a falnak, és karbafonja a kezét.

– Corvus születésnapja miatt kérdezed?

Meglepetésemben felkiáltok.

– Jaj, ne, az mikor lesz?

– Egy hét múlva – hangzik a felelet. – Ajándék kell neki a faluból?

Daphne a fejét rázza, mielőtt ócsárolni kezdhetném magam, hogy fogalmam sincs, mikor van a srác születésnapja.

– Igazából Deneb ajándéka kéne. Holnap lesz tizenhat éves, és a vihar miatt nem hozzák ki, amit rendeltünk. És úgy gondoltuk, hogy te...

– Várj, hadd találjam ki! – vág közbe Azura. – Azt akarjátok, menjek le és hozzam föl a cuccotokat, igazam van?

Meresztgetem a szemem.

– Ne már, hogy te is gondolatolvasó vagy!

Azura vigyorog.

– Az legilimencia, és nem, nem vagyok gondolatolvasó. Csupán tökéletes logikával rendelkezem.

– És végtelen szerénységgel – mered rá Daphne.

– Black-tulajdonság – von vállat vigyorogva Azura. – Egyébként, szerencsétek van, Freddel és George-dzsal ma éjjel akartunk kilátogatni Zonkóhoz. Elfogyott a trágyagránátunk! – panaszolja.

– Hát ez szörnyű – bólintok.

– Fél tizenkettő körül visszaérünk – számol fejben Azura. – Kihez érkezett az árutok? Gondolom, a Postára.

– Zseni vagy – mondom neki, mire grimaszol.

– Nem félsz Sirius Blacktől? – érdeklődik Daphne.

– A rokonom. És egyébként sem félek senkitől – közli Azura. – Fél tizenkettőkor várjatok a Félszemű boszorka szobránál! – utasít minket, és az árnyékok közt, hangtalanul lépdelve eltűnik a sötétben.

Deneb újból megkér, hogy aludjunk mellette, de mindketten kimentjük magunkat. Szegény lelombozva vonul a hálójába, mi pedig összekacsintunk.

Tizenegykor már a folyosókat szeljük, és beülünk egy sötét ablakmélyedésbe, hogy a járőröző szellemek és tanárok ne lássanak meg. A prefektusok járőrözését már elengedte a vezetőség.

– Hideg van – panaszkodik Daphne. Átkarolom, hogy melegítsem, de én is átfagytam. Ijedten felhördülök, amikor a boszorkány szobrának a feje elcsúszik, és egy vörös hajkorona bukkan ki belőle.

– Weasley?

– Mason!

– Menj már, Georgie! – halljuk Azura sürgető hangját a mélyből. Weasley kimászik, aztán segít Azurának is, végül a fivérének. A kabátjuk zsebe dagad – gondolom, tele van tömve mindenféle csibészkedésre alkalmas tárggyal.

– Hölgyeim – hajol meg udvariasan Fred Weasley. Orra hegye kormos. Azura egy csomagot húz elő, egy nagy zsákot, a boszorkány fejéből. George ugrik, és segít neki.

– Minden benne van, azt hiszem – mondja Azura, – Ecsetkészletek, hét különböző méretű vászon, Horn festékei, ötféle vastagságú széndarab, rajzalapcsomag... ennyi, ugye?

– Igen! – Daphne odaszökken, és mohón kinyitja a zsákszáját. Beleles. – Igen, igen, minden benne van.

Magához szorítja az aprócska Azurát, csókot nyom az arcára, majd alaposan megölelgeti a Weasley-ikreket. A fiúk zavartan néznek össze – eddig a maximum kommunikációjuk Daphne-val a szerencsétlen csoportfelosztások alatt történt.

– Valaki nagyon fontosnak lehet ez a csomag – jegyzi meg az egyikük, talán Fred, mert az orra koromfoltos. Daphne elengedi a füle mellett.

– Köszönjük szépen, srácok – mondom én is, de nem érek hozzájuk. Egy mosoly a legtöbb, ami tőlem telik.

– Na mi az, a sógorkáid nem érdemelnek jelentősebb hálálkodást? – viccelődik a másik fiú, George.

– Sógorok? Csak azt ne mondd, hogy ti is a nagy családba tartoztok! – fújtatok bosszúsan.

– Charlie elveszi feleségül Pyxist, akkor máris rokonok vagyunk Corvusszal, tehát veled is – fejtegeti Fred. Pislogok.

– Aha.

– Charlie és Pyxis már nincs együtt – jegyzi meg Azura.

– Úgyis összejönnek – legyint Fred.

– Charlie Weasley és Pyxis Black! Olyan szép pár voltak! – csapja össze a tenyerét Daphne.

– Ja, de aztán összevesztek, Pyxis elrohant Amerikába, ahol összeszedett pár fickót, majd ejtett is, és most megint Romániában volt Charlie-nál, ami nagyon gyanúsan romantika szagú...

– Csak nem rólam beszél a hölgyemény? – szakítja félbe Azura kuncogását egy éles hang.

– Pyxis? – perdül meg rémülten a lány. A nő a folyosón lépked. – Nem aludnod kéne?

Fred és George elnyomják a vigyorukat, mi Daphne-val próbálunk az árnyékba húzódni.

– Járőrözök, ha rémlik – lengeti meg húga előtt világló pálcáját. – Neked kéne aludnod, csillagom, és nem a folyosó közepén a szerelmi életem fejtegetni.

– Ugyan, hiszen épp, hogy csak súroltam a témát...

Pyxis dühösen fújtat.

– Na ide figyelj, tökmag. És ti is, Weasley-egy és Weasley-kettő! – fenyegetőn néz végig rajtuk, aztán megakad a szeme rajtam és Daphne-n. Megemeli a szemöldökét. – Na jó, most már kezd érdekelni, mit keres itt ez a két mardekáros jómadár is.

– Háát... az úgy volt, hogy Johanna és Daphne annak idején nagyon kedvelte a párosotokat Charlie-val, és kérték, hogy meséljünk még rólatok – füllenti Azura.

– Azura. – Pyxis hangja hideg. – Roxmortsban voltatok? Mind az öten?

– Csak én! – vállal magára mindent Azura.

– Nem, mi is lementünk – szólnak közbe az ikrek.

– Greengrassék? – biccent felénk idegesen a nő. Azura fölemeli a kezét.

– Ők tényleg nem jöttek le. Mi amúgyis lementünk volna Roxmortsba, úgyhogy akkor már elhoztuk neki a csomagot, amit kértek.

– Milyen csomagot?

– Deneb Holloway ajándékát – mondom. Pyxis sóhajt.

– Öt pontot levonok mindenkitől. Azért vannak a szabályok, hogy betartsuk őket. Veszélyes a folyosókon és az iskolán kívül járkálni mostanság – második mellesleg tilos is. Szeretném, ha ezentúl betartanátok az előírtakat.

Biccent felénk, és tovább folytatja a járőrözést. Azuráék jó éjt kívánnak, és elvonulnak a Griffendél Torony irányába – hallom, ahogy arról tanácskoznak, hogy a szabályok inkább azért vannak, hogy megszegjük őket.

Daphne-val közösen lecipeljük a pincébe a csomagot, és elrejtjük a klubhelyiség egy sarkában. Cetlit helyezünk rá, amin az áll, hogy „Ne nyúljatok hozzá! Köszönjük: D. G. és J. M." A manók ebből tudni fogják, hogy mi vagyunk, és békén hagyják.

Reggel korán kelünk, és izgatottan leszaladunk a klubhelyiségbe, ahol ott ül már Peter, Selly-Anna, Ella, Flora, Hestia és Higgs.

– Van sütemény! – mutat Ella a kisasztalon egy dobozra.

– Pompás! – Daphne vidáman leszökdécsel a lépcsőkön, és körbe néz. Kinevezte magát főrendezőnek, és most ő vezényeli az álomittas társaságot. Szépen elrendezzük a művészkellékeket az asztalon, és amikor végzünk, felém fordul.

– Felébresztjük?

Megfogom felém nyújtott kezét, és bólintok.

– Még szép!

Az osztálytársaink nagyban horkolnak. Az ajtót óvatosan nyitjuk ki, és szerencsék van, mert nem nyikorog. A sötétben kiszúrjuk Deneb ágyát a háló másik végében. Besettenkedünk, és óvatosan széthúzzuk a baldachint. Szőke hajú barátunk kiterülve fekszik, a takarójába gabalyodva. Fekete pizsama nadrágot visel, póló nincs rajta, izmos hátán végig fut gerince kidomborodó vonala. Hallom, ahogy Daphne élesen szívja be a levegőt. Deneb szőke haja kócosan áll szerteszét, elnyílt szájából csorog a nyál.

Kuncogok.

– Édes kölyök – súgom Daphne-nak, és óvatosan az ágyra térdelek. Deneb abban a pillanatban reagál, a hátára fordul, megragad a karomnál fogva és a matracba passzíroz. Levegő után kapkodok. Deneb, amikor látja, hogy csak én vagyok, meglepetten hátrahőköl, és végre felszabadul a mellkasom.

– Ne haragudj, nem tudtam, hogy te vagy az – szabadkozik. Ahogy térdel mellettem, aranyhaja glóriának tűnik az arca körül. Felpillant Daphne-ra, és összeugrik a szemöldöke.

– Jó reggelt, szülinapos – mosolyog rá félénken a lány.

– Hogy? – Deneb gondolkodó arcot vág, aztán elnyílnak a szemei. – Jé, ma tényleg szülinapos vagyok!

– Igen, te lökött! – Kimászok az ágyból, és kitárom a két karom, hármasölelésre invitálva a barátaim. Mind a ketten zavartan pislognak, aztán mégiscsak hozzám bújnak. Daphne karja besiklik az enyém alá, Deneb átkarolja a vállam.

– Kinek van ilyen jó illata? – szimatol Deneb, és a hajunkba fúrja az arcát. – Ilyen rózsás.

– Daphnak – mondom, és nyomok egy csókot a fiú arcára. – Na, gyerünk, öltözz föl, Dennie babám, utána pedig nyomás le a klubhelyiségbe! – utasítom. Deneb bólint, és elereszt bennünket. Vigyorogva megvárja, amíg kiérünk, aztán ruha után kezd kutakodni.

Deneb örül az ajándékoknak.

– Mindenkit le fogok festeni! – örvendezik, az ajándékait vizsgálva.

– Alig várom, hogy modellt ülhessek neked! – lelkesedik Hestia is.

Amikor az este Deneb újra megkérdezi, nem lenne-e kedvünk vele aludni, már nem ellenkezünk. Az osztálytársaink hozzászoktak, hogy néha Denebnél töltjük az éjszakát, bár mindig tesznek kaján megjegyzéseket, amikkel mi nem törődünk a behúzott baldachinfüggönyök mögött.

– Tényleg le akarsz festeni mindenkit? – kérdezem, a fejem a bal vállán pihentetem, Daphne a fiú másik válláról pislog felém. A kezem a fiú hasán, Daphne lazán ökölbe szorított ujjai Deneb szívén vannak. Lábfejem természetesen ezúttal is barátom vádlija alatt, és lábujjaimmal érzem, hogy Daphne is megtalálta a titkos-láb-melegítő-funkciót.

– Igen – helyesel a fiú. Szórakoztató, hogy amikor levegőt vesz, egyszerre emelkedik föl a mellkasa, és a fejünk Daphne-val. – Majd a tavaszi szünetben... mindenkinek adok egy napot – tervezgeti, és magában halkan a napokat sorolja, amíg el nem alszunk.

/*/

Hát, a tavaszi szüneti portrék mindenkit tanulás közben ábrázolnak.

Én speciel két dolgot csinálok egész szünet alatt: tanulok és edzek. A szünet utáni első hétvégére tűzték ki a Griffendél-Mardekár meccset, ami elképesztő mértékben felbolydítja az iskolát. Higgs szinte minden szabadidőnket a kviddicsnek szenteli, mi pedig nem ellenkezünk – esőben, hajnalban, szürkületben, összeszorított foggal röpködünk föl-alá. Lassan kezdi felsérteni a kezem az ütő, Higgs fehér gézzel tekeri be a sebeimet.

Corvus rá is kérdez, miközben a bejárati ajtó felé sétálunk. Megkért, hogy kísérjem ki a fiákerig – minden tavasszal, húsvétkor meglátogatják az szüleiket. Én úgy gondoltam, ennyi szabadidőt adhatok magamnak, úgyhogy most itt lépdelek mellette a folyosókon.

– Az ütő – felelem a kérdésére.

– Van kencéd?

Megállunk az ajtószárnyak takarásában. Kint áll egy kocsi, előtte két thesztrál: ezek fogják elröpíteni őket Azkabanba.

– Igen, maradt még abból, amit szeptemberben kaptam Madam Pomfrey-tól, az unikornisos baleset után.

Corvus elmosolyodik, és a szájához emeli mindkét tenyerem, hogy csókot hinthessen beléjük.

– Remélem, hamar meggyógyul.

– Meg fog. A meccsre muszáj lesz. Vagy ha nem, bekötözött kézzel játszok.

Corvus a fejét csóválja.

– Ne is emlegesd a meccset. Wood teljesen bele van őrülve, folyton arról beszél, arra gondol, jegyzeteket készít...hihetetlen.

– Azért mintha emlékeztetne valakire – jegyzem meg, enyhén gúnyosan. Corvus összevonja a szemöldökét.

– Ne csúfolódj – szid meg, és két tenyerébe fogja az arcom. Szájon csókol, majd a homlokomnak támasztja a homlokát.

– Izgulsz? – kérdezem tőle, és megsimogatom az oldalát, ahol a sebhelye van. A varázskabátját viseli a nagy meleg ellenére is. A már jól ismert fehér ing-sötét mellény párosítás van alatta. – Kicsípted magad. Mondjuk a kabátod nem túl elegáns.

Corvus grimaszol.

– Izgulok, persze, hogy izgulok. A földkerekség legbetegebb anyját készülök meglátogatni. És hát igen, anya szereti az elegáns és fényűző dolgokat, ezért muszáj volt tönkre tennem a csinos mellény látványát.

– Értem – mondom, és most én nyomom az ajkaim az övéhez.

– Tudod, vannak napok, amikor megkérdőjelezem, hogy egyáltalán mind az ő kölykei vagyunk-e – vallja be halkan. – Anya... hát, kicsapongó életet élt. És nem tudom, mit gondol rólunk. Nem tudom, mit akarok, hogy gondoljon rólunk.

– Szerintem nem kéne ezzel foglalkoznod – felelek. – Te nem vagy olyan, mint ő.

– Honnan tudod? – nevet föl keserűen. A mellkasára illesztem a kezem, pont a szívére.

– Te képes vagy szeretni. És szeretnek téged. Mi kellhet ennél több? Az elmebeteg mamád elismerése? Szerintem még azzal is jobban járnál, ha Frics jelentené be, hogy mindenkinél többet jelentesz neki.

Corvus kuncog.

– Hihetetlen vagy, Johannám. El se tudod képzelni, mennyit segítesz ilyen helyzetekben. – A tekintetembe fúrja az övét, sötét szeme csillog.

– Ez a dolgom – válaszolom, és végigvezetem a kezem a mellkasán, a vállán, a nyakán, végül beletúrok a hajába. – Fésülködni véletlenül sem fésülködtél volna, mi?

– Ugyan, minek az, ha utána úgyis összekócolod a hajam? – vág vissza. Összeérinti az ajkunk, aztán hátrébb lép. – Érdekes lesz az azkabani túra. Talán rájövök, hogy szökött meg Sirius.

– Nem arról volt szó, hogy azt az ügyet lezártnak tekinted? – érdeklődöm.

– Dehogynem – vigyorog rám, és kisétál a kastélyból.

/*/

A szünet utolsó edzése után Malfoy bejelenti, hogy mondani akar nekünk valamit. Előre sajnálom, hogy a hálókörletben hagytam a pálcámat.

– A Griffendélnek erős a csapata – kezdi a kis szőke görény, fontoskodó torokköszörülés után.

– Köszönjük, hogy figyelmeztetsz – szól közbe rögtön Hestia. Malfoy ügyet sem vet rá.

– Nézzük az esélyeinket: a mi csapatunk nagyrésze lány. Két hajtó és a két terelő.

– Csakhogy tisztázzuk, Draco, ugyanannyi fiú és lány játszik a csapatban – jegyzi meg csöndesen Flora. Malfoy folytatja:

– A Griffendélben csak három lány van, a hajtóik. Kizárt dolog, hogy ezt a meccset megnyerjük. Túlerőben vannak.

Higgs az öltöző falának dőlve hallgatta eddig, most szólásra nyitja a száját.

– Szóval, mit tanácsolsz, Draco?

– Nem tanácsolok én semmit. Én azt akarom, hogy az összes lányt penderítsük ki a csapatból, és inkább az erőre helyezzük a hangsúlyt – közli Malfoy, mire felhördülök. Nem vagyok neki elég erős? Tudja, mennyit edzek, hogy formában maradjak az Aratásra?

Hestia reagál elsőnek. Szinte hangot ad a levegő, ahogy átrepül a helységen, és a földre teríti a szőke fiút.

– HESTIA! – üvölt rá Higgs, és a barátnője után veti magát, hogy leszedje a kissrácról. Rögtön melléguggolok, és segítek neki. Nem könnyű, de miután Peter a derekánál fogva fölemeli, Malfoy kiszabadul.

Draco vért köp a padlóra.

– Patkány vagy – hörög Hestia. Malfoy gonosz vigyorral fürkészi Higgset.

– Nos, drága Terence, egyetlen dologgal tudod ezt kiváltani.

Higgs felhúzza a földről Hestiát, és magához szorítja, nehogy a vicsorgó lány újra bedobja az erejét.

– Most nem sérültél meg annyira, hogy ne tudj játszani? – kérdezem gúnyosan Malfoytól. A fiú rám mosolyog, fehér fogait vér színezi.

– Ne reménykedj, Mason – mondja nyájasan. Kedvem lenne a képébe vágni az ütőt, de tartok tőle, hogy Hestia kirohanása már így is sokat ártott a kapitányunknak. – Mondom a feltételeim. – Malfoy feltápászkodik, és leporolja az egyenruháját. – Lecseréljük a játékosokat azokra, akiket én mondok, és akkor nem fogom megemlíteni apámnak ezt az incidenst.

Higgs nem válaszol. Malfoy az ajtó felé indul.

– Ha esetleg ez nem lett volna elég meggyőző, a helyedben elolvasnám újra azt a levelet – szól még vissza.

– Mi van benne? – kérdezi aggódva Flora, de Higgs nem szól egy szót sem, hosszú percekig. Csak öleli magához Hestiát, és simogatja a lány hátára omló hosszú fekete hajzuhatagot.

– Engedd, hogy segítsek, Terence – suttogja halkan Hestia, olyan lágyan, ahogy még sose hallottam beszélni. Óvatos csókot nyom a fiú arcára. Higgs lehunyt szeméből könny csordul ki.

– Sajnálom – mondja halkan, majd felénk fordulva megismétli. – Annyira sajnálom.

Egyesével belenéz mindannyiunk szemébe, aztán megszorítja Hestia kezét, és kisétál az ajtón.