Corvus, a vérbeli Black...

Az első szünetben látom Pyxis Blacket, vagy legalábbis sejtem, hogy ő az. Csuklya lóg az arcába, nem látom a vonásait. Piton professzorral sétál, Azura vidoran lépdel mellettük.

El akarom újságolni Denebnek és Daphne-nak a híreket, de vitatkozásra érkezek. Az átváltoztatástan terem előtt két alakot pillantok meg a földön összegabalyodva hemperegni.

– Kik azok? – kérdezem Daphne-tól.

– Elenaor Branstone és Sagitta Black – felel vállvonogatva. Körbe nézek. Az ötödikesek félkörben állva szurkolnak a két lánynak.

– Hol van Deneb? – kérdezem, mert őt nem látom sehol.

– Épp kidobja Elenaor táskáját az ablakon.

Összevonom a szemöldököm.

– De miért?

– Mert az egyetlen lány, akivel úgy érzi, szabad egy olyan úriembernek verekedni, mint amilyen ő, az egyedül te vagy.

– Ezt most nem tudom, hogy bókként fogjam-e föl – mondom színtelen hangon. – Na és miért akarna verekedni Branstone-nal?

Daphne mérgesen ráncolja a homlokát.

– Elenaor kijelentette, hogy egy szerencsétlen melák vagy, mert ő bizony az éjszakát Corvus Blackkel töltötte, és te még csak nem is tudod, hogy Corvus Black megcsal téged.

Levegő után kapok.

– Hogy mi?

– Ne aggódj, ebből egy szó sem igaz – nyugtatgat Daphne. – De örülhetsz: Corvus húgát megnyerted magadnak.

Sagitta akkora jobbhoroggal ajándékozza meg Branstone-t, hogy a nézők egy emberként jajdulnak föl. Deneb elégedetten ciccegve ér mellénk.

– Egy sárkupacban landolt a csinos tatyó – meséli izgatottan.

– Köszönöm, lovagom, hogy megvédtél – veregetem meg a hátát. Deneb rám vigyorog, majd előre lép, és megpróbálja lehúzni Sagittát Branstone-ról a vállánál fogva. De a lány nem hagyja magát, hátra vág a könyökével, mire Deneb előre görnyed a fájdalomtól.

– Senki nem beszélhet így róla! Senki! – acsarog Sagitta, és fojtogatni kezdi Branstone-t.

– Édesem, jól vagy? – kérdezi kedvesen Daphne, a görnyedező Denebtől. Aggódó arckifejezést ölt, de a szeme csillog a jókedvtől.

– Dehogy vagyok! – méltatlankodik nyöszörögve Deneb. – Tudod, milyen rossz helyen talált el?

Daphne nem bírja megállni, kuncog.

– Szerinted ez vicces? – mered rá Deneb, és megpróbálja méltóságteljesen kihúzni magát. Daphne komolyságot erőltet magára, összeharapja az ajkát, de Deneb még mindig megbántva néz. A lány közelebb lép hozzá, és átöleli, arcát a fiú mellkasába fúrva. Deneb meglepetten öleli magához, és végigsimít a lány puha haján. Aztán Daphne-ból kirobban a nevetés, rázkódni kezd a válla. Mosolyogva figyelem őket.

– Hé, Daffy, menj már, még fáj – tolja el magától Deneb Daphne-t. A lány szeme könnyes a nevetéstől.

– Ne haragudj, hős lovag!

– Persze, persze, játszunk „Gúnyoljuk ki Denebet játékot", azt én is úgy szeretem – csipkelődik Deneb. Daphne lábujjhegyre áll és puha csókot nyom Deneb arcára. Merengve nézem őket, boldog vagyok, hogy végre szent a béke közöttük. Talán Daphne még a házit is hajlandó lesz Denebnek adni, és akkor már tényleg minden a régi kerékvágásban menne.

– Hé! Mi van itt? – hasítja ketté a hangoskodást egy élesebbnél is élesebb hang. A csuklyás Pyxis Black áll meg a verekedők fölött, mellkasán összefont karral. Piton mellette áll, és végig néz a társaságon.

– Szinte biztos voltam benne, hogy egy griffendéles volt a dologban – jegyzi meg Piton. – Az meg eszembe se jutott, hogy esetleg ne egy Black okozzon felfordulást.

– Perselus – morran Pyxis. Kiráz a hideg komor hangjától. Sagitta legördül a fél ájult Branstone-ról, arcát karmolások csíkozzák. Piton fejét ingatva elmegy. Nem von le pontot, amin meglepődök.

– Sagitta Black! Merlinre, mi az ördögöt csinálsz? – vonja kérdőre Sagittát a nő. Eszembe jut, hogyha Pyxis Corvus testvére, akkor Sagittáé is. A lány felugrik, haptákba vágja magát, majd lesütött szemmel, bűnbánóan ezt mondja:

– Baleset volt, Black néni.

– Nem lesz nyugtom tőletek itt, mi? – kérdezi sóhajtva Pyxis. Hallani lehet, hogy mosolyog. A csuklya elfedi az arcát.

– Mindent meg fogunk tenni, hogy ne legyen – vigyorodik el Sagitta.

– Ezt el is vártam – biccent Pyxis. Megborzolja húga haját, és kecses léptekkel, finoman ringó csípővel Piton után siet.

– Hű – szólal meg Deneb, és ámulva bámul utána. – Ez a nő egyszerűen hű.

Sagitta, amint eltűnik a nővére, vigyorogva, az égbe öklözve körbe fordul.

– Győőzelem! – kiáltja. Deneb feléje biccent.

– Szép volt, Black! – dicséri meg. Sagitta rávillantja hófehér fogsorát.

– Igen, te is nagy voltál, Holloway! Igazán jó csapat vagyunk.

Deneb fülig érő szájjal szalutál.

– Az biztos.

Oldalba bökdösöm a könyökömmel.

– Na, mi az? A Black-utálatod csak a jóképű srácokra vonatkozik, a csinos lányokra nem?

Deneb elengedi a füle mellett a megjegyzésem.

/*/

– Ez a nő akkora hajcsár, mint amennyire csinos – jegyzi meg Deneb gereblyézés közben. Pyxis Black egy fa alatt álldogál, hátra vetett csuklyával. Így látva egy az egyben úgy néz ki, mint Azura, csak idősebb kiadásban. A haja barna és puhának tűnő hullámokban hullik a hátára. Két tincset a szeme elől hátra fonva hord, mint ahogy Daphne szokta. Kék szeme minket fürkész, a bőre fehér, szája mosolyra húzódik, amikor az egy csapatban dolgozó testvéreire pillant. Azura mellette áll, és boldogan magyaráz neki valamiről. Pyxis elfordul, és meglátom azt az arcán, ami magyarázatot ad a kapucnira: egy sebhely húzódik a jobb szemétől az álláig. Hamvasnak tűnik, és viszonylag frissnek, vagy legalábbis elég mélynek ahhoz, hogy a heg egy jó ideig még ne tűnhessen el. Eszembe jut, hogy Corvust még valamikor ősz végén azzal a hírrel kereste föl McGalagony, hogy a nővérének sárkánybalesete volt.

– Deneb! – sziszeg rá Daphne és oldalba böki. A gereblyéjével felszántja a földet. Megáll, és benyúl a zsebébe. Magvakat szór a földbe, mire a közeli bokorban mozgolódás támad.

– Hagyjad, legalább nem Madame Rosmerta után kajtat – mondom, és hátrálni kezdek, hogy a bokorból előtörhessen a kerti törpénk.

– Egy hatalmas vágás van az arcán – közli Denebbel Daphne, miközben ők is hátrébb lépnek.

– A sebhelyek dögösek – vonogatja a vállát Deneb. Felhorkanok.

– Nagyon – vonja föl a szemöldökét Daphne gúnyosan. Deneb eldobja a gereblyét és felhúzza a hasán az ingét. Jó pár lány abbahagyja a gereblyézést egy pillanatra és felnéznek. Tracey Davies sóhajt, majd súg valamit Adelaide Murtonnek és vihogni kezdenek. Deneb azonban nem törődik velük túlságosan, csak vigyorog, egy hosszú sebhelyre mutat, ami a hasán húzódik végig. Hát, aki fákon mászkálva tölti az életét, az beszerez pár ehhez hasonló heget.

Pyxis szemforgatva figyeli a játékot, Azura kuncogva kapaszkodik a karjába. Az egyik fatövében ülve Corvus meg sem rezzen. Daphne elpirul, amikor a Weasley-ikrek füttyögni kezdenek, Sagitta pedig kiabálni.

– Azaz, Holloway, vetkőzz!

– Greengrassnek bejön, nézd csak az arcát!

– Na és Mason? – vihog Sagitta. Kacsint, én pedig rávigyorgok.

– Annyiszor láttam már ezt a parádét, milliméter pontosan meg tudnám mondani, milyen hosszú az a heg – közlöm vele. Deneb nevet. Daphne vöröslő arccal kapja maga elé a gereblyét. Sagitta újra Denebhez fordul, a mögötte ácsorgó Oliver Wood gondterhelten hallgatja.

– Fordulj erre is, Holloway, nem látom jól!

Deneb rávillantja fogsorát és visszaejti az anyagot a helyére. Amikor mindenki visszafordul a dolgához, felénk néz.

– Azért ez elég dögös volt, nem? – vigyorog Daphne-ra. A lány dühösen végig méri.

– Nem értem, mi hasznod származik belőle, ha engem megalázva fényezed magad.

Deneb megilletődik.

– Micsoda? Daphne, én nem...

– Hagyd csak, semmi baj – morogja a lány, és újból belefeledkezik a munkába. Deneb értetlenkedve rám pillant, én meg megvonom a vállam. Nem nekem valók az emberi érzelmek.

Óra végén Daphne nyűgösen eldobja a gereblyét, és meg se várva minket elindul a kastély felé. Deneb rögvest földhöz vágja a sajátját és utána siet. Öt kerti törpét sikerült előcsalogatnunk a bokrokból, nem valami sok a többiekhez képest. Fáradtan sóhajtva pakolok össze helyettük is.

– Hé!

A hang felé fordulok, és az integető Pyxis Blacket látom.

– Johanna Mason, igaz?

Közelebb lépek hozzá, és a gereblyékhez állítom a mi három gereblyénket. Szinte mindenki elhagyta már ezt a kis erdőközépi tisztást az ötödikesek körül. Azért páran még itt maradtak: Sagitta és a Weasley-ikrek, és a hetedikes fiúk nagyrésze is. Corvus már áll, épp Azura piszkálja, egy bottal szurkálja az oldalát. Ackley Lewis nevetve figyeli őket, Wood az ikrekkel társalog, karja Sagitta vállán, Bart Tonks merengve beszél Pyxisszel, és elpirul, valahányszor a nő rámosolyog.

– A kisöcsém barátnője. – Én is kapok Pyxistől egy olyan mosolyt, amitől Tonks pironkodna. Én csak kellemetlenül érzem magam a hölgy átható kék tekintetétől.

– Valahogy úgy – bólintok. Pyxis karcsú, magas és gyönyörűszép. Finom, szoborszerű vonásai vannak, akárcsak Azurának vagy Corvusnak. Sagitta teljes mértékben elüt tőlük sötétszőke, egyenes szálú hajával és kissé kerek arcával, meleg barna szemével és barátságos vonásaival.

– Johanna! – kiált Corvus, és felém jön. – Jó reggelt, kedvesem! – Félkarral magához szorít és csókot nyom a fejem búbjára. Kínosan érzem magam. Hát nem találkoztunk reggel?

– Neked is – motyogom.

– Beszélhetnénk kettesben Johannával? – mosolyog az öccsére Pyxis. Corvus meghökkenten felvonja a szemöldökét, aztán elvigyorodik.

– Ez most olyan beszélgetés lesz, hogy kinyírlak, ha összetöröd az öcsém szívét? Csak mert akkor tudatnám veled, hogy ez a fiútestvérek dolga.

Ezúttal Pyxis vonja föl a szemöldökét.

– Nem gondolom, hogy négyünk közül bármelyikünknek is nehézséget okozna eltenni azt láb alól, aki bántaná a másikat.

– Ez csak természetes.

– És nehogy azt hidd, hogy csak azért, mert srác vagy, te vagy a legerősebb és legkirályabb! – szól közbe Sagitta. Megragadja Corvus felkarját. – Na, hagyd, hadd fenyegesse meg Johannát!

Corvus megrázza a fejét, megemeli az állam, és csókot nyom a számra. Meglepődök, mert reggel nem kaptam tőle sok mindent.

A kastély felé vonul a kis társaság, Azura Wood hátára csimpaszkodva cipelteti magát.

– Corvus nincs jól – csap bele a közepébe Pyxis.

– Tudom. De semmit nem tudok tenni – vallom be keserűen. – Néha... mintha teljesen más ember lenne.

– Teljesen belebetegedett az ügybe. Ez egyszerre ragyogó és gyilkos tulajdonság. – Sóhajt, és ő is elindul, nagy távolságot hagyva a hangoskodó társaság mögött. – Csak... meg szeretnék bizonyosodni afelől, hogy... nem akarod otthagyni.

– Miért akarnám otthagyni?

Pyxis megrázza a fejét.

– Ha esetleg most kicsit kivonná magát a forgalomból, vagy ilyesmik miatt.

– Nem akarom őt elhagyni emiatt – mondom. – Csak aggódom érte.

– Igen – bólint –, én is aggódom.

/*/

Két nappal később Sagittával sétálok a kertben. Belém karol és játékosan ugrat. Furán hat a jókedve és az, hogy láthatólag ennyire szívesen tölti velem az idejét. Amikor rákérdezek, ezt mondja:

– Mielőtt Corvus beléd zúgott volna, határozottan nem kedveltelek.

Rámeredek, de ő folytatja.

– Komolyan mondom – látni se bírtalak. Folyton mindenkire olyan mogorván néztél, és gúnyolódtál a csoportmunkák közben. El voltál a jóképű haveroddal, meg a szőke gazdag kiscsajjal. Szóval, igen, egy szóval: borzasztóan kiállhatatlannak tartottalak.

– Ez nem egy szó volt – jegyzem meg. Sagitta fölnevet, és a fejét rázza. Sötétszőke hajába belekap a szél.

– Látod, például rájöttem, hogy te ezek nélkül a megjegyzéseid nélkül nem tudnál élni, és hogy szerves részét adják az életednek meg a személyiségednek.

– Az összes Black jegyzetfüzetet vezet rólam és a magándolgaimról?

Sagitta kacag.

– Nem is tudod, mennyi mindent tudunk rólad! Corvus rengeteget mesélt.

– Ennek örülök – dünnyögöm. Sagitta csak pár percig bírja csöndben.

– Corvusról jut eszembe. Nem sokat változott az állapota.

– Hát, nem – bólintok. Vállat von.

– Tudod, szerintem te vagy a kulcsa a problémának – elmélkedik.

– Én? – kérdezem fejcsóválva. Sagitta egy energiabomba, ami nyilván hasznos is tud lenni, de engem nagyon le tud fárasztani az állandó pörgésével.

– Igen. Szerintem a kapcsolatotokba vinni kéne... valami pluszt.

Száját csücsörítve rám sandít. Gúnyos horkantással felelek.

– Felejtsd el! Másfél hónapja...

– Na és? Egy hét, és Valentin-nap, biztos örülne...

Pislogás nélkül meredek rá, ő viszont nagyokat pislant.

– Felejtsd el – jelentem ki ridegen.

– Nem értem, miért vagy ilyen mogorva – zúgolódik. Hitetlenkedve fölnevetek.

– Az imént közölted, hogy...

– Sziasztok, lányok! – ugrik elő egy alak egy fa mögül. Megrémülök és hátratántorodok.

– Azura! – kiált föl mérgesen Sagitta, és villogó szemekkel mered a húgára. A lány vigyorog.

– Csak nem megijedtetek?

– Fogd be!

– Szóval megijedtetek – kuncog Azura. Sagitta dühösen fújtat. Én a szememet forgatva figyelem őket.

– Mi baj van, Azura?

– Az a baj van, Mason – mondja lassan, és elkomolyodik –, hogy Corvus nem enged be senkit a Szobába.

– Hogy? – kérdezi kitágult orrlyukakkal Sagitta. Mintha már nem is akarná rávetni magát a testvérére.

– Az se biztos, hogy bent van – vonogatja a vállát elkeseredve Azura. – Pyxis most kezdi el átnézni az épületet. De szerintem az erdőbe van, úgyhogy én most odamegyek.

– Veled tartok – vágja rá Sagitta. Kérdő pillantást vet rám. Biccentek.

– Én akkor segítek a nővéreteknek a kastélyban – mondom, és elindulok visszafelé. A szívem zakatol. Képzeletben végigveszek minden helyet, ahová Corvus elmenekülhetett, hogy a gondolataiba merülhessen.

A kastély folyosói üresek. A diákok vagy az udvaron ténferegnek, kihasználva a napsütést, vagy a klubhelyiségben vagy a könyvtárban tanulnak.

Szöget üt valami a fejemben.

A folyosókat szelve egyre azon töprengek, mi mindent lehetne kezdeni Corvusszal, amikor nekiütközök valakinek. Hideg víz fröccsen rám. Meglepetten felkiáltok, a fiú, akinek neki mentem, sebes bocsánatkérések közepette megy tovább.

– Tonks? – pördülök meg. A fiú megtorpan. Végigmér, én is őt. Sötét haja az arcába és egy szeme alá szorított vizezett kendőre hull. Tincseiben fehér, barna és fekete tolla rekedtek. Hunyorogva pislog felém.

– Mi van, Mason?

– Minden rendben? – érdeklődöm.

– Persze – morogja, és elfordul, hogy tovább induljon. Utána kiáltok.

– Várj! Te jóban vagy Corvus Blackkel, nem?

– Eddig azt hittem – dünnyögi. Elnyitom a szám, hogy kérdezzek valamit, aztán szembetűnik Tonks kinézete, és rájövök, hogy fölösleges, és sarkon fordulok.

– Köszönöm, Tonks! – kiáltok hátra. Bart Tonks nem felel. Lélekszakadva rohanok, és amikor megállok egy hatalmas kétszárnyú ajtó előtt, akaratlanul is végignézek magamon. Majd bosszúsan fújtatva belököm az ajtószárnyakat, és elakad a lélegzetem a látványtól.

Corvus Black, az én drága Corvusom egy madaraknak fenntartott ülőrúdon egyensúlyozik, karjában a kis furkászommal, vállán és fején baglyok százával. A rikoltozásba belesajdul a fejem – a baglyok nem alszanak, ahogy elméletileg kellene, izgatottan csapdosnak a szárnyukkal, röpködnek ide-oda.

– Hé, Corvus! – kiabálok. Föl se néz, csak babrál valamit a kis bestiával.

– Bartholomew, megmondtam, hogy ha szólsz a nővéreimnek, neked annyi – közli higgadtan. Elkeseredve rázom a fejem.

– Johanna vagyok!

Lassan fölemeli a fejét, és megilletődve elnyitja a szemét.

– Ó! – Elmosolyodik. – Szervusz, kedvesem. Ha szeretnél, feljöhetsz ide, elférünk itt ketten is.

– Jobban örülnék neki, ha inkább te jönnél le hozzám.

Nem felel, csak hümmög. Dühösen toppantok a lábammal.

– A fenébe is, Corvus Black! – Érzem, hogy kipirosodik az arcom a kiabálástól. Döbbenten kapja felém a pillantását, egy pillanatra mintha megszédülne a magasban. Óvatosan leguggol és leül a rúdra. – Ereszd el Pimpát és húzz le ide hozzám nagyon gyorsan, vagy bajok lesznek!

– És ha nem megyek le? – kötözködik Corvus. Mérgesen karba fonom a kezeim a mellkasomon.

– Akkor bajok lesznek.

Corvus gúnyos pillantást vet rám.

– Annak pedig egyikünk sem örülne, nem igaz?

Szökőárként önt el a düh, és meggondolatlanul üvölteni kezdek, amitől a madarak csak még hangosabb rikácsolásba kezdenek. De Corvus Black nyilvánvalóan minden szót ért.

– ELEGEM VAN EBBŐL, BLACK! HOGY SANYARGATOD MAGAD! HOGY NEM TÖRŐDSZ SEMMIVEL ÉS SENKIVEL, CSAK A HÜLYE JEGYZETEIDDEL MEG A MÉG HÜLYÉBB GONDOLATAIDDAL! NEM ZÁRHATOD KI A VILÁGOT. NEM ZÁRHATOD KI A TESTVÉREID, NEM ZÁRHATSZ KI ENGEM! NEM ÜTHETED MEG A BARÁTOD ÉS NEM TEHETED TÖNKRE A JÖVŐD! – Nagyot nyelek, hogy megnedvesítsem kiszáradt torkom. A szemembe könnyek szöktek a hévtől. Visszafogottabban, kulturáltabban folytatom. – És nincs jogod előttem titkolózni, ahogy a múltadról hazudni sem. Elegem van abból, hogy fogalmam sincs, kibe szerettem bele! Utálom, hogy néha mosolyogsz, néha megölelsz, néha pedig levegőnek nézel. Ha legalább sejteném, mi van abban a csökönyös, makacs fejedben! De nem – semmit sem tudok, kizársz, mintha... mintha be akarnék törni a kis komfortzónádba. Elegem van.

Hátat fordítok neki és zihálva a kijárat felé veszem az irányt. Az utolsó pillanatban már biztosra veszem, hogy tényleg hagy elmenni, amikor halkan mondja a nevem. Először azt hiszem, csak képzeltem, és már le is nyomom a kilincset, amikor hangosabban megismétli:

– Johanna! Ne menj el.

Nem mondja, hogy kérlek és a hangjából sem hallok ki sok megbánást. Felé fordulok. Leteszi a rúdra Pimpát, és egy a lécen átdobott kötelet megragadva lekúszik mellém. Izmai megfeszülnek. Amikor leér a földre, felnyúl, és int a kis furkásznak, aki lendületből leveti magát. Corvus könnyedén a karjaiba kapja. Füttyent, mire két bagoly, egy nagy fehér és egy fekete a két vállára telepszik.

– Ki beszélt neked? – kérdezi fagyos hangon. Nem néz rám. Kellemetlenül kéne éreznem magam ridegségétől, de csak még jobban feltüzeli a mérgem.

– Nem az a fontos. Hanem az...

– Nincs szükségem rá, hogy te is kioktass, Mason – mondja lassan, és felém fordul. Fekete szemei szinte szikráznak. Mellkasa sűrűn emelkedik-süllyed. – Kapok eleget a testvéreimtől, a tanáraimtól, a barátaimtól, az ismerősöktől – sorolja ingerülten. – Reméltem, te legalább a pártomat fogod fogni.

– Attól még, hogy egy pár vagyunk, nem vagyok köteles mindenben támogatni téged, és minden bolondságoddal egyetérteni – közlöm vele, és védekezőn összefonom karjaim a mellemen.

– Ó, igen? És milyen bolondságomra gondolsz? – kérdezi metszően gúnyosan. Szemöldök ráncolva teszi le a földre kéredzkedő Pimpát. Türelmetlenül körbeintek a teremben. A baglyok, mintha csak megérezték volna a kitörni készülő vihart, elcsöndesedtek, s most a rúdjaikon ülnek. Jó páran kirepültek a nyitott ablakokon.

– Mi a fészkes fenét keresel itt? Mit csinálsz?

Olyan megjátszott fáradtsággal sóhajt, mintha nyilvánvaló lenne.

– Betanítottam a bestiádat, hogy keresse meg a tanult szag tulajdonosát.

– És mégis hogyan keresné meg? – vonom össze a szemöldököm.

– Rákötözném egy bagolyra, aki röptetné.

– Miért nem engeded egyszerűen szabadon?

– Mert elkalandozna útközben.

– Á, értem. És a bagoly nem „kalandozna el"? – Idézőjelet mutatok az ujjaimmal a levegőbe.

– Be van tanítva – morogja Corvus.

– És különben is, honnan ismerné föl Pimpa Sirius Black szagát?

Felemelem a kezem, mielőtt tiltakozhatna, hogy Sirius Blacket akarja megkeresni.

– Van anyagminta – vágja rá Corvus.

– Na és mi? – kérdezem gyanakvón.

– Elkértem Rontól a leszakított baldachint – feleli fogcsikorgatva Corvus.

– Amikor betörtél a szobájába?

Corvus kezei ökölbe szorulnak, arca elvörösödik a dühtől.

– Ki beszélt? – szűri összeszorított fogai közül.

– Nem lényeges – legyintek idegeskedve. – Inkább azt mondd meg, mikor leszel hajlandó leállni. Alig eszel, alig vagy szabad levegőn, alig ér napfény, alig vagy a szeretteiddel, alig tanulsz.

– Az én dolgom, mit csinálok – sziszegi mérgesen Corvus.

– De a jövőd nem a te dolgod? – kérdezem, szinte könyörgőn. Csípőre tett kézzel várom a válaszát.

– Ha Siriust sikerül tisztáznom, akkor minden megoldódik – mondja, s mániákus fény csillan a szemében.

– Ennyire hiszel abban, hogy ártatlan? – ütődök meg, és szánakozva pillantok rá. Kedvem lenne magamhoz szorítani, de...most enyhén szólva, nem alkalmas a szituáció.

– Tudom, hogy ártatlan! – mordul föl Corvus. – Nincs jogod ezt megkérdőjelezni! Senkinek sincs joga hozzá!

– Kedvesem – rázom a fejem –, nem tudod a körülményeket...

– Megkérdezte őt bárki is a körülményekről? Csak mert úgy tudom, tárgyalás nélkül küldték Azkabanba! – süvölti, a két madár fölröppen a válláról. Hevesen megpördül, a hátát mutatja felém. – Mit tudsz te erről az egészről? – veti hátra a válla fölött, szinte foghegyről. Olyan arrogánsnak hallom most, amilyennek még sose. – Hisz nem is ide valósi vagy. Azt persze nem tudom, pontosan hova valósi vagy is, sosem beszéltél róla.

Kell egy pillanat, mire megtalálom a szavakat, amiket megfelelőnek gondolok.

– Sose kérdeztél róla. Egyébként tudsz annyit, amennyit akartál, nem? Egy másik világ, ahová Kit Bell küldte anyámat.

– És ha már itt tartunk, pontosan mi is történt az öcséddel, Mason? – Megfordul, és olyan ellenségesen húzza össze a szemét, hogy öklömnyire zsugorodik a gyomrom. Mellém lép, közel áll hozzám, a testünk súrolja a másikét. A fülemhez hajol, az ajka finoman a bőrömhöz ér, amikor suttogni kezd:

– Pontosan hogyan is halt meg?

Elfutnak az érzelmek. Előbb a fájdalom szorítja össze a mellkasom egy kis csomóvá, majd a düh lobbantja lángra az egészet.

– Honnan a...

– Legilimencia – közli fensőbbségesen, és háta mögé kulcsolva a kezét, ellép tőlem.

– Hogy mondtad?

– Legilimenciának hívják – mondja. – Gondolatolvasás, ahogy te nevezted.

Egy pillanatig nem kapok levegőt.

– Hogy mondtad? – ismétlem.

– Belelátok a gondolataidba. – Hűvös mosolyra húzza a száját. – Mondhatni nincsenek titkaid előttem – leheli a szavakat, amikkel szoborrá dermeszt.

Az agyamban cikáznak a gondolatok.

Igaz lenne, amit mond, vagy csak parádézik?

– Igaz minden szavam – mondja lesajnálón. Összeszorítom a szám. Mindig kitalálta...

– Amit kérdezni akartál, igen. Még fönn is akadtál rajta, jó párszor. Okos kislány vagy, Johanna. Ezt is szeretem benned – teszi hozzá egyszerűen. Marhára megnyugtató, hogy még van képe ilyenekkel jönni.

Emlékekbe ütközök bele – a thesztrálokkal töltött délutánunkat idézem föl, amikor rengeteget gondoltam az öcsémre. Az átható, mohó pillantásaira gondolok.

– Mégiscsak kihasználtál – suttogom megrendülten. Corvus pillantása mintha késként szúrna belém. Sosem voltak titkaim előtte – kettőnk közül ezek szerint csak és kizárólagosan ő titkolózott és hazudozott, még pedig a jelek szerint nem is keveset.