Szent a béke – iktassuk ki közösen Malfoyt!

Az ágyban fekszünk, a fejem Corvus vállán, kezem a mellkasán, karjával magához húz. Az ablaklyukban pont ránk ragyog a hold és a csillagok fénye.

– Szóval ez Corvus Black, a hírhedt nőcsábász titka? Nem mer nemet mondani a lányoknak?

Felkönyöklök és hitetlenkedve nézek le rá. Pimpa, a furkász a szobában futkos össze-vissza, leborogat mindent, de úgy fest Corvust nem érdekli, hogy épp tönkre teszik a rejtekhelyét. Corvus a mellkasára hulló hajammal játszik. Közelebb húz magához és megcsókol. Összegyűröm a mellén az inget.

– Kitértél a válasz elől – húzódom el tőle.

– És milyen cselesen – vigyorog rám. Amikor továbbra is kíváncsian pislogok rá, megadón felül, hátát egy felpolcolt párnának vetve. – Nem tágítasz, mi?

– De nem ám!

Szemben helyezkedek el vele, mert szeretném látni az arcát, miközben beszél. Felhúzom a lábaim. Corvus a bokámhoz nyúl, a nadrágom rojtos szegélyével játszik. A zoknim és a cipőm nem messze a matractól a földön hevernek.

– Magnus szerint az édesanyám miatt van.

– Magnus?

Türelmetlenül legyint.

– Régen az apám barátja volt, aztán évekkel később egy ideig jártak Pyxisszel. A szakításuk után pedig nagyon jó barátok maradtak. Elvileg ért a pszichológiához. Magnus jó sok mindenhez ért – töpreng összevont szemöldökkel.

– Corvus! – emlékeztetem arra, hogy még itt vagyok. Felnéz és elmosolyodik, sötét szemeiben azonban fájdalom ül.

– Ha már erőszak van egy családban, akkor általában az apa szokta verni a feleségét...Hát, nálunk ez máshogy volt. Anyámnak olyan a személyisége... nos, arra nincsenek találó szavak. Lyra Black egy hárpia.

– Azt hittem, a papád után kaptad a Black nevet.

– Ó, nem, anya belebolondult volna, ha nem öröklődik tovább a neve. Ennyi nem volt elég neki, még az apámnak is föl kellett vennie a nevét.

– Bántotta az apádat? – kérdezem és megsimogatom a lábát. Keserű mosolyra húzza a száját.

– Nemcsak őt. Bármelyikünk, ha ellenkezett vele, szörnyű dolgokra számíthatott. – Megborzong, én pedig nem akarom tovább feszegetni a témát. Így is bűntudatom van kicsit a szomorúsága miatt.

– Sajnálom – súgom, és visszamászok mellé. A fejem a vállára döntöm.

– Szóval, ez a nőcsábászság titka – jegyzem meg végül szórakozottan, megtörve a túl hosszúra nyúlt csöndet. Corvus fölnevet, felsőteste megremeg.

– Hát, igen, nem volt túl sok dolgom. Csak tettem a szépfiút, a lányok meg csak jöttek hozzám, én pedig nem mertem őket elküldeni. Egyrészt, mert féltem, hogy bántanak, másrészt, hogy összetöröm a szívüket. Nem könnyű ám játszani a „nem-foglak-elutasítani-mert-nem-merem" -féle szépfiút.

Elhúzódom tőle és kihívóan a szemébe nézzek.

– Na és tőlem nem féltél sosem?

Elvigyorodik. Sötét tincsek hullanak az arcába.

– Te voltál az első lány, aki nemet mondott nekem. És az első, aki megütött. Nem tudtam megállni, hogy ne szelídítselek meg. Minden vadat meg lehet szelídíteni.

– Felejtsd el, hogy megszelídítesz.

– Úgyse menne, mi? – Az arcomra simítja a tenyerét, és a hajamba fúrja az ujjait. Magához húz és megcsókol. Lehunyom a szemem, és élvezem az érintését.

– Van még bármi, amit tudni akarsz, Johannám? – dörmögi, éppen, hogy csak elhúzódva tőlem. A számon érzem az ajka mozgását.

– Lenne még egy dolog – húzódom hátra. Corvus úgy igazítja a párnákat, hogy kényelmesen lefeküdhessen. Mellé fekszem és a mellkasára teszem a fejem. Hallgatom szíve vad dobogását. Muszáj rásimítanom a tenyerem, hogy még jobban érezhessem.

– Hallgatlak.

– Mi a fenét csináltál a kabátoddal, hogy annyi minden belefér?

Corvus nevet. Nem válaszol, s amikor felé fordítom az arcom, hogy erősködjek, az ajkába ütközöm és csókokkal fojtja belém a kérdésemet.

/*/

Hajnalban ébredek föl, Corvus finom böködésére. Még kótyagos a fejem az álmoktól, amikor meghallom az ordítást.

– MONDD CSAK, TE MEGBOLONDULTÁL?!

Deneb hangjára ismerek, de nem értem, mit keres itt. Kinyitom a szemem, a világosságtól először nem látok semmit.

Aztán megpillantom Denebet, ijesztően közel az arcomhoz. A feje vörös az indulattól. Mellette, a karjába kapaszkodva Daphne áll.

– Deneb, nyugalom, még csak most kelt föl! Az se biztos, hogy felfogja, amit mondasz...

Deneb dühösen int.

– Mi a fenét képzelsz magadról?! – förmed rám, hátrébb húzódva. A kis ágyban nem látom Corvust, ijedten forgolódni kezdek.

– A hercegecskéd keresed? – gúnyolódik Deneb. Elvörösödök.

– Nem a hercegem!

– De együtt vagytok, nem? Vagy te is beálltál a sorba? – mutat a szobára. Mérgesen felpattanok. Megszédülök a hirtelen felállástól. Daphne kap utánam.

– Nem! – kiabálom.

– Köszönjük a reggelit – hallom a szoba túlvégéből Corvus hangját, aki békésen ül egy asztalnál és rántottát majszol. Pislogás nélkül nézek végig lassan a három jelenlévőn. A furkász Corvusszal osztozik a reggelin. A fiú haja kócos, a szeme boldogan csillog. Új inget visel, de félre van gombolva.

– Mit kerestek itt? – kérdezem ellenségesen, és karba fonom a kezem.

– Szerinted mit keresünk?! Vajon kit kereshetünk? Daffy, kérlek, segíts, elfelejtettem! – drámázik Deneb. Hamar elillan a dühöm nagyrésze, amikor észreveszem, hogy belső feszültségek nélkül állnak velem szemben.

– Kibékültetek? – kérdezem izgatottan.

– MAJDNEM ELVESZTETTÜNK! – üvölt újra Deneb. Hátrébb húzódok tőle.

– Dehogy vesztettetek el majdnem. Végig itt voltam.

– És szóltál erről bárkinek is?

– Nem... – ismerem be. – Kellett volna?

Deneb nagy levegőt vesz, aztán a karjaiba zár. Deneb Holloway és az ő szeszélyei. Meglepődök, bár talán már nem kéne, annyi év barátság után.

Ott állunk hárman, egymásba kapaszkodva. Pár pillanat múlva Deneb töri meg a csendes, de mégis sokat mondó ölelésünket.

– Sajnálok mindent – morogja, Daphne szőke tincseiből és az én sötét hajamból álló puha gombolyagba.

– Ahogy én is – dünnyögi Daphne, és ujjai belemélyednek a vállamba.

– Ne haragudjatok rám – kérem halkan.

/*/

A Griffendél-Hollóhát meccset Deneb és Daphne oldaláról nézem végig. A meccs alatt számtalanszor összenézünk azonban a szemben ülő Corvusszal. Mosolyog rám és integet.

Meg kell hagyni, hogy a griffendélesek jól játszanak. A Weasley-ikrek kitűnő terelők, a hajtó lányok pedig összeszokottan dobálják egymásnak a kvaffot. Wood védései kifogástalanok, a kis Potter meg úgy suhan a cikesz után, hogy ahhoz Malfoy még a közelébe sem érhet.

– Ez meg mi? – kérdezi Daphne, előre mutatva. Követem a tekintetemmel ujja vonalát és egy magas, imbolygó fekete alakot pillantok meg. Elszorul a szívem, de a szokásos jeges marok ezúttal nem akar összeroppantani.

– A kis disznó – sziszegi Higgs, amikor Potter valami ezüstöst lő ki a pálcájából, ami nekiütközik a csuklyás alaknak, feldöntve azt. Dühös horkantás tör elő a torkomból.

Draco Malfoy szőke feje bukkan ki a fekete anyag alól. Flora levegő után kap mögöttem, Hestia felpattan.

– Kinyírom! – fenyegetőzik. Arca árnyalatokkal vörösebbre színeződik. Leugrik köztem és Deneb között, és a palánkhoz préseli magát. Ordítani kezd, de a hangját elnyomja a Griffendél szurkoló táborának hirtelen kitörő ovációja.

– Potter elkapta a cikeszt – jelenti be Deneb, merengve bámulva az eget.

– Hű, zsenikém – forgatom a szemem.

Higgs úgy bámulja a földön heverő szőke alakot, mintha pusztán a tekintetével akarná leszúrni egy karddal. Corvus felé kapom a fejem, aki mérgelődve beszélget a húgával, Sagittával. A lány vöröslő arccal mutogat Malfoy felé.

– Ezért még megfizet – morog Higgs. Daphne összehúzott szemmel pislog a húgára, aki vihogva beszélget a kis barátnőivel.

– Ez rengeteg pontunkba fog kerülni – sóhajt a lány. Deneb rámosolyog.

– Majd úgyis visszaszerzed az eszeddel, Daffy!

/*/

McGalagony összesen négyszázötven ponttal kopasztotta meg a Mardekárt Malfoy, Crack és Monstro bohóckodásáért.

– Fejenként százötven! – jajdul föl Daphne a meccs után, amikor a falra akasztott mérőt nézzük. A zöld kristályok száma nagyon alacsonnyá vált.

– Le kéne ütni azt a barmot – vicsorgok.

Deneb tűnődve kocogtatja meg az üveglapot.

– Mi az, illúziót keresel? – kérdezem keserűen.

– Nem, de én száznak számoltam a fejenkénti levonást – közli. Daphne a fejét csóválja.

– Látszik, hogy ki jár számmisztikára közülünk.

Deneb megvonja a vállát.

– Az én életemből nem hiányoznak a számok.

Daphne lopva elmosolyodik, de hamar rendezi az arcvonásait. Deneb észre sem veszi, összehúzott szemmel számolja a többi ház pontszámát.

– Legalább kilencszáz pont kéne, hogy újra elsők legyünk! – fakad ki dühösen.

– Csak hatszáz – vágja rá Daphne, és megérinti a fiú vállát. Figyelemmel kísérem a mozdulatot – könnyed, és amint hozzáért Deneb vállához, vissza is kapja a kezét. Deneb megborzong. Biztos újra össze kell szokniuk, tűnődöm.

– Na mi az, lemaradtatok a pontversenyben? – kérdezi egy kaján hang a hátunk mögül. Megdobban a szívem. Corvus mögém lép, átkarolja a derekam, csókot nyom az arcomra és a vállamra biggyeszti az állát.

– Jaj, fúúj, ezt muszáj itt csinálnotok? – nyafog Deneb. Daphne ránk mosolyog és megragadja a fiú felkarját.

– Gyere, segítek megírni a jóslástan házidat.

– Te nem is jársz jóslástanra.

– Akkor ne segítsek?

– Nem ezt mondtam...

– De olyan volt a hangsúlyod!

– Nem igaz!

– Szóval szent a béke? – kérdezi Corvus. Nekidőlök széles mellkasának, a kezeim az övéire teszem.

– Azt hiszem, igen. Csuda jó, hogy kibékítettél minket karácsonykor! – kuncogok.

– Mi terved van a délutánra? – érdeklődik.

– Hát, igazából mindegy, mert gondolom, te egészen mást tervezel – vonogatom a vállam. Nevetve ellép, amitől egy pillanatra elvesztem az egyensúlyom. Elkap, és maga után húz.

– Csaphatnánk egy romantikus randevút a könyvtárban – ajánlja.

– Ericával fűszerezve? – kérdezem csipkelődve. Vigyorogva meglököm a vállammal a vállát, mire nevetve felborzolja a hajam.

/*/

Este hétkor már nem nevetünk.

– Nem értem, minek ad ilyen számítási feladatokat, ez a bolond nő – zsörtölődik Corvus, a jóslástan házim fölött görnyedve. Elkeseredve bambulom a csillagkép rajzaimat, amik sehogy sem akarnak matematikailag stimmelni.

– Hát, én se. Pedig a rokona vagyok, velem legalább kivételezhetne – nyöszörgök.

– Jó, az mondjuk tény, hogy nem volt fényes viszonya az édesanyáddal. Pláne, hogy nem is tud róla, hogy egyáltalán a rokona vagy – teszi hozzá.

– Akkor is! Egy vér, egy... egy nem tudom mi... éreznie kéne. Corvus, a halálomon vagyok! Én nem akarok ezzel foglalkozni! Nem akarom beadni! Nem akarok RBF-et írni belőle! – fortyogok. Corvus mosolyogva hallgatja a kitörésem.

– Aranyosan dühöngsz – mondja.

– Ez nem dühöngés – javítom ki –, ez szenvedés.

– Ne haragudj... – Lehajtja a fejét és csókot lehel az ajkaimra. A szája édes, almaízű. Corvus az arcomra simítja a kezét és leejti a ceruzáját.

– Ha így haladtok a tanulással, sose fogjátok befejezni – jegyzi meg gúnyosan egy hang, mire szétrebbenünk.

– Kérdezett valaki? – mordul föl Corvus. Amikor meglátja, hogy a húga az, elmosolyodik és magához inti a lányt. Azura nem lép közelebb, az egyik könyvespolcnak dőlve figyel bennünk. Ez a mozdulat annyira egyezik Corvuséval, hogy nem állom meg mosolygás nélkül.

– Helló, Mason – köszönt, én pedig biccentek felé.

– Szia, Azura!

– Cor, a srácok bulit terveznek a győzelmünk örömére. Az ikrek a vajsör készleteid után érdeklődtek, de nem találtak sehol.

– Vannak vajsör készleteid? – pillantok Corvusra. A fiú összehúzott szemmel gondolkozik.

– Hm... keresek valamit. Talán még maradt egy-két adag. De nem lesz elég az egész Griffendélnek – figyelmezteti a húgát. Azura megvonja a vállát.

– Mindegy, úgyis tervezünk lemenni Madame Rosmertához, csak olcsóbb lett volna mindenki számára, ha van még nálad.

Hitetlenkedve megrázom a fejem.

– Mégis hogy akarsz lemenni a Három Seprűbe? Nem engednek le!

Azura rezzenéstelen arccal néz rám és nem felel. Kék szemei jegesen méregetnek. Nem felel.

– Ha valamit nem akar elárulni, nem fog – jegyzi meg Corvus nekem. – Makacs, mint egy öszvér, igaz? – cinkosan rákacsint a húgára, aki erre vigyort villant felénk.

– De nem makacsabb, mint te! – Corvushoz lép, és megöleli. Azura alacsony lány, még úgyis alacsonyabb a bátyjánál, hogy az ül. Corvus mosolyogva magához hozza a derekánál fogva, és cuppanós csókokat nyom az arcára meg a hajába. Megmelengeti a szívem a jelenet – engem a bátyám sosem szeretett így.

– Nagyon ügyes voltál ám ma a pályán – dicséri meg a lányt Corvus. Azura egy ideig hagyja, hogy Corvus dédelgesse.

– Ha nem lettem volna nagyon ügyes, Wood elvert volna egy ütővel, vagy rám küldött volna egy-két gurkót – vihog a lány. – De ma tényleg klassz napunk volt, Harry csak úgy száguldozott! – meséli lelkesen Azura, és hagyja, hogy Corvus az ölébe ültesse. Hátra dőlve figyelem őket. Corvus a húga válla fölött bocsánatkérő mosolyt küld felém, én pedig a fejem ingatom.

– Nincs baj – tátogom felé.

– Képzeld, Wood elhívta Sagittát! – csacsog Azura. Egy pillanat alatt levetkőzte a mogorva titkolózó alak szerepét. Néha csak ámulok-bámulok a Blackek személyiségének illékonyságán. Sóhajtva gondolok arra, hogy mennyi időbe fog telni, amíg sikerül százegy százalékosan kiismernem Corvust.

– Hova? – ráncolja a homlokát Corvus.

– A legközelebbi roxmortsi kirándulásra – vigyorog Azura. Corvus szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, örüljön-e a hírnek, vagy sem. Édesen felhúzza az orrát és összeszorítja a száját.

– És? Lehet, hogy csak vajsörözni, többször is szoktak...

Azura ciccegve csóválja a fejét.

– A legközelebbi roxmortsi kirándulás február tizennegyedikén lesz, Corrie!

Elpirulok, mert rám pillant.

– El sem tudom képzelni, milyen lehet a lökött bátyámmal járni – mondja együttérzőn. Vigyorra húzom a számat.

– Hidd el, annyira azért nem rossz.

Azura fintorog.

– Hát persze, hogyne, mindjárt gondoltam.

– Muszáj kritizálnod Johanna előtt? – kérdezi Corvus, és oldalba böki a húgát, mire az ficánkolni kezd.

– A húgod vagyok, ez a dolgom – közli a lány nemes egyszerűséggel, és megragadja Corvus csuklóit, hogy ne tudja csiklandozni.

– Visszatérve Sagittáékra – emeli föl megadóan a kezeit a fiú. – Az a Roxmorts még messze van. Január eleje van. Másfél hónap.

– Hát, Wood úgy látszik, előre tervez – vonogatja a vállát Azura. – Még az aznapi edzést is hajlamos eltolni késő estére, merthogy másnap, tizenötödikén lesz a meccs. Durván oda lehet Saggie-ért.

– Nem semmi – tűnődik Corvus. – És Sagitta mit szólt a késői időponthoz? Elég türelmetlen természetű.

– Hát, teljesen elvörösödött. Ami szintén kemény, mert Sagitta ritkán jön zavarba. Szerintem örül, hogy Wood egyáltalán elhívta. Bár már jó régóta alakulgat köztük valami.

– Igen, azt még én is láttam.

– Pedig te vak vagy az ilyen dolgokhoz.

– Hé!

– Ez tény. Mennyi időbe is telt, amíg rájöttél, hogy rajongsz Johannáért? – Azura újra felém fordul, és úgy fest, meglehetősen élvezi a helyzetet. Corvus elpirul, én pedig nevetve beszállok a lány játékába.

– Egész sok időbe, mire elmondta, hogy szeret. De rajong is értem? Ez új!

– Pedig rajongói klubot is alakított...

– Na jó, eredj a dolgodra, Azura! – löki le az öléből lendületesen a húgát Corvus. Azura nevetve feltápászkodik, és hátulról bátyja nyaka köré fonja a karját. Ezúttal ő puszilgatja össze a testvérét.

– Majd gyere! És hozz vajsört is!

Rám kacsint, és kuncogva eliszkol, mielőtt Corvus utána nyúlhatna.

– Tündéri húgod van – vigyorgok rá.

– Tündéri? Igazi ördögfióka – morogja Corvus. Halványan elmosolyodik. Hallgatunk, de nem bírom megállni, hogy ne szólaljak meg.

– Rajongói klub?

– Persze, fogjatok össze ellenem! – dől hátra legyőzötten, kínosan nevetve. Az asztalon fekvő keze után nyúlok, de elhúzza, és magához int. Vigyorogva költözök át az ölébe. Corvus kuncogva öleli át a derekam, és a hajamba túrva megcsókol. Hüvelykujját végig vezeti a járomcsontom vonalán, ajka gyengéd nyomással simul az ajkamhoz.

– Hé, Josie!

– Borzasztó emberek között az élet – húzódom el dünnyögve. Corvus morgolódik, és sehogy sem akaródzik neki elhúzódni. Elfordítom a fejem, Corvus lehelete a nyakamat éri, bőrömnek nyomódó orra hegye csiklandoz.

– Mi van? – förmedek rá az előttem vigyorgó Hestiára.

– Higgs sürgősségi gyűlést hívott össze. Valamit csinálnunk kell Malfoyjal!

Élesen szívom be a levegőt.

– Megyek, megyek!

Corvus elszontyolodva ölel magához.

– Ne menj – kéri elkeseredve, és csókot nyom a vállamra.

– Jó, erre nem vagyok kíváncsi – grimaszol Hestia. Gyilkos tekintetet vetek rá.

– Te meg se szólalj!

– Pár polccal arrébb várlak – mondja elpirulva a lány. – De komolyan gyere ám, ez fontos!

– Menned kell – mondja Corvus. És végig szánt ujjaival a hajamon.

– Igen. Muszáj szövetkeznünk Malfoy ellen! – Hagyom, hogy megcsókoljon. Az előbb már félig kint voltam az öléből, de most visszakucorodok korábbi kis fészkembe és a mellkasához bújok.

– Mason! – hallom Hestia sürgető hangját valahonnan távolról. A fülemben doboló vér eltompít minden más zajt, csak Corvus szapora lélegzetvételeinek neszére összpontosítok, amit világosan el tudok különíteni minden mástól.

– Mennem kell – ismétlem. – Neked is.

– Nekem hova? – kérdezi kábán Corvus, és a nyakamba fúrja az arcát.

– Vajsörért. Na, gyerünk, Black, mozgás! – mondom siettetve, és felállok, hogy összepakoljam a jóslástan holmim. – Köszönöm a segítséget!

– Bármikor, kedvesem! – simít végig a hátamon Corvus. – Bár, nem fejeztük be.

– Még holnap befejezhetjük – ajánlom, incselkedő mosolyra húzva a szám. Corvus arcon csókol.

– Ugyanitt, ugyanekkor – súgja, már az ajkaimba. Megérintem az arcát.

– Na jó, elegem volt! – bukkan föl újra Hestia, és dühösen, erőszakosan megragadja a karom.

– Viszlát, drágám! – köszön Corvus vigyorogva, kipirulva.

/*/

Hajnalig ötletelünk. A kandalló melletti kanapékon ülünk, összebújva. A csapat tagjain kívül még Daphne-t és Denebet is meghívtuk. Deneb sok, izgalmasabbnál izgalmasabb ötlettel bombáz bennünket.

– Tehetnénk valamit a samponjába! Valami bénító hatású főzetet, és akkor senki sem tudná, mi történt vele!

– Holloway, ez túlszárnyalja az összes eddigi baromságod – közli Denebbel Higgs. Kettejük közt még mindig feszül valami kellemetlenség. Hestia Higgs térdére simítja a kezét, de a fiú mérgesen lerázza magáról.

– Hány óra van? – kérdezi nagyot ásítva Flora. Az ölében nyugtatom a fejem, és a plafonról lógó csillárt bámulom.

– A házimanókat éjfél körül győztük le, szóval...egy-fél kettő lehet most – jelenti Deneb. Hangja energikusan pattog.

– Nem vagy fáradt, kedves? – kérdezem tőle.

– Egy jó harcos sosem fáradt – vágja rá. Fáradtan sóhajtok.

– Deneb, ez nem háború – emlékezteti Daphne. Deneb makacskodik.

– Muszáj kiiktatni a veszélyforrást!

– Nem megölni akarjuk a srácot – jegyzi meg Peter. Összerezzenek a hangja hallatára. Az utóbbi időben nem nagyon beszéltünk.

– Daphne! – kiált föl riadtan Deneb.

– Mi az? – Daphne ügyesen figurázza ki Deneb hangsúlyát, Higgs kárörvendőn felhorkant.

– A jóslástan... nem az volt benne...

– Deneb, felejtsd el. A csillagok...

– A csillagok azt írták, hogy valami baj fog történni.

– Hogy érted? És mikor? – érdeklődik Flora. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, Deneb a padlóra szegezi a tekintetét, összevonja a szemöldökét és vékony vonallá préseli az ajkát.

– Hát, valami baj fog történni. Tavasszal-nyáron...

– Deneb, ne adj hitelt ezeknek – mondja gyengéden Daphne.

– Ezek komplett hülyeségek – ért egyet a maga kemény módján Hestia. Deneb morcos.

– Fogadjunk!

A kandalló zöld villanása fojtja Daphne-ba a tiltakozást. Piton professzor sötét alakja lép a klubhelyiségbe.

– Még ébren vagytok? – mordul a férfi.

– Nem! – vágja rá Deneb. Hestia fújtat.

– Tökkelütött.

– Greengrass, Carrow! A prefektusok kint gyülekeznek a kapunál, menjetek! Ti pedig – néz ránk, sötét szemei végtelen alagutak. Valami különös csillog a szempárban, amit nem tudok megnevezni. – Ébresszetek föl mindenkit. Mozgás!

Piton nyersen utasít bennünk, és mi hamar föl is pattanunk.

– Veszélyes lehet! – mérgelődik Deneb, és elkapja a lányokat, hogy magához szorítsa őket. – Még szerencse, hogy tavasz-nyárra jósoltam a bajt. Tél van, elvileg semmi bajotok nem eshet...

– Borzasztó vagy, Dennie – közli vele Daphne, és kisiet a klubhelyiségből, Florával a nyomában. Hestiával felcsörtetünk a lányokhoz, Deneb, Higgs és Peter a fiúk hálószobái felé törtetnek. Odalépek az elsősök ajtajához, de Hestia megállít. Érdeklődve rápillantok.

– ÉBRESZTŐ! – üvölti el magát váratlanul. Sikkantva ugrok hátrébb.

– Megbolondultál?! – sziszegem dühösen, csengő fülemre tapasztott kézzel.

– Ezt még itt is tisztán hallottam, Carrow! – kiabál föl Piton. Mindenesetre megtette a hatását az ordibálás: sorra nyílnak az ajtók.

A fiúknak lassabban megy az ébresztgetés, csak páran szállingóztak le Hestia kiabálására. A lány, büszkén kihúzva magát, felmasírozik azért a srácokhoz is, hogy ott is kikiabálhassa magát.

Deneb fejcsóválva áll meg mellettem.

– Borzasztó ez a lány.

– Ahhoz képest volt egy időszak, amikor minden időt együtt töltöttetek – jegyzem meg.

– Nem volt az olyan hosszú idő.

– De nyáltól csöpögött.

Deneb szemforgatva sóhajt.

– Mi baj, professzor úr? – kérdezgetik az álmos diákok. Piton megvárja, amíg a prefektusok kivonulnak a klubhelyiségből.

– Mégis mi lenne a baj? – kérdez vissza gúnyosan Piton. Irtó dühösnek látszik. Denebbel jobbnak látjuk meghúzódni a sarokban, ahol nem lát minket – végül is jóval a házirendben előírt takarodó után kukorékoltunk a klubhelyiségben.

– A prefektusokat el tetszett küldeni – szólal meg egy hetedikes, vörös hajú lány. Piton maró gúnnyal vágja rá:

– Na és ebből egyenesen jön, hogy baj van? Lehet, hogy meglepetést szeretnék nekik szervezni.

Senki nem szól. A professzor nagy levegőt vesz, és közli:

– Sirius Black az éjjel betört a palotába. Újból.