Egy különleges karácsonyi ajándék

A karácsonyt egyikünk sem élvezi. Csöndben ülünk egy körben, kibontogatjuk az egymásnak vett ajándékokat, udvariasan köszönetet mondunk... de valami hiányzik. Az a szeretet, ami eddig közöttünk lángolt. Megkérjük Astoriát, hogy fotózzon le minket, de a nyomtatott másunkon lévő alakok arcán virító összes mosoly kényszeredettnek tűnik. A karácsonyi vacsorát sem élvezzük különösebben. Udvariasan nevetünk Dumbledore-ral, kíváncsian bontogatjuk a bonbonokat és megnézzük, milyen ajándékokat kaptunk, de nem igazán osztjuk meg egymással örömeinket. Az iskolában maradt társaság nagyrésze griffendéles: Corvus Black, Potterék triója; de van egynéhány hollóhátas és hugrabugos is. A Mardekárból senki más, csak mi. Sajnálom, hogy így telik az utolsó közös karácsonyunk Higgsszel, Ellával és Peterrel.

A vacsora után nem csapatba verődve megyünk ki, hanem egyesével-kettesével. Daphne és Flora két oldalról Higgs karjába karolnak, úgy mennek. Deneb Peterrel beszélget, néhány mélyebb karmolásnak a maradványai még az arcán vöröslenek. A szemem sarkából látom, hogy Corvus magányosan mered a tányérjába, néha fáradtan mosolyogva válaszol a vele szemben ülő Hermionének.

Vacsora után elkapja a karom.

– Engedj el! – szólok fagyosan, megtorpanva a folyosó közepén. Senki nincs itt, akihez menekülhetnék. Corvus engedelmesen elereszt, én pedig nem mozdulok. – Mit akarsz? – vetem oda neki. Félek, ha szembe fordulnék vele, elvesznék sötét szemeiben, eszembe jutnának a szép pillanatok és engednék neki.

– Adj nekem még egy esélyt – leheli mögöttem. Gúnyosan felhorkanok.

– Ezt nem mondhatod komolyan, Black!

Megkerül és elém lép. Az ingéből kilátszó kulcscsontjára szegezem a tekintetem. Csak azért se fogok a szemébe nézni.

– Egy utolsót... kérlek! – A hangja megremeg, én meg nem tudok tovább ellenállni és fölemelem a fejem. Egy pillanatra nem kapok levegőt, ahogy a tekintetünk összefonódik. Fekete bogárszemeiben mintha könnyet látnék csillogni. Kíváncsi vagyok, mióta gyakorolhatja az álkönnyezést. Mégis, miközben erre gondolok, megremeg a térdem. Amióta Denebbel összeverekedtünk, túl gyengének érzem magam. Nagyon sürgősen meg kell keményíteni magam.

– Kérlek – suttogja tömény szomorúságtól súlyos hangon Corvus, és én pillanatok lefolyása alatt eldöntöm, majd holnap ráérek acélkeménnyé edzni magam.

– Rendben – adom meg magam. – De ha még egyszer valami...valami hasonló mocskos húzással állsz elő, mint a múltkor – hatásszünetet tartok, és komolyan nézek rá –, megöllek.

Remélem, elég fenyegetőre sikerült a hangom. Denebbel sokat gyakoroltuk kiskorunkban, hogyha esetleg kihúznának minket egy Viadalra, és baltát szegeznénk valakire elriaszthassuk. Az emléktől fájdalom markol a szívembe, és megrázom a fejem. Corvus lassan bólint.

– Este kilenckor a Szobában? – kérdezi, túlontúl reménykedő hangon, hogy igaznak érezhessem. Ezt ismételgetem magamban: ez csak egy találka lesz, ahol lezárok mindent, mert nincs szükségem arra, hogy Corvus Black játéka legyek.

– Olyan későn? – vonom össze a szemöldököm.

– Elő kell készülnöm – magyarázkodik. Beleegyezőn sóhajtok. Bólintok, és elmegyek mellette.

A klubhelyiségben Higgs vállára dőlve Florát és Daphne-t találom, a többieket nem látom sehol. Szóvá is teszem ezt. Az órára pillantok: hét múlt nyolc perccel. Hosszú lesz az idő kilencig...

– Deneb és Hestia Deneb szobájában vannak – válaszol Flora. – Peter és Selly-Anna még esznek.

Bólintok és elterülök egy kanapén. A plafont bámulva hallgatom, ahogy a hármas beszélget.

/*/

Azt a zöld tunikát veszem föl, amit a születésnapomra kaptam az ikrektől, és azt a nyakláncot, amit Daphne ajándékozott nekem. Megfésülöm a hajam, és kölcsönveszem Daphne parfümjét.

Higgs felhúzza a szemöldökét, amikor megpillant.

– Hova mész? – kérdezi gyanakvón.

– Sétálni – füllentem elpirulva, és mielőtt több kérdést is föltehetnének, kimenekülök a klubhelyiségből.

Szerencsére nem akadok bele senkibe útközben. Egy fényes lovagi páncélban megnézem, hogy nézek ki. Forgolódok, mosolygok, aztán sóhajtva emlékeztem magam, hogy igazából beolvasni megyek Corvushoz, és elszakítani azt a vékony szálacskát, ami összeköt bennünket. Kopogok, és Corvus ziháló hangja ad választ:

– Pillanat!

Várok hát egy pillanatot, majd még egyet. Valami hatalmasat puffan, és egy pillanatra megijedek, hogy mi történt. Újra kopogok.

– Máris!

Benyitok, Corvus épp az ingét tűri be a nadrágjába és megigazítja magán a sötétkék mellényét. Egy dobozt berúg egy pad alá. Felvonom a szemöldököm.

– Örülök, hogy eljöttél – mondja megkönnyebbülten mosolyogva. Végig szánt sötét haján, és leporolja magát. – És milyen csinos vagy.

– Ne bókolj – fedem meg, de érzem, hogy vér tolul az arcomba. Körbe nézek a szobában, és elakad a szavam. Szóval Corvus erre értette, hogy elő kell készülnie! A falakról szalagok lógnak, a polcokon és padokon gyertyák égnek, a földet virágszirmok borítják. Hitetlenkedve pislogok, aztán meglátok egy új dolgot a szobában: az egyik ablak egy üvegüreggé változott, benne egy bevetetlen ággyal. Az is tele van virágszirmokkal, a takaró feltúrva.

– Szóval erre értetted, hogy elő kell készülnöd? – bökök dühösen az ágy felé, és az ajtó felé hátrálok.

– Mi? – kapja arra a fejét Corvus. Egy ezüstgyertyatartó hever az egyik párnán, pénzérmék szétszóródva a lepedőn. – Merlinre, dehogy! – Továbbra is ellenségesen méregetem. Sóhajt. – Az utóbbi időben sok éjszakát töltöttem itt. Szinte ki se mozdultam innét. Semmi köze nincs hozzád vagy akármilyen lányhoz, esküszöm! – szabadkozik. Viccesnek és aranyosnak találom, ahogy hadar, miközben utálni akarom. – Illetve a húgaim aludtak itt velem, de az nem számít...

Megenyhülve mosolyt küldök felé. Kezd érdekelni, mi fog ebből kisülni.

– Gyere közelebb! – int magához, és megpaskol egy padot. – Ülj le! – Megteszem, és érdeklődve figyelem, ahogy megdörgöli az arcát. A hajába virágszirom akadt.

– Tudod – kezdi –, előbb el akartam neked mondani mindent, és csak utána odaadni az ajándékod, de időközben változott a terv...

Zavarba jövök. Én határozottan nem készültem neki ajándékkal. Lehajol, és előveszi a dobozt a padom alól. Elhúzom tőle a lábaimat, hogy ne akadjon beléjük. Nem tűnik föl neki, hogy a vádlimhoz ér, miközben fölemelkedik. A doboz mocorog a kezében. Rámeredek.

– Boldog karácsonyt, Johanna Mason! – Széles mosollyal néz rám, és a kezembe nyomja a hatalmas dobozt. Hátrébb húzódom a padon, hogy kényelmesen kinyithassam azt. Leveszem a fedelét, és elámulva pislogok bele. Egy aprócska lény néz rám, hatalmas, fekete csillogó gombszemekkel. Corvus szemei jutnak róla eszembe. A teremtmény szőre bolyhos és fekete, az orra hosszú, mancsaival kaparássza a doboz alját, aminek rég ki kellett volna már szakadnia nagy karmaitól. Corvus biztos varázslatot tett rá.

– Ez meg mi? – bámulok csodálkozva a kis bestiára. Cuppogó hangot hallat, és ki akar mászni a dobozból.

– Orrontó furkász – mondja Corvus, büszkén kidüllesztve a mellkasát.

– Az mi? – A kis orrontó furkász sírni kezd, és eszeveszetten kaparja a doboz falát. – Kivehetem?

– Persze, de előbb hadd vegyem le a nyakláncod – lép közelebb Corvus, és óvatos mozdulatokkal kicsatolja a láncomat. A bőre lángra gyújtja az enyémet, még úgyis, hogy feltűnően igyekszik sietni, keze megremeg. A szomszéd padon lévő kabátja egy kis zsebébe süllyeszti a láncot. Elgondolkozik, hogy visszategye-e a ruhadarabot padra, de végül magára kapja, és megkönnyebbülten sóhajt, ahogy a kényelmes ruhadarab rásimul.

– Jobb elővigyázatosnak lenni – magyarázza Corvus, és megütögeti dagadó zsebeit. El nem tudom képzelni, mi mindent tarthat benne. És ha már itt tartunk, hogyan.

Segít kivenni a furkászt, és amikor a karomban tartom, elveszi a térdemről a dobozt. A lény nagyon kicsi, és mozgékony. Beleakasztja kis karmait a ruhámba, és szaglászni kezd. Amikor megsimogatom a hátát, szembe fordul a kezemmel és elégedetten megnyalogatja az ujjaimat. Érdes nyelve csiklandoz. Fölnevetek.

– Tetszik? – mosolyog rám Corvus.

– Nagyon! – vágom rá. A kis bestia felfedezőútra indul rajtam, megnyalogatja az arcomat is, beleszuszog a nyakamba, a fogával a gombokat kapargatja a ruhámon és a csizmám ósdi csatját és megrágcsálja. – Mi a neve?

– Még nincs neki – vonja meg a vállát Corvus. – Én eddig általában istenverte bestiának hívtam, de arra nem igen hallgatott. – Kuncogok, és az arcom elé emelem az istenverte bestiát. Az orromhoz dörgöli az orrát, majd meg is nyalja azt. – Az előbb is őt hajkurásztam. Az utolsó pillanatban szökött el. Egy masnit akartam rá kötni, és úgy odaadni, de nem örült neki. Mondhatni, mindent feldúlt – tárja szét a karját.

– Tökéletes minden – biztosítom mosolyogva Corvust. Nem tetszik, hogy ilyen gyorsan megdobogtatta újra a szívem. Megkönnyebbült mosolyra húzza a száját. – Honnan szerezted ezt a kis tündéri csöppséget? – kérdezem, a lényecske arcocskájába gügyögve.

– Az állatkereskedésből, Roxmortsban. A múltkor segítettem... khm, egy barátomnak a baglyának gyógyszert keresni, és... és akkor megláttam ezt a kis vakarcsot. Senki nem akarta megvenni. A furkászok híresek arról, hogy mindenféle csillogó dologhoz úgy tapadnak, hogy csak na! Már az előző roxmortsi alkalommal is feltűnt, és most el is hoztam, mert te jutottál eszembe róla.

– Tolvajnak ismersz, esetleg csillogásmániásnak? – kérdezem; nem tudom eltüntetni a hangom élét, ahogy a hétvégi Roxmortsra gondolok.

– Ugyan, dehogy! De csak nézz csak rá! Olyan kis... aranyos – mosolyog a furkászra, és megvakargatja a nyakát. A lény dorombolni kezd és a kezéhez dörgölődzik. – Bár, tény, hogy te is elloptál tőlem valamit – teszi hozzá.

Megforgatom a szemem. – Ugye ez most nem valami béna csajozós szöveg lesz? Hogy elraboltam a szíved?

Meglepődök a bátorságomon, és elégedettség tölt el, amikor Corvus elpirul. Tisztán látszik a rózsás pír fehér orcáján. Ezt nem tudta megjátszani, ugye...?

– Ki volt az a lány? – kérdezem kemény hangon. Nem akarom elrontani a pillanatot, de muszáj tudnom.

– Katie Bell – feleli, és úgy néz rám, mintha butaságot kérdeztem volna. A szeme csillog, és kiegyenesedik.

– Ez magyarázat?

Értetlenül pislog.

– Magyarázat, arra, hogy... hogy ott csókolgattad meg ilyenek – intek türelmetlenül, és érzem, hogy elvörösödök. Corvus fölnevet.

– Merlinre! Azt hitted, együtt vagyunk Katie-vel?

– Mondjuk volt rá okom – dünnyögöm. Corvus a fejét csóválja.

– A Bell családdal meglehetősen jó a viszonyunk. A három lányt viszonylag kis koruk óta ismerem. A szüleim révén.

– Fejtsd ki – kérem, és dajkálom a furkászt.

– Sok időt töltöttem náluk, amikor még kisfiú voltam. A Bell házaspár sokat utazik, régebben Pyxis sokszor ment át hozzájuk, vigyázni a kicsikre, és néha mi is elkísértük.

– Á, értem – mondom, de nem nyugszom meg. – De akkor miért csókolgattad? – ütöm tovább a vasat. Corvus megrázza a fejét.

– Csak puszilgattam, az más – magyarázza.

– Valóban? – vonom föl a szemöldököm. A furkász a hátára fordulva mormog. A hasát vakargatom, és nyivákolva élvezi.

– Igen! Olyat a testvérek is csinálnak! – tiltakozik. Mielőtt feltehetném a következő kérdésem, ezúttal Ericával kapcsolatban, fölemeli a kezét. – Hadd kezdjek bele a mesélésbe!

– Jó – bólintok.

– De ne szakíts félbe! – kéri, én pedig nem ígérek semmit. Mosolyogva int, és felül a velem szemben lévő hatalmas íróasztalra.

– Szóval...kezdjük talán a legelején, a nyárral. Szóval, Pyxis utasítására a kicsikkel Brooklynba utaztunk, Magnushoz, amikor megkaptuk a hírt, hogy Sirius Black kiszabadult. Nekem Sirius mindig is sokat jelentett. Amikor kicsi voltam és vigyázott rám, mindig hősnek képzeltem őt, akinek segíthetek. Azóta sokkal több minden miatt gondolom példaképemnek. Ő volt az első griffendéles Black, ami nagy dolog. Így megszakítani egy családi hagyományt... fantasztikus! Szóval, amint kiszabadult, tudtam, hogy itt az esély, hogy segítsek neki bebizonyítani, hogy ő nem egy áruló gyilkos. Tudtam, egyszerűen tudtam, és most is tudom, hogy nem lehet az. Magnus ismerte őt régebbről, mondta, hogy nagyon kedvelte és sose gondolta, hogy olyan csúnyán át tudná verni a barátait...

– Szóval az egész kipattant a fejedből, és a brooklyni haverod biztatott, hogy ezt próbáld bebizonyítani?

– Ó, nem. Ami miatt nekikezdtem mindennek, az egyedül a saját dolgom volt. Hozzájátszott az is, hogy tudtam, ha Siriust sikerül tisztáznunk, nem kell többé segélyekből élnünk, Sirius a szárnyai alá vehetne minket. Magnusnak nagyon sok könyve van, és mielőtt hallottuk volna a híreket Siriusról, rengeteg krimit olvastam. Fergeteges mugliírók vannak! – meséli lelkesen. – Úgyhogy nem is haboztam, amikor nekiálltam Sirius tisztázásának. Precízen elkezdtem minden részletet vele kapcsolatban fölkeresni. Így merült föl a te neved is, Johanna. Anyáddal kapcsolatban. Magnus ismerte őt, mielőtt meghalt volna, és azt mondta, téged is látott kisbaba korodban. Mutatott is egy képet rólad – édes kislány voltál!

Felhorkanok. Corvus rám mosolyog, majd elkomorodik és lesüti a szemét. Megint elvörösödik.

– Bevallom, eleinte azért akartalak magamhoz csábítani, hogy információkat szedjek ki belőled Siriusról.

Élesen szívom be a levegőt, és megáll a kezem a furkász hasa fölött. Hát Sagittának végig igaza volt...

– Meg kell értened, te nem voltál túl nyílt. Azt se tudtam, hol laksz vagy hogy milyen színű a szemed... nem engedtél volna magadhoz, semmit nem árultál volna el, ha csak simán ki akartalak volna faggatni!

– Szóval kihasználtál? – kérdezem fanyarul. A hangom kétségbeesettebb, mint szerettem volna.

– Eleinte igen... – Corvus sóhajt. – De ahogy az már csak lenni szokott, problémába ütköztem. – Fél oldalas mosolyt küld felém, és félig lesütött szemhéja alól néz rám.

– Miféle problémába?

Tétovázik.

– Hát... elkezdtél ténylegesen érdekelni.

Gúnyosan fölnevetek. És kicsit erősebben bököm meg az ölemben fetrengő bestiát, mint kellene, és nyüszíteni kezd.

– Te egyáltalán nem voltál engedékenyebb, akkor sem, amikor rád vigyorogtam meg minden, pedig a legtöbb lány ettől kimúlik...

– Ó, jaj, ne! Egy nőnemű lény, aki nem esik hasra Corvus Black híres vigyorától! – ironizálok, és ingerülten pillantok rá.

– Nem így értettem! – tiltakozik Corvus. – Csak... te annyira más voltál, mint a többi lány. Nem tudtalak elcsábítani pár incselkedő szóval. És ettől csak még jobban azt akartam, hogy az enyém legyél. Féltékeny voltam Hollowayre és megijedtem, hogy esetleg van közted és Higgs között valami. Aztán meg persze a pokolra kívántam Hudsont – sorolja szórakozottan a neveket. Inkább nem jegyzem meg, ő vajon hány mindenkivel kavart, amíg és amielőtt engem próbált lenyűgözni.

– Egy ideig azt hittem, csak a küzdési vágy hajt utánad, és egyik pillanatról a másikra jöttem rá, hogy ez több, mint... mint minden eddigi...Beléptem ebbe a szobába, egy könyvön aludtál, és olyan gyönyörűnek találtalak, mint még soha az életben. És akkor jöttem rá, hogy ajjaj, itt bajok lesznek.

Horkantva fölnevetek, a kis lényecském összegömbölyödik a combomon és próbál elaludni. Felhúzom a lábaimat és törökülésbe rendezem őket.

– Milyen bajok?

Corvus mélyen a szemembe néz, megvonja a vállát, és csak kicsit pirul el, ahogy egyszerűen kimondja:

– Beléd szerettem. Egy hétig kerültelek, mert nem tudtam ezzel a dologgal mit kezdeni. Sagitta és Hermione közösen kovácsolt ötlete volt, hogy a könyvtárba mondjak el mindent, mert az olyan romantikus. – Elhúzza a száját, nyel egyet és a mellkasa előtt összefonja a karjait. – Csak aztán újabb bajocska került a listámra.

– Erica – vágom rá mogorván. Az előző mondatai megmosolyogtattak, a szívem kétszer gyorsabban vert a szokásosnál, de a könyvtár említésével mindent elrontott.

– Igen, ő. – Corvus nagy levegőt vesz, mellkasa megemelkedik, majd ahogy kifújja, visszasüllyed. – Jártunk, még tavaly. A nyár elején szakítottam vele, amikor Amerikába utaztam. Úgy fest, nem sikerült feldolgoznia. Sok levelet meg ajándékokat kaptam tőle, és én nem hiszem el, még mindig nem, hogy pont akkor kellett megtalálnia! – dühöng magában.

– De élvezted – emlékeztetem, ahogy eszembe jut a jelenet. Sokszor láttam magam előtt azóta, újra és újra lepörgettem lelki szemeim előtt. Corvus esetlenül megvonja a vállát.

– Nem hinnéd el, ha azt mondanám, esetleg téged képzeltelek a helyébe.

– Megütnélek.

– És elhinnéd?

Ezen elgondolkozom, és nem válaszolok. Corvus kínos arckifejezéssel igazgatja inge gallérját, és a kabát gombjaival babrál. Nem néz rám.

– Régen voltam lányok közelében – magyarázza, égő arccal. Elégedettséggel tölt el, hogy rosszul érzi magát a történtek miatt. – Talán egy kicsit élveztem.

Felhorkantok. Mondjuk, legalább őszinte és bevallja.

– Csak egy kicsit – ismétli hangsúlyosan. – De! – emeli föl az ujját. – Téged képzeltelek oda. Bár tény, hogy veled biztos sokkal jobb csókolózni – vonja meg a vállát.

– Pofátlan vagy – közlöm vele. Corvus nagy levegőt vesz, leugrik az asztalról és elém lép.

– Ericát még aznap elküldtem a francba, háromszor is. Hudsont pedig a legszívesebben megfojtottam volna, de előbb magamat akartam kiiktatni. Fel nem tudom fogni, hogy én mennyire szerencsétlen vagyok...! – Komolyabbá válik az arca. – Csak... azt szerettem volna mondani, hogy sajnálom. A könyvtárban el akartam mondani, mennyire szeretlek, de a dolgok balul ütöttek ki. És én lennék a föld legboldogabb embere, ha megbocsátanál! De ha nem teszed, azt is megértem, teljesen... – A szemei elé könnyfátyol húzódik, ahogy beszél, ajka megremeg. De megállás nélkül beszél, el nem tudom képzelni, hogy csinálja, amikor láthatóan a sírás határán van. És ez, hogy ennyire emberinek látom őt, megbénít és felold, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, és szinte öntudatlanul, gondolkozás nélkül tolom félre az ölemből a kis furkászt, aki ezt elégedetlenkedve érzékeli, felállok, a locsogó Corvus előtt megállok és lábujjhegyre állva az ajkához érintem az enyémet. Villám cikázik a testemben, úgyhogy hamar visszahúzódok, megijedek.

– Mondták már, hogy sokat beszélsz? – kérdezem, hogy oldjam a feszültségem.

– Igen, de senki nem szokott így elhallgattatni – tűnődik el Corvus, hallom a hangján, hogy zavarban van. Ilyen közelről még sose bámultunk egymás szemébe. Hatalmasra nyílt bogárszemei engem fürkésznek, arca kipirult. – De ha te így szoktad csinálni, melletted mindig beszélni fogok – suttogja, és lehajol hozzám. Átöleli a derekamat, és magához húz. A karjaim a nyaka köré fonom, és várom, hogy megcsókoljon. Úgy érzem, mintha kimosták volna az agyam és zselévé varázsolták volna a térdem.

– A franc egyen meg! – mordul egyszer csak Corvus és hátrarántja a fejét.

– Mi az? – kérdezem bódultan. Nem értem, mit rontottam el.

– A kis nyavalyás beleharapott a sarkamba – panaszkodik, és a grabancánál fogva fölemeli a kis furkászomat.

– Pimpának biztos volt rá oka – vonom meg a vállam. Önkéntelenül szalad ki a számon a név, amit egy gyerekkoromban talált kiscicának adtam, még ezeréve.

– Pimpa? – szalad föl a srác szemöldöke, és a kezében kapálózó lényre sandít.

– A furkászom. – Arcon csókolom Corvust. Imádom, hogy könnyedén megtehetem, és ahogy kisfiúsan elpirul az érintésemre. Sötét szemei ragyognak, és amikor a kis bestiát magától eltartva újra a szám fölé hajol, elhúzódom tőle.

– Mi az? – kérdezi ezúttal ő. Értetlenül néz rám.

– Nem is ismerlek – jelentem ki. – Nem tudom, honnan ismered a brooklyni barátod, vagy miért szereted annyira a legendás lényeket. Meg akarlak ismerni! Semmit nem tudok rólad és a családodról. Csak azt, hogy van két húgod, akik nem bírnak engem.

Corvus gondterhelten sóhajt, majd félénk mosolyra húzza a száját.

– Akkor itt az ideje, hogy meg tudj rólam mindent, nem igaz?