Darabokban

Kibújok a takaró alól, és egy ideig figyelem Deneb szép angyalarcát. Lement a láza, de a gyógyszer piros rózsákat varázsolt az orcájára.

– Gyógyulj meg – hajolok előre és homlokon csókolom. A lábaim sétára visznek a kastélyban. A hold megvilágítja a legtöbb folyosót, egy azonban, ahová tartok, sötétbe borul, csak néhány gyertya ad némi fényt. Ahogy sejtettem: az ajtó kirajzolódva a falon. Nem látom, hogy fény szűrődne ki alóla, lendületesen belököm hát az ajtót.

Arra nem számítok, hogy vannak bent. Szerencsére senkinek nem tűnik fel a kinyílt ajtó. A padok széttolva, egyedül a hatalmas asztal van a helyén és a mögötte függő lapkirakat. Látom, hogy azóta, amióta nem beszélünk, Corvus fonalakat kötögetett összevissza a szobában; képek lógnak a madzagról.

– Újra! – hallom Corvus parancsoló hangját. Amint a látóterembe kerül, levegő után kapkodok, pedig egyáltalán nem lenne szabad így reagálnom rá. Nincs rajta ing, tisztán látom, hogy a mellkasa fehér és a hasa izmos. Bő kabátjában és ingjeiben soványabbnak tűnik és gyengébbnek, de most alkalmam nyílik megfigyelni, hogy nem csupán csont és bőr. Ujjai kard markolatára fonódnak, meglepetten vonom föl a szemöldököm. Honnan szerezhetett magának egy ilyen régi darabot? Karja megfeszül, ahogy megemeli a súlyosnak tűnő fegyvert.

Egy kisebb alak ugrik Corvus felé, de ő könnyedén kifordul az útjából. A fiú így most a hátát mutatja felém, sötét haja a vállát verdesi. Fekete farmernadrágban van, cipőt nem visel. Fájdalmasan kell bevallanom magamnak, hogy tetszik így.

– Kicsim, ha így akarsz bukfencezni élesben, az ellenfeled a legegyszerűbb mozdulattal fog kettévágni – jegyzi meg a srác.

– Corvus! – Sagitta Black hangjára ismerek. – Ilyet ne mondj!

– Semmi baj, Saggie – legyint a földön kuporgó alak, akiben Azurát, a legkisebb Black lányt vélem fölfedezni. Bő, kopott pólót visel, amiben szinte elveszik, olyan apró.

– Újra! Támadj, Azura!

A lány feláll, karjában ő is egy hasonló, hosszú kardot tart, mint bátyja. Nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen kicsi teremtés, mint ő, ilyen könnyedén elbírja. Előre lendül, a két testvér kardja érces hanggal találkozik. Corvus szembe kerül velem, és egy pillanatra összefonódik a tekintetünk. Ez a rövid pillanat elég ahhoz, hogy Corvus elveszítse a kontrollt. Azura felsikolt, amikor a pengéje felhasítja a bőrt bátyja vállán, aki szintén felkiált. Futni, szaladni kezdek. Nem érdekel, hogy megsérült, hajtogatom magamban. Semmi baja nem lesz! Ez biztos, a testvérei gondoskodnak róla, és elviszik Madame Pomfrey-hoz a gyengélkedőre. Még hallom, ahogy Covus mentegetőzik.

– Mintha láttam volna valakit...

/*/

Másnap Deneb mellett ébredek. Először nem is jut eszembe, hogy kerültem ide, mert határozottan emlékszem, hogy elhagytam a gyengélkedőt. Ezek szerint visszajöttem az éjjel.

– Nézd csak, ki van itt! – bökköd Deneb. Jobb színben van, mint tegnap volt, ennek nagyon örülök. Megfordulok, és felnyögök, amikor Corvus Blacket látom az ágyunk mellett aludni.

– Madame Pomfrey teljesen ki volt akadva, amikor itt talált, de végül meggyőztem, határtalan bájamnak köszönhetően – dicsekszik Deneb, és felkönyököl. Lesiklik róla a takaró, látom, hogy félmeztelen.

– Hol a pólód? – vonom kérdőre.

– Csak nem amiatt aggódsz, hogy netán Black rosszat feltételezik rólunk? – kérdezi gúnyosan, a szemöldökét felvonva.

– Egyáltalán nem érdekel...

– Jól van – szakít félbe.

– Tessék?

– Black. Jól van. Az éjjel hozták be a testvérei, de nem nagyon akarták elárulni, mitől sérült meg. De jól van, azt mondta Madame Pomfrey.

Ásítok. Az világosan megmaradt az emlékezetemben, mi történt Corvusszal. A hátamra fordulok és fölnézek Denebre. Zöld szemei huncutul csillognak. Nyoma sincs a betegségnek.

– Ma jöhetsz órákra?

– Ugyan már! Nem látod, hogy alig élek?

– Igazad van – nevetek föl halkan. Felnyúlok a nyakához és megérintek egy apró, régi heget rajta. Bal mellétől fut föl egészen a füle tövéig. Egyszer leesett egy magas fáról és ott karcolta föl a bőrét. A karcolás szó nagyon finom kifejezni a balesetet – a Hetedekbeli orvos, de még a saját gyógyításhoz értő édesanyja sem volt biztos benne, hogy túl fogja élni. Két hétig ápolták, de egyre rosszabb lett minden. Aztán érdekes fordulat következett be: Deneb váratlan gyógyulásnak indult, és nemsokára már vígan szaladgált velem a fák közt. Azalatt a két hét alatt sokat volt egyedül és sötétben, akkor kezdett el félni, akkor kezdődtek a rémálmai. Mindig igyekeztem megvédeni tőlük, és csak ebben az egy dologban hagyta, hogy én játsszam az idősebbet és védjem meg őt.

– Régen volt – suttogja, és hagyja, hogy végig húzzam az ujjam a csúnya, kitüremkedő sebhelyen. – Mennyi minden más volt akkor! – tűnődik el. – Ketten voltunk. Az életünk sokkal könnyebb volt...

– Igen... végül is csak majdnem belehaltál – kuncogok. Elmosolyodik.

– HÉ! – Kiabálás szakít félbe minket: Madame Pomfrey érkezik meg. – Tűnj innen, Mason! Nem hagyod gyógyulni a betegem!

– Ó, engem nem zavar – jegyzi meg csillogó szemekkel Deneb, Vigyorog.

– Elég legyen! Mindjárt vége a reggelinek, te meg itt romantikázol, Mason! Indulj! – hesseget el a javasasszony. Deneb leengedi magát és arcon csókol, majd lehengeredik az ágyra.

– Jobbulást, Dennie! – vigyorgok rá és megfricskázom az orrát. Érzem, valósággal érzem, hogy egy sötét szempár kíséri végig, ahogy gondoskodón betakarom Denebet, és nem bírom megállni, hogy ne érintsem meg újra a sebhelyet. Átszelem a helységet, és az ajtóból visszanézek. Deneb kitakarta magát és föltérdel az ágyon.

– Josie! Majd hozd be a füzeteim! – kéri, én pedig bólintok. Corvus Black úgy bámul mindkettőnkre, mintha összeesküdtünk volna ellene.

– Mindenképp! – kacsintok Denebre és elhagyom a gyengélkedőt.

/*/

Vacsora után ott ülünk Deneb ágya mellett. Daphne némán figyeli, ahogy Deneb szuszog, térdén jegyzetfüzettel. Pólót azóta se vett föl. Deneb felsőteste izmos, de Daphne nem azt bámulja, hanem az arcát. Elveszem a füzetet és lapozgatom. Tájképeket találok benne, egy gyerekkori képet rólam és róla; egyet Hestiáról és Floráról; Higgsről, ahogy repül; Hestiáról, ahogy egy macskát simogat. És képet Daphne-ról, ahogy tanul, egy képet Daphne-ról, ahogy ül egy fa tövében, térdén könyv, de fölemelt fejjel mosolyog, egy képet Daphne-ról, ahogy elterülve fekszik az ágyon, lábai keresztben felhúzva, karjai a feje mellett, és a néző felé mosolyog. Egészen biztos vagyok benne, hogy Daphne soha nem feküdt ilyen helyzetben, és az is szent, hogy ilyen szűk és rövid ruhát sem hordott még, és jó sokáig nem is fog. Fölszalad a szemöldököm a kép láttán. Deneb mióta képzeleg ilyen képeket Daphne-ról? Ha én rólam is van ilyenje, megtépem őt.

Daphne előre hajol és homlokon csókolja Denebet. Megsimogatja az arcát, ujjai épphogy csak hozzáér a fiú meztelen mellkasához, ahogy visszahúzza ölébe a kezét.

– Mennem kell – mondja, összeszedi a táskáját és kiszalad a gyengélkedőből.

– Ébren vagy – jegyzem meg. Hiába nyitogatja Deneb úgy a szemét, mintha most ébredne csak föl, engem nem tud átverni. – Miért?

Hanyagul megvonja a vállát, aztán észreveszi, minek a lapjait pörgetem az ujjaim közt és elszörnyedve mered a kezemben tartott füzetére.

– Megnézted? – von kérdőre. A hangja visszafogott és nagyon-nagyon mérges. Szemben velem Corvust látom pihenni. A plafonra mered. Amíg Deneb még aludt, próbált velem pár szót váltani, de úgy tettem, mintha nem hallanám. A plafonra mered, de minket hallgat. Takarója a felhúzva, de vállát és a kulcscsontját fedetlenül hagyja. A bal vállán fehér gézkötés van.

– Igen – vonom meg a vállam, és kihasználva, hogy Corvus a mennyezetet bámulja, addig én őt.

– Mit képzelsz magadról?! – dörren rám úgy, ahogy még soha. Egyből rákapom a tekintetem.

– Mi az, hogy mit képzelek magamról? – hökkenek meg. Összehúzom a szemöldököm. – Lázas vagy, Dennie? – A homloka felé nyúlok, de elhúzódik előlem. Kitépi a kezemből a jegyzetfüzetet, lapok hullnak ki belőle.

– SOHA SENKINEK NEM BESZÉLSZ ERRŐL, RENDBEN?! – üvölt Deneb teljesen kikelve magából. Felpattanok. Felkorbácsolódik bennem a düh. Dühös vagyok amiatt, hogy a barátságunk darabokra törőben van, és amiatt, hogy Corvus átvert és... és igazából jelen pillanatban minden miatt és mindenkire mérges vagyok.

– Mit képzelsz magadról, Deneb? – sziszegem. Deneb az ágyra dobja a füzetet és föláll, fölém magasodik.

– Ne beszélj senkinek a rajzaimról! – parancsolja.

– Engem nem utasítgathatsz – közlöm vele.

– Nem? – gúnyos vigyorra húzza a száját. Nem értem, mi ütött belé. – És ha...? – Corvus felé biccent az állával, én pedig felpaprikázódva nekiesem. A padlóra zuhanunk, a térdeimbe égető fájdalom nyilall, a könyököm felhorzsolódik. Az elmúlt hetek összes feszültsége most jön ki rajtam. Érzem, hogy körmeim a bőrébe vájnak, Deneb felüvölt. Addig csépelem őt, amíg két erős kar le nem húz róla.

– Engedj! – sikoltom. Amint konstatálom, hogy Corvus szorít magához, könyököm a bal vállán lévő kötésbe vágom, mire felordít, de nem enged el teljesen. Kicsavarom a másik csuklóját, és újra Deneb felé ugrok, aki vicsorogva várja, mit csinálok. Ugranék, de Corvus elkapja a derekam és a hátamra nehezedve földhöz passzíroz. Most ő csavarja hátra a karom, de ő vigyáz rám, éppen csak annyira okoz fájdalmat, amennyire muszáj. Egy idő után abbahagyom a vergődést.

– Befejezted? – sziszegi a fülembe. Megadón lehajtom a fejem.

– Igen... – motyogom.

– Nem fogsz újra nekiugrani, ha elengedlek?

– Nem! – csattanok föl, és amikor hagyja, elhúzom a kezem. Tele van apróbb sebekkel, ahol Deneb megkarmolt, a vállam pedig megrándult. Nem egyszer összeugrottunk már Denebbel az évek során, de sose volt ennyire komoly vagy véres. Csak játszottunk. Most viszont itt nézzük egymás vérző arcát, dühtől villámló szemét, és én nem érzek megbánást. Bántott, Deneb bántott engem, és bántotta Daphne-t és tönkre tett bennünket. Őt okolom mindenért.

– Hé, hé, hé! – érkezik meg Madame Pomfrey, és elhűlve vér minket végig. Vörös haja élesen elüt a gyengélkedő fehérségétől.

Elfordulok Denebtől. Az arcán és mellkasán karmolás nyomok virítanak, vállán egy csúnya zúzódás. Nem érdekel, ha én okoztam neki fájdalmat. Az ő arca ugyanolyan keménységet tükröz, mint amilyen álarcot én öltök magamra. Corvus a felkaromhoz ér.

– Jól...

– Nem kellett volna elrángatnod! – förmedek rá, és megtaszítom a mellkasánál. A bal karjára pillantok: ahol megütöttem, vérfoltok festik vörösre a fehér gézt. Corvus tehetetlenül nézi végig, ahogy nem hallgatva senkire kiviharzok a helyiségből.

Kiviharzok a helyiségből, ki a kastélyból. Az üres folyosók konganak a lépteimtől. Frics megpróbál megállítani, de elsuhanok mellette. Futni kezdek, a Rengetegbe tartok. Megtanultam már, hogy a legfájdalmasabb pillanatokban az egyedüli gyógyír az erdő és a magány.