Black és Higgs titkok

Corvus rettentő rosszul viseli Sirius Black újabb betörését. Éjjeleket tölt a Szükség Szobájába zárkózva. Néha beenged magához, olyankor elmagyarázza, hogy nem miattam vonul el, mire én bólintok, befészkeljük magunkat az üvegkuckójába és hozzám bújva elalszik.

Aggódom érte. Még arra is ráveszem magam, hogy Sagittával próbáljak beszélni. Gyógynövénytanon egy üzenetet csúsztattam a talárja zsebébe, hogy találkozzunk este hatkor a Fekete-tónál.

Húsz percet késik, én már szinte teljesen átfagytam. Bőrdzsekit visel, amit összehúz magán, szőke hajába belekap a szél. Zsebre dugott kézzel, földre szegezett tekintettel közeledik felém.

– Ismered az órát? – mordulok. Felnéz, és előhúz a zsebéből egy sötétbarna üveget, hogy a kezembe nyomja. Elveszem tőle, és megörülök, hogy meleg. Mindkét kezem rászorítom a felületre.

– Vajsör – közli. A tó felé fordul. – Tudom, miről akarsz beszélni.

– Gondoltam.

Sagitta sóhajt, és fejét ingatva mondja:

– Corvus még betegesebben rákattant az ügyre, mint eddig bármikor. Gyűlöli az érzést, hogy egy helyiségben volt vele, mégse találkozhattak. Nagyon ideges, és tudja, hogy Sirius nem fog tudni még egyszer betörni a Roxfortba. És ettől csak minden rosszabb lesz. Folyamatosan a Szobájában van, a leckéit sem csinálja meg, nem tanul. Perselus és McGalagony is többször beszéltek már vele, sőt, még Dumbledore is! Teljesen tönkre teszi magát... Az egész világ előtte van, meghódíthatná! A generációja legjobb aurorja lehetne, veszedelmes képességei vannak. De ha nem képes letenni megfelelő RAVASZ-vizsgákat... az egész jövőképe összedől. – Nagy levegőt vesz. Keserű hangon folytatja a mesélést, igyekszem követni a hadarását:

– Most Pyxis ideutazik, mert ez már tényleg igazán tarthatatlan. A múlt éjjel például némítóbűbájt tett a harmadikos fiúk ajtajára, és rárontott Ronra, mintha ő lenne Sirius, hogy a helyébe képzelhesse magát. Ki akarta törni az ablakot, mert szerinte csakis arra távozhatott. Potternek úgy kellett lekönyörögnie onnan. Szegény Ron pedig sokkot kapott, Corvus pedig még bocsánatot sem kért! Olyan, mint valami két lábon járó hulla...

Hallgatunk. Megköszörülöm a torkom.

– Gondolod, hogy a nővéretek segíthet neki túllendülni ezen?

Sagitta elkeseredetten veszi el tőlem a vajsörös üveget, és iszik belőle pár kortyot.

– Nem tudom, mi segíthet kiszakítani őt ebből az állapotból. Azurával egy ideig folyamatosan a nyakán lógtunk, az ikrektől kért játékokkal szekáltuk, Ackley-t és Olivert is bevetettük, még Percyt is, aki egész órás szónoklatot vezetett le neki a klubhelyiségben a helyzet hátrányosságáról. Elvittük az erdőbe, sétáltunk vele, de végig hallgatott, jegyzetelt, és minden apróbb zajra összerezzent. Aztán végül úgy döntöttünk, írunk Pyxisnek. Ő idősebb nálunk, hátha hajlandó lesz a kedvéért...bármit csinálni.

Rám néz és a vállamra teszi a kezét. Legszívesebben hátrébb ugranék, mert nem bízom Sagittában annyira, hogy közel engedjem magamhoz.

– Azt hittem, talán a te kedvedért hajlandó lesz kimozdulni.

Megrázom a fejem.

– Az elmúlt két hétben kétszer, ha csináltunk közösen bármit is...amikor fölvetettem, hogy találkozzunk, rávágta, hogy a Szobában. Sakk-készletet vittem magammal, de végig másról beszélt, magában, mintha ott se lennék. Amikor úgy tűnt, leragad a szeme, közöltem vele, hogy el kell vigyem Madame Pomfrey-hoz, de tiltakozott. Meggyőztem, hogy feküdjön le aludni. Nem kérte, de ott maradtam vele – álmában is folyamatosan motyogott.

Sagitta elcsüggedve biggyeszti le az ajkát.

– Igen, velünk is ezt csinálta. Nem lehet vele kommunikálni. Rettentő megszállottan kezeli a helyzetet. És...én nem hiszem, hogy ebből bármi jó kisülhet. Egyértelmű jelei vannak, hogy Sirius Black árulta el a Potter házaspárt. Szörnyű elhinni, hogy a családból a rajtunk kívüli egyetlen griffendéles Black rosszabbnak bizonyul a többieknél.

Újból elfordul tőlem, és váratlanul elhajítja a vajsörös palackot. Az üveg nagy robajjal törik darabokra egy fa törzsén. Felkiáltok, és átkarolom a reszkető Sagittát. Megrémít, hogy ennyire kitárulkozik előttem, amikor köztudottan nem kedvel. Éveken át gúnyolt bennünket, mint minden griffendéles minden mardekárost.

Végig nézek rajta, és észreveszem nála is a tüneteket: fekete karikák a szeme alatt, gondozatlan haj, sápadt bőr, fehér, remegő ajkak, túl sovány test...

Amikor megszólal, hangja olyan törékennyé varázsolja az amúgy energiától túltengő lányt, hogy belesajdul a szívem.

– De persze az is lehet, hogy minden Black erre születik... pusztításra. Corvus éveken át a rőthegyi kadétok közt tanult. Kardot forgatott, fegyverhordozóként büszkén csatába lovagolt.

Felhorkanok.

– Félrebeszélsz, Sagitta! – szólok rá. – Mennyit aludtál mostanság?

Ingerülten kifordul a karjaim közül.

– Nem mondott el semmit? – A gúny a hangjában a szívembe mar.

– Mit nem mondott el? – kérdezek vissza. – Tudom, hogy anyátok kegyetlen volt, tudom, hogy...

– Azt is tudod, hogy mik voltak a szüleink? Hogy hol vannak most? Hogy mi hol nőttünk föl?

Összeszorítom a szám. Jeges rémület tölt el – amikor a dolgok összecsúsznak, mindig kell jönnie még valaminek, ami még a kevés alapot is szétzúzza?

– Annyit tudok, hogy az anyátok egy némber volt. Hogy vert bennetek és hogy nem sokat törődött veletek. Hogy sok időt töltöttek Pitonnál meg Weasley-éknél meg...

Sagitta arca kivörösödik.

– Nem hiszem el, Corvus Black! – üvölti az égnek, leguggol és a tenyerébe temeti az arcát. – Csak tudnám, miért csinálja. – Halk, elfojtott zokogás tör elő az ujjai közül. Odalépnék mellé megvigasztalni, de ólomsúlyúnak érzem a testem. A fejem zúg, a halántékomat masszírozva próbálom enyhíteni a fájdalmat.

– Ne haragudj – suttogja alig hallhatóan pár perc néma csönd után. Elhúzza könnytől maszatos arca elől a kezeit, lehuppan a fűbe. Felhúzza a térdeit és átkulcsolja őket a karjával.

– Tessék?

– Ne haragudj rá – kéri halkan. – Szerintem... szerintem fél, hogy elfordulnál tőle, ha meg tudnád az igazat.

Megrázom a fejem.

– Megkértem, hogy mondjon el nekem mindent.

– Tudom. Mesélte. – Halvány mosoly suhan át fáradt arcán. – Nagyon sokat mesélt rólad.

– Hát, nekem nem mesélt ezek szerint szinte semmit – mondom komoran. Corvus vajon mennyi mindent titkolt el előlem? Leülök Sagitta mellé.

– Ne hagyd el őt – kéri, szinte rimánkodva. Megragadja a csuklómat és a szemembe néz. – Nagyon fontos vagy neki.

– Annyira talán mégse, ha eltitkolt pár dolgot az életével kapcsolatban.

– Neked nincsenek titkaid előtte?

A hazámra gondolok, amiről valószínűleg nem sokat tud. Arra, hogy bármi esély megvan arra, hogy a nyáron kihúzzanak és meghaljak az arénában. Nem tud Remus halálának körülményeiről... ahogy a kis Siriusom halálának körülményeiről se. Nagyot nyelek.

– Na látod, vannak És te? Te miért nem mondtad el neki ezeket?

Nem válaszolok, egyre csak a vékony takaróba csavart, túlságosan fehér bőrű, hideg testű babára gondolok.

– Várom a válaszod – erősködik Sagitta, ujjai a csuklómra csavarodva szorítanak.

– Szörnyetegnek tartana – bököm ki, és a tóra szegezem a tekintetem. Sötét van, az ég szinte tintafekete. Legalább olyan mély és határtalan a sötétség, mint amit a lelkemben érzek. Szét fog szakítani egyszer, gondolom borúsan.

– Lehet, hogy ő is így van ezzel – bólint Sagitta, és elhúzza a kezét. – Úgyhogy, ha elmered emiatt hagyni... velem gyűlik meg a bajod – próbál viccelődni és könnyed hangot megütni. Nem jár sikerrel.

– Te tudod, mindent tudsz, amit nem mondott el nekem?

– Fogalmam sincs, mennyi titkot tartott meg magának – csóválja a fejét Sagitta. – Jó testvérek vagyunk, szinte mindent elmondhatunk egymásnak.

Bagoly suhan el a fejünk felett a kastély irányába.

– Szinte – teszi hozzá dörmögve.

– Beszélnem kéne vele – jelentem be.

– Igen.

– De ilyen állapotban nem fog megnyílni előttem.

– Nem, nem fog.

– Mit tanácsolsz? – Megadóan sóhajtok. Soha nem gondoltam volna, hogy Blackek között ennyire zűrös lenne az élet.

– Várjuk meg Pyxist, és hogy milyen hatással lesz rá – vonja meg a vállát Sagitta. – Holnap péntek lesz, igaz? Akkor holnap reggel érkezik meg.

Sokáig ülünk ott csöndben. Már teljesen átfagytam, amikor Sagitta megszólal.

– Vissza kéne menni.

Bólintok, és felállok. Szinte biztosan megfáztam.

Útközben egyre csak arra gondolok, hogy mi mindent nem tudok még Corvusról. Megkérdezhetném Sagittától, de nem merek Corvus háta mögött beszélni ilyenekről. Az ő dolga, hogy elmondja-e e nekem, vagy sem.

/*/

Másnap reggel Corvus elkap reggeli felé menet. Melegség önt el, és boldogan bújok hozzá, amikor magához ölel.

– Hogy nézek ki? – kérdezi. Zihál, mintha eddig futott volna. Valószínűleg így is volt.

Végigmérem: az inge félregombolva, fekete nadrágja térde koszos, a sötét mellény, amit magára húzott, és amit karácsonykor is viselt, csálén áll rajta. Gallérja nagyon nem szabályos, nyakkendője nem mutat túl elegánsan. A haját legalább megmosta, puha fürtökben simul a nyakára.

– Mint aki összeveszett a Szél istenével – közlöm vele.

– Létezik Szél istene? – kérdez vissza szórakozottan.

– Gombold át az inged – tanácsolom. A gombjaihoz nyúl, de a keze annyira reszket, hogy csak ügyetlenekedni tud.

– Segíts! – kéri kétségbeesve, és az órájára les. Gombolás közben előbukkan sápadt, izmos mellkasa és hasa, amitől zavarba jövök és elpirulok. Muszáj valami beszédtémát találnom.

– Na és mondd csak, kinek öltöztél ki ennyire, Black? Kinek akarsz ennyire tetszeni? – kérdezem csipkelődve. Már elképzelem, ahogy azt válaszolja, ma elvisz sétálni, vagy úgy érzi, kevés időt töltünk együtt. Szétzúzza ábrándjaimat a válaszával.

– Nemsokára befut a nővérem. Pyxis szerezte nekem ezt a mellényt, úgyhogy gondoltam örülne neki, ha ezt viselném, mintha ténylegesen is hordanám – hadarja. Meg se rezzen, amikor ujjammal óvatosan súrolom fedetlen bőrét az ing finom vászon anyaga alatt. Az ablakon bámul kifelé, és türelmetlenül dobog a lábával.

Amikor végzek a gombokkal, megigazítom a mellényét, és megpaskolom a mellkasát.

– Csinos vagy – mondom, igyekezve palástolni a hangomba bujkáló csalódottságot.

– Köszönöm, édesem – hadarja, és cuppanós csókot nyom az arcomra, majd elsiet. Én pedig csak állok a folyosó közepén, és sután bámulok utána. Hiányzik az, hogy magához húzzon, hogy rám vigyorogjon, amikor zavarba hoz egy-egy megjegyzésével. Hiányzik, hogy úgy csókoljon, mintha ez lenne a világon a legtökéletesebb dolog. Mellette úgy érzem, tényleg számítok valamit.

Illetve eddig úgy éreztem. Most nem értem, mi történik velünk, és ez kétségbeejt.

– Minden rendben, Johanna?

A hang felé fordulok. Higgs közelít a folyosón.

– Persze – válaszolom szipogva.

– Na, mi a baj? – siet mellém. Óvatosan meg fogja a könyököm, és közel húz magához. – El akarod mondani?

– Corvus – motyogom – ki van akadva. Aggódok érte.

Higgs sóhajt. Nem kedveli túlzottan Corvust. Megsimogatja a hajam.

– Figyelj, ha akarod, megverhetem.

Halványan nevetést préselek ki magamból.

– Azt én is el tudom intézni, ha akarom.

– Na gyere ide, drágám! Lelkizzünk! – A kezeménél fogva egy padhoz húz, és leültet. Lehuppan mellém, és kék szemeivel aggódón fürkész. – Mesélj.

Túlságosan rosszul érzem magam ahhoz, hogy azt mondjam, jól vagyok. Sóhajtok, és remegő hangon bele fogok a mesélésbe.

– Félek, hogy most minden összedől. Corvusszal... most valahogy semmi sincsen rendben. Zavaros az egész srác. Nem tudom már eldönteni, mikor őszinte velem. Vagy hogy én mikor vagyok vele igazán őszinte. Félek, hogy mindketten csak álarcot mutatunk a másiknak. Tegnap beszéltem a húgával, Sagittával... és szerinte nagyon sok mindent nem tudok Corvusról. És az eddigi... hát, életére nézve, félek tőle, hogy valami van.

– Valami, vagy valaki?

– Valaki – sütöm le a szemem. – És az nem segít – folytatom –, hogy velünk sincs minden rendben. A decemberi összezörrenésünknek még nagyon érezni az utóhatásait. Te meg Deneb szinte szóba se álltok, Hestiával csak gúnyolni tudjátok a másikat, Peter rám se néz, Deneb cukkolja Daphne-t, Flora Denebet... Már úgy érzem, nincs biztos pont, ahova menekülhetnék.

Higgs nagyot sóhajt és a tarkóját vakarja. Szőke tincsei szálldosnak a feje körül.

– Hát...Corvushoz azt fűzném hozzá, hogy az az alak egy rejtély. Sosem állíthatsz róla semmi biztosat. Süt róla, hogy Black. Nem értem, mit keres a Griffendélben, de örülök neki, hogy nem nálunk rontja a levegőt.

– Ennyire rossz véleménnyel vagy róla?

– Nézd, nekem Flora mesélt róla, egy-két éve. Nyáron jártak, de szeptemberben már egy másik lánnyal látta. Összetört a szíve. Nem mutatta ki, inkább belefeledkezett a könyveibe meg a tanulásba.

Megdöbbenek. Eszembe jut, hogy évelején mit mondott Corvusról Higgs. Érdekes, Flora mesélt róla egyet s mást... Tudom az okát ennek a nőcsábász-életének, de attól még megbotránkoztat.

– Talán jobban tennéd... ha nem ragaszkodnál hozzá annyira.

– Nem értem, hova akarsz kilyukadni – mondom jeges hangon.

– Csak nem akarom, hogy új járj, mint Flora – rázza a fejét Higgs, és megsimogatja a térdem. Legszívesebben elhúzódnék, csak azért nem teszem, mert nem akarom megbántani. Emlékszem, mit gondolt róla Corvus: szerinte Higgs érez valamit irántam. Ettől elönt a bűntudat és a félelem, s mielőtt befoghatnám a szám, már ki is buknak rajta a szavak:

– Te szeretsz engem?

Higgs meghökkenten néz rám.

– Persze, hogy szeretlek. Miért ne szeretnélek?

Igazgatom a térdén rojtos nadrágomat.

– Úgy értem... többet érzel irántam, mint barátok szoktak? – motyogom. Higgs hitetlenkedve felnevet.

– Tessék? Mondd még egyszer, azt hiszem, nem értettem jól! – hahotázik. Elvörösödök.

– Semmi, semmi, nem érdekes – dünnyögöm. Higgs lecsillapodik, és jókedvűsége egy csapásra elillan.

– Várj, te komolyan beszélsz?

– Corvus egyszer közölte, hogy szerinte szerelmes vagy belém – mondom, és nem nézek rá.

Higgs a fejét rázza.

– Ugyan már! Ez ostobaság. Tényleg nagyon szeretlek téged, de úgy szeretni csak Hestiát tudom.

Meglepődve pördülök felé. Ijedten pislog.

– Mit mondtál?

Elpirul, de úgy isten igazából.

– Semmit – vágja rá keményen.

– Te szerelmes vagy Hestia Carrowba? – hitetlenkedem. Higgs előrébb csúszik a padon és a számra tapasztja a kezét.

– Css! Ne kiabálj! – szól rám. Aztán halkan hozzá teszi. – Természetesen nem vagyok szerelmes Hestiába, úgy értettem, hogy úgy szeretem, mintha a húgom lenne...

– Higgs, hallottam, mit mondtál, és tudom, hogy értetted.

– Honnan tudhatnád, amikor nem látsz bele a fejembe? – okoskodik makacsan Higgs. Egy pillanatra úgy érzem, mintha egy egészen másik Higgsszel beszélgetnék. Eddig soha meg se fordult a fejemben, hogy Higgs szerelmes legyen Hestiába – vagy egyáltalán bárkibe. Higgs olyan srác, aki a munkájára koncentrál és nem vonja el semmi a figyelmét. Azért az évek alatt volt egy-két barátnője, de azok sose voltak túl komoly vagy hosszan tartó kapcsolatok.

– Tudod, néhány trükköt eltanultam Blacktől – vonom föl a szemöldököm. Aztán megvonom a vállam, és elfordulok tőle. – De ne aggódj, nem kell beszélned, ha nem akarsz. Nem akarlak faggatni.

Higgsre ez hatással van. Könyökén megtámaszkodik a térdén, és a kezébe temeti az arcát. Beszélni kezd, de csak fojtott hangon jutnak el hozzám a szavai.

– Istenem, mióta szeretem őt! A bátyja, Aidan nagyon jó barátom lett, még első évben, és nyárra meghívott az otthonába, ahol ott volt ő. Mindig meg tudtam különböztetni őt Florától. Semmi se volt könnyebb feladat. Nagyjából tizenkét éves korukig mindig ugyanúgy öltöztek, csak utána tört rá Hestiára a lázadás. Hestia nekem... nekem ő jelent mindent. De tényleg mindent. Nélküle összetörnék, elpusztulnék. Sosem élném túl!

– Én ezt sose láttam rajtad – jegyzem meg tűnődve. Higgs felhorkan.

– Azért, mert te egy romantikai baleset vagy, Mason – közli.

– Hé! – csattanok föl. – Elmondanám, hogy kettőnk közül nekem van...

Elharapom a mondat végét. Van még egyáltalán az a kapcsolat? Higgs nem reagál a mondatomra.

– Igen, de alapvetően vak vagy ezekhez a dolgokhoz.

– Rendben, folytasd – adom meg magam.

– Nyáron... nyáron összejöttem Eileennel. Egy csinos, egy évvel fölém járó lány.

– A hamuszőke?

– Igen, igen, ő – int Higgs. Felnéz rám. A karján lévő órán látom: még van egy kis időnk az első óra kezdetéig.

– De minek jöttél össze vele, ha...

– Eileen vonzó lány – feleli nemes egyszerűséggel Higgs.

– Na és? – szalad föl a homlokom közepére a szemöldököm.

– És – vonogatja a vállát Higgs –, és jó barátok voltunk, és csak úgy megtörtént. Egy véletlen csók, és minden ment magától. Nagyjából másfél hétig tartott, mert Eileen... hát Eilennek, mint kiderült, volt barátja.

– És ezt most miért mondod el nekem?

– Mert ez fontos!

– Értem. Ez esetben, kérlek, folytasd.

– Szóval ez az utolsó héten volt, amikor a Foltozott üstben szálltunk meg. Hestia meg Flora azután nyitottak be a szobámba, hogy már elvonultunk aludni.

A fejem csóválom.

– Te pedig gondolom nem aludtál és nem egyedül voltál.

Higgs a hajába túr.

– Eltaláltad. Igazából semmi komolyt nem csináltunk, csak sakkoztunk.

– A sakk ez egy elég komoly játék – jegyzem meg. Higgs grimaszol.

– Csak pont rosszkor nyitottak be. Eileen épp azelőtt csókolt meg, hogy nyílt volna az ajtó.

A vállára simítom a kezem.

– Hestia nem tudta, hogy együtt vagytok?

– Nem igazán akartam elmondani neki.

– Hogy tartottál te titokban egy kapcsolatot? – húzom össze a szemöldököm.

– Hát egészen addig sikerült – morogja Higgs. – És akkor már nem volt értelme tagadni. A pizsamapólóm nem rajtam, hanem Eileenen volt, és Hestia később úgy emlékezett vissza a jelenetre, hogy Eileen úgy bújt hozzám, mint egy kiéhezett vadmacska. Bár abban a pillanatban leginkább ő maga tűnt vadállatnak, mintha le akarta volna nyúzni az arcomat. Eileen persze zavarba jött, és másnap megegyeztünk abban, hogy ezt így nem kéne folytatni.

– De szeptemberben jóban voltatok. Úgy értem, Hestiával.

Talán nem csak a Blackek bonyolultak, fut át az agyamon.

– Persze. Hestia gondolom nem akarta mutatni, hogy zavarja bármi is. Pedig akkor boldog voltam a szívem mélyén, hogy féltékeny volt Eileenre...

– De aztán gondolom a Denebbel való kapcsolata felkavart.

– Nincsenek rá szavak, mennyire! Már épp elhatároztam, hogy teszek valamit, hogy bevallok neki mindent. Csak hát aztán... aztán hát igen.

Megszólal a csengő, és felállunk. Egy ideig egy irányba kell mennünk az órákra.

– Szerintem mondd el neki – mondom hirtelen. Higgs meghökken.

– Bolond vagy? Hestia most utál engem!

– Nem, igazából úgy fest, mintha te utálnád őt – felelem. Higgs meglepődik.

– De hát én távolról sem utálom – suttogja megrökönyödve.

– Én tudom. De ő nem tudja.

Higgs elszántan bólint, és a karját nyújta, hogy belekarolhassak. Kinéz az ablakon, és témát vált. Az állával biccent a kapu felé, ahol egy fiáker áll két dementor között. Távoli pontokként embereket látok.

– Egyébként mostantól új tanár lesz Legendás Lények Gondozásán.

– Tényleg? Lecserélnek titeket meg Hagridot? – kérdezem elszoruló szívvel.

– Nem, nem. Mi nektek továbbra is segíthetünk. Viszont ő lesz a felügyelő tanár.

– Mégis ki?

– Hát a hölgy, aki most épp kiszáll a fiákerből. Pyxis Black.