Trelawney

– Tudod – kezdi, és int, hogy üljek le valahova. A második padsorban választok helyet magamnak, egy pad tetejére pattanok föl, a lábamat az előttem álló székre támasztva. Corvus egy katedrán terjeszkedő csatahajónyi asztalnak támaszkodva beszél, mögötte a fal kidíszítve mindenfélével. Megköszörüli a torkát. – Előbb a Szobának a történetével kezdeném.

– Hallgatom, Mr. Black – mondom szórakozottan, és a combom alá dugva a kézfejem előre hajolok.

– Remek! – Összecsapja a tenyerét. Fölemeli a kezét. – Ez a Szükség Szobája. Mindenkinek, akinek szüksége van rá, más alakban jelenik meg. Nekem egy hely kellett, ahol a gondolataimat rendezhetem – illetve a jegyzeteimet. Úgyhogy én egy ilyen kuckót kaptam a Szükség Szobájától.

– Fantasztikus! – bólogatok. Egy üvegpohár jelenik meg mellettem a padon. Corvus egy kulacsot dob felém, megnézem, vajsör van benne. Tőle elfogadom, a gyomrom már nem görcsöl úgy, mint Lupinnál. – De hogy jön a képbe Sirius Black? – mutatok egy hatalmas képre a gyilkosról. A falon függ, egy újságkivágás. A férfi haja csimbókokban hull az arcába, a kamerába vicsorog.

– Amikor beszökött a kastélyba, megkérdezted, milyen rokoni viszony fűz vele össze. Azt válaszoltam, az édesanyám unokaöccse. Ami igaz is. De jóval többet jelent nekem. – Lesüti a szemét, és sóhajt. – Szóval ismerem, nagyon is jól, és tudom, hogy nem ölte volna meg James és Lily Pottert, ha nincs valami nyomós oka rá...

Amint ellenkezésre nyitnám a szám, fölemelt kezével belém fojtja a mondanivalóm.

– Nem ez a lényeg. – Hátat fordít és a lapjaihoz lép. Végig futtatja rajtuk az ujjait. – Minden elképzelhető információt elkezdtem összeszedegetni róla. A múltjáról, az iskolás éveiről. Hogy megérthessem, miért tette, amit tett. – Hatásszünetet tart, majd hátra sandít a válla fölött. – És itt jössz a képbe te.

– Hogy én? – rökönyödök meg.

– Pontosabban az édesanyád. – Egy képre bök, amin egy fiatal lány nevet, hosszú haja előre omlik, szeme összehúzva. Az édesanyám, évekkel ezelőtt. – Syren Trelawney tudomásom szerint közeli viszonyt ápolt...

Csörömpölve esik ki a kezemből a kulacs, az üvegpohár szilánkokra törik a padlón, a nadrágom teljesen elázik, de nem fogom föl a bőrömet hirtelen mardosni kezdő hideget. A kezem kontrollálatlanul remegni kezd, a torkom elszorul, nem jutok levegőhöz.

– Mit mondtál? – lehelem. Corvus oldalra biccenti a fejét.

– Nem fejeztem be a mondatot, de a lényeg az, hogy az édesanyád közeli barátja volt Siriusnak.

– Nem! A név! Kimondtál egy nevet!

Értetlenkedve összehúzza a szemöldökét.

– Igen. Sirius Black. Baj van vele?

– Nem – rázom a fejem. A körmeim a tenyerembe mélyednek. – A másik. Valami Syren...

Bólint.

– Syren Trelawney. Az édesanyád.

– Valamit félre értesz, Corvus. Bizonyára összekevered valakivel. Az én anyámat Sissy Masonnek hívják.

Corvus hozzám lép.

– Mason? Nem hinném, hogy ugyanaz a leánykori neve, mint az édesapádnak.

Elakad a lélegzetem. Soha nem gondolkoztam még el azon, hogy mi anyám leánykori neve. Nem kérdeztem senkitől, soha nem is érdekelt igazán. Nem éreztem érdemesnek a múltat bolygatni, egészen mostanáig. A lehető legkevesebb időt igyekeztem eltölteni az apámmal, miután anyám és a testvéreim meghaltak. Soha nem ápoltunk szoros kapcsolatot.

Leugrok az asztalról, belekapaszkodom Corvus karjába, és a combomra mutatok.

– Fázok.

Egyetlen pálcaintéssel szárazzá varázsolja a nadrágomat, én pedig nem köszönöm meg. A faliújság előtt megállok, hallom, ahogy Corvus eltünteti a pohár és a vajsör maradékát.

– Syren Trelawney... – suttogom megrendülve, a fényképét bámulva. Nem láttam még soha, hogy ilyen loknikban hordta volna a haját. Otthon mindig feszes kontyba tűzte a feje búbján, hogy ne zavarja a munkában. – A rokona vagyok a kótyagos, féleszű jóslástan tanáromnak. Ezt nem vagyok hajlandó elhinni.

– A három nővér legidősebbike. Syren, Spectra és Sybill. Syren sose szerette a nevét, ezért hívatta magát Sissynek. A Hollóhátba osztotta be a Teszlek Süveg – sorolja Corvus a róla szerzett információit. – Három hónapig volt kapcsolatban Remus Lupinnal, de Lupin szerint mindig is Siriust akarta megszerezni, aki viszont a jelek szerint inkább a barátnőjéhez, Abigail Cohorsához vonzódott.

– Igen, erről tudok – szólok közbe. Corvus összezavarodva lép mellém.

– Tudsz?

– Tegnap, a születésnapomra, édesapám küldött egy csomagot. Abban volt a naplója...

– Ezt komolyan mondod? – Úgy csillan föl a szeme, mint egy kisgyereknek, aki meg tudta, hogy előre hozták a karácsonyt. – Van egy naplód tőle?

Biccentek.

– A roxforti éveiről.

– Johanna, ez felbecsülhetetlen értékű!

– Megmutathatom, ha akarod – vonom meg a vállam. Nem értem, miért ajánlom föl neki. Úgy érzem, mintha átvert volna a saját anyám.

– Ha nem nagy baj... – Gyermeki öröme megnevettet.

– Trelawney tudja, hogy én... hogy én az ő unokahúga vagyok? – kérdezem.

– Azt hiszem, igen. De nem vagyok benne biztos – mondja óvatosan Corvus. Sóhajtok.

– Beszélni szeretnék vele – jelentem ki.

– Gondoltam. Itt és most?

– Igen. – Segítségkérőn pillantok rá. – Tudom, hogy egyedül kéne mennem, de...

– Ha szeretnéd, veled tartok – mondja gyengéden, és a kézfejemre fekteti a kezét. Ujjai az enyéim közé simulnak, és kitakarják anyám szépséges arcát.

/*/

– Syrent a Teszlek Süveg rossz helyre osztotta be – közli Trelawney. Az Északi Torony béli tantermében ülünk, a színes puffokon az ablak alatt. Ebédidő van, süteménnyel kínál bennünk. Corvus alig eszik, szinte csorog a nyála az információáradattól. Kellemetlen érzés kerít a hatalmába vele kapcsolatban. – A Mardekárban szerintem több hasznát vették volna azok a kígyók és árulók.

Megköszörülöm a torkom. Meresztgeti a szemét, jó pár pillanatba beletelik, mire leesik neki, hogy én mardekáros vagyok. Corvus kuncog.

– Jaj, gyermekem, nem úgy értettem... de nem értem, miért kérdezgettek most a nővérem felől. Évekkel ezelőtt áldozatul esett a barátnője végzetes kísérletének, és meghalt.

Összenézünk Corvusszal. Ez sántít. Corvus előrébb csúszik a puffon, leteszi a szinte érintetlen tálkát, és a térdeire támaszkodik.

– Tud részleteket a balesetről, tanárnő? – kérdezi izgalomtól fojtott hangon Corvus. Trelawney legyint, és kortyol a teájából. Gondterhelten kavargatja a teafüvet az alján.

– A barátnője, az a Bell lány...

– Katie Bell rokona? – vág közbe Corvus. Trelawney felpillant.

– Igen. Ha jól tudom, az édesapja testvére volt. Kit, Katherine Bell – felel. – Sokat kísérletezett, rengeteget. Mindenféle fölösleges ostobaságot föltalált, aztán egy nap, amikor Syren nála vendégeskedett...valami robbanásról számoltak be a szomszédok. A holttestüket nem találták meg, csak maréknyi port.

Nem tűnik úgy, mintha sajnálná anyám halálát. Vagyis inkább eltűntét. Látom Corvus arcán, hogy ő máshogy ismeri a történetet. Nincs étvágyam, én is leteszem a lábam mellé a tányért.

– Tudna mesélni róla? Milyen testvér volt?

Trelawney sóhajt, de úgy tűnik, élvezi a csöppnyi rivaldafényt.

– Számítottam rá, hogy jöttök, gyermekeim. Láttam a kristálygömbömben. – Egy vastag, bőrkötéses, sárga lapú könyv után nyúl. – Elő is készítettem ezt.

– Ez mi? – hajolok előrébb.

– Egy album. – Az orrunk alá tolja. Kinyitja, és Corvusszal a kezünkbe vesszük, én tartom a bal oldali fedőlapot, ő a jobboldalit. – A családunkról. Az évek alatt készült sok-sok fénykép Syrenről, Spectráról és rólam. Barátokról, Roxfortról, családi összejövetelekről...

– Syren megházasodott? – kérdezi Corvus, egy képet bámulva, amin három kislány ül egymásba kapaszkodva, egyforma színű hajjal, egyforma nagy szemekkel, egyforma levendulaszín ruhába csomagolva.

– Hogy megházasodott-e? Syren? – Trelawney gúnyosan fölnevet. Orráról majdnem lecsúszik vastag lencséjű szemüvege. – Nem, soha. Mindig volt valakije, de megházasodni nem házasodott meg soha. Meg aztán egészen fiatalon meg is halt.

– Hát persze... – dünnyögi Corvus. Homlok ráncolva gondolkozik. Elhúzza előlem az albumot és belefeledkezve lapozgatja. Megköszörülöm a torkom.

– Sirius Blackkel kapcsolatban tud valamit, professzor?

– Ó, gyermekem, ha bármit is tudnék róla...

– Úgy értem, Syrenről és Siriusról.

– Vagy úgy! – Ajkát csücsörítve merül az emlékeibe. – Hmm... Talán... nem, soha nem jártak együtt. De úgy tudom, a nővérem mindennél jobban akarta volna ezt elérni. És ha Syren akart valamit, rendszerint mindent megtett, hogy elérje a célját – bárkit letaposott, bárkin keresztülment, ha arra volt szükség. – Felhúzom az orrom. Nem mond sok újdonságot. Anyám pontosan ilyen volt, amennyire emlékszem rá. Ha egyszer is kisorsolták volna egy Viadalra, az ezeregy százalék, hogy megnyerte volna, mégpedig a lehető legkegyetlenebb módon.

Aztán hozzá fűz még valamit, és azt már jóval kíváncsibban hallgatom: – Szép kis baleset is kerekedett ki ebből a Sirius-Abigail-Syren ügyből is.

Megdermedek, de akárhogy faggatom, nem felel erre a kérdésre.

– Volt gyereke? – kérdezi sóhajtva Corvus. Trelawney az ajkához érinti az ujját, úgy gondolkozik. Aztán megrázza a fejét.

– Nem tudok róla. Nem hiszem.

Összenézünk Corvusszal. Óvatosan megrázom a fejem, hogy még nem állok készen arra, hogy elmondjam neki.

– Van még bármi, amit tudni szeretnétek a nővéremről? – kérdezi a tanárnő sürgetőn.

– Esetleg, ha elvihetnénk egy kicsit az albumot... – Corvus félig lesütött szemmel néz föl Trelawney-ra. Haja az arcába hull, az ember azt kívánja, bár a helyére simíthatná a selymes fürtöket. Féloldalas mosolya elbűvölő. Trelawney fészkelődik. Végül is, nőből van...

– Hát jó, gyermekeim. Tartsátok nyugodtan magatoknál, amíg szükségetek van rá.

/*/

Visszatérünk a szobába, és Corvus lecsapja az egyik padra az albumot.

– Ezt nem hiszem el – dühöng magában. Feldúltan a hajába túr. – Syren nem halhatott meg Londonban, ha megszült téged!

– Meg a bátyámat meg az öcsémet – bólintok. Összefonom magam előtt a karom és az ablakhoz lépek. Diákok ténferegnek kint a hűvös ellenére. A nap süt, de hideg lehet. Én még itt bent is fázok, bár ez lehet, hogy az elmúlt pár óra hatása.

Corvus a hátam mögött fel-alá járkál, döngő, visszhangzó léptekkel. Motyog magában, megállás nélkül, gondolkozik. Nem figyelek arra, mit mond, nem is érthetném. Halk és szinte összefüggéstelen. Lehunyt szemmel a hideg üvegnek döntöm a homlokom. Fájdalom nyilall a fejembe. Nem értek semmit.

Megijedek, amikor Corvus mögém lép és a vállamra teszi a kezét.

– Ne haragudj...

– Miért haragudnék? – lepődök meg, és szembe fordulok vele. Túl közel van hozzám.

– Mert eszembe se jutott, hogy számodra ez mennyire leterhelő lehet... nem gondoltam rád – mondja bűnbánón. Szeme azonban izgatottan és türelmetlenül csillog, alig várja, hogy belevesse magát a munkába. Könnyedséget erőltetek magamra és elmosolyodok.

– Ugyan, semmi baj nincs. Teljesen megértelek. És jól vagyok. Kitűnően. Hidd el. Azt hiszem, neked most van még dolgod. Maradj, és böngészd az albumot. Még elolvasom anyám naplóját, utána elhozom neked – hadarom és elsiklok mellette az ajtó felé.

– De...

– Jól leszek, semmi baj! – mosolygok hátra erőltetetten a vállam fölött.

– Tudok olvasni a szemedből, Johanna – mondja komoran. Megtorpanok.

– Én is a tiedből, Corvus – felelem halkan. Nem nézek vissza többször, ő pedig nem szól utánam.

A folyosón ismét McGalagonyba botlom. Sötétzöld bársonyruhája fekete csipke szegélye a földet súrolja, hasonló színű süvege vége lekókad, borús gondolataiba mélyedve ütközik össze velem egy sarkon.

– Á, épp magát kerestem, Mason kisasszony! – Nem mutatja jelét, hogy boldogítaná a dolog.

– Hát, megtalált, tanárnő.

– Sybill azt mondta, magával látta utoljára Mr. Corvus Blacket.

– Így volt.

– Most merre van?

– A Szükség Szobájában, ha minden igaz. Én legalábbis ott hagytam. – Nem tudom, el szabad-e mondanom. Mire eszembe jut, már késő. McGalagony arca elsötétül. Rossz előérzetem támad. – Valami baj van, tanárnő? 

– Baj van a... – kezdi, majd megköszörüli a torkát. Összevonom a szemöldököm. Mivel van baj?

– Elvezetne Mr. Blackhez? – Türelmetlenül ráncolja a homlokát. Alig egy fél perce, hogy megszabadultam a fiútól, és máris vissza kell térnem hozzá. Nincs ínyemre a dolog. Egy hang azt súgja, hogy Corvus nem olyan ember, akinek, ami a szívén, az a száján. Nem, neki a száján az van, ami az eszében. És ez engem rettentően zavar.

De McGalagony hangszíne, arckifejezése és zavartsága megrémít. Mi történhetett?

Az ajtó még mindig ott van a helyén, és én bekopogok.

– Tudtam, hogy visszajössz, Johannám – nyitja ki Corvus az ajtót elégedetten arccal. Lazán az ajtófélfának támaszkodik. A kabátját levette, mióta elmentem. Fehér inget visel, griffendéles nyakkendője hanyagul a vállára vetve. Amikor meglátja a professzort, elkomorodik. – Szép napot...

– Hagyjuk a formaságokat, Mr. Black – legyint McGalagony. Sajnálkozó tekintete láttán Corvus összevonja a szemöldökét.

– Mi történt, professzor?

– Jöjjön velem, Mr. Black! – hívja McGalagony. – A húgai már az igazgató úrnál vannak.

Corvus elsápad, ajka elveszti rózsás színét. Befordul még gyorsan a szobába, fölkapja a kabátját és biccent, jelezve, hogy készen áll bármiféle hírre.

– A nővére kritikus állapotba került egy baleset során – hadarja McGalagony. Corvus megremeg. Élesen szívja be a levegőt, nekidől a falnak és behunyja a szemét. Megijeszt ez a hirtelen váltás – a jókedvűen incselkedő fiú eltűnt, egy másik jelent meg, aki úgy tűnik, el akar bújni a világ elől.

– Meggyógyul? – Ennyit kérdez csak olyan halkan, hogy közelebb kell hajolnom, hogy halljam. Megfogom a kezét. Sejtem, mennyit jelenthet neki a nővére, látva, mennyire szereti a húgait.

– Nem tudom, Corvus nem tudom – sóhajtja McGalagony. Felfigyelek arra, hogy a keresztnevén szólítja a fiút. – Kövessen, a húgai már várják.

– Jöhet velem? – kéri csöndesen, felém biccentve. Elpirulok és megszorítom az ujjait.

– Ha szeretné. – A tanárnő kopogó léptekkel elindul Dumbledore irodája felé. Először úgy fest, mintha Corvus nem találná az egyensúlyát, rám támaszkodik. Aztán elhúzódik és a zsebébe süllyeszti ökölbe szorított kezeit.

– Biztos akarod, hogy veled menjek? – kérdezem félénken, lehalkítva a hangom, hogy az előttünk sietősen haladó tanárnő ne hallja. A cipője orrát bámulva bólint.

– Kérlek – leheli. Éles a kontraszt a között a Corvus között, akit eddig felém mutatott és a most itt ballagó közt. Nem szólunk többet. McGalagony megmondja a jelszót az egyik kőszobornak, az ajtó hangos csikorgással kinyílik és az előtérre látok. Corvus tétovázik. McGalagony lágyan rám pillant.

– Talán nem lenne helyén való Mason kisasszonynak bemennie. Elvégre ez csak a szűk családi körre tartozik.

– Igaza van, Corvus – mondom, emlékezve arra, hogy Sagitta mennyire ellenséges volt velem mindig is. Corvus szemében félelem csillan, úgyhogy előre lépek és megölelem. Nem gondoltam el előre, hogy ezt megteszem, úgy tűnik, őt is meglepem. De nem ellenkezik, magához szorít.

– Nem akarom őt is elveszíteni... – suttogja a fülembe. Megsimogatom széles hátát, szinte át se érem az övéhez képest apró kezeimmel.

– Nem fogod, ne aggódj – jelentem ki határozottan. Eltolom magamtól az arcát, és homlokon csókolom. Hirtelen elhalványul az összes negatív élményem vele kapcsolatban. Nem akarom őt szomorúnak látni. Halvány, reszketeg mosolyra húzza a száját, de látszik, hogy erőtlen. Félek, hogy menten összeesik. Kihátrálok az irodából és futva teszem meg az utat a klubhelyiségig.