Éjszakai séta és Malfoy levele

Kibújok Deneb karja alól, amire persze rögtön fölébred.

– Hova mész? – kérdezi félálomban.

– Mosdóba – füllentem. Hunyorogva néz rám.

– Kikísérjelek?

Elmosolyodok, és arcon csókolom.

– Eltalálok odáig egyedül is, aludj csak, Dennie!

Visszamosolyog és motyogva újra álomba mélyed.

Felhúzom a csizmámat, és magamra kapom Deneb levetett köpenyét. Nagy rám, föl kell húznom a szegélyét, hogy ne essek benne orra. Próbálom a lehető leghalkabban kerülgetni a szuszogó diákokat. Az ajtóban megállít egy hugrabugos prefektus, a hatodikos Cedric Diggory. A srác, akiért minden lány rajong.

– Merre, Mason, merre? – Lámpája fénye szinte megvakít.

– Mosdóba, Diggory, mosdóba – utánozom a hanghordozását. Diggory biccent, én pedig kisurranok mellette. A folyosón két irányba lehet tovább menni: balra, amerre a tantermek és hálókörletek vannak, illetve jobbra, amerre a bejárati ajtó. Nem tudom, merre kéne mennem, merre mehetett Corvus, végül nagy levegőt véve jobbra indulok. Corvus ismeri a Rengeteget, hátha azt akarja fölfedezni a gyilkos után.

A csizmám sarka idegesítőn kopog a köveken. Meglepő, hogy senkivel nem futok össze. Szerencse, különben irdatlan büntetésre számíthatnék. Az ajtószárnyak csukva vannak, de neki feszülök és épp akkorára nyílnak, hogy kipréselhessem magam az éjszakába. Az ég borús, nem látszanak a csillagok. A hold előbukkan egy tömeg felhő mögül, ez világítja be az udvart. Egy fekete árny siet az erdő irányába. Futni kezdek. Mindig is jó futó voltam, otthon sokszor versenyeztünk Denebbel – igaz, ő az egyetlen, aki le tud győzni.

Egyszer csak megtorpan az alak.

– Mondanám, hogy megmondtam, Azura, hogy ne kövess, de ő sokkal halkabban fut – inkább, mint egy macska, és nem úgy trappol, mint egy ló.

– Persze, a léptem is meg a légzésem is hangos, tudom jól – fékezek le mellette.

– Elképesztő mértékben. – Nem néz rám, az erdőre szögezi a tekintetét. Próbálom finoman megfogalmazni a kérdéseim, az összes túl magánjellegű és alapból nem tartozik rám, főleg úgy nem, hogy épp haragban vagyunk.

Corvus szimatol.

– Nem hiszem, hogy az erdőben van – jelenti ki. Felszalad a szemöldököm.

– Kiszagoltad?

Elmosolyodik, szeme a távolba réved. – Ha én lennék Sirius, akkor a helyében nem mennék oda.

– Kicsodád is pontosan Black? – szalad ki a számon.

– A rokonom.

– Pontosabban? Az apád...?

– Anyám unokaöccse.

– Áá, értem – bólintok. Kinyitom a szám, majd becsukom.

– Azt hiszed, én engedtem be Siriust a kastélyba – szólal meg, a hangja színtelen.

– Így van. – Elhallgatok, majd helyesbítek: – Illetve csak gondolom. Nem vagyok biztos benne.

– Ezért jöttél utánam.

– Egy zseni veszett el benned – gúnyolódom, de kiszárad a szám az izgalomtól, hogy mi lesz a válasza.

– Hát, nem én voltam, a szavamat adom – mondja. Sóhajt. – Bár nem tudom, mennyit számít neked a szavam.

– Nem sokat – biztosítom efelől rideg hangon.

– Mégis idejöttél most. Követtél.

– Nekem is feltűnt, képzeld.

Megfordul és elindul visszafelé. A nyomába szegődök.

– Ismered őt személyesen?

Nem felel, ezt igennek veszem.

– Akkor is brutális gyilkos volt, amikor ismerted?

– Elég legyen! – csattan föl, a hevessége megriaszt. Közel hajol, és az arcomba sziszegi: – Én se faggattalak téged arról, amiről nem akartál beszélni, hát te se tedd ezt velem!

– Egy szóval nem mondtad, hogy nem akarsz róla beszélni – emlékeztetem. – És nem igaz, hogy nem faggattál.

– Magadtól nyíltál meg, ömlött belőled a szó – rázza a fejét. – Nos, ha az eddigiekből nem jöttél rá, akkor most mondom: nem akarok róla beszélni – veti oda nekem. A holdra pislog, majd visszanéz rám. Nagy levegőt vesz.

– Én... én sajnálom a múltkorit. Hiba volt azt tennem.

– Valóban hiba volt – értek egyet. – De megbocsátok. – Szaggatottan fújom ki a levegőt, és lesütöm a szemem. – És azt hiszem, én is tartozom neked bocsánatkéréssel... a pofon talán kicsit túlzás volt.

– Csak egy kicsit – húzódik bágyadt mosolyra a szája. Szél támad, felborzolja sötét haját, a szemébe fújja. Viszket az ujjam, hogy visszasimítsam a helyére. Megteszi helyettem, mielőtt megmozdíthatnám a kezem. – Ó, ne haragudj, te akartad? Tessék. – Megrázza a fejét, és a haja visszahullik az arcába.

Elvörösödök.

– Honnan tudod mindig, mi jár a fejemben? – morgolódok. Tincsei alól titokzatos pillantást vet rám.

– Szóval igazam volt! – Kuncog, és a kézfejem után nyúl. A szívverésem felgyorsul, ahogy a kezem az arcára simítja. A bőre puha, az ujjaim fölé simulnak az ujjai és selymes fürtjei.

– Ez nem az a pillanat, amikor ilyeneket kéne csinálnod – figyelmeztetem, de a kezem az arcán hagyom.

– Ó, hát hogyne – mondja, és a szája elé húzva belecsókol a tenyerembe. Leereszti a kezem, de el nem engedi. – Te pontosan tudod, mikor mit kell csinálni.

Morcosan elhúzódok tőle. Nem tetszik, hogy a szívem lángol, a bőröm meg bizsereg. Mintha a testem és a szívem ellenem fordulna. Kezdek tartani attól, hogy az általam ismert Johanna Mason kettéhasadóban van.

Tovább indulunk.

– És most hova megyünk? – kérdezem, remélve, hogy nem remeg meg a hangom.

– Te visszamész a nagyterembe, én pedig még megnézem egy-két helyen Sirius Blacket.

– Dehogy megyek vissza. Veled tartok – ragaszkodom hozzá, magam sem értem, miért. Talán az elmúlt két hét Corvus-hiánya most szakad rám igazán. Pedig nem is adott normális magyarázatot a múltkori incidensre. Az eszem figyelmeztet, hogy álljak meg, de a szívem dobolása a fülemben elnémíttatja az ellenkezést. Idegesítő dolog.

– Nem jössz sehová – jelenti ki Corvus. – Ha kell, varázslattal tartalak a nagyteremben, de hogy ott maradsz, az biztos.

– Én nem vagyok a húgod, akire vigyáznod kell!

– Persze, hogy nem. De attól még fontos lehet számomra a biztonságod, nem igaz? – Nem látom az arcát, pedig nagyon kíváncsi vagyok, most mit árulhat el a szeme.

A kastélyban tartok attól, hogy összefutunk valakivel. Össze is futunk – Daphne az, arca sápadt a fáradtságtól.

– Johanna! Mit keresel itt? – szalad oda hozzám és a karjaiba zár. Meglepődök, de visszaölelem. – Ugye nincs baj? Nem azért vagy kint?

– Nem, nem, semmi baj, csak mosdóba mentem.

Daphne lassan elhúzódik, a mögöttem álló Corvusra néz, majd vissza rám, és felvonja a szemöldökét.

– Mosdóba mentél, Corvus Blackkel, ki a kastélyból. Gyenge sztori – csóválja a fejét. Megköszörülöm a torkom és nem merek Corvusra nézni. Próbálok valami elfogadható választ előkaparni agyam még működő legmélyebb zugaiból, de szerencsére Corvus segít. Illetve próbál.

– Feszélyezte a mosdó előtt járőröző prefektus, ezért nem akarta használni a bentit.

– Merlinre! – A tenyeremre szorítom az arcom, és hallom, hogy Corvus nevet a zavartságomon. – Na jó, azt hiszem, megyek vissza a nagyterembe – dünnyögöm. – Daphne, jössz?

A lány vigyorogva bólint, az ujjaim résén át látom.

– Olyan csinos kis arcod van, ne takard el – mondja szórakozottan Corvus és futólag végig simít a derekamon, amikor elmegy mellettem a folyosón.

– Tündéri ez a fiú, mondtam én – ingatja a fejét Daphne ábrándozva.

– Halkabban! – szólok rá sziszegve. – Meg vagy hibbanva? Mi van, ha meghallja?

– Tudja ő a tényeket – legyint Daphne. Megforgatom a szemem, és hagyom, hogy belém karolva visszakísérjen a nagyterembe, ahol Deneb felkönyökölve vár rám. Lefekszem mellé a már kihűlt fészkembe, s Daphne, mint egy nővér, betakar.

– Daffy! – köszönti Deneb. – Hova vitted Josie-t és engem miért nem hívtál? – vonja kérdőre.

Összenevetünk Daphne-val.

– Aludj vissza, még van pár órád – tér ki a válasz elől Daphne, és homlokon csókolva Denebet visszatolja a földre. Deneb kinyújtja a karját, hogy hozzábújhassak. Mindenekelőtt befúrom a lábfejem a vádlija alá, amit morogva fogad. Hozzászokott már az évek alatt, hogy így melegítem fázós lábam, de mindig dünnyög valamit.

– Nem tudod, merre van Astoria? – kérdezi Daphne halkan, fölém hajolva. Hátrébb mutatok, ahol a másodikosok vertek tábort.

– Arrafelé. Vigyázz magadra! – búcsúzok. Biccent.

– Jó éjt!

Deneb mellkasára hajtom a fejem, és a szívdobogását hallgatva alszom el.

/*/

Már csak Malfoyra várunk a meccs előtti utolsó edzésen. Idegesen dobolok az ujjaimmal a térdemen. Higgs újra meg újra átnézi a jegyzeteit – nem titkoltan izgul a holnapi meccs miatt. Esőt mondanak, ma is szemereg. Ráadásul a Griffendél ellen játszunk, akik köztudottan zseniálisan jók – a fogóval, Harry Potterrel az élen.

Amikor Malfoy benyit az öltözőbe, fölszalad a szemöldököm. A karja még mindig felkötve lóg a mellkasa előtt. Arca azonban elégedett, száján enyhe, gúnyos mosoly ül.

– Draco! – kapja föl a fejét Higgs. Hestia lassan emeli rá gyilkos tüzű tekintetét.

– Ismered az órát, kölyök? Merlinre mondom, még Johannánál is rosszabb vagy.

Flora oldalba böki.

– Hagyd ki ebből Johannát, ő legalább reggel tíz után le tudja olvasni, merre állnak a mutatók.

– Igen ám, de pontban tizenkettőkor látja a legélesebben – fűzi hozzá Peter Hudson.

– Befejeznétek? – tárom szét a karjaim, hitetlenkedő nevetéssel. – Én mit vétettem ellenetek? Egyébként Peter, te neked nincs jogod engem szekírozni, egy csizmában járunk – mutatok rá vádlón. Peter féloldalas mosollyal biccent, Selly-Anna prüszkölve fölnevet.

– Mi történt a karoddal? – vonja össze a szemöldökét Higgs. Malfoy teátrálisan sóhajt.

– Sajnos Rubeus Hagriddal volt órám. – Hatásszünetet tart, nagy levegőt vesz. Megforgatom a szemem, mint Daphne szokta. Kívülről fújjuk már a történetet, számtalanszor előadta már a klubhelyiségben – szeptember óta kismilliárdszor. – Nem tudunk holnap játszani.

Higgs pislog. – Rendben, semmi baj. Súlyos lehet a sérülésed. Madame Pomfrey már látott? Biztos ad majd valami gyógykencét, amitől jobb lesz.

Malfoy szúrós szemmel néz rá.

– Ezen már túl vagyok, és nem történt semmi. Holnapra sem lesz jobb, ha az elmúlt hónapokban sem lett az. Nem tudunk játszani – ismétli.

– Malfoy, az az óra ezeréve volt – emlékezteti Hestia, keze ökölbe szorul a térdén.

Higgs tanácstalanul ránk pillant.

– Értem. Majd beállok én fogónak, Ella pedig hajtónak.

Malfoy elsápad a haragtól.

– Mi van az agyad helyén, Higgs? Töklé? – kezdi halkan. – Most mondtam az előbb, hogy nem tudunk holnap játszani.

– Megértettem, Draco – mosolyog szelíden Higgs. – És elmondtam azt is, hogy fogjuk megoldani a problémát. Nem hallottad?

Dühösen fújtatok. Azt értem, mire megy ki a játék – de azt nem, hogyan fog lezajlani, milyen érveket fogok hallani.

– Senki nem játszik – közli Malfoy. Peter a pálcájáért nyúl, ahogy Malfoy hangneme kezd egyre fenyegetőbbé válni.

– Miből gondolod, hogy nem tudunk nélküled játszani?

Malfoy negédes mosolyra húzza a száját.

– Az apám Lucius Malfoy.

Igazából Draco Malfoyt ismerve, más érvre nem is számíthattam volna. Higgs lassan szorítja ökölbe a kezét, a papírlapok gyűrődnek az ujjai között. Egy ujját fölemeli, hogy ne lépjünk közbe – Flora fészkelődik, Selly-Anna a lábának támasztott terelőütőre kulcsolja az ujjait.

– Én pedig Terence Higgs, a csapatkapitányod vagyok, és nem fogok úgy táncolni, ahogy te meg az apád fütyültök. Felejtsd el, Draco. – Sóhajt. – Leülsz a mardekáros szurkolók közé, ennyit tudsz tenni a sérült karoddal. Legközelebb vigyázz rá meccs előtt – szól figyelmeztetően, ezzel kivonul az öltözőből. Már átlépte a küszöböt, amikor Malfoy utána kiált. Ép kezével egy levelet ránt elő a talárja zsebéből. Meglebegteti az orrunk előtt. Összehúzom a szemem.

– Olvasd el, Higgs, utána dönts a holnapi meccsről – tanácsolja Malfoy. Biccent felénk, és határozott léptekkel kisétál a helyiségből. Higgs mellett megáll, a kezébe nyomja a borítékot és elhagyja a látóteremet.

Higgs köré gyűlünk, érdekel minket a levél. Mi lehet benne, amitől olyan biztos magában Malfoy? Fenyegetés talán? Egy Malfoytól bármi kitelik, gondolom keserűen.

– Ne! – tartja föl a kezét, és hátrál két lépést. Kék szeme végig fut a sorokon, a szája közben megremeg. Mire fölemeli a fejét és ránk néz, az arca falfehér. – Nem játszunk holnap – jelenti be. Hátraarcot csinál, és elindul a kastély felé. – Szólok Woodnak.

Mi csak állunk ott és bámuljuk távolód alakját.

– Mit írhatott...? – kérdezi remegő hangon Flora.

– Fogalmam sincs – rázom a fejem. – De ha egyszer meg tudom... – fogadkozok, de Peter leint.

– Ne káromkodj – szól rám, mielőtt egyáltalán megtehetném. Követi az előtte távozókat és ő is a kastély felé veszi az irányt.

– Hova mész? – kiált utána haragosan Hestia.

– A klubhelyiségbe – integet hátra sem nézve Peter. Fekete haját lobogtatja a szél. – Nektek is ezt kéne tennetek.