A dementor és a névtelen megmentő

A Roxfort Expressz csikorogva fékez le. Az első dolog, amit érzékelek, mielőtt kinyitnám a szemem, az, hogy pokolian hideg van. Daphne Greengrass nyögése biztosít afelől, hogy más is érzékelte a hirtelen megállást.

Előbb az egyik, majd a másik szemem nyitom ki. Sötét van, semmit nem látok. Ez aggaszt. A lámpáknak világítaniuk kéne. Koppanást hallok, halk szitkozódás követi.

– Fenének van ilyen alacsonyan... – dohog Deneb Holloway. Inkább sejtem, mint ténylegesen látom, hogy fájó fejét tapogatja a magas, sötét alak. Megpróbálok feltápászkodni, de valakinek a fejét találom el fogódzó után kutató karommal. Valószínűleg a mellettem ülő vörös kis hugrabugos lányka az.

– Au! – jajdul fel Amanda Vitrol.

– Bocs – szabadkozom, és inkább a kupé oldalfalának támaszkodva állok föl.

– Ott vagyunk? – Daphne húgocskája, Astoria hangja vékonyabb a szokásosnál. Alig lehet hallani – ahogy megállt a vonat, úgy erősödtek föl a kinti vihar zajai. Az eső hangosan veri az ablakot, a szél úgy fúj, mintha fel akarná borítani a vonatot.

– Kizárt dolog – jelenti ki Deneb. Az ablakhoz botladozik, rátapos a lábamra. Felszisszenek, jómagam a másik irányba indulok, az ajtó felé. Tudni akarom, mi történt. Biztos van valaki a folyosón, aki tudja. Nyikorgást hallok, ahogy Deneb az inge ujjával letörli a párát az ablakról. – Alakok mozognak kint – tájékoztat minket. – Azt hiszem, fölszállnak a vonatra.

– Nagyon hideg van – nyöszörög Astoria. Daphne átvergődi magát köztem és Amanda között, mozgolódni kezd, a könyöke a hátamba váj.

– Itt a kendőm – mondja. – Semmi baj, kicsim, mindjárt indulunk tovább – csitítgatja a húgát. – Te meg, Deneb, csukd már be azt a nyavalyás ablakot, pokolian hideg van! – szól rá élesen a fiúra. Megpróbálom elhúzni az ajtót, de az beragadt. Hozzá szokott már a szemem annyira a sötétséghez, hogy lássam, jégvirágok nőnek az ajtó üveg részén. Ha hunyorítok, látom a levegőben fodrozódó leheletem.

– Nincs nyitva, Daffy – közli Deneb. Hirtelen csapódik ki az ajtó, épphogy csak el tudom kapni a kezem az útjából.

Lassan egy magas, köpenyes alak körvonalazódik a sötétben. Arcát akkor se látnám, ha fény világítaná meg a kupét: csuklyája a nyakát is eltakarja. Az egyetlen testrésze, ami kilóg a fekete anyag alól, az a keze. Hányingerrel küszködök, ahogy az ujjaira nézek. A bőre nyálkás és zöldesszürke, cafatokban lóg, mintha foszladozna és úgy mozog, mintha vízben lebegne.

A tekintetét nem látom, de érzem. Tudom, hogy engem figyel. A tudattól remegni kezd a térdem. A szám kiszárad, és hátrébb lépek egyet. Mintha az ablakok nem is lennének a helyükön, olyan eszelős hideg ömlik a helyiségbe. Átjárja a tagjaimat, a csontomig hatol, a szívem mélyén is érzem. Mintha a testemet és lelkemet egyaránt törékeny jégből teremtették volna, s bármikor bárki összeroppanthatna.

És akkor hörögni kezd az alak, mélyen beszívja a levegőt. Elszívja előlem és én fuldokolva hátrálok tovább. Már bele kellett volna ütköznöm Denebbe, vagy a többiekbe, de ez nem történik meg.

Egészen máshová kerülök, mintha a lény magába szippantott és kiköpött volna egy másik helyen.

Sírást hallok, kisfiú, csecsemő sírását. Egy kert és egy lépcső képe villan föl a szemeim előtt. A látomás hamar eltűnik, de a sírást még mindig hallom, egyre halkabban és halkabban, és ahogy a hang egyre halkul, úgy tűnik egyre nagyobbnak, sötétebbnek és halálosabbnak a vonaton fölém magasodó szörnyeteg.

Leguggolok, legszívesebben eltakarnám az arcom, de mégsem teszem. Félig lehunyt szemmel hunyorgok a sötét alakra. A fülemben visszhangzik a kisfiú sírása.

Aztán suttogást hallok, de nem értem a szavakat. A sötétséget váratlanul fény váltja föl, ezüstös, fehér, vakító.

Térdre rogyom, és a tenyerem az arcomra tapasztom. Érzem, hogy a homlokom nyirkos a hideg verejtéktől. Erősen összeszorítom a szemem, a kezeimet az arcomról a fülemre vezetem, hogy befogjam és ne halljak semmit.

Valaki beszél, de a hangját nem tudom azonosítani így, hogy csak tompán ér el hozzám. Nem tudom, akkor felismerném-e, ha a karjaim leengedném. Valaki elhagyja mellettem a fülkét, de nem érdekel. Összekucorodom a földön és próbálok nem figyelni az előtörni vágyó emlékképekre. Még hallom a sírást – de az én vállam mozog, ugrál. Már én sírok.

Két kéz ragad meg, ujjak kulcsolódnak a felkaromra. Nem ismerős az érintés, megborzongok és eredménytelenül igyekszem minél távolabb húzódni tőle. De az idegen erősen tart, nem enged el. Egyik keze a fülemhez siklik és megpróbálja lefeszegetni a karom a fejemről. A hajamba markolok, nem tud mit tenni. Most azzal próbálkozik, hogy felállítson. Végül gyengéden hátra dönt, hátam az ülés hideg alsó falához simul.

Fény világít közvetlenül a szemem előtt, de nem nyitom ki, a világért sem. Inkább még erősebben összeszorítom. A fogaim az ajkamba mélyednek, érzem, hogy vér serken ki belőle. Az ismeretlen újra megkísérli lefejteni a kezeim a fülemről, s ezúttal sikerrel jár. Az ujjaim maguktól ökölbe igazodnak. A combom alá rejtem őket, és nem mozdítom onnan. Rettentő hideg van, még mindig. Mintha az ereimben jeges víz folyna.

– Valószínűleg sokkot kapott – vélekedik valaki. A hangja mély, kissé rekedt, mintha fáradt és megviselt lenne. Nem nyugszom meg tőle, fogalmam sincs ki van előttem, a hangjából nem tudom kitalálni. Pusztán a nemét tudom, és azt, hogy idősebb nálam. A szemem még mindig csukva. Nem akarom látni a betolakodót.

– Nem verte be a fejét? – Daphne az. Szinte érzem magam mellett, ahogy reszket. – Sötét volt. Eleshetett.

– Elájult volna. De ő ébren van.

– Csukva a szeme. – Ez Astoria.

– Mert nem akarja kinyitni. – Micsoda észlény ez a fickó! – Sokk lehet – gondolkozik fennhangon. Dallamosan beszél. – Rossz hatással lehetett rá... nem csodálkozom – dünnyögi. Szerintem a fülkében tartózkodók nem is hallották: senki nem felel.

Kapargáló, majd suhogó hangot hallok (vagány, gondolom szórakozottan, milyen jól elboldogulok a szemem nélkül), anyag verődik felhúzott lábamnak. A fiú a kabátjában kereshet valamit, onnan jön a motozás nesze. Az ezt követő hangos koppanástól összerezzenek. Hallom, hogy a három lány is megijedt. Deneb ismerős, megnyugtató légzését nem hallom, ettől ideges leszek. Hol lehet? Aztán eszembe jut, hogy valaki elhagyta a fülkét. Nem könnyebbülök meg.

Résnyire nyitom a szemem, nem tudom, mi lehetett a zaj. Újra van fény, égeti a szemem. Oldalra sandítva látom, hogy Daphne a húgát babusgatja, Amanda az ablakon bámul kifelé. A tekintetem a mellettem guggoló fiúra esik. Az arcát nem látom, feje lehajtva, sötét haja előre hullik – eltakarja a vonásait –, ahogy valamivel bíbelődik a térdén. Megpillantom munkálkodása tárgyát: egy tábla csokoládét tör darabokra. A hosszú tincsek megemelkednek, és én gyorsan újra lehunyom a szemem.

Ilyen lenne hát az az ember, akinek nem láttam az arcát, és zöld nyálkás kéz lógott csak ki a köpenyéből?

De nem, ennek a fiúnak a keze az előbb még határozottan fehérnek tűnt, szinte világított a sötétben. Nem értek semmit, nem tudom összekapcsolni a történteket. Csak hátra döntöm a fejem, a tarkóm alatt érzem az ülés puhaságát. Milyen is az anyag színe? Kék? Zöld? Nem emlékszem, pedig ötödjére ülök ezen a vonaton.

Papírzörgést hallok. Daphne köszönetet mormol.

A sötét hajú idegen ujjait az államnál érzékelem. Felmordulok. Mit képzel ez?

– Csss – csitít. – Edd meg, jót fog tenni. – A számhoz ér. Az ujjbegyek mellett egy kocka nyomódik az ajkamhoz. Eltátom a szám és ráharapok a csokoládékockára. A kezeim még mindig a combom alatt tartom, de lassan kiengednek a szorításból.

– Kérsz még? – kérdezi a fiú. Bólintok. Kihúzom a jobbom a lábam alól, és kinyitom a tenyerem. Egy kéz belehelyez egy darab kockát, majd még egyet és még egyet. Lassan a számhoz emelem, és csukott szemmel elcsócsálom. Igyekszem az édes ízekre koncentrálni, nem az elmúlt pár órára. Vagy pár percre?

– Mennem kell. – Az ismeretlen föláll. – Amy, nem tudod, merre lehet a húgom? – Szóval ismeri Amandát, és van vele olyan jó viszonyban, hogy becézze. Különös. Rejtély számomra, ki lehet.

– Sajnos nem – válaszol csöndesen Amanda. Valószínűleg még mindig az ablak felé fordulva beszél, idáig alig jut el a hangja.

– Ha bármi baj lenne vele, szóljatok majd Madame Pomfrey-nak, a házvezető tanárotoknak vagy a prefektusotoknak. Nagyjából... – Ruha surrogását hallom, lánc zizegését. – Tíz perc és odaérünk. – A köpenye suhog, amint kilép a kupéból. Az ajtó csikorogva záródik vissza, kétszer is megakad.

Daphne térdel mellém, megismerem a parfümjét. Az arcomat a kezébe veszi, megcsókolgatja, nem zavarja, hogy az egész mozog, mert még rágom a csokoládémat.

– Hagyj már, Daffy – morgolódok és hátrébb húzódok. Kinyitom a szemem, Daphne megkönnyebbülten felsóhajt. – Teljesen összenyálazol. Bele fogok fulladni, és szólnod kell saját prefektus magadnak, hogy baj van velem – keverem új mondatba az idegen fiú szavait. Daphne megszorítja a kezem.

A hónom alá nyúlva fölsegít a padlóról, és az ülésre ültet.

– Jól van, jól van, jól van... – ismételgeti. Ezzel csak magát nyugtatgatja, rám nincs hatással. Nem is emlékeztem, hogy ebben a ruhában van – zöld selyemblúzban, gallérja alatt csillogás jelzi méregdrága nyakékét, amit csak Greengrass-hagyatékként emleget, ha muszáj. Mellén ott ragyog új prefektusi kitűzője. Átkukkantok a lány válla fölött: vastag, fekete nagykendője a húga hátára terítve. Megrezzenek, mintha kettőt látnék: ennyire egyformának még nem is láttam őket sötétszőke hajukkal és rémült, nagyra nyitott zöld szemükkel. Mindketten sápadtak, szájuk fehér.

– Jól vagy? – kérdezi Daphne, és a lábamra simítja a kezét. Nem válaszolok, csak bólintok – még mindig tele van a szám. Lassan szopogatom az édességet, kiélvezve minden ízét. A nyáron semmi ilyesmit nem ehettem, soha nem ehetek. Otthon nincs erre lehetőség.

– Megnyugodtál? – Megcirógatja ujjával a combomat. Elhúzódom és lenyalogatom az ujjaimról a ráolvadt maradékot. Újból biccentek. Azt hiszem, igaz is, amit állítok: hideg nyugalmat érzek, mintha semmi nem történhetne, semmi nem törhetné be azt a jeget, amin keresztül most a világot látom. Amely a jelent elválasztja a múlttól.

– Hol van Deneb? – kérdezem. Csodálkozom: a hang úgy tör föl a torkomból, hogy fáj. Reszelősen szólaltam meg, rekedten, mintha torokgyulladásom lenne. Krákogok és köhögök kicsit, hátha attól jobb. – Nincs itt.

– A mozdonyvezetőt... – Daphne nem tudja befejezni a mondatát, kivágódik az ajtó és Deneb bukkan föl. Neki is sötétszőke haja és zöld szeme van, mint Daphne-nak. Testvéreknek hihetné őket az ember, ha nem ismerné őket vagy a származásukat.

– Johanna! – kiált föl, és elém guggol. Csak akkor hív Johannának, ha komoly a helyzet. Mindig becéz valahogy, csak mert tudja, hogy ezzel idegesíteni tud, Ő is a combomra teszi a tenyerét, megszorítja és az arcomat kezdi fürkészni. – Jól vagy, kislány? Amikor az az ürge bejött, rémisztően festettél.

– Jól vagyok, Dennie – bólogatok és megpaskolom az arcát. Szinte el is felejtem, hogy a két másodikos itt van, amikor Astoria megszólal.

– Ki volt az, ami bejött? – Ránézek, és innen látom, ahogy egész testében remeg. Megveregetem Daphne vállát, hogy jól vagyok. A lány átül a húga mellé és átkarolja.

– Nem ki, hanem mi – szólal meg váratlanul Amanda. A sarokban ül, az ablakba könyököl, vörös haja kócos, szemeit a szemközti falra szegezi, de valami mást láthat, réveteg tekintetéből ítélve. – Egy dementor – leheli a szót. Megborzongok.

Astoria kétkedőn felvonja a szemöldökét.

– Dementor? – kérdez vissza. Daphne elhúzza a száját: gondolom nem akarta elmondani a húgának. Amanda felé fordulok, mert én sem tudom, mi az a dementor. A Hetedikben nincsenek dementorok. Ott csak fák és Békeőrök vannak.

Amanda lassan bólint. Ujjait összefűzi ölében. A keze remeg, ahogy az ajka is. Arca falfehér, mintha szellemet látott volna. Végül is majdnem ott tartottunk az előbb...

– A dementorok a varázslók börtönének, Azkabannak az őrei. – Szünetet tart, a fal helyett az ujjait kezdi bámulni. – De a Mágiaügyi Minisztériumba is elszoktak menni. Tárgyalásokra meg ilyesmikre. Őrzik a foglyokat. – Egészen halkan beszél a végére, alig ér el a fülemig.

– Szóval... – Rekedtesen szólalok meg, megköszörülöm a torkom. – Szóval az, aki csokoládét adott... ő volt a dementor? Aki a hideget hozta?

Ezútal Daphne felel, a fejét rázva. – A dementor tényleg a hideget hozta. De a patrónus bűbáj elkergette.

Oldalra biccentem a fejem. Nem tudom, mi az a patrónusbűbáj, de Deneb megelőz a kérdésével.

– Hol van a börtön? És... miért őrzik ilyen alakokkal? – tudakolja.

Amanda megrázza a fejét, mintha nem akarna róla beszélni.

– Egy szigeten, messze innen. Elszívják az emberből a reményt és a boldogságot. Gondolom ti is éreztétek. – Futó pillantást vet mindnyájunkra, a füle mögé igazít egy szemébe hulló vörös tincset. – Ezért ők őrzik a rabokat. Hogy elvegyék tőlük az életörömöt. Ennyi.

Nem is tudtam, hogy ilyen jó tanuló, jár a fejemben, amíg beszél. Meglepően sokat tud a dementorokról – fogalmam sincs, miért. Hisz tudtommal nem tananyag, eddig nem volt az. Talán csak szorgalmas.

Eltelik egy kis idő, mire tényleg felfogom, amit Amanda mondott.

Szóval itt a rendet dementorok őrzik.

Vacogok, és arra gondolok, mennyire hiányolom a mi fehér egyenruhás, lőfegyverrel járőröző Békeőreinket.