Ciao! Nem szoktam ilyeneket írni az elejére (meg plusz fejezetet sem szoktam feltölteni, amúúgy), de még egyszer írtam egy ilyet, és gondoltam, megosztom veletek.:))

Ez amúgy négy csodás ember/hobbit (Zsákos Bilbó és Frodó - jó, őt annyira nem bírom -, Tom Felton és Andrea Bocelli) születésnapja alkalmából kerül föl. Szeptember 22 egy király nap!:D

Igazából ez a kis szösszenet arról szól, hogyan ébred rá Corvus arra, hogy szerelmes Johannába.:D Remélem, tetszeni fog nektek!

És lenne egy kérdésem, ha már itt vagyok: olvasnátok-e tőlem egy olyan könyvet, amiben Black-történeteket osztok meg? A Black-testvérek gyerekkoráról sztorit, valamelyik történetemből másik szemszögből megírt jelenet, ilyesmik. Érdekelne valakit? :D

Szép estét mindenkinek,

Lilly

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet...és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem....

– Igen, igen tudom... – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele...

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt... gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már...

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De... egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani... Te még nem emlékezhetsz rá, de... Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott...

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason...

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni...pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam... akkor már volt bennem egy érzés, kavargott...és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te...? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt... – Mióta?

– Hát... nem tudom... – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan... – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi...

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?