A fiatal férfi ügyesen az orrára igazította vékony keretes szemüvegét, miközben a papírjait fürkészte. A környezetet már kezdtem megszokni magam körül a heti 2 alkalmas foglalkozáson, amelyen részt vettem a múltamban történtek miatt. Egyre inkább nyugtatott a mellettem lévő akváriumban lubickoló aranyhalak látványa, melyek Suoura emlékeztettek és a vízszűrő kellemes morgása lezsibbasztotta a hallójárataimat.  A pszichiáterem most is előttem ült vagy 2-3 méterre a meggybarna bőrfotelben, felette a falon oni- és nohmaszkok keltek életre, valahányszor rájuk pillantottam... mintha gúnyosan rám mosolyogtak volna. Kettőnk között pedig csak egy aprócska dohányzóasztal állt, rajta egy kancsó vízzel és poharakkal.
- Tehát – kezdett bele a mondandójába fiatalos, ámbár érdes hangján, majd rányomott a golyóstollára. – ismételjük át még egyszer, ahogyan szoktuk minden alkalommal!
Erre csak kisvártatva bólintottam, már szinte fel sem nézett rám, mert tudta, hogy úgysem makacskodhatok örökké. A terápiát rendszerint ismétlőkérdésekkel kezdte, azután elvárta, hogy újabb és újabb információkat adjak ki magamból. Legtöbbször papíron kommunikáltunk, mert még nem ismertem közel sem elég kézjelet ahhoz, hogy megértessem magam.
- Szóval Shiwohen volt a férfi, aki befogadta magácskát, amíg odaát járt? – tette fel a már jól ismert kérdést, mire helyeslően biccentettem. – És a leírás alapján egy kedves ember volt, de már kissé idős. Olyan 50 körüli lehetett és meggyötört, életunt ábrázata miatt a falu lakói kerülték.
Néha már nem is kérdezett, csak kijelentett, vagy felolvasta azt, amit már korábban elmeséltem neki. Ilyenkor nem volt túl buzgó a reagálásom, de igyekeztem mindenre bólintani, vagy fejet rázni.
- A halála pedig megrázta a falusiakat, a gyilkosság ügyével pedig Shiwohen ismerőse, ez a Ninshi foglalkozott, aki közvetlenül a király szolgálatában állt, jól mondom? – nézett fel rám, mire ismét jóváhagytam. – De magácskának volt a legnehezebb mindközül, hiszen látta a pillanatot, amikor Shiwohent megölték, viszont önt nem bántotta a gyilkos. Ez okozta a fejtörést mindenkinek, nem igaz?
A kezemmel az igen jelét mutattam, mikor megéreztem magamon a férfi furcsálló tekintetét.
- És Maoh... ő Shiwohen fia, ugye? Akivel együtt élt a férfi halála után, ha jól tudom, gondját viselte odaát.
Maoh nevére idegesen beharaptam száraz, alsó ajkamat, mire az előttem ülő férfi kíváncsian kezdte fürkészni a reagálásom, ahogyan azt minden alkalommal tette, valahányszor megemlítette a fiút.
- Szerette magát? – kérdezte lágy hangon, mire kisvártatva szemet hunytam válaszként. – És maga is szerette őt, nem így van?
A gyomromba pusztító és fájdalmas görcs költözött, valahányszor ezt megkérdezték tőlem.
Hogy szerettem-e őt? Nem tagadom, valóban így volt. A környezetemben igyekeztem mindenkinek nemleges választ adni erre a kérdésre, de magamat nem csaphattam be, ahogyan a mellém kirendelt pszichiátert sem, aki látta rajtam a fájdalmas arckifejezést. Azt várta, hogy javuljon az állapotom, hogy egy nap elengedjem a múltamat, ezzel Maoht is és egyszer őszintén és bátran feleljek meg erre a kérdésre. De sosem tudtam... addig nem, amíg minden tükörben az ő arcát látom... addig nem, amíg érzem őt mellettem ülni a kanapén... addig nem, amíg a gyermekét hordom a szívem alatt és amíg örökké követni fog engem egy másik világból. 
- Na és mi a helyzet - folytatta rövidest. - Eranielel?

Sziasztok kedves visszatérő démonrajongók! ❤
Mint látjátok, útjára indítottam a következő kötetet és most olvashattad a prológust. Remélem, felkeltettem vele az érdeklődésedet. Ha olvastad az első könyvem, nagyjából tudod, mire számíts, ez a kötet azonban valami egészen más... Egyszer már volt fent WP-n, de letöröltem és újradolgoztam a történetet, hogy a sztori újászülethessen a sorozatom egy részeként.
Remélem, a végéig velem maradsz majd! 😙

UI.: Dream-world0422, megidézlek köreinkbe! 😂