A sütés ismét a délutánba nyúlt. Valamivel ugyanis el kellett, hogy tereljem a gondolataimat a tegnapi rémhírekről. Egyelőre nem akartam arra gondolni, hogy a családommal bármi baj is történt, noha nem tartottam valószínűnek, hogy épségben vannak. A maradék eperből megpróbáltam legjobb tudásom szerint süteményt sütni, mert nem ártott még a gyakorlás, hogy igazán finomak legyenek, azonban ez sem tudta száz százalékban elhessegetni a fejem felöl a borongós, sötét felhőket.
Maoh a műhelyben volt, újra nekiállt a kocsit tanulmányozni. A tegnapi felfedezések hatással lehettek rá, mert most valamiért nagyon be akarta fejezni az apja munkáját. Én persze támogattam őt ebben, mert jól tudtam, hogy ez akár az én problémámra is megoldást jelenthet és segít majd minél többet megtudnom az édesanyámról, és az erejéről, amit örököltem. Amit nem tudok használni, pedig magányomban próbáltam rá koncentrálni, hátha felfedezek valami idegen erőt a testemben, de semmi...
Épp a következő adag süteményt vettem ki a sütőből, mikor összerezzentem, ahogyan kopogtak az ajtón. Majdnem elejtettem a tepsit és olyan szaporán kezdett verni a szívem, hogy teljesen cikinek éreztem, amiért így sikerült rám ijesztenie, akárki is legyen az ajtó túloldalán. Valamiért biztosra vettem, hogy Maoh próbál bekéredzkedni, ezért rendbe szedtem a ruhámat. Ma bátorkodtam kicsit rövidebb szoknyát venni és nem a szokásos garbómat hordtam, ami mindenemet kitakarja.
Odaléptem az ajtóhoz, hogy kinyissam, mikor az eszembe ötlött, hogy Maoh miért is kopogtatna nekem voltaképpen? Elvégre itt lakik, neki nem kéne ezt tennie, de azért minden gond nélkül és hatalmas mosollyal az arcomon tártam ki a bejáratot, aminek túloldalán nem várt meglepetés fogadott. A vigyor olyan gyorsan kopott le a számról, amilyen gyorsan odakerült.
- Szervusz, Sachi. – köszönt nekem a lány szokatlanul kedvesen.
- Yuna... - suttogtam csalódottan, és biztosan észrevette, hogy keserűséget okozott a megjelenésével. – Mit keresel te itt? – kicsit nyers volt a modorom, de észre sem vettem, ösztönből cselekedtem.
- Ne aggódj egy percig sem, nem hozzád jöttem bájcsevegni. – grimaszolt gonoszan. – Esetleg, bemehetek?
- P-persze. Gyere csak.
Nem szívesen, de utat engedtem neki, aztán becsuktam az ajtót. Eléggé meglepett a látogatása és, nem fogom tagadni, el is keserített. Elegem volt abból, hogy ő csak így jön-megy ebben a házban, mert Maohval kedvelik egymást, nekem pedig ezt végig kell néznem. Tegnap is pont a legrosszabb pillanatban jutott eszébe meglátogatni minket, úgyhogy azóta nem szívesen látom itt. Semmi kedvem hozzá.
- Hol van Maoh? – kérdezte egyenesen, miután körbenézett az üres lakásban, ahol süteményeken kívül semmi más, érdekeset nem talált.
- A műhelyben van, ha hozzá jöttél. – vetem oda, ő meg csak türelmesen pislog rám. – Szólok neki, hogy szeretnél vele beszélni. Addig megkínálhatlak esetleg valamivel?
- Nem, köszi. Nem kérek semmit. – utasította el. Nagyon helyes, így legalább több marad nekünk, és nem Suou tündi-bündi kishúgát tömjük vele feleslegesen.
- Rendben van. Akkor várj itt, azonnal szólok Maohnak.
Kicsattogtam a lakásból, kettesben hagyva Yunat a süteményekkel, amiket valamiért nagyon féltettem tőle. Egyszerűen semmi kedvem nem volt az ő kedvéért csicskát csinálni magamból, mégis megtettem és lesétáltam a műhelyhez, hogy szóljak a kis lovagjának a hercegnő érkeztéről. Nem tehettem róla, egyszerűen szétvetett a féltékenység, de ezt sohasem fogom senkinek sem beismerni, még magamnak sem.
- Maoh, ráérsz egy kicsit? – kopogtattam be a hatalmas ajtón, hogy jelezzem, ott vagyok.
- Öhm... Most nem igazán. – felelte nekem a srác félszegen.
Derékig be volt hajolva a motorházba és valamin nagyon ügyködött, mert furcsa, fémes csattogások buktak ki a műszerekből. Nem tudom, pontosan mit csinált, de hozzáértőnek tűnt. A fehér pólóját teljesen tönkretette, olajfoltok és piszok szennyezte be a színét, a hosszú, fekete hajában pedig vastagon állt a kenőzsír.
- Pedig jobban tennéd, ha bejönnél és foglalkoznál a kis vendégeddel. – morogtam neki türelmetlenül.
- Miről beszélsz? – nyüszögte vissza. – Hagyj most békén egy kicsit, dolgozni szeretnék.
- De Yuna van itt és téged keres. – mondtam egy fáradt sóhaj mellett, aztán meghallottam a nagy koppanást, amint Maoh beverte a fejét a motorháztetőbe nagy döbbenetében.
Végre megtudhattam, mitől csupa zsír a haja, ugyanis az ütés után végigsimított a frizuráján a koszos kezével. Engem meglehetősen frusztrált, amiért Yuna nevének hallatán ennyire elvesztette a teste felett az uralmat.
- Jövök már. – hintette el és letette a kezéből a csavarkulcsot.
Együtt mentünk be a házba, ahol Yuna várakozott a kanapén ülve és, amikor beléptünk hozzá az ajtón és ő meglátta Maoht, egyből a nyakába ugrott. A fiú persze ismét boldogan fogadta a karjai közé, én pedig kimondottan kínosan éreztem magam ettől. Azon túl pedig felesleges harmadik keréknek is. Semmi keresnivalóm nem volt a társaságukban és nem is akartam nézni az enyelgésüket, úgyhogy megpróbáltam minél gyorsabban kereket oldani, mielőtt a rózsaszín felhő bekebelezne. Az első lépcsőfok sohasem nyikorgott, de akkor valamiért mégis megadta magát a súlyomnak és finoman jelezte Maohéknak, hogy távozni készülök.
- Hé, Sachi! – szólt utánam a fiú, mire egy gyenge mosolyt magamra erőltetve, kénytelen voltam visszafordulni az ölelkező párosuk felé.
- Igen? – fújtattam fájdalmasan.
- Hová akartál menni? – valamiért számonkérőn csengett a hangja és ez egyáltalán nem tetszett. – Csinálj nekünk egy teát! Yuna a vendégünk. Az a minimum, hogy megkínálod valamivel. Elvégre ez a dolgod.
Legszívesebben otthagytam volna abban a pillanatban mind a kettejüket, de lehetőleg nem az emeletre menekültem volna, hanem el a házból, messze. Nagyon felhúzott Maoh ezzel a lekicsinyítő beszólásával és szívem szerint szemközt köptem volna, de sajnos igaza volt. Én végül is azért kaptam menedéket abban a házban, mert meg tudtam csinálni az efféle, háziasszonyi munkákat, noha nem úgy képzeltem el az életemet, hogy majd örökké ezt fogom csinálni, csakhogy megtűrjenek valahol.
Nagyon megalázó volt őket kiszolgálni, de nem szóltam semmit, csak nyeltem a keserű békát. Maoh és Yuna addig jót beszélgettek egymással szemben ülve és elnevetgéltek a régi, közös emlékeiken, amiket fél füllel elhallva nagyon elszomorodtam. Yuna sokkal jobban ismerte nálam Maoht és ez zavart, mert én éltem vele, nekem csapta folyton a szelet, ha a szomszédlány nem volt itt és én aludtam vele egy szobában, ahol mindig veszélynek voltam kitéve a betegsége miatt. Most pedig semmibe vettek.
Végül a tea mellé kénytelen voltam egy kisebb tányérnyi süteményt is kitenni nekik az asztalra a legfrissebb adagból, amit egyből megkóstoltak. Maohnak egy rossz szava sem volt, látszott rajta, hogy jóízűen harap bele, de Yuna arca hamar grimaszokat kezdett ölteni.
- Kicsit savanyú lett ez, nem? – kérdezte felém fordulva, de eszem ágéban nem volt felelni a költői kérdésére, mert a végén csak a nagyon durva gondolataim szöktek volna ki a számon.
Ha nem ízlik, akkor ne egyél belőle, te álszent kis ringyó...

Már itt is vagyok a folytatással. ❤
Végre nem kell tanulni, az állam meg jol elintézte, hogy bűntudat nélkül itthon lopjam a napot, úgyhogy remélhetőleg több időm lesz mostantól írni.
Remélem,tetszett a rész mindenkinek. 😍😘