Aznap éjszaka minden olyan gyorsan és hirtelen történt, mintha nem is a valóságban lettem volna, hanem csupán egy rossz álomban, ami végül azzal végződött, hogy a szemem láttára öltek meg egy embert. Egy olyan embert, aki számomra igen kedves volt és nélküle aligha éltem volna túl egy olyan világban, aminek se a szabályait, se a veszélyeit nem ismerem.
Végül ez a férfi túlságosan is közel került hozzám. Olyannyira, hogy már elhittem, szeretem, jobban, mint egy ártatlan mostohaapát, mégsem voltam képes sohasem viszonozni a jószívűségét, és ahelyett, hogy engedtem volna neki, mindig elutasítottam. Valahányszor csak közeledni próbált, de sokszor voltak kiskapuk, olyan esetek, amiknél csak megpróbáltam elhitetni magammal, hogy nem az, aminek látszik. Hogy nem úgy gondolja, ahogyan tűnik és csak én vagyok túlzottan paranoiás, de mikor Maoh a szemembe mondta, hogy jól tudja, miket művelt körülöttem az apja, egyszerűen elszégyelltem magam.
Hogy tette-e velem valaha erőszakos dolgot? Már nem emlékszem tisztán. De az biztos, hogy aznap, mikor a gyilkosság történt, Shiwohen szokatlanul közel jött hozzám, maga mellé fektetett, becézgetett és simogatott. „ Anna... Anna..." – suttogta megállás nélkül, holott velem szemezett a sötétben és, mielőtt bármit is tehetett volna, furcsa zajra lett figyelmes a földszintről.
Hogy én öltem-e meg őt emiatt, erősen kétlem, de az biztos, hogy én is annak az alaknak köszönhetem a mai napig tartó ártatlanságomat, aki aznap este Shiwohenre támadt. Furcsa, de azt kívánom, bárcsak tényleg én tettem volna. Már Maohra sem tudok haragudni, amiért ennyiszer piszkált engem az apjával és amiért ő is utálja, de attól még örültem volna, hogyha ezek az elfojtott emlékek sohasem kerülnek elő a felszínre ismét.
- Nem tudom. – jelentettem ki bizonytalanul és csak keservesen csóváltam könnyel áztatott fejemet. – Nem hiszem, hogy valaha is bántani tudtam volna, még ha olyan szörnyű is volt, mint amilyennek te beállítod őt.
- Ezt nem hiszem el! Még mindig véded? – kérdezte hisztérikusan felnevetve és széttárta a karjait. – Most már tényleg felesleges tagadnod, hogy a faterom nem volt százas és én nem haragszom rád. Hidd el, velem is ugyanolyan mocsokságokat művelt gyerekkoromban, amiért talán még mindig azt hiszem, jobb a démonok között, mint vele, de attól még nem hunyhatok szemet afelett, ha te ölted meg. Szóval válaszolj nekem őszintén!
Mindössze annyi időm maradt neki felelni, mígnem valaki mellettem be nem kopogott hozzánk a főbejáraton és az bizony vajmi kevésnek bizonyult ehhez. Az éles hang áramütésként hatott Maohra, aki ledermedve pillantott a faszerkezetre, ami mögött türelmetlenül toporgott valaki.
- Maoh! Itthon van valaki? – kérdezte hangosan kiabálva Yuna odakintről, mire a srác megkönnyebbülten sóhajtott fel és már némiképp higgadtabban tekintett rám vissza.
- Csak Yuna az. – állapította meg helyettem ugyanazt, amire én is képes lettem volna magamtól. – Jobb, ha csendben maradsz és nem kezdesz neki rinyálni! Felesleges lenne felzaklatni őt, úgyhogy a kis vitánkról csak csendben! – tette mutatóujját a szája elé jelzésértékűen. – Majd megbeszélünk mindent, miután elment!
- Hahó, Maoh! – ismételte meg a fiú nevét Yuna, mire az eddigi félelem és kétségbeesés érzete keveredett bennem a féltékenységgel és az utálattal.
- Beengedem. – kért engedélyt erre Maoh tőlem, de inkább csak kijelentette.
Az ajtóhoz lépett, ameddig én feltápászkodtam a földről és rendbe szedtem a gyűrött ruhámat. Az iménti veszekedésünkről egyedül vérpiros arcom nyújthatott tanúbizonyságot és hiába törölgettem bőszen a könnyeim, attól még nem rejthettem el a bizonyítékokat. Sietve fordultam vissza a teavízhez, ami addigra már dühösen forrt, Maoh pedig bebocsájtotta hozzánk Yunat, aki egyből a fiú nyakába ugrott. Mit akar már megint tőle?
- Maoh! Na végre, már azt hittem, nem talállak itthon. – csüngött ártatlanul a fiatal férfi nyakában, én pedig csak egy ártatlannak ható pillantást eresztettem meg feléjük, ami akár vérontónak is hathatott volna, de legnagyobb balszerencsémre Maoh is engem figyelt.
Összeakadt a tekintetünk, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, elfordítottam a fejem.
- Yuna, örülök, hogy láthatlak. – csapta neki a szelet kedvesen Maoh, én azonban igyekeztem nem meghallani a mögöttem zajló beszélgetést. – Mi szél hozott hozzánk?
- Szerettelek volna meglepni téged. – adta a szépet Yuna, miközben a konyhából jövő hangok megcsaphatták a fülét és ennek hála engem is megtaláltak a szemei.
Valahogy nem tudtunk örülni a másiknak és ezt mi sem bizonyíthatná jobban, hogy sem az ő részéről, sem pedig az én részemről nem hallatszódott el egy „Szia!" vagy egy „Hogy vagy?"
- Sachi éppen teát főzött. Kérsz belőle? – kínálta meg a lányt Maoh, miközben becsukta a nyitott ajtót.
- Nem kérek, köszönöm. Különben is csak egy üzenetet akartam átadni.
- Egy üzenetet? – kérdezett vissza Maoh kíváncsian. – Mifélét?
- Most jövök Yashogitól, mert Suounak szüksége volt valamilyen könyvre, de végül aztán lehet, megint kupaktanács lesz abból, hogy valami miatt be kell mennem a faluba. – sóhajtott Yuna gondterhelten. – Megjelent a házban Ninshi és azt hajtogatta, hogy hatalmas hírei vannak, mert felfedezett valamit a levéltárban, vagy micsoda és azonnal tudnia kell róla mindenkinek, legfőképpen neked!
- Nekem? – furcsállotta ezt Maoh. – De akkor miért nem ide jött először?
- Gondolom, mert a teleport a faluban van és különben is mindenkinek hallania kell. – magyarázott Yuna drámaian gesztikulálva.
- Vajon mit akarhat? – töprengett Maoh kissé feszülten, én pedig folyamatosan a gondolkodó arcát bámultam, ami hamarosan neki is feltűnt és újból rám vezette a tekintetét. – Sachi, hagyd most azt a teát és öltözz át! – parancsolta. – Megint vendégségbe megyünk!
Válasz helyett csak bólintottam, mintha még mindig néma volnék, pedig annak már jó ideje vége. Különben sem tudtam volna tovább figyelni, amint Maoh majdnem felfalja a szemeivel Yunat, úgyhogy hálát adtam az égnek, hogy végre leléphetek a helyszínről és felrobogtam a lépcsőn az emeletre, ahol már csak a halk és jóízű beszélgetésük alapzaja követett.
Bemenekültem a szobába, ahol ismételten kifakadtam és a könnyeimmel küszködve vettem át a ruháimat, hogy egy fokkal legalább, de tűrhetőbben nézzek ki. Közben megpróbáltam megnyugodni, de elég nehezen ment.
- Sachi! Igyekezz már! – kiáltott fel hozzám Maoh türelmetlenkedve, én pedig megint magamban tartottam a választ, és csak megindultam a lépcső felé, hogy lejuthassak hozzájuk.
A folyosón furcsa érzés kerített a hatalmába, amitől úgy éreztem, hogy az egész lényem megrohad és azt a mérhetetlen gonoszságot és gyűlöletet még soha nem tapasztaltam magam körül, ami akkor körbeölelt. Szinte ösztönösen pillantottam el a gang végébe, ahol Maoh gyerekkori szobájának ajtaja résnyire volt nyitva, pedig legfrissebb emlékeim szerint gondosan vissza lett zárva azután, hogy odabent jártunk.
Ha már nem lenne így is az egész életem egy szürreális, nagy kavalkád, akkor el is hittem volna, hogy csak képzelem mindezt. Azt, hogy a maszk bizony szólít és, hogy talán figyel is engem a sötétségből. 
Csak egy látomás... ugye?

Sziasztok! ❤
Végre sikerült elkészülnöm a történettel, mert már nagyon le voltam maradva, mint a borravaló 😅
Remélem, tetszett a fejezet és nem raktam bele tömérdek mennyiségű, helyesírási hibát. Ha mégis, akkor elnézést. 😌