A kissé kínos belépő után Suouék is helyet foglaltak az asztalnál egymás mellett, de Yuna ült a legközelebb Maohoz, ami engem kifejezetten fezéjezett.
Yashogi nekik is kitöltötte a csészékbe a forrón gőzölgő teát, amit a fehér hajú fiú unottan követett nyomon, majd mikor az ital a kezébe került, tekintetét rám vezette, ami valósággal megrémített. Mindeközben Teo mesélt valamit a katonai besoroltatásáról meg arról, hogy milyen hosszú eltávot kapott, amit nem is bán a jelenlegi helyzet miatt, mivel a démonok egyre veszélyesebben és kiszámíthatatlanabban kezdtek viselkedni.
- Olyan boldog vagyok, hogy végre visszatértél, Maoh! – szólalt fel egyszer csak Yuna, mire mindenki őt kezdte bámulni, de Maoh valósággal ragyogott, amint rápillantott. – Tudom, hogy a bátyó is örül ennek, csak nem mondja. Folyton csak morogni tud. – intézte szavait Suou felé, mire az említett valóban felmordult. – Hogy kerülsz ide? Meggyógyultak a szemeid, hogy már nem olyanok, mint régen?
- Amint látod, hazajöttem, de a szemeim még ugyanolyanok attól. Csak egy varázslat tudott segíteni rajta, így visszaengedtek. – kacsintott csábosan a lányra, aki fülig pirult.
- Kíváncsi vagyok, valóban adtak-e rá engedélyt. – szólalt fel mérgesen Souo, de beszéd közben alig nyitotta ki a száját, csak úgy préselte a szavakat. – Ha igaz lenne, apám már rég hazajött volna, hogy a segítségem kérje és újra visszadugjunk téged a démonok közé, ahová való vagy.
- Na de Suou! – adott halkan hangot a nemtetszésének Yashogi, de mindenki figyelmen kívül hagyta ezt.
A két srác szúrósan küldte el a másikat a pokolba halálos pillantásával és ez a farkasszemcsata legalább olyan félelmetes volt, mintha egymásnak estek volna, ököl az ököl ellen.
Yuna – aki, mint kiderült Suou húga – sajnálkozóan pillantott Maohra, ami nekem még mindig nagyon nem tetszett, de nem adtam hangot a féltékenységemnek, inkább csak mélyen elfojtottam magamban.
- Rendben. – csapott a térdeire Yashogi, majd felállt a helyéről, mire mindenki felé nézett. – Kezd fogyni a tea, szóval hozok még egy keveset. Addig higgadjatok le és próbáljátok meg nem kinyírni egymást!
Kilépett a széke mögül és lassan megindult az egyik ajtó felé, a többiek pedig végigkövették ezt a mozdulatsort a tekintetükkel. Örültem is ennek, hiszen, ha csak egy kicsit is, de félbe tudta szakítani ezzel a veszekedést.
- Te nem jössz segíteni, Sachi? – kérdezte tőlem kedvesen a fiú, mire zavartan pislogni kezdtem.
Yashogi biztatóan nézett rám, mintha a pillantásával azt akarná sugallni, hogy jobban teszem, ha követem, mert ki akar húzni engem is ebből a kellemetlen légkörből.
Engedélykérés gyanánt ártatlanul tekintettem Maohra, kinek ajkai a döbbenettől kissé elnyíltak, de enyhült arccal biccentett egyet felém, így boldogan ugrottam ki a helyem mögül és felzárkóztam Yashogihoz, akivel hamarosan eltűntünk a zárt ajtó mögött.
- Biztos jó ötlet őket felügyelet nélkül hagyni? – kérdeztem aggódóan Yashogitól, aki erre megeresztett egy halvány mosolyt.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – mondta, majd beljebb ment a kis szobában.
Szemeimmel alaposan körbejártam a helyiséget, ami úgy nézett ki, mint egy kis kutatólabor. Tágas volt és a hatalmas ablakokon rengeteg fény áramlott be. Már meg sem lepődtem azon, hogy ebben a szobában is a könyvek uralkodnak létszámfölényben és az asztalok tetején rendbe vágott papírkötegek, üvegecskék, a polcokon fűszerek és gyógynövények sorakoztak.
- Láttam rajtad, hogy te is kellemetlenül érzed magad. – folytatta hamarosan Yashogi, miközben az egyik dobozban teafű után kutatott.
- Igen, kissé kínos volt. – vallottam szomorúan. – Köszi, hogy kimentettél.
Halkan ugyan, de hallottam, hogy felnevetett erre.
- Te valami tudósféle vagy, Yashogi? – kérdeztem tőle kissé bátortalanul, de a fiú egyfolytában csak mosolygott az orra alatt, így nem gondoltam, hogy lenne félnivalóm.
- Azt azért nem mondanám. – ingatta a fejét, miközben a kezével és ujjmozgásaival irányította a levegőben kacsázó vizet az egyik üvegből a teafőző edénybe. – Ebben a világban nem is nagyon van szükség az én tudományomra, de azért végzek egy-két állami megbízást. Van, ahol hasznát veszik még ennek a tudásnak.
- Mégis hol? – kérdeztem kíváncsian, mire komoly arccal fordult felém, ami apró félelmet ébresztett bennem.
- Odaát, ahonnét te jöttél. – felelte könnyedén, én pedig a döbbenettől és az ijedtségtől kőszoborrá változtam.
A szám is eltátottam és úgy éreztem, minden tagom lezsibbad, de igyekeztem hamar visszavenni a testem felett az irányítást, nehogy eláruljam magam véletlenül, ha Yashogi mégsem arra gondolna, hogy ember vagyok.
- Nem értelek. – füllentettem.
- Tudom, hogy nem vagy mágus, Sachi. – mosolyodott el kedvesen, majd visszafordult az asztalához és onnantól nekem háttal beszélt. – De ne aggódj, nem kell félned tőlem vagy, hogy bárkinek is elmondanám. Gondolom, okkal vagy itt.
- Nem igazán. – mondtam szomorúan, mire ismét rám nézett. – Valójában fogalmam sincs arról, hogy ki vagyok és honnan jöttem, vagy miért. Az amnéziám azóta is tart és nem tudom, mikor térnek vissza az emlékeim. Maoh legalábbis azt mondta, hogy vissza fognak térni egy nap.
- Valóban így lesz, de ez fura. – simogatta meg az állát gondolkodás közben, szemöldökeit pedig összevonta. – Általában trauma okozza az ilyen hosszantartó amnéziát. Tudom, hiszen már találkoztam hozzád hasonlóval és addig biztosan nem tudsz hazatérni, amíg nem emlékszel mindenre, mivel, ha úgy kelnél át egy kapun, hogy még nincsenek emlékeid, az agyad összeroppanna és olyan lennél, akár egy lélegző krumpli. Szó szerint nyomorékká tenne.
- Nem lenne valami megoldás arra, hogy meggyorsítsuk a folyamatot, Yashogi? – kérdeztem reménykedve. – Te tudós vagy, biztosan van erre mód. Tudni akarom mi történt velem és... Maoh nyakán sem akarok annyi ideig lógni. Olyan fura fiú. – húztam le a szám.
- Sosem volt könnyű eset. – bólogatott helyeslően. – Az a sérülés a fején újabb bizonyítéka annak, hogy ő félig mégiscsak démon és, ha megsérül ebben a világban, az nem gyógyul be olyan hamar. – magyarázta, miközben még mindig ezer más dolog körül gondolkodott. – Ha már Maohnál tartunk, kell, hogy legyen gyógyszerem neki azon a polcon. – mutatott a mögöttem lévő szekrény egyik fokára. – Megkeresnéd, kérlek azt, amelyikre az van írva, hogy Mandago?
Yashogi szinte azonnal vissza is fordult a dolgához, én pedig ott álltam mozdulatlanul mögötte, a polccal szemezve, miközben összepréseltem az ajkaimat és a szoknyámat markolásztam szégyenemben.
- Ne haragudj, de nem tudok olvasni ezen a nyelven. – vallottam keservesen.
- Oh, hát persze. – csapott a homlokára bosszúsan. – Csak a nyelvet érted, olvasni nem tudsz. Ne haragudj! Természetesnek vettem, ahogyan így beszélgettünk. Várj egy percet!
A fiú egy másik könyvespolcához sétált és a legalsó fokán kezdett kutakodni.
- Régebben tanulmányoztam az emberi nyelveket, mikor a világunk a tiéd nyelvi sokszínűségének problémájába ütközött. – mesélte, majd hamarosan egy könyvet tartva a kezében, felegyenesedett és odasétált hozzám. – A hanglejtésedből ítélve európai vagy, de a szemeid vágásából viszont keleti a származásod. Különös, de remélem, ez a könyv majd segít! – nyújtotta át nekem a kötetet, én pedig azonnal kinyitottam. – Az alsó, vastag sor a mi világunkban használatos szótagírást mutatja, de felette a Földön használt leggyakoribb nyelv, az angol átírása van. Nem biztos, hogy egyből felismered majd, mert nincsenek emlékeid, de majd én segítek. Majd én megtanítalak olvasni!
Meghatódottan pillantottam fel a fiúra, aki boldog könnyeim láttán is egyedül mosolyogni volt képes. A kedvességét talán sohasem fogom tudni meghálálni, de annak a tudata, hogy érteni fogom a mágusok könyveinek szövegét, különös biztonságérzettel öntött el.    

Sziasztok Kedveskéim! ❤
Ahogy ígértem, néhány hetes gyakorisággal hozom majd a részeket vasárnaponta, és így is lett.
Remélem, tetszett a fejezet mindenkinek. 😙😍 Legyetek jó!