Kihasználtam az alkalmat, mikor Maoh a garázsba ment reggeli után. Nem mondta meddig marad kint, de nem is nagyon érdekelt, mert én is szerettem volna kilépni a házból egy kicsit, az engedélye nélkül. Talán, mert nem akartam magam ennyire a befolyása alatt érezni... ki tudja.
A birtok mellett egy keskeny patakocska csörgedezett és, mikor annakidején Shiwohen vigyázott rám, sokszor kijártam oda is, hogy kagylókat gyűjtsek a házba. Mivel nem sok elfoglaltságom volt, sokszor nyakláncot fűztem belőlük és ezeket elrejtettem az ágyam alatti kis ládikában, remélve, hogy ha egyszer hazajutok, ajándékba vihessem őket a rokonaimnak. De ez még váratott magára.
Ahogy elértem a folyót, felkötöttem a hosszú szoknyám alját, és belevetettem magam a hideg vízbe. Először kicsit kellemetlen érzés volt, de hamarosan megszoktam a fagyos érintést, amint a zsebembe nyomtam a legújabb szerzeményeimet.
A nap gyönyörűen sütött és kezdtem úgy érezni, hogy talán örökké ennek a világnak a részévé válok, ha ennyire beleszeretek, ebbe a soha véget nem érő, meseszép tavaszba.
- Nahát! – hallottam meg hirtelen egy idegen férfihangot a kőhíd irányából, melynek mélysége Maoh hangszínével vetekedett. – Mit sodort ide a patak?
Egyből az illető irányába fordultam, aki a híd közepéről, annak peremének támaszkodva figyelt le rám, a fényes nap korongja pedig glóriát rajzolt hófehér üstöke köré. Lehet, hogy angyal...?
- Innen fentről nézve aranyhalnak hittelek. – folytatta kedvesen mosolyogva, majd kilépett a vakító fényből és lesétált a híd pereméhez.
Minden mozdulatát árgus szemekkel követtem, egy pillanatra sem lankadt a figyelmem, de a híd lábánál is csak megbabonázva figyelt engem, legalább olyan nagy döbbenettel, ahogyan én őt, mikor tekintetem találkozott az ő, vörös szemeivel. Megijedtem, mikor a sejtelmes pillantása mellé még egy mosolyt is társított, majd ahogyan hátra léptem, ügyesen megbotlottam egy kőben és seggre ültem a patak közepén.
- Hé, azért nem kell úsznod is! – szólt rám szórakozottan, majd feljebb hajtotta a földet verő, fekete reverendájának alját és bakancsostul sétált be hozzám a vízbe.
Amint a folyóban araszolt felém, rendesen végigmértem őt és a ruházatát is. Csakugyan sötét, papi gúnya volt rajta, nyakában pedig ezüstkereszt lógott hosszan, úgy hogy a nyakláncdísze a mellkasa közepét verte. Hófehér bőre és a haja teljesen egybeolvadt a nappali világban, és azokkal a szemekkel olyan volt, mintha valamiféle albínóvámpír volna. Fiatal volt, majdnem Maohval lehetett egyidős és ami azt illeti, legalább olyan helyes és kedves arca volt, mint a fiúnak, akivel együtt éltem.
- Ne haragudj! – szólt aranyosan, majd felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. – Nem akartalak megijeszteni. Csak viccelődtem. Gyere, kisegítelek.
Egy ideig haboztam, nem akartam elfogadni a kezét, de bunkóság lett volna, ha megtagadom és magamtól állok fel, ezért rövides gondolkodás után megérintettem puha kezét, mire kihúzott a vízből.
- Sajnálom az előbbit, tényleg. – folytatta megbánóan, miközben kíváncsian kereste a tekintetemet. – Még sosem láttalak errefelé, sőt... sosem láttam itt hozzád hasonló, aranyhajú lányt. Mi a neved?
Ez a mondat ismét szíven ütött. Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy Maohnak van igaza mindennel kapcsolatban, ami az apjáról szól. Ebben a világban valóban nincsenek szőke emberek, ami azt jelenti, hogy Shiwohen hazudott nekem, mikor meg akarta változtatni a kinézetemet.
- Talán nem tudsz beszélni? – zökkentett ki a gondolatmenetemből a srác, mire megint beleütköztem az aggódóan vizsgáló tekintetébe.
A kezem még mindig az övében pihent, így gyorsan kapva az alkalmon, elhúztam a kezeimet hátra, mire meghökkent, hogy nem akarok vele érintkezni.
- Rámenős lennék? – kérdezte.
- Egy paphoz képest igen. – motyogtam az orrom alatt, mire elmosolyodott örömében, hogy végre megszólalni hall.
- Én nem vagyok pap. – kuncogott. – Csak ilyen ruhát viselek, mert... - folytatta volna a magyarázatot, mikor a vigyor egyszerre lefagyott az arcáról, és olyan ijedt, mégis gyanakvó, mérges tekintettel kezdett bámulni, hogy azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről félelmemben.
Ekkor realizáltam, hogy a nyaklánc, amit Maohtól kaptam, nem volt nálam, hanem az asztalon hagytam. Pedig nem kellett volna. Főleg, hogy érintkeztem a fiúval, pedig Maoh szigorúan megtiltotta, hogy bárkihez is hozzáérjek ebben a világban.
- Mondd csak... - morogta eltávolodva tőlem, mintha félne. – ki vagy te?
Teljesen leblokkoltam a félelemtől. Mindent, amit csak lehetett, abban a pillanatban elszúrtam.
- Mi a neved? – ismételte a kérdést valamivel lágyabban, de az ajkaim csak remegtek, nem feleltem.
- SACHI! – kiáltott nekem Maoh a birtok közepéről és én egyből a hang irányába fordultam a fehérhajú fiúval egyetemben, akinek a szemében akkor valami fellobbant, mikor megpillantotta Maoht.
Vissza sem néztem rá, csak kirohantam a patakból, és valamelyest ügyetlenül, de sikeresen kimásztam az árokból és úgy futottam Maoh felé, mintha mentsvárat jelentett volna a számomra. Rohantam felé, hátra sem néztem a fiúra, aki feltehetően még mindig a patakban ácsorgott teljesen ledermedve.
Mikor odaértem Maohhoz, a nyakába ugrottam, ő pedig kétségbeesetten próbált meg elkapni és megtartani, míg végül ott csüngtem rajta. Valósággal úgy ölelt, mintha ő kezdeményezte volna az érintkezést, amin egy kicsit meglepődtem.
- Mondtam, hogy ne kószálj el. – szólt aggódóan. – Mi történt? Halálra vagy rémülve.
- Sajnálom, hogy nem szóltam. – kértem bocsánatot, miközben elváltam tőle, ő pedig a tekintetemet kutatta, hogy nyomást gyakorolhasson rám.
- A házban sem voltál, kezdtem aggódni. – ingatta a fejét. – Pedig tudod, hogy nemsokára indulunk a faluba, azt hittem ezt megbeszéltük.
- Le akartam menni előtte a patakhoz. – magyarázkodtam.
- Nálad volt a nyaklánc, ugye? – kérdezte gyanúval a tekintetében, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy hazudnom kéne, vagy igazat mondanom.
Beharaptam a szám szélét, amíg gondolkoztam, de nem várhattam sokáig. Hátrapillantva a folyóhoz, láttam, hogy az ezüsthajú fiú már eltűnt onnan, így feltételeztem, hogy Maoh nem vette észre, hogy találkoztam valakivel.
- Igen. – feleltem összehúzva magam. – Nálam volt.
- Kíváncsi vagyok hogyan, ha az asztalon hagytad. – vette elő a zsebéből a követ, mire megijedve hátraléptem tőle, de elkapva a felsőm szélét, visszahúzott magához és egészen közel hajolt az arcomhoz. – Ha miattad bukok le, nagyon mérges leszek rád Sachi, és visszajövök kísérteni, ezt ne felejtsd el!
Szendén bólintottam és megbánóan lesütöttem a szemeim, mire elengedett.
- Jó. – mondta sóhajtva. – Most pedig menj és öltözz át. Nem sokára indulunk.
Maoh visszatért a lakásba, de én egy ideig úgy álltam az udvar közepén, mint egy fa, ami ráadásul betonból van öntve. Csak azon a fiún járt az eszem, hogy talán rájött, ki vagyok és, hogy papi ruhát viselt, de a szemei... a szemei közel sem voltak olyan félelmetesek, mint az imént Maohé, mikor megszidott.
Istenem... remegnek a lábaim...    

Üdvözletem! ❤
Igen, Kazuma reinkarnált ebbe a sorozatba, mint papi csávó. 😂😂😂😂 Ehhez nem tudom, mit kéne hozzáfűznöm még 😅