A két testvérnek egy hónapjába tellett,mire mindent átalakítottak. Ezidő alatt Otello minden erejét a munkába és az átalakításokba ölte. Alig evett vagy aludt. Többször félő volt, hogy összeesik az állapota miatt, de ez nem történt meg. Mindig állva maradt, mozgásban. Úgytűnt semmi sem állíthatja meg. Habár fivére motivációja még Doppio-nak is teljesen ködös volt. Nem tudta elképzelni, hogy honnan lehett ennyi ereje a bátyjának, de ennek a kitartásnak volt köszönhető, hogy teljesen rendbe tudták hozni a Giovanni villát és újjá építeni az olasz éttermet, úgy, hogy mostmár külön bár részleg is legyen benne Doppio örömére.

   Otello a bárpultnál ült, miközben fontos iratokat nézett át amiket még a könyvelőjük küldött át a számára. Mára már bezártak. Ezért volt elég ideje idekint intézni a papírmunkát. Az idősebbik Landini lassan felnézett az iratokból és tekintetét az öccsére szegezte.
- Mintha azt mondtad volna, hogy jól tudsz bártenderkedni... Erre eltörtél nekem hat darab poharat csak ezen a héten. - rótta fel neki a kárt amit az étteremnek okozott.
- Én igenis jól tudok koktélokat keverni, ezt több vendégünk is elismerte. .. Viszont azt nem mondtam, hogy a pohármosót is tudom használni. - felelte kissé megsértődve Doppio.
- Ezt miért akkor közlöd velem, miután szinte mindennap eltörtél egy poharat...?
- Hé ez így nem igaz! Az egyik nap hármat törtem el...
- Ezzel még mindig ugyanott tartunk... Kell vennem egy új pohárszetett és fel kell bérelnem valakit melléd. - sóhajtott egy nagyott Otello. Nem volt kedve feleslegesen pézt költeni, mert még nem tudta az összes feketén dolgozó beszállítót visszaszerezni. Ráadásul még a megfelelő testőrségről is gondoskodnia kellett. Nyílván meglátszott a gondterheltség az arcán, mert Doppio kicsit elszégyelte magát, hogy gondot okozott a bátyja számára.
- Sajnálom Otello... Nem akartam gondot okozni. - kért bocsánatot egy sóhaj kíséretében.
- Doppio... Én-... - Otello nem tudta befejezni azt amit mondani akart, mert hirtelen kopogásra lettek figyelmesek az üvegajtón. Sejtésük sem lehetett, ki látogatja meg őket ilyen késői órán. Hiszen már este tíz is elmúlt. Doppio lassan lehajolt és egy pisztolyt vett elő a bárpult alól. Otello meg lassan elindult az ajtó felé.
     Odakint már sötétek voltak az utcák és csak egy-két lámpa égett ezen a környéken. Így a hivatlan vendég arcát csak a bentről kiszűrődő fény világította meg. A férfi fúrcsán görnyedt előre. Mintha fájdalmai lettek volna. Barna haja ebben a sötétben feketének hatott, míg smaragd zöld szemei most csak tompán csillogtak. Amint Otello felismerte, hogy kit lát az ajtón keresztül, gyorsan kinyitotta az ajtót és még időben elkapta az erőtlenül földre eső alakot.
- Ryan! *hangja ijedt volt kissé és erősen tartotta az alig huszonnégy éves műtárgy tolvajt, aki az egyik legjobb beszállítója volt. - Mi a gond? Mit keresel itt? - faggatta.
- Bocsi Otello... Rajtakaptak, hogy a raktároknál vagyok... Nem bírtam el velük. Sokan... Voltak. - kissé szaggatottan beszélt, így az idősebbik Landininek muszáj volt jobban felmérnie a fiú állapotát. Tüzetesen végignézett rajta és amit megpillantott, az nagyon megrémítette. Ryan hasán ugyanis három lőtt seb is volt, amikből folyamatosan csorgott ki a karmazsin vörös vér, egyenesen a padlóra. Otello pulzusa egyre csak gyorsúlt ahogy nézte a vért ami elhagyja Ryan testét. Doppio felfigyelt arra, hogy bátyja lefagyott... Biztos volt abban, hogy emlékek rohamozták meg. Ezért sietősen kisántikált a pult mögül miközben zsebre tette a pisztolyát.
- Otello. Otello! Nyugodj meg! Ryan-t el kell látnunk. - szólongatta bátyját miközben átvette tőle, a mostmár egyre gyengébb Ryan-t és leültette egy székbe. Otello lassan észhez tért.
- Rendben... - suttogta, majd Ryan elé térdelt. - Doppio... Menj el az elsősegély ládáért... Siess. Addig leszorítom a sebeket. - Pio csak bólintott egyet és már indult is volna el amikor Ryan megszólalt.
- Hagyjad... Már.. Felesleges. - halkan beszélt, de az étterem csendjében így is jól lehetett hallani.
- De-... - kezdett bele momdandójába Otello, de Ryan félbeszakította.
- Nem... Figyelj... Rám, Otello... Tudnod kell, hogy ki tette mindezt... - már alig tudott beszélni ezért minden erejére szüksége volt, hogy elmondja amit akar. - Sa-Sakae becsapott téged... A kormánynak... Dolgozott... - hangja egyre halkabb lett. Otello meg egyre jobban összezavarodott.
- Miről beszélsz..? Az nem lehet... Magyarázd el ezt kérlek... - kérte a férfit, de több válasz nem érkezett.
- Élj túl... Barátom... - szólalt meg mégegyszer utoljára, majd teste elernyedt és az utolsó lélegzet vétele is elhagyta a testét. Ryan, akit Otello még négy évvel ezelött ismert meg, most halottan ült az étterem egyik székében és egy olyan üzenettel búcsúzott legjobb barátjától ami mégnagxobb terhet rótt a vállaira... Az ifjú maffia vezér nem tudott megszólalni. Újra elérte a halál egy bajtársát... Ekkor mindig visszaemlékezet arra, hogy mennyire is igazságtalan ez az elátkozott világ. Doppio megszeppneve figyelte végig a történéseket, majd lehajolt Bátyá ért és felsegítette a hulla mellől.
- Gyere... Pihenned kell. - eltudta képzelni, hogy Otello most min mehet keresztűl. A két haláleset túl közel volt egymáshoz... Félő volt, hogy beleőrülhet. Ezért próbálta visszakísérni az irodájába, hogy pihenhessen.

   Másnap az étterem zárva tartott és Doppio-nak egyedül kellett elintéznie a fiatal Ryan eltemetését és a vérfoltok feltakarítását. Otellot aznap nem zavarta. Biztos volt abban, hogy sokkos állapotban van még. Ezért csak egy nagyot sóhajtva takarított tovább.
- Isten kegyetlen játékot űz velünk... Remélem kitartasz majd bátyám. - suttogta magában.