Lassan haladt végig a temető sírjai között. Tudta, hogy akit keres, az már nincs többé. Már nem vár rá. Már soha többé nem érezheti a cigarettájának a füstös illatát és már soha többé nem bújhat hozzá mint azelött. Egyszerűen magára maradt... Megint.
   Miközben odaért a sírokhoz, észrevette hogy egy angyali kinézettel rendelkező lány várja ott. Hosszú, arany szőke haja lágyan ringatózott a szélben, míg tenger kék szemeit Otellora és az ő sötét ábrázatára emelte. Igen... Ő volt Sumiko, a Giovanni család nem hivatalos, fogadott lánya. Amint Otello odaért a sírokhoz, a lány megszólította.
- Te is hozzájuk jöttél? - kérdezte halkan, mintha csak becsületben szeretné tartani a holtak nyugalmát. Kezeiben fehér rózsákat tartott.
- Igen... Főleg Dariohoz. - felelte halkan miközben Sumiko mellé állt. Alány lassan leguggolt fekete ruhájában és a sírokra helyezte a fehér virágokat.
- Mind meghaltak, a kormány keze által... Vagyis egy kivételével mind. Jobb lesz, ha te meghúzod magad Otello. - hívta fel a figyelmét a férfinak, mert még emlékezett arra, hogy párszor látta a férfit a Giovanni rezidencián. - Felesleges lenne a halálod... Én már nem vagyok családtag már egy jó ideje. Igazán, sose voltam az... Így gondolom az egész örökség rád száll. Az étterem és a telek is a villával... Mondjuk az utóbbiból nem maradt sok...-
- Tudom, hogy halottak... Nem vagyok már gyerek, hogy azt higgyem csak elutaztak. - szakította félbe a lány mondandóját, miközben rá se nézett. Csak a sírokat figyelte. - Tudod... Elárúltam a saját családomat, hogy Giovanni lehessek és közel lehessek ahhoz akit szeretek. De ezt mind hiába tettem... Mindent elvesztettem megint. - hangja nyugodtnak tűnt, de az igazság az volt, hogy Otello belül tombolt. Utálta azokat akik a családja vesztét okozták. Egyszerűen nem tudott megbékélni azzal, hogy Dario és a többiek nincsenek többé. A lány csendben hallgatta a férfi szavait. Nem zavarta, hogy félbeszakították, mert pontosan tudta, hogy most min mehet keresztűl Otello.
- Épésszel fel nem tudom fogni, hogy miért akartad ezt... A Giovannik egy maffiát vezettek. Nem voltak egy normális család. Miért tetted ezt? - kérdezte a lány.
- Landiniként én nem ismerhettem azt a csodát, amit a Giovannik mutattak nekem. Ők tudtak szeretni. Ez vonzott hozzájuk a leginkább. - felelte halkan.
- Fura vagy... - suttogta a lány, majd Otello felé fordult. - De mond, mihez fogsz kezdeni, most hogy halottak?
- Őszintén? Még nem tudom. Egyenlőre túlságosan fáj számomra az, hogy Dario nincsen többé. Viszont, feltehetőleg tovább viszem az "üzletett" egy kicsit átalakítva azt... Mindenre ráfér egy kis reform. - felelte sóhajtva, Otello. Sumiko egy darabig csak hallgatott, majd benyúlt a fekete ridiküljének egyik zsebébe és átnyújtott a férfinak egy az igazi nevelőapjától származó névjegykártyát.
- Ha szükséged lesz anyagi vagy másfajta segítségre, nyugodtan keress minket. Asszem... Tartozom nektek... Főleg "Jhonny-nak" ennyivel. Talán... Nem tudom. - Otello egy köszönöm mosolyt eröltetve magára vette át az apró papír darabot.
- Köszönöm. Habár nem vagyok biztos abban, hogy élni is fogok a lehetőséggel. - mondta, miközben a zsebébe csúsztatta a kártyát.
- Használd... Nem tudhatod mikor fog kelleni vagy meddig tudok segíteni... Pont úgy mint, hogy azt sem tudhatjuk, hogy mikor halunk meg. - nyomatékosította a felajánlást az ifjú maffia vezérnek.
- Rendben... Maradjunk annyiban, hogy szólok, ha kell. Előbb fel kell mérnem a károkat. - felelte Otello.
- Így máris jobban hangzik. - mosolyodott el végre a fiatal lány, majd megfordúlva mégegyszer ránézett a férfira. - Viszont nekem ideje indulnom. Viszlát Otello. Remélem még találkozunk a jövőben. - intett neki, majd elment.
- Viszlát Sumiko... - viszonozta a búcsút, majd visszafordult Dario sírja felé, hogy lerója tiszteletét az egyetlen ember előtt akit szerelemmel szerette őt.
    Lassan leguggolt a sírokhoz és egy öngyújtót elővéve meggyújtotta a füstölőket a sírokon. A szantálfa illata szinte azonnal megcsapta az orrát, de gyorsan hozzászokott a szokatlan illathoz és magában elmélázva gondolt vissza minden egyes emlékre amit együtt töltött Dario Giovannival. - Hiányzol... - suttogta magában egy kissé megtört hangon. Közben észre se vette, hogy valaki egész végig megfigyelte őt...