Otello párnap múlva hajnalban, csendesen, úgy, hogy Doppionak ne tűnjön fel, elhagyta a mostmár Landini villára keresztelt épületet és útnak indult a városban. Most testőre sem követte. Nem volt rá szüksége... Egyszerűen csak... Egyedül akart lenni. Lassan sétált végig az elhagyatottnak tűnő utcákon, míg ek nem ért a sétáló negyedbe, ahol leült egy fapadra, hogy megpihenhessen.
    Fizikailag teljesen jól volt... Mégis úgyérezte, hogy mellkasában egy lyuk tátong... Ahogy ott ült és a hűvös szellő a hajával játszott, úgy festett mint egy szomorú porcelán baba. Mozdulatlan volt és csak az agya kattogott. Sok mindent kellett végig gondolnia és valahogy kirángatnia magát ebből... Hiszen végre visszakapta Doppio-t. Szóval nincsen egyedül... Mégis elvesztette a családjának hitt Giovannikat és Dario-t akit igaz szerelemmel szeretett... Aztán a fiatal Ryan-t is aki hűséges barátja volt és talán az egyetlen is.
    Lassan mellkasához emelte a kezét és belemarkolt a vékony, fehér ingbe amit viselt. Alatt tisztán érezte azt a vastag és hosszú heget, amit még egy régebbi szív műtétje miatt szerzett.
- "Túl nagy szíved van." - mondta ki halkan azokat a szavakat, amelyeket még régen hallott egy számára gyűlölt embertől... Ha egyáltalán lehetett embernek nevezni őt. Lehetséges, hogy mégis neki volt igaza?... Ez a gondolat szöget ütött Otello fejében... Elengedte az igét és lassan leeresztette a kezét, majd hátradölt a padon és egyenesen felnézett a narancs színű felhőkkel borított hajnali égre. - Csak el kellene fogadnom... Nem először éltám át ilyesmit... Akkor most miért olyan más ez? - hangja megtört volt és gyenge. Nem tudta, hogy mit tegyen.
   Akár mennyiszer is törte ezen a fejét, nem talált választ a kérdésére... Viszont ahogy egyre többszőr idézte fel az emlékeit, úgy kezdett el benne növekedni egy igen veszélyes érzelem.
   Olyan volt mintha csak egy virág várna arra, hogy vörös szírmait bonthassa. De ez nem egy szép virág volt. Keserű volt és mérgező. Képes volt megfertőzni egy ember elméjét és az őrületbe kergetni azt... Ez volt a harag. Otelloban egyre inkább teret kapott a düh és a gyűlölet. Kezei ökölbe szorúltak és teste megfeszült. Gondolatai úgy cikáztak mint egy megvadult paripa. Sebesen és kiszámíthatatlanúl. Mégis, mindig ugyanaz az egy szó fogalmazódott meg benne... A bosszú...
- Az élet igatságtalan... Semmit sem vétettem ellene... Sőt! Senki ellen sem! - mondta ingerülten, a higgadtságáról híres, újdonsűlt maffia vezér. Sose érzett még ennyi haragot egyszerre és nem tudta, hogy hogyan is kezelje. Úgy érezte, hogy csúnyán átverte a sors. Felemete, hogy aztán újra letaszíthassa a fájdalom sötét bugyraiba.
   Haragudott a kormányra és az őt eláruló Sakae-ra is. Nem akart többé a babérjain ülni... Ideje volt előlépnie a sötétből és megalkotnia azt a remekművet, amiről mindig is álmodott... Akármibe is kerül, létrehozza!... Még ha az eddig csak teremtő kezeinek, most pusztítania is kell... Doppio tudja mi a dolga... Megfogja érteni, ha most egy kis időre eltűnik a bátyja. Őt nem teheti ki veszélynek... Ahhoz túl fontos a számára... Viszont... Toborozhat még zsoldosokat és testőröket... Olyanokat, kik még a hasznára lesznek...
- Pénzért, ebben a világban az emberek sok mindenre képesek. - mondta, majd lassan elmosolyodott.