Otello bő egy órán át állt szerelme sírjánál és magában imádkozott. Természetesen mindezt olasz módon tette, hiszen a japán kultúrát még nem nagyon ismerte. Lassan felállt. Indulni készült, hiszen még rengeteg dolga akadt... Élnie kellett, habár belül valahol a halálal is szívesen találkozott volna. De még nem lehetett... Még nem. Lassan hátra simította válláig érő, éjfekete haját, amit a szél már jócskán össze kócolt és ekkor vette észre egy csillanást a távolban. Minden ösztöne azt súgta neki, hogy hasaljon le, amit ő meg is tett. Azonnal elhasalt a sírok takarásában és ezt nagyon jól is tette, mert abban a szent pillanatban egy lövedék suhant el felette. A golyó mély lyukat ütött egy közeli síron. Otello nem volt ijedt, de biztonságból fedezékben maradt. Ekkor hallotta meg a szitkozódást és egy ember gyors lépteinek a dobogását a temető talaján. Fúrcsán más ritmusa volt a lépéseknek... Olyan szabálytalanok...         De ezzel most nem foglalkozhatott. Fekete, selyem öltönyének zsebéből előkapta a kését amit mindig magánál tartott és egy fűrge mozdulattal előrontott a fedezékéből. Elhatározta, hogy azonnal leszúrja a támadót... De amint meglátta... Ki is az... Lefagyott. Megtorpant és csak nézte a kávé barna hajat és az ég kék szemeket, amik most dühtől villogtak.
- Te?! Neked halottnak kéne lenned! - döbbenten figyelte a fiatal férfit. Egyszerűen nem hitt a szemeinek. Az alak lassan elmosolyodott.
- Neked meg a család fejének kellene lenned mostanra Otello! Nem egy áruló talpnyalinak! - csattant fel a férfi és dühösem figyelte őt. - Elárultad a saját családodat... Elpusztítottál mindent amit szerettem, te gazember... Ezért most az életeddel kell fizetned érte! Értük! A családodért és értem is! - rántott elő egy pisztolyt és egyenesen Otello fejére szegezte. Magában elhatározta, hogy lőni fog. Már csak meg kellett húznia a ravaszt. Pont mint az elöbb. Otello-t nem rémítette meg a pisztoly látványa. Lassan elhagyta testét minden érzelem. Pontosan úgy mint mindig amikor a halállal néz szembe. Egyszerűen szólva... Rideggé vált.
- A Landinik sose voltak egy család... Mindenki egy szörnyeteg volt... Ezért is haltak ki. A világnak nincsen szüksége rájuk... - Otello próbált nyugodtan beszélni, de szavaiból és hangjából sütött a végtelen utálat a saját családja iránt. - Doppio, ha... Ha láttad volna azt amit én... Te is így vélekednél róluk. Ők akartak megölni téged... Csak azért, hogy engem befolyásolhassanak. - igazat mondott. A saját öccsének nem igen tudott hazudni, mivel ő és az anyja volt a számára két legfontosabb személy a Landini családban.
- Nem hiszek neked! Semmi mást nem tettél csak csendben, az árnyékból figyelted ahogy a család eltűnik és mit tettél amikor ki kellett állnod értünk? Na mit? Elárultál minket... Nem vagy más mint egy szégyen folt amit le kell mosnom a Landini családról! - Doppio fegyvert tartó karja megremegett mérgében. Otello ezt észrevette és azonnal a földre terítette a fiatalabb testvérét, miközben kiverte a kezéből a pisztolyt. Kését a fiú nyakához szorította és hideg tekintettel figyelte. Egyáltalán nem hatotta meg az amit Doppio mondott neki. Nem érdekelte, hogy milyen hazugságban élt eddig.
- Beszéd helyett lőnöd kellett volna, Pio... - mondta halkan. Doppio öszeszorította a fogait és dühösen Otello jéghideg szemeibe nézett. Púlzusa folyamatosan emelkedett. Ő, ellentétben a nála nyolc évvel idősebb bátyjánál, félt a haláltól.
- Ne hívj így... Rég nem állunk olyan közel egymáshoz, hogy a becenevemen hívhass! - csattant fel.
- Tudom... Ez csak a megszokás hatalma. - felelte, egy fájdalmas mosolyt megengedve magának. - Figyelj rám Doppio. Tudom, hogy dühös vagy rám, de hidd el, hogy jobb így. A rendőrség egyébként is le akart vadászni minket... Viszont így van egy új lehetőségünk. - ennél a mondatánál a sírokra mutatott. - A Giovannikat... Kivonták a forgalomból... Természetesen rajtam kívül, így hozzám tartozik mind az ami az övék volt. Mondhatni kibővítettem a területeinket. - igazából fájt számára így beszélnie, de túl sok mindent veszített el ahhoz, hogy őszinte legyen magához. Az igazság semmit sem old meg... Ideje volt hazudni...
   Doppio döbbebten hallgatta fivére mondandóját.
- Úgyérted, hogy te ezt mind eltervezted?! - kérdezte hitetlenkedve.
- Nem... Nem mindent, de én árultam el a Landinik fennhatósága alá tartozó területeket és üzleteket és ők késségesen el is foglaltak mindent. Viszont így, hogy halottak... És én élek, így újra enyém a Landini rész és most hozzáadódik a Giovanni terület is. - magyarázta el egy kicsit részletesebben. Doppio továbbra se hitte el amit hallott.
- De... Mégis, hogy? - erre a kérdésére Otello csak egy fáradt tekintettel felelt. - Rendben, hagyjuk... Inkább engedj el végre... - mostmár sokkal nyugodtabb volt. Várta, hogy fivére mit fog lépni erre a kérésére. Aztán meglepetten vette észre, hogy Otello lassan elengedi és feláll, hogy újra mozoghasson. - Kösz... - motyogta, majd ő is feltápászkodott, kerülve azt, hogy túl sok súlyt helyezzen a sérült jobb lábára, ami még egy "balesetben" sérült meg. - Akkor most hogyan tovább? - kérdezte meg az éppen elmerengve gondolkodó Otello-t. Ő csak feleszmélve, ránézett Doppio-ra.
- Elmegyünk a Giovanni étterembe és mindent eltervezünk. - felelte röviden, miközben lassan visszacsúsztatta a kését az eredeti helyére, majd elindult ki a temetőből, egyenesen az étterem felé. - Gyere vagy itthagylak a szellemek között. - szólt hátra Doppionak.
- Jövök! - felelte és siettősre fogva, bicegve eredt bátyja után.