2017. december 25.

Már kora reggel kidobott az ágy, s különös - már rég nem tapasztalt - izgalommal pillantottam a mellettem lévő matracon szuszogó, kisimult arcú Jungkookra.

A tegnap este emlékei még elevenen éltek gondolataim között, így arcom rögtön egy pipacs színéhez kezdett el hasonlítani.

Nem tudtam eldönteni, hogy a puszta tény, miszerint végre valaki meghallgatott - töltött el ilyen pozitív emóciókkal, vagy az, hogy ezt éppen Jungkook tette meg, de ha nagyon kellett volna választanom, az utóbbira tettem volna le a voksomat.

Noha, az a keserédes tény még ott motoszkált szívem mélyén, hogy az egymás iránt táplált érzelmeink nem megegyezőek, s viszonzatlan érzéseket táplálok a mellettem pihegő fiú iránt, úgy gondoltam, hogy ez nem lehet ok arra, hogy még egyszer ellökjem magamtól, mint azt két hónapja tettem meg.

A tegnap este is élő bizonyítéka volt annak, hogy képtelen voltam az éj fekete hajú nélkül létezni, ami kissé bár megrémisztett, a tudat, hogy mellette biztonságban érezhetem magam - egy fajta, kellemes melegséggel árasztotta el bensőmet.

Egy utolsó, lopott pillantást lövelltem férfias és rendkívül vonzó lénye felé, majd egy halvány mosollyal botorkáltam ki a szobából, egyenesen a nappali felé véve az irányt.

Családtagjaim már egytől egyig fent voltak, s a holnapi család látogatásra készültek, én azonban nem kívántam részt venni az őrült kapkodásban - mely minden karácsonyunkat jellemezte -, így szép csendben lépdeltem a porosodó zongora irányába, mely a sarokban kapott helyet magának.

Hosszú idő után, ma különösen boldog hangulatban keltem fel, s hirtelenjében, újra kedvet kaptam egy kis zenéléshez, így teljesen átszellemülve vezettem végig ujjaimat a fehér-fekete billentyűk sokaságán.

Nem is tudom, hogy mennyi ideig játszhattam egymás után a vidám dallamokat, mikor két kezet éreztem meg derekamon, melyek másodpercek alatt szakítottak ki gondolataim örvényei közül.

Az utolsó hangot lenyomva, megilletődötten hunytam le pilláimat, észre vétlenül szippantva magamba a fenyőfa és Jungkook illatának kellemes egyvelegét.

- Nincs is jobb dolog, mint a zongorázásodra kelni fel, Hyung. - ismét mosolygott. A zongora mellett támaszkodva figyelt engem, s a szemei alatt lévő nevetőráncok édes külsőt kölcsönöztek neki. Haja kissé kócos volt, az elnyúlt fehér póló, hanyagon lógott vállain, mégis, még a kora reggeli órákban is tökéletes látványt nyújtott számomra.

Kissé elszégyelltem magam. Az én csíkos pizsamám, minden volt, csak vonzó nem, s e mellé még szolgált az a tény is, hogy nem is a legremekebbül állt rajtam. Szégyenkezve sütöttem le pilláimat.

- Sajnálom, nem akartalak megébreszteni. - halk hangom elveszettnek tűnt a nagy szobában, ő mégis meghallotta, s ajkain - továbbra is egy kedveskedő mosoly csücsült.

- Ugyan! Rég volt részem ilyen szép, karácsonyi ébresztőben! Ráadásul, egy reggeli, gyönyörű Hyungnál, csak egy reggeli, zongorázó Hyung lehet szebb! - a szívem kihagyott egy ütemet. Nem is, talán kettőt! A pír, az arcomat, a pillanatok tört része alatt lepte el, s leplezetlenül - tátott szájjal -, meredtem fel elégedetten vigyorgó alakjára.

Nevetve figyelte ábrázatomat, majd egy ördögi kuncogás kíséretében szaladt fel a szobámba, egyedül hagyva engem az égő arcommal, s a heves szívdobogásommal együtt.

Ezen ominózus pillanatokat követően, a nap további része nyugalomban telt. Jungkook csak másnap reggel szeretett volna távozni, mikor mi is - ugyanis a nagynénémékhez voltunk hivatalosak -, így az egész napot együtt éltük meg.

Éppen a vacsora utáni sziesztánkat töltöttük, a karácsonyfa tövében üldögélve - miközben az asztalra helyezett telefonból egy Linkin Park dal dübörgött, ezzel a karácsonyi hatást kellőképpen megtörve -, mikor is, Jungkook a háta mögé nyúlt, s a feldíszített fa alól egy aprócska, téglalap alakú csomagot húzott elő.

- Holnap elutaztok, és tudom, hogy nálatok akkor lesz majd az ajándékozás is, de ezt mindenképp oda szerettem volna neked adni ma. - szégyenlős mosolyra húzta száját, én pedig pirulva sütöttem le pilláimat.

Nekem eszembe sem jutott az ajándékozás ötlete, tekintettel arra, hogy egy hete még csak beszélni sem beszéltünk egymással. Ő mégis gondolt rám, s ez akarva - akaratlanul is meghatotta - mostanság túl érzékennyé vált - lelkemet.

Izgatott, remegő kezekkel nyúltam a felém tartott csomagocskáért, s hevesen kezdtem el megfosztani a hóemberes csomagolópapírtól, amellyel oly gondosan volt becsomagolva.

Kikerekedett szemekkel meredtem a papír alatt rejlő, fakeretezésű képre, amely még a nyár utolsó napján készült, augusztusban. Emlékszem, aznap lementünk a tengerpartra Jungkookkal, és egész nap szórakoztunk. Az volt az utolsó olyan nap, mikor még vidáman tudtam mosolyogni, utána kezdődött az egész rémálom.

Talán, hosszú ideig, az volt az utolsó, közös, boldog napunk az éj fekete hajúval, s emlékszem, akkoriban annyira szerelmesnek és önfeledtnek éreztem magam, mint egy szabad pillangó a rét közepén repdesve.

- Tudod, azt szeretném, ha te is olyan gyönyörűnek látnád magad, mint amilyennek én is látlak téged. Azon a napon, amikor a kép készült, olyan boldogok voltunk. Igazán önfeledten nevettél, és én késztetést éreztem arra, hogy megörökítsem azt a pillanatot. Ugye, te is látod, hogy milyen szép vagy, Hyung? - Jungkook keze csuklómra fonódott, íriszei reménykedve csillogtak rám, azonban, hirtelen annyi emóció támadta meg elmémet és szívemet, hogy nem bírtam velük - kirántottam ujjai közül karomat, s gyors léptekkel száguldottam felfelé a szobám irányába.

- Hyung! Taehyung! - hallottam gyors lépteit mögöttem, s nem is telt bele sok idő, szobám ajtajában elkapott, s szorosan ölelve derekamat tartott engem, nehogy elmenekülhessek.

- Hé, Tae, mi a baj? - vállaim rázkódtak, könnyeim csordogáltak íriszeimből. Szembe fordított magával, s aggódó, kétségbe esett arccal vizslatott engem.

- V-valami rosszat tettem? Nem tetszik a kép? - hangja pánikkal telt volt, mire még a könnyeim is elapadtak egy pillanatra, s döbbenten pislogtam fel rá.

Valóban, ennyire fontos lennék a számára?

- N-nem, nem tettél semmit. A kép is, igazán kedves, hogy gondoltál rám. - hazug félmosolyra húztam ajkaimat, mire két tenyere közé vette az arcomat, zavarba ejtően közel vonva magához.

- Mindig csak rád gondolok, Hyung! - ideges volt. Arcát pír lepte el, de kitartóan pislogott fátyolos íriszeimbe. Szívem erőteljesebben dobbant meg.

Mit is mondott az előbb?

- Mindig csak rád gondolok, állandóan! - ujjaival lágyan cirógatta meg arcomat, kedvesen, törődően, én pedig bele remegtem érintésébe - Ez a két hónap, maga volt a pokol számomra! Hiába kerestelek, te sosem vetted fel, állandóan eltűntél! Nem tudtam rólad semmit, és nagyon aggódtam. - megdorgálóan pillantott rám, de íriszei továbbra is szeretetteljesen csillogtak irányomba. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, döbbenten figyelve zavart vonásait, s nem értettem hirtelenjében semmit sem.

- Ha tudtam volna, hogy mit tesznek veled! Istenem, ha mondtad volna, megvédtelek volna! Hyung, miért nem szóltál nekem? Azt hittem, hogy utálsz! A szívem darabokra hullott ebben a két hónapban, és amikor meghallottam, hogy mi történt veled, én - hangja elhalt, éj fekete íriszei elmorzsoltak egy-egy könnycseppet.

- Minden rendben. Most már itt vagy velem. Köszönöm! - rekedtes hangom törte meg a kialakult csöndet, s kedvesen simítottam végig arcélén - pont úgy, ahogy ő azt percekkel előbb tette velem.

- Persze, hogy itt vagyok! Soha többet nem fogsz tudni lerázni engem, megértetted? - őszinte, boldog mosolya - újra felkúszott ajkaira, ezúttal azonban én is követtem őt.

Boldog voltam, önfeledt és szabad.

Újabb csendben töltött percek teltek el. Idilli béke uralkodott kettőnk között, miközben, továbbra is az ajtómban ácsorogtunk, egymás arcát cirógatva. Belevesztem a látványába, s pislogni sem mertem. - nem akartam, egy olyan értékes pillanatot sem elveszteni, amiben őt nézhetem.

- Hyung. - egyik kezemmel éppen tarkóját simogattam, egy-egy hosszabb tincsét birizgálva, mikor megtörte a csendet, s huncut mosollyal az ajkain emelte íriszeit a mennyezet irányába.

Értetlenül követtem példáját, ám, amint felnéztem, zavartan sütöttem is le pilláimat. Arcom - már ki tudja hányadszorra - lángolt azon a napon, de a mosolyom továbbra sem tűnt el ajkaimról.

- Szabad? - államat megemelve pillantott íriszeimbe, én pedig öntudatlanul is bólintottam egyet.

Arcomat továbbra is lágyan cirógatta, miközben én karjaimat - kissé bátortalanul ugyan -, de nyaka köré fontam.

Lassan közeledett, minden pillanatot kiélvezve. Szemhéjaim automatikusan csukódtak le - közelségének hatására -, s remegő ajkakkal élveztem forró leheletét, mely felhevült bőrömet cirógatta.

Egyik pillanatról a másikra történt az egész. Még csak fel sem fogtam, ajkai máris enyémeken pihentek. Eleinte kedveskedő, becézgető puszikkal halmozott el, majd - miután közelebb vontam magamhoz -, hosszabb csókot lehelt párnácskáimra, mi miatt jól esően szusszantottam fel.

Nagy kezei arcomat simogatták, miközben ujjaimat éj fekete tincsei közé futtattam, így élvezve édes csókját.

Egy idő után, nyelvével végig simított alsó ajkamon, s bár kissé félve ugyan, de leengedtem államat, ezzel bejutást adva neki szájüregembe.

Nyelveink szerelmes, érzéki csókot jártak, szívverésünk felgyorsult, de egy pillanatra sem engedtük el a másikat. Ajkain még kissé érződött a mézeskalács s a forrócsoki íze, így egy tökéletes, édeskés egyveleget alkotva - amelyet előszeretettel kóstolgattam le párnácskáiról.

Végül, a levegőhiány mégis elválasztotta ajkainkat egymástól, s lihegve pislogtunk a másikra, pirospozsgás arccal. Ajkaim bizseregtek, szívem rakoncátlanul verdesett mellkasomban, s az a bizonyos; önfeledt és szerelmes mosoly, ott csücsült szám szélében.

Szeretetteljesen vont magához, kezeit derekam köré fonva, én pedig nevetve simultam ölelésébe, karjaimmal szorosabban karolva át nyakát, - nem foglalkozva már sem a zsírpárnácskáimmal, ahogy a széles derekammal sem.

- Remélem, most már te is tudod, hogy mennyire gyönyörű vagy. - halk szavai cirógatták hallójárataimat, de nem tettem mást egy apróbb bólintáson kívül.

Hálás voltam az éjszakai, csillagok nélküli égboltnak, hálás voltam az Angyaloknak, hálás a mennyezet tetején lógó fagyöngynek, de leginkább; hálás voltam Jungkooknak, mert megtanított szeretni.

Megtanította, hogy hogyan tudjam magamat; újra szeretni.

**********

Ezzel a résszel, el is érkeztünk a sztori végéhez.
Kissé aggódok amiatt, hogy csalódtatok a befejezésben, minden esetre, én ilyennek szántam, nagyon remélem, hogy volt, akinek elnyerte a tetszését!😊
Holnap még érkezik egy rövid utószó/elemzés, azonban, addig is; meg szeretném köszönni nektek, hogy velem tartottatok a könyv alatt és a kommenteitekkel feldobtátok a karácsonyomat!❤️

Szép Estét Nektek~