Uszonycsapások, ajtócsapódás, és két sellő állt az ajtóban. Vagyis, valami...olyasmi. Kék bőr, zöld, pikkelyes karok és szintén zöld uszonyhaj. (?)
Fogalmam sincs hova kerültem vagy hogy kerültem ide, de ez a nap csak egyre furcsább lesz.

Egészen a két sellő megpillantásáig azt hittem, hogy valami különleges tengerparti kórházban vagyok. (Bár az ágyam és a tény, hogy valószínűleg víz alatt vagyok, egy kicsit változtatott ezen elképzelésemen.)

A sellőket nem tudtam hova tenni, valószínűleg azt hittem hallucinálok, szóval inkább megnéztem, hogy miért van a fejemen egy óriási, büdös hínár.
Amikor le akartam szedni, a hínár eltűnt.

-Á, felébredtél!-szólt hozzám az idősebbnek kinéző sellő. Bár, fogalmam sincs hogy mérik az időt ezek az izék...
-Öhm..Igen.
-Kheirón küldött?
-Nem. Azt sem tudom ki ő.
-Azt hittem információt hoztál. Mindegy. Jól vagy már?
-Ezt hogy érted?
-Nem fáj a fejed?
-Nem. Teljesen jól vagyok.
-Akkor jó.

Kezdett unalmassá válni a beszélgetés, szóval rákérdeztem arra ami valójában érdekelt.

-Te mi vagy?
-A mi fajunk különleges. A tenger fenéken lakunk, és csikóhalak tenyésztéséből és háziasításából élünk meg. Nem mellesleg, egy halfi példány  mint mi, elérheti a 980 éves kort is. Legalábbis a mítoszok szerint így van.
-Tessék?!

Furán nézett rám. Én is furán néztem rá. Majd miután abbahagytuk egymás furán nézegetését, egy kicsit összeszedtem magam, majd normálisabb hangnemben folytattam.

-Khm...És te hány éves vagy?
-Én, kérlek ötszáz múltam.
-Azta! És...Jó volt az az ötszáz év?
-Ha tudnád...Volt amikor jó volt...de azért az első és a második világháborút még a mi törzsünk is megszenvedte. Nehéz idők voltak. A kislányom is...Na mindegy.-itt elfordította a fejét, hogy még a legklisénemismerőbb ember (vagy félvér...) is rájöjjön : érzékeny pontra ért. (Egy 1 perces beszélgetés alatt az szép munka...)
- Ó...Mi történt vele?-tudom, tudom nem kellene faggatni, de ti viszont azt tudjátok, hogy elég...kíváncsi természet vagyok.
-Eltűnt. Mindenki azt mondja, meghalt, de...érzem, hogy nem.
-Biztos vagy benne, hogy él?-komolyan, nyomozónak érzem magam.
-Biztos. A Sztüxre esküszöm, hogy él.(Az durva, nekem elhihetitek...)
-Nagyon sajnálom. Annyit tudok tenni, hogy megkeresem.-ne kérdezzétek mi vezetett rá erre ilyen gyorsan, egy random sellő lányát megkeresni, de megsajnáltam szegény random kislányt.
-Tényleg megtennéd értem?
-Nem. Érte teszem.-jaja, kalandvágyó is vagyok ám.
-... Nagyon köszönöm... Hogy háláljam meg?
-Csak...vigyél haza...kérlek.
-Rendben.
-Egyébként...Hogy hívják őt?

-Epicheiris.

De hülye név.