A két lány a diófa árnyékában hevert a hintáról elcsórt matracokon, egy-egy könyvet olvasva. Többnyire szótlanok voltak, max néha fejtették ki valamiről a véleményüket, vagy olvastak fel egy jónak titulált idézetet. Köztük egy tál hevert, rajta néhány morzsával. Mellette volt még egy flakonban víz is, a dögmelegre való tekintettel.
A fiatalabb lány magához húzta a tányért az unokatesója közeléből, oda sem néze. Ha az ember rájuk néz, meg nem mondta volna, hogy van köztük rokoni kapcsolat. A fiatalabb, sötét hajú és szemű, napbarnított bőrű, tömzsi, míg az idősebb seszínű hajú, barna beütésű szemű óriás volt - Mamut, jelezte a ritkán használt beceneve is. Röviden: simán letagadhatták volna egymást, amit meg is tettek poénból az ismerőseik előtt - akik mellesleg pontosan tudták róluk, hogy kik.
A fiatalabb sütit kereső ujjai bejárták a tálat, a keresett finomság hűlt helyét találva.
- Köcsög. Megetted a sütimet - miközben beszélt, a világ minden pénzéért sem nézett volna rá unokanővérére.
- Nem a te sütid. És a dólények ették meg.
- Én sütöttem! Még az ujjamat is majdnem megégettem! - mutatta fel az ujját. Csak az egyiket. - Meg hogy jönnek ide a dólényeid?
- Egy diófa alatt vagyunk - jelentette ki, mintha ezzel mindent megmagyarázna. - És hadd említsem meg, hogy az eperlekvárt, amitől nem egy száraz vacak lett belőle, én csináltam. Én hajoldoztam és sároztam be eme szép kezeimet - emelte meg egy kicsit hogy felhívja rá a figyelmet -, hogy neked jó legyen. Úgyhogy kussolsz.