Halloween közeledtével Pápa falait, telefonpóznáit is ellepték az október 31-ére szervezett bulik plakátjai. Megálltam egy újabb halloweeni partyt hirdető plakát előtt, elolvastam a már jól ismert szöveget, ami csupán megfogalmazásában más, mint a többi, majd felsóhajtottam és tovább indultam. Egyik sem fogott meg igazán, nem volt kedvem elmenni csupán azért, hogy ne otthon üljek. Persze nagyon jól tudtam, hogy Kinga és Dávid majd menni akar, mert már a jelmezük is megvolt, de idén valami extra bulira vágytam, valami olyanra, ami eddig még nem volt.

Miért reménykedem, hogy ebben a poros kisvárosban, ahol nem történik semmi, majd pont egy buli fog kilógni a sorból? Ugyanolyan unalmas, átlagos estét fognak szervezni, mint mindig. A Halloween csak abban különbözik a többitől, hogy beöltöznek a fiatalok. Még ki is kellene találnom, hogy mit veszek fel, de annyira nincs kedvem. Bár tény, minden jobb, mint itthon ülni és a régi történeteket hallgatni nagyanyámtól, amik a „bezzeg az én időmben" -nel kezdődnek. Bárcsak anya még élne, akkor nem kellene minden bulira úgy kiszöknöm, aztán visszaszöknöm és nem kellene úgy viselkednem, mint egy helyes, rendes kislány. Végre úgy öltözhetnék, ahogy akarok. De nem is fájdítom a szívemet ilyennel, mert felesleges. Csak tudnám, hogy mit vegyek fel!

Már majdnem beléptem az öreg, rózsaszínre festett családi ház kapuján, amikor meghallottam, hogy a nevemet kiabálják. Megfordultam, és megláttam, hogy Kinga integet és siet felém. Szőke haja kikunkorodott a sapka alól, kerek arca kipirult a hidegtől, kék szeme boldogan csillogott.

- Nem hiszed el, mit találtam, Anna! - lihegte a lány, és felém nyújtott egy papírt.

- Ez meg mi? – bámultam a lapra, amin csupán a Halloween felirat, a dátum és a következő felirat állt: "Haláli buli Mindenszentek előestéjén. Gyere, és meglátjuk túléled-e!"

- Nem is tudom, biztos macskaeledel – gúnyolódott Kinga. Csak a szememet forgattam és továbbra is rá bámultam. – Mint látod ez egy plakát. Hatalmas buli készül, és mit gondolsz hol? A kastély pincéjében!

− Hogy a francba szerezték meg az Esterházy-kastély pincéjét? – döbbentem meg. A város kastélya és főleg a pincéje hivatalosan le volt zárva, csupán azok mehetnek be, akik jegyet váltottak. Kinga vállat vont.

− Kit érdekel? Állítólag tavaly is volt és nagyon durvára sikeredett. Arról is pletykáltak, hogy páran eltévedtek részegen a lezárt alagutakban és azóta se kerültek elő! – suttogta sejtelmesen Kinga, és láttam rajta, hogy büszke magára. Éppen elég ideje ismer ahhoz, hogy tudja, vonzódom a felderítetlen rejtélyekhez és a félelmetes helyekhez. – Szóval megyünk? Úgyis csak egyik helyről a másikra mászkálnánk, és sehol sem éreznénk jó magunkat.

− Menjünk, vagy ne menjünk? – morogtam, de gondolatban már azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Kinga megragadta a vállamat, és a szemembe nézett.

− Látom a szemedben, hogy döntöttél – vigyorgott Kinga.

– Elmegyünk, és életünk végéig emlegetni fogjuk. – elvigyorodtam és már akkor nehezen tudtam kordában tartani a hevesen dobogó a szívem.

– A ruhádon pedig ne is gondolkodj! – legyintett Kinga, és egy csomagot varázsolt elő a táskájából, majd a kezembe nyomta. – Ezt fent találtuk anyuval a padláson, és egyből rád gondoltam. Tessék felvenni, állati dögös leszel!

− Huh, Kinga, köszi – vigyorogtam még mindig és már attól féltem, hogy szétreped a szám, vagy vigyorba fagy, és így maradok. – Amúgy a szokásos terv lesz érvényben.

− Értettem parancsnokasszony! – vágta magát vigyázzba Kinga. – Akkor holnap este kilenckor találkozunk a házunk előtt. Nem tudom, hányan leszünk, mert Dávid is hoz embereket. – gyorsan elköszönt és a következő percben már ott sem volt.

Mosolyogva megráztam a fejem, hogy mennyi energia tombol a lányban, alig lehet leállítani, ezer fokon ég és élvezi az életet. Újra a kezemben tartott papírra néztem, és újra megdobbant a szívem.

Aztán hirtelen jéghideg szél vágott keresztül az utcán, és messzire repítette a kezemből a papírt. Mégsem rohantam utána. A hideg széltől megdermedtem és úgy éreztem, én magam is belefagytam az időbe, a túlvilági kacajtól, ami a semmiből kígyózott felém, felállt a szőr a hátamon. Körülnéztem, de az utcán nem volt senki. A nevetéstől kirázott a hideg, és minden jókedvem elszállt. Mély levegőt vettem, és megráztam a fejem, hogy milyen hülye vagyok, hiszen túlvilági lények nem léteznek. Előkerestem a kulcsomat, és besétáltam a kertbe.

Még hallottam, ahogy a nagymama felhangosítja a szobájában a tévét, és még egyszer megnéztem magam az egészalakos tükörben. Fekete testre simuló ruhám és rajta a vékony, fehér gyöngyökből készült pókháló döbbenetesen illett rám, mintha csak varrattam volna. Rövid, fekete hajamat összeborzoltam, szememet vastagon kifestettem. Arcom jobb oldalára, fekete szemceruzával pókhálót rajzoltam, ha már egyszer feketeözvegynek öltöztem. Megelégedve bólintottam, majd lekapcsoltam a villanyt, és kimásztam az ablakon. Már a sarkon befordulva láttam, hogy Kinga háza előtt összeverődött a már jól ismert csapat. Hét vagy nyolc fiatal beszélgetett, Kingára várva a kapuban, köztük legjobb fiú barátom, Dávid. A fiú fekete öltönyt, nyakkendőt és fehér inget viselt, az övébe egy játék pisztoly volt dugva, mikor melléértem, egy mosolyt villantott rám.

− Szia, szépségem. A nevem Bond. James Bond.

− Eredeti jelmez – nevetettem fel. Halkan beszélgettünk, egésze addig, amíg Kinga meg nem jelent a szokásos boszorkány jelmezében és közölte, hogy indulhatunk. – Felajánlja nekem a karját, Mr. Bond? – Dávid elvigyorodott, majd egymásba karolva tettük meg az utat a kastélyig.

Bár próbáltam jól érezni magam, az a túlvilági és félelmetes kacaj, amit tegnap hallottam nem hagyott békén. Követett mindenhova, bemászott az agyamba, befészkelte magát, mint pók a hálójába és nem hagyott nekem nyugtot.

Az Esterházy kastély tökéletes helyszín egy ilyen bulira. Döbbenten álltam meg, amikor ráfordultunk az odafelé vezető útra. Az U alakú épület minden ablakában gyertyák táncoltak, a főbejárathoz vezető úton töklámpások sorakoztak, ijesztőbbnél ijesztőbb arcokkal. Ugyanilyen töklámpások vezettek le a pince bejáratához is, ami nem az épülethez kapcsolódott, hanem jó pár méterrel lejjebb volt. A kastély parkja sötéten húzódott meg tőlük nem olyan messze, a magas fák árnyékot vettek a holdfényben. Ugyanolyan hideg szél futkározott a fák között, mint amilyen előző nap az utcán. Összébb húztam magamon a kabátot, de még így is fáztam. A zene hangosan dübörgött pont a lábunk alatt, hangfoszlányok, nevetések szálltak felénk a bejárat felől.

Már majdnem leértünk, amikor elbotlottam a kibomlott cipőfűzőmben. Fáradtan felsóhajtottam, és lehajoltam, hogy újra megkössem és szorosabbra húzzam a térdig érő bakancsom. A többieket előreküldtem, hogy vegyék meg nekem is a jegyet. Miután szorosan megkötöttem, fel akartam állni, de nem messze tőlem megmozdult a bokor, és újra hallottam a túlvilági kacajt. Idegesen felnevettem, hogy milyen gyáva nyuszi vagyok, biztos valamelyik fiú ment el pisilni a bokorba. Felálltam, beletúrtam a hajamba és már indultam volna, de ekkor valami elkapta a nyakamat, és a vállamba harapott. Reflexből sikoltottam fel, de mikor megérkeztek Dávid és a többiek, a kéz eltűnt és senki sem állt mögöttem. Lihegve hátráltam el a nyakamat simogatva.

− Minden rendben, Anna? – kérdezte Dávid. – Mi történt?

− Se... semmi – ráztam meg a fejem. – Csak ijedtem. Lány vagyok, jogom van hozzá – mosolyogtam a fiúra, aki csak átölelte a vállam és ajánlotta, hogy menjünk be.

Nem akartam. Isten látja lelkem, jól akartam érezni magam Kingával és Dáviddal, de egyszerűen nem akartam bemenni. Nem a kastély miatta, imádtam ezt a helyet, amióta csak ideköltöztem, de akkor nem. Valami taszított, valami azt súgta be ne tegyem a lábam arra a helyre. De mégis megtettem.

Beléptem a kísértetiesen feldíszített, amúgy is hátborzongató pincébe, és elvesztem.

Az elején minden rendben volt. Átlagos halloweeni bálnak indult, mindenféle lénynek beöltözött fiatalok vettek körül, hangosan dübörgött a zene és szabadon folyt az alkohol és az a furcsa kevert ital, amibe fogalmam sincs, hogy mi volt, de sejtelmesen gőzölgött. Az egész pince vörös fényben úszott a színes lámpák miatt. Úgy látszik, a készletből csak a piros színűeket vásárolták meg. Ám a bejáratnál lévő nagytermen és a folyosón kívül, amik alapból is rendelkeznek világítással, a pince többi része sötétségbe borult. A hátamon végigfutott a hideg, ha arra gondolok, hogy eltévedhetem az alagutakban és ott halok éhen. Próbáltam nem tudomást venni a fülemben visszahangzó gonosz kacajról és a vállamban lüktető fájdalomról, és csak a táncolásra figyelni.

Aztán hirtelen Kinga magához húzott, és a fülembe kiáltott, mivel másképp nem lehetett beszélgetni.

− A pultnál álló csávó és a haverja már fél órája minket bámul!

− És? – vontam vállat.

− És? – háborodott fel Kinga. – Anna, egyszer élünk! Mind a ketten facérok vagyunk, nincs abban semmi, ha elhívjuk őket táncolni. Még Dávid is becsajozott. – Intett a barátunk felé, én pedig követtem a kezét. Dávid valóban egy vörös hajú, angyalnak öltözött lányt ölelgetett. Visszafordultam Kinga felé, és vállat vontam

− Attól, hogy ő becsajozott nekem nem kell bepasiznom. – Kinga dühösen fújt egyet.

− Inkább nyúlnak kellett volna öltöznöd. – azzal elsétált mellettem, és a pulthoz igyekezett. Még láttam, ahogy felkéri táncolni az egyik fiút, de mivel nem volt kedvem egyedül táncolni, Dávidot pedig nem volt szívem megzavarni, leültem az egyik székre. Nem üldögéltem ott sokáig, mivel nem sokkal később lábakat pillantottam meg. Felnéztem és szembetaláltam magam egy jóképű, szürke szemű, teljesen feketébe öltözött, a húszas éveiben járó fiúval. Rám villantotta tökéletes fogait, és a kezét nyújtotta.

− Táncolsz velem?

A kezem automatikusan mozdult, pedig nem adtam neki parancsot. Mire észbe kaphattam volna, már szorosan a fiúhoz simultam. Belélegeztem furcsa, fűszeres illatát, a kacagás a fejemben elcsitult, és mintha kissé elbódultam volna. Nem törődtem a vészcsengőkkel a fejemben, élveztem, hogy két erős kéz simul a derekamra, hogy nem hallom a nevetést, hogy most minden normális. Talán mégis ez lesz életem legjobb bulija.

Még a zenén is áthasító üvöltés darabokra törte a normális pillanatot és minden reményemet. Megpördültem, és figyeltem, ahogy Dávid kibotladozik egy sötét sarokból kezét a csuklójára szorítva, arcán döbbenettel keveredett a borzalom. Nem értettem mi baja lehet, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a keze alól csöpögő vért és a fénylő húst, ahol nem tudta eltakarni. Oda akartam sietni hozzá, de a mögöttem álló fiú nem engedte. A vörös hajú, angyallány kilépett Dávid után, és felé nyúlt. A fiú hevesen rázta a fejét és hátrált, de a lány megragadta az öltönyét, és visszafelé húzta a sötétbe. Felvontam a szemöldököm, mert nem tetszett, hogy Dávid tiltakozik, de amikor a lány rám mosolygott, és megláttam a hegyes, véres fogait hátra hőköltem. Ez... ez a lány megharapta Dávidot! Segíteni akartam neki, de a fiú továbbra sem engedett.

− Ne aggódj, a barátodért. Jó kezekben van – mondta az idegen mély hangon. Hátranéztem a vállam felett. Szürke szeme hidegen és éhesen nézett rám.

− Ki a fene vagy te? De tudod mit, nem is érdekel! Engedj el! – kirántottam magam a karjai közül, és kivágtattam a pincéből. Az orromat betöltötte a vér szaga, a fejem majd szétrobbant és újra hallottam a kacagást. A fülemre szorítottam a kezem, de a nevetés csak még hangosabb lett. Kivágtam az ajtót, hideg levegő csapta meg az arcomat és egy furcsa fűszeres illat. Felkaptam a fejem, és felsikoltottam, mikor a buliban hagyott fiú, úgy állt előttem mintha végig itt kint lett volna. Hátranéztem a táncoló, vonagló tömegre, majd újra a fiúra. – Te meg... hogyan...

− Nem mindegy? Úgyis enyém leszel. – Ez a két mondat gombócot növesztette a torkomban. A szívem összevissza vert, a tüdőmbe csak néha-néha jutott levegő. Felém lépett, én pedig elhátráltam. A bejárat fából készült kapuja a hátamnak ütközött, a nyirkossága még inkább megfagyasztott, csupasz hátamon pókok és bele sem merek gondolni, milyen lények futkostak. Semmi mást nem láttam csak a felém közeledő fiút.

− Ki vagy te? – suttogtam a félelemtől rekedten, mire ő elvigyorodott. Kivillantotta hófehér, apró, hegyes, a cápáéhoz hasonló fogait, amik ijesztően hasonlítottak az angyallányéhoz. Nagyot nyeltem, a vészcsengők hangosan dübörögtek a fejemben és azt sikoltották, tűnjek el innen, de nagyon gyorsan. Mégsem mozdultam, nem tudtam. Megfagytam.

− Nevezz, ahogy szeretnél! Szörnyeteg. Halál angyal. Rémálom. – Az utolsó szót már suttogva, a fülemhez hajolva mondta ki. Fogalmam sincs, hogy a nyakamat akarta-e megharapni vagy a vállamat, de amikor még közelebb lépett, testével újra hozzám simult, ezért teljes erőből ágyékon rúgtam. Nem tudom, mi ütött belém, de komolyan. Talán a rettegés, a félelem vagy csupán a bennem lakó harcos természet tette. Figyeltem, hogy csuklik össze előttem, majd azt, hogyan torzítja el az arcát a düh.

Az a szempár életem végig kísérteni fog.

Megfordultam, hogy ne kelljen ránéznem, majd berohantam a többiek közé, remélve, hogy megtalálom Kingát és Dávidot. De egyiket sem láttam. Ismeretlen emberek vigyorogtak és néztek rám, meghatározhatatlan tekintettel. Mintha tudnák. Ágaskodtam hátha meglátom valamelyiküket egy pillanatra, talán... Kinga ruháját láttam eltűnni a sötétben.

− Enyém leszel – suttogta egy hang a fejemben, mire megfordultam és láttam, ahogy a fiú dühösen villogó szemekkel közeledik felém. Újra éreztem, hogy egy kéz fonódik a nyakamra, de nem törődtem vele, hanem megfordultam, és belevetettem magam a sötétbe.

Vajon miért válik az ember önzővé, amikor fél? A legelső gondolatom az volt, hogy Kingát kellene megmenteni a fiútól, akivel eltűnt, aztán már csak a saját életem volt a fontos. Senki és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy én megússzam és kijussak innen.

És miért veszítjük el a józan eszünket is a félelmünkben? Nem kellett volna pont a pince lezárt része felé rohannom, mert egy: nem ismerem a járást; kettő: bármikor rám szakadhat, mivel ezzel a résszel nem foglalkoznak és három: a sötétben tud a legkönnyebben, feltűnés nélkül megölni a fiú. Mert valami az súgta ez a terve. Életem legnagyobb baromságát követtem el, hogy ész nélkül berohantam ide.

Koromsötét vett körül, az orromig sem láttam, csupán a falakat érzékeltem, mikor a vállam hozzájuk súrlódott. Csak rohantam, mást nem hallottam csak a saját szívverésem és a fejemben állandóan ismétlődő kacajt. Hátamon hideg veríték csorgott le, a hajamba pókháló akadtak és valószínű pókok is, a távolban valahol víz csöpögött. Tüdőmet betöltötte a nehéz, dohos levegő, orromat csiklandozta a felszálló por, a szám kiszáradt, meg sem próbáltam nyelni. Kingára gondoltam, aki talán ugyanazt éli át, amit én, és ekkor elestem valamiben. Erősen összeszorítottam a számat és a szememet, hogy ne kezdjek el most sírni. Nem ez a legmegfelelőbb időpont a hisztire! Felültem, a térdem lüktetett, az orrom úgyszintén, a fejemről nem is beszélve. A táskámból előkerestem a telefonom, és bekapcsoltam a zseblámpáját. Mind két térdemen lenyúztam a bőrt, ami erősen vérzett, az orromból is csöpögött a vér, de dühösen letöröltem és egy pillanatra hallgatóztam.

Nem hallottam lépteket, ezért kissé megnyugodva felálltam és akkor megláttam. Egy fekete öltönynadrágba bújtatott láb, cipő nélkül. A testem megint az engedélyem nélkül cselekedett, és közelebb léptem ahhoz, amiben elbotlottam.

Valami összetört. Talán a szívem. Nem tudom.

Csak álltam ott és bámultam az előttem heverő holttestre. A legjobb barátom holttestére. Azt hittem, ha hullát látok elájulok vagy felküzdi a gyomrom a vacsorát, de csak álltam ott dermedtem. Néztem Dávid arcát. A pofacsontja fehére szinte világított a sötétségben, néhol teljesen hiányzott a bőr, a hús, az izom, máshol még maradt. Láttam az idegeket, a hús vörösét, a vért. A ruhája több helyen elszakadt, a karján és a felsőtestén is kilátszottak a csontok. Az ujjai teljes egészében hiányoztak. Szemei élettelenül, néztek rám. Pont rám. Vádlón. Fájdalmasan. Barna bőrén tenyér lenyomatok vöröslöttek a saját vérétől, néhol harapásnyomok kéklettek.

Valakit megzavartam!

Villant át az agyamon, mégsem mozdultam. Csupán a kezem kezdette remegni, megtáncoltatva a lámpa fényét. Körülöttem csontok és csontvázak hevertek. Emberi csontvázak, olyanok amilyenekké Dávid is válni fog. Felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy nem segítettem neki, hogy nem mentem utánuk. Hol a lány? Hirtelen valami az orromra cseppent. Lassan, mint akit dróton rángatnak felnéztem a plafonra, csupán egy pillanatra láttam a gúnyosan, véres szájjal és fogakkal vicsorgó lányt, mert a telefon kiesett a kezemből. A bénultság elmúlt, én pedig még mélyebbre vetettem magam a sötétbe. Hallottam egy gúnyos női kacajt, majd egy már ismerős férfihangot.

− Ő az enyém. – Lélekszakadva rohantam egyre beljebb és beljebb az alagútba.

Fogalma sincs, merre jártam, csupán annyit tudok, hogy valahol Pápa alatt. A sötétség, már ha lehetséges gomolygott körülöttem és lelassított. Nem is tudom, mit vártam. Hogy eljön majd a szőke herceg, fehér lovon, és megment? Hogy ez az egész csak egy álom és felébredek? Vagy azt, hogy nem talál meg idelent a folyosón? Hülye voltam, de még mekkora! Csak rohantam gondolkodás nélkül és saját magamat zártam csapdába.

Megálltam. Nem tudom, miért.

A szívem gyors táncot járt a mellkasomban, mindenem remegett és valami azt súgta, adjam fel. Oldalra nyúltam, és megérintettem a hideg, nyirkos falat. Valahol csöpögött valami. A fülemben megint felhangzott az a kacagás. Kezdtem megőrülni. Aztán meghallottam. Léptek. Ütemes a padlónak csattanó lábak hangja.

Kopp. Kopp.

Egyre közelebbről. Lüktetett a térdemen lévő seb, az orromból számba folyt a vér. Tudtam, hogy futni kellene. Amikor megpillantottam azokat a szürke szemeket, feladtam. A bátorságom és az élni akarás apró darabokban hevert a lelkemben, felsebezve azt. Ugyanazok a hangok.

Csipp. Csöpp. Kopp. És a kacaj.

Hirtelen ragadta meg a nyakamat, és szorított a falnak. A fejem nagyot koppant. Éreztem, hogy felrepedt a bőr és a vér végigcsorgott a nyakamon és a hátamon. A fiú teste újra az enyémhez nyomódott.

− Megmondtam, enyém leszel. Előlem nem tudsz elmenekülni.

A következő pillanatban a fogai a meztelen vállamba mélyedtek. Szakadt a bőr, az izom. Vér ömlött a ruhámra és végig a testemen. Meleg és csúszós volt. A fájdalmat alig érzékeltem, mindenem elzsibbadt és hagytam. Nem küzdöttem. Nem akartam élni. Úgy nem, hogy előttem lebeg Dávid halott arca. A sötétség rám nehezedett, végül összenyomott.

Zúgó fejfájással ébredtem és nagyon fájt minden egyes porcikám, de örültem. Csak egy álom volt. A ruhám ott feküdt a széken, a nagyi a konyhában sütött, és nem ettek meg élve. Mosolyogva nyújtózkodtam, végignyúlva az ágyon. Aztán nagy nehezen kikászálódtam a takaró alól, és elvánszorogtam a fürdőszobáig.

Összevont szemöldökkel vettem szemügyre a vállamon éktelenkedő kék foltokat, de ekkor megszólalt a telefonom. Elvigyorodtam mikor megláttam, hogy Kinga hív. Már előre hallottam, hogy poént fog csinálni az álmomból, és elnevezi a bulit az emberevő szörnyek baráti találkozójának.

− Szia, Kinga. – Csönd fogadott. – Kinga? Itt vagy? – Csak valami furcsa zúgó hang ért el hozzám. – Kinga, szólj már bele! Oké, hogy Halloween van, de akkor se vicces. − Aztán meghallottam... Csipp. Csöpp. Kopp. Kacaj... A telefon kicsúszott a kezemből, de még így is hallottam:

− Az enyém vagy!