Az óra véget ért, és mindenki az ajtó felé igyekezett, ahogy te is, így hátizsákod válladra tetted, azonban még mielőtt tehettél volna bármiféle lépést, felfigyeltél a professzorod hangjára.

– T/N, nem lenne baj ha kicsit maradnál? Van valami, amit szeretnék megbeszélni veled – mondta a professzor, aki az asztalánál foglalt helyet. Nagyon sóhajtva indultál el irányába, folyton lábad nézve zavarodban.

– Miről professzor? – suttogtad magad elé pillantva, akaratlanul is azon gondolva, mennyire szexi a professzor, hogy könyökét az asztalnak támasztja ujjait összefonva álla alatt.

– Megint későn nyújtottad be a beadandót – mondja sóhajtva egy pillanatra lehunyva pilláit – Meg tudnád ezt magyarázni? – kérdezi, miközben idegesen elkezdted tördelni ujjaidat.

– Elfelejtettem mikor kellene beadnom. Elnézést Lee professzor – hazudtad, hiszen azért mégsem mondhattad, hogy szándékosan csináltad, bízva abban, majd megkér, hogy maradj beszélgetni vele. Azonban, most hogy ott ülsz előtte, fogalmad sincs mihez kezdj. Nem szeretnéd ha félreértené, mivel nem csak a kreditekért akarsz vele kavarni, de minden bizonnyal ezt fogja gondolni, ha elmondanád az igazat.

– Hogy lehet elfelejteni, mikor egész héten eszetekbe juttattam? Nem vall rád T/N – mondja mosolyogva, mire szíved nagyot dobban, azért imádkozva, minél hamarabb kerülj onnét ki. – Ha van valami baj, nyugodtan mond el – folytatta nyugodt megszokott kedves hangján, ám nem szóltál semmit, ugyanis nem tudtad mit kellene mondj, így pár percig némán ültetek egymással szemben. – Esetleg zavar valami? Vagy eltereli valami a figyelmed? – egyfajta huncutságot véltél felfedezni hangjában, ami kíváncsivá tett.

Valójában sejtette mik a terveid, mivel nem kerülte el figyelmét tekinteted, de attól tartott csak a kreditekért huncutkodsz vele, esetleg hogy eldicsekedj, miszerint megszerezted magadnak, ezzel pedig hatalmas bajba került volna. Így heteken át nem tett semmit csak figyelt. Majd apró jeleket küldött feléd, mint a kacsintás, bókok, sokkal kedvesebben viszonyult hozzád, és bár maga sem tudja miért de nem akarta elhinni, miszerint kihasználnád őt. Ezért is mert ekkora lépéseket tenni, amibe természetesen mindig belepirultál. Bár sohasem gondoltad, hogy szándékosan teszi.

– Nem professzor – ráztad fejed ártatlant játszva.

– Semmi baj T/N, egyedül vagyunk. Nyugodtan beszélhetsz ha bánt valami – halk, megnyugtató hangja arra készteti az embert, hogy végre felnézzen rá – Azért vagyok itt, hogy segítsek drága T/N – feláll és megkerüli az asztalát majd elindul feléd azonban egy lábnyira tőled ismét megáll. – Én lennék az elfelejtésed oka, igaz? – szólal meg pár pillanattal később miközben kezét a blézered alá simítja, ujjait finoman oldaladon végighúzva fel és le. Felnézel rá és a lélegzeted is eláll, amikor megszorítja csípődet, mire be kell harapnod az ajkaidat, hogy visszatarts egy nyögést. Heeseung viszont csak elmosolyodik a káoszon amit okozott neked.

– Igen – motyogod gondolkodás nélkül, mikor viszont rájössz mit is mondtál, túl késő semmisé tenni.

– Valóban? – hatalmas tenyerével megfogja az arcodat és felfelé billenti, hogy tekinteted találkozzon az övével. – És mi ennek az oka, drága T/N? – hüvelykujjával megsimogatja az arcodat, te pedig beleolvadsz lágy, meleg érintésébe. Nyelsz egy hatalmasat és érzed, hogy a forróság az arcodba száll, eszedbe juttatva miket is gondoltál professzorodról az órák alatt. De ezeket már végképp nem árulhatod el neki. Nem szabad.

– Minden – suttogod mikor elég bátorságot vettél magadon – Ahogy beszél, ahogyan sétál a sorok közt, amikor szemöldöke összerándul mikor az előadásra őszpontosít, ahogyan próbál mindenkinek segíteni, a kedvessége, a csilingelő nevetése, férfias de mégis lágy hangja, ahogyan viszonyul másokhoz, én... – veszel egy nagy levegőt egy kis szünetet tartva, tekinteted ide-oda járva csakhogy ne kelljen a szemébe nézned. Ha most nem fog elküldeni melegebb helyre, akkor az istenek eltévesztették mikor a földre küldték ezt az embert. – Minden ami a professzorhoz köthető, minden apró kis cselekedett. – beharapod az alsó ajkad várva a mennydörgő kemény visszautasítást, de helyette még közelebb lép.

– Nos, drága T/N, – hajolt le ajkaitok alig pár centire volt egymástól, mire szíved nagyokat dobbant – Ezt örömmel hallom, mivel hasonlóan érzek – vallotta be őszintén mire most rajtad volt a sok, hogy meglepődj – Viszont adnunk kell egymásnak időt, mivel én tényleg nem akarlak kihasználni.