Kakashi újra kint ült az egyik üres váróteremben, lábával ritmustalanul dobolt a padlón, miközben kezei között a cigarettás dobozt szorongatta. Próbált ellenállni, tudta, hogy rossz vége lesz és nem szabadna, de minden összeomlani látszott a feje fölött - érzelmileg legalábbis biztosan. Hamar feladta a néma csatát, hagyta győzni a füst utáni vágyat, már kint is volt az épületből, mélyen tüdőzve le a kátrányos levegőt. Undorodott magától, még nem szokta meg újra a bűzét, a saját szaga zavarta... De nem tudta letenni. Minden slukkal lassabbá vált a lábfeje üteme az aszfalton, és mire már az ujjbegyét égette a szál vége, újra tisztán látott.

Csak egy percet volt bent az édesapjánál, aztán ki is rohant azonnal, nem tudta elviselni az érzéseket, amik megrohamozták. Már folytak a könnyei, mielőtt ráeszmélt, pánikolni kezdett, és el is menekült Sakumo elől.

Nem is volt biztos benne, mit fog érezni, amikor majd ott áll... Haragudni akart és gyűlölni, kiabálni, elhordani mindennek, de... Nem ez történt. Kakashit szinte egy pillanat alatt elöntötte a szeretet, az apjából érezhetően áradt a törődés... Kakashi pedig megint kisfiúnak érezte magát, oda akart menni hozzá és megölelni...

Nem hagyta megtörténni, elfutott - megijedt attól, hogy erre vágyik, hogy ennyi év után is még mindig kötődik, pedig már minden annyira régen volt.

Képtelen volt visszamenni, elsétált a kocsijához és hazahajtott. Az egyetlen kiút, amire gondolni tudott az volt, hogy beszél Obitoval mindenről. Az Uchiha nem tudta, hogy mi történt a családjával, miután végzett a gimnáziumban, sőt, már azalatt is voltak dolgok, amiket sosem mondott el neki, és most úgy érezte, a másiknak tudnia kell. Emellett pedig a Hatakénak tanácsra volt szüksége.

***

Az ágyukon feküdtek némán, egymás karjaiban, Obito finom puszikkal nyugtatta a másik férfit, aki a gondolatait szedegette épp össze. Ép keze folyamatosan a hátán körözött, néha végigtúrt az ezüst tincseken, mindent megtett, hogy Kakashi legalább egy kicsit nyugodtabb legyen, bár erre még így is kevés volt az esély.

A Hatake csak nem akart megszólalni, így Obitonak kellett kérdeznie tőle, hogy szóra bírja végre.

- Nem igazán tudom, mit akarsz pontosan elmondani... Amikor én nálatok voltam, minden okésnak tűnt. A papád mindig kedves volt velünk, apukád is...  Bár ő néha megijesztett kicsit, az igaz. Valami félrement? Kashi, nem tudom kiolvasni a fejedből...

- Én... Én nem is tudom, Obito...

- Dehogynem tudod. Csak kezdd el valahol, aztán kibogozzuk...

- Jó... - Vett egy nagy levegőt, jobban odabújt Obito nyakához, és beszélni kezdett. - Talán azt még tudod, hogy apa mindig sokat várt tőlem, biztos panaszkodtam rá anno...

- Mhm, persze. De sose vettelek komolyan, mert sokkal okosabb voltál nálam...

- Az mondjuk igaz...

- ...hé!!!

- Jó, na, bocsánat. - Egy halvány mosolyt megeresztett, az Uchihával mindig lehetett valamin nevetni.

- Elfogadva. De mi volt a baj?

- Túltolta. Egyszerűen nem voltam neki soha elég, mindig kellett valami jobbat nyújtanom, mert azt mondta, nem vesztegethetem el a tehetségemet, sokra kell vinnem... Ezt gimiben még eltűrtem, mert gyerek voltam, de egyetemen is folytatta. Tudta, hogy mi történt közted és köztem, hogy gyászolok, de nem tudott békénhagyni... Megszokta, hogy mindig a maximumot hozom, de az első egy-két félévem nem sikerült valami jól, és... nagyon kibukott rám. Folyton szidott, azt mondta,  hogy nem is próbálkozom, és hogy ez az ő fiához nem méltó...

Obito érezte, hogy a másik egyre jobban remeg, szorosabban kezdte ölelni, hogy megnyugodjon.

- Tudtam, hogy Madara szigorú, de azt nem gondoltam, hogy ennyire... Elköltöztél? Papád nem próbálta megoldani köztetek a helyzetet...?

- Dehogyisnem. Sokszor, de gyenge volt konfrontálódni, és apa könnyen uralt le minden beszélgetést. A vége mindig az lett, hogy papa is megkért, próbáljak jobban teljesíteni, mert képes vagyok rá... Képes lettem volna, de minden túlságosan fájt. Apával már nem bírtam egy légtérben maradni, úgyhogy... ja. Elköltöztem. Egyik éjjel elkezdtem idegből pakolni, írtam egy cetlit, hogy ne keressenek, és leléptem. Akkor már papából is elegem volt, mert nem tudott megvédeni...

- Sajnálom... Jól tetted, hogy eljöttél, de kérlek mondd, hogy Madara fizikailag sosem...

- Nem, azt... addig nem ment el. Sosem ütött meg, vagy vont meg tőlem dolgokat, csak... A szeretetét. Vagyis, ő ezt nem fogta fel, biztosan szeretett, biztosan tudom, de hiába, mert nem éreztem. Elegem lett belőle...

Itt Kakashinál eltört a mécses. Amint kimondta, hogy az apja szerette őt minden rossz tette ellenére, nem tudta tovább visszatartani a sírást. Túl sok emléket idézett fel, nem csak rosszakat... Kedves képek is eszébe jutottak, amikor még minden rendben volt. Annyira hiányzott neki az az időszak... - ...annyira gyűlöltem, hogy a temetésére sem mentem el, Obito...

Itt megfagyott a levegő. Az Uchiha már tudta, hogy jó pár fejezetnyi sztorit hagyott ki Kakashi életében, de... Erre nem számított. Arról nem volt szó, hogy valaki meg is halt...

- Kashi... Mi... Madara halott? M-Mikor?? Hogyan? Hé, hé, jól vagy? Kakashi?!

Nem tarthatott sokáig a lesokkoltsága, mert a másik férfi kontrollálatlanul kezdett el sírni, hallhatóan alig kapott levegőt, ahogy még így is próbált Obito nyakában menedéket találni. A feketehajú eltolta magától egy kicsit, lélegezni kezdett vele, hogy a másik végre oxigénhez jusson, közben hüvelykujjával törölgette le az arcáról a makacs könnyeket.

- Obito... Obito én annyira borzalmas vagyok... Nem mentem el a temetésre, pedig papa hívott... - Már csuklani kezdett, annyi levegőt nyelt. - Még levelet is küldött a kollégiumba, hogy biztosan tudjam... Mégsem mentem haza hozzá, pedig tudtam, mennyire el lehet veszve... Haragudtam rá is, mert nem tudott kiállni apa ellen értem... De azt sosem érdemelte meg, hogy teljesen elhagyjam...!

Kakashi hosszú percekig áztatta a lepedőt, egyszerűen nem álltak el a könnyei, sírógörcsöt kapott. Obito fel sem tudta még fogni Madara halálát, nem volt rá ideje, egy másodperce sem, mert a barátját kellett támogatnia.

Szürreális volt ez az egész... Azt hitte, Kakashival minden rendben, a családjuk mindig olyan tökéletesnek tűnt. Erre tessék... Nála is minden darabokra hullott, mint Obitonál, csak... másképpen.

- Sssh... Nem vagy borzalmas, Kashi, te csak... Védted magad. Akkor úgy gondoltad, hogy így lesz a legjobb, nem fogtad fel igazán... Nem azért csináltad, hogy a papádat büntesd, nem vagy szörnyeteg... De istenem, annyira sajnálom az egészet... Annyira sajnálom... - Újra magához húzta a reszketeg testet, hogy adjon neki egy kis erőt. Kakashi lassan visszaölelte, szorosabban, mint valaha bármikor.

- Már a... már a temetés másnapján megbántam, tudod? - motyogta. - És aztán... Nem mertem hazamenni, nem tudtam volna papa szemébe nézni... Bűnösnek éreztem magam egyrészről, a másikról meg még mindig nehezteltem rá, és nem hittem, hogy újra működhet a családunk... Szóval sosem mentem vissza. Egy idő után papa sem keresett már... Elteltek az évek, én meg már elfelejtettem gondolni az egészre, a munkámba temetkeztem. Aztán jöttél te. És már nem tudtam elképzelni, hogy jöhet bármi más is. Nem tudom mit tegyek, Obito...

Az Uchiha sokáig hallgatott, de egy pillanatra sem engedte el a szürkehajút, csak gondolkozott csendben. Azt kívánta, bárcsak összeragaszthatná a másik széttört szívét itt és most, de ez nem az ő feladata volt.

- Milyennek láttad a papádat, amikor ma bementél hozzá? - kérdezte végül halkan.

- Hát... gyengébbnek. Megviseltnek... de azonnal rám mosolygott...

Erre Obito ajkai is lassan felfelé görbültek, és egy picit eltávolodott Kakashitól, hogy aztán röviden megcsókolhassa. - Látod? Még mindig a fia vagy, bármi is történt.

(2024.09.09.)

Kakashi sírógörcsöt kapott, én meg írógörcsöt? Valami olyasmi.

Nincs a történtekhez igazán hozzáfűznivalóm, miközben írtam, saját magamat is eléggé megráztam, dehát ilyen ez.

Viszont Madaráról asszem lógok egy kis magyarázattal, mert biztos fogalmatok sincs, mit keres itt. Aki követ instán vagy tumblrön az tudja, hogy a kedvenc shipem Madara x Sakumo (MadaKumo). Ne kérdezzétek, még anno úgy találódott fel, hogy tesókat akartam csinálni Obitoból meg Kakashiból egy random sztorihoz, és akkor már ki más legyen a két szülő, mint Sakumo és Madara. Onnan meg akkorát estem, hogy azóta is a kedvenc shipem, és ide is be kellett csempésznem őket 😭 Nagyon durván rájuk vagyok függve három éve, akit érdekel, a fentebb említett két oldalon megtalálja a rajzaimat @kanekolinkk név alatt, van vagy száz fanartom róluk. Vagy százötven...
Na de a lényeg, hogy itt ebben a fanficben Madarának semmi köze Obitohoz családilag, olyan sok Uchiha van amúgy is mint itthon a Kovács, úgyhogy ezen nem aggódom. Úgyis meghalt szegény... 🥲

Na, de remélem tetszett nektek a rész, visszajelzésekért sok puszi, találkozunk a következőben 💖