Kakashi azt hitte, már semmi sem boríthatja fel az életét annál jobban, mint ami Obitoval történt, és mekkorát tévedett... Olyan sok idő telt el. Elvégezte az egyetemet, sok helyen gyakorlatozott, különféle munkákat vállalt, utazott is egy kicsit, aztán most megtalálta a szerelem is. Teljesnek tűnt így a kör, és bár csak pár hete tartott az Uchihával az affér, ő már teljesen leengedett. Kikapcsoltak a vészjelzői, nem gondolt a másnapokra, csak arra figyelt, hogy éppen hogyan töltsön időt a barátjával.

Aztán jött ez a telefonhívás, és úgy érezte, hogy minden 180 fokos fordulatot vett körülötte. Annyira elkezdett stresszelni, mint évek óta soha, még Obito miatt sem tudott így aggódni... Szinte azonnal, ahogy Pakkunt levitte sétálni, betért az első dohányboltba és vett egy doboz cigarettát - már nagyon régen leszokott róla, de a hír az édesapjáról olyan sokként érte, hogy a tüdeje görcsbeszorult, és csak a füstre tudott gondolni. Mérges volt magára és csalódott, de nem tudott mit kezdeni a tüneteivel... Egy padon ülve füstölte el az első szálat, közben az eső is cseperegni kezdett kissé, az ég beborult - nagyon jól tükrözte a hirtelen jött gondterheltségét.

Egy órába telt, mire visszajutott a lakáshoz, és azidő alatt el is szívta az egész dobozt. Tudta, hogy bűzlik a cigaretta szagától, és remélte, hogy Obito még alszik és el tud menni zuhanyozni, mielőtt találkoznak, de nem volt ekkora szerencséje. Amint belépett az ajtón, Obito a nappaliból szólt ki neki, elkezdte összetenni a reggelit, és Kakashinak tüstént ott kellett lennie, mert a másik nem ért el valamit az egyik polcon a kerekesszékéből.

- Tessék, ez az, ugye? - nyomta Obito kezébe a dobozt, próbálva tartani közben a távolságot, de hiába.

- Igen, köszi... hé, te bűzlesz... - szippantott pár mélyebbet, az arca kissé eltorzult. - Kakashi... te dohányoztál? Mi a franc?? - Az Uchiha nagy szemekkel meredt a másik férfire, aki nem tudta állni a számonkérő tekintetet, elfordult kissé.

- Aham. - Lassan leereszkedett az egyik székre, és ivott is egy pohár vizet, hogy a szájízét javítsa valamivel.

- Én ezt nem értem, soha egy szál cigarettát nem láttam a közeledben, mi a fene történt? - Obito hangulata gyorsan váltott idegességből aggódásba, és ahogy jobban megfigyelte Kakashi arcát, csak még inkább megijedt. - Hé, Kashi, nincs semmi baj, oké? Csak szeretném tudni, hogy mi van veled ma reggel...

A feketehajú óvatosan a Hatake mellé gurult, gyengéden a combjára simította a tenyerét és minduntalan a tekintetét kereste, de a szürke szemek csak kerülték őt.

Végül mást nem tudott tenni, csak az ölelésébe vonta a másikat, és jó ötletnek bizonyult, mert Kakashi hamar a karjai közé simult. Nem mondott semmit, de Obito már annak is örült, hogy talált egy módot a másik támogatására.

- Reggel hívtak, te is felébredtél rá...

- Igaz, most, hogy mondod, már emlékszem... Ki volt az? - Ujjai a szürke tincsek közé futottak, gyengéd masszázsba kezdve Kakashi fejbőrén.

- Az egyik kórház...

- Kórház? Egy betegről van szó...?

- Gyakorlatilag igen...

- Rendben, de... Miért visel meg ennyire? Ismered?

Kakashi lassan felült Obito öleléséből és fájdalmas szemekkel, összeszorult ajkakkal nézett rá pár pillanatig, aztán végre el tudta mondani. - Papa az... Miatta hívtak.

- Tessék?

***

A kanapén ültek mind a ketten, vagyis Kakashi inkább feküdt, fejét Obito ölébe hajtva. Az Uchiha óvatosan simogatta a haját, próbálta megőrizni a nyugalmát Kakashi érdekében, de annyira nehéz volt... Úgy jött ez az egész rájuk, mint valami atomrobbanás.

- Szóval... szívrohamot kapott, és most a kórházban van, de már stabil az állapota. Neked pedig be kell menned hozzá ma délután...

Obito halkan elismételte, amit eddig Kakashi megosztott vele a történtekből, de nem igazán értett semmit. Miért nem rohant azonnal az apjáért? Mi tartja vissza? Mi történhetett az eltelt tíz év alatt a Hatake családban...

- Igen...

- Rendben, de... tudtad, hogy szívproblémái vannak, ugye?

- Nem, nem tudtam, Obito.

- Mi? Azt meg hogyan? Egy szívroham nem jön csak úgy a semmiből! Általában...

- Nem tudhattam, mert nagyon rég nem voltam otthon. - Ezután a mondat után nagy sóhaj hagyta el a tüdejét.

- ...mennyire régen nem?

- Úgy... nyolc éve...

- Hogy micsoda?! Kakashi, te meg... Mi a fene történt veletek, amíg mi nem beszéltünk?! - csattant fel Obito ijedten, nem tudta tovább türtőztetni magát, minél többet hallott, annál inkább kiborult...

Kakashi hosszan kifújta a levegőt megint, aztán felemelkedett Obito combjairól, megtámaszkodott a kanapé párnáin, szemeit lesütve tartotta. - Nem olyan sok minden. Én csak... El kellett jönnöm onnan, hogy jól legyek.

Az Uchiha kővé meredve bámult a férfire, akire hirtelen rá sem ismert. Vagyis, valakire mégiscsak emlékeztette... Saját magára. Az a megtört arc, a kínlódó szemek, amelyekben látszódtak a felhasított régi sebek... A görnyedt testtartás, halk hang, összeszedetlen mondatok... Kakashi megtört a múltja súlya alatt.

Ő pedig csak újra magához ölelte a szürkehajút, nem mondott már semmit, nem kérdezte tovább, csak a nyakához húzta az arcát, és hagyta, hogy kiengedje magából a fájdalmait. Nemsokára nedvességet érzett a bőrén, a Hatake vállai pedig gyengén remegtek tovább.

***

Már a kórház folyosóin lépdelt, kezeit a zsebeiben tartva, próbált nem kiborulni megint - mielőtt bement az épületbe, a bejáratnál elszívott vagy két szálat, hogy megnyugtassa magát, de már most visszajött belé az ideg. A gyomra mint egy kis gombóc, a torkán szoros bilincs, minden levegővétel nehéz volt... De csak eljutott addig a bizonyos szobáig, amit megadtak neki a recepción.

Egy-két percig farkasszemet nézett az ajtó számlapjával, menekülésre is gondolt, de azt hamar elvetette. Már itt van, és... azt ígérte, hogy eljön. Nem futamodhat meg, akkor sem, ha olyan rettenetesen félt. Obito megkérdezte, hogy eljöjjön -e vele, de Kakashi visszautasította. Ezt egyedül kellett végigcsinálnia, hiába fájt veszettül - és itt volt az idő, hogy bemenjen.

Finom mozdulattal nyomta le a kilincset, majd tolta az ajtót befelé, hátha odabent alszik az édesapja - nem így lett, ahogy benézett a résen, már látta is a férfit, éberen üldögélt az ágyán, épp olvasott valamit. De a beszűrődő hangokra felnézett, és ahogy megpillantotta az ismerős arcot a szűk nyíláson át, azonnal becsukta a könyvét, tág íriszekkel nézte a fiatal férfit a szobába lépni.

Kakashi becsukta maga mögött az ajtót, aztán megfordult, és végre teljesen végigmérte az apját.

Sakumo ezüstös haja még mindig hosszú lófarokba fogva pihent az egyik vállán, ahogy régen is, arca meglepett volt, de láthatóan nagyon izgatott, kicsit sokkos is. Változott is, meg nem is. Szemei alatt még mindig karikák, talán egy pár új ránc költözött még az ajkai mellé. És a vállai, Kakashi esküdni mert volna, hogy kevésbé szélesebbek... a karjai is vékonyabbnak tűntek, a nyaka is. Az egész ember... törékenyebb lett.

De valami teljes egészében a régi maradt. Az arcára kiülő boldog mosoly, miután leküzdötte a kezdeti sokkot, még mindig olyan meleg és őszinte volt, ahogy Kakashi őrizte a képét magában. A szarkalábak a szemei sarkában összehúzodtak, ahogy bekönnyezett, bal keze esetlenül nyúlt ki feléje.

- Kisfiam...

A szó hallatán Kakashi szíve összeszorult.

(2024.09.08.)

Gyakorlatilag három egész éve annak, hogy ezt a fanfictiont írni kezdtem, és most végre tudok új részt hozni nektek így az évfordulója környékén. Még mindig annyira kedves nekem ez a történet, soha meg sem fordult a fejemben, hogy feladnám, egyszerűen csak idő kellett neki, én pedig megtanultam megadni azt, azt hiszem. Nem stresszelek rá, ha jön ihlet, akkor örülök neki, mint most. Annak meg még inkább, hogy már tényleg tudom a végét, szóval reméljük hamarosan le tudom zárni. Nem ígérek semmit, de ezen a nyáron sokat inspirálódtam a legjobb barátaimtól, kipihentem magam, úgyhogy nagyon bizakodó vagyok az írással kapcsolatban is. Annyira remélem, hogy szeretni fogjátok majd a végét.

Azoknak pedig nagyon köszönöm, akik 2021 óta követik ezt a sztorit, nagyon sokat jelent nekem 💖 És persze az új olvasóknak is jár a köszönet és az ölelés, látom ám néha, hogy valaki végigcsillagozza az összes részt. Az utolsó kommentelőnek pedig ezer hála de tényleg, nélküled ez a rész most nem lenne itt 😭😂

Tali ki tudja mikor, de remélem hamar 🏃