Kakashi pont elérte az íróasztalnál lévő széket anélkül, hogy eleresztette volna Obito kezét, úgyhogy gyorsan az ágy mellé húzta azt és átült rá, majd tovább figyelte a másik már nyugodt arcvonásait. Kisimultak a bőrén a félelem ráncai, a levegőt pedig egyre egyenletesebben vette, ami a szürkehajúnak hozott egy kis megnyugvást. Talán ma éjszakára már rendben lesz... Lassan hátradőlt a székben, közben észrevette, hogy a hüvelykujjával még mindig Obito tenyerét simogatta, nem hagyta abba azóta, hogy elkezdte. Ez az apró felismerés kizökkentette őt egy kicsit az idillből, amibe erre a pár percre süppedtek mindketten, és elgondolkozott ezen az egész szituáción. Az Uchiha úgy fogta még mindig a jobb kezét, talán már álmában, hogy ha akarta sem tudta volna elhúzni tőle. Nem erővel tartotta magánál, egyszerűen csak... Olyan ragaszkodóan szorongatta, mint egy kisgyerek az édesanyja kezét. Persze az ő helyzetük más volt, Obito nem volt kisgyerek, Kakashi pedig nem volt neki senkije. Vagy mégis? De akkor ki? Egy barát? Ki tudja. A Hatakénak már fogalma sem volt, csak annyiban volt teljesen biztos, hogy fontos neki a fiatal férfi, jobban, mint azt valaha is képzelte. Csak nézte, nézte a békés arcot, az ujjait a sajátjai körül, és önkéntelenül egy picike mosoly jelent meg fedetlen arcán. Ez az egész jelenet, így ahogy volt, tökéletesnek érződött a szürkehajú számára, maga sem értette, miért élvezte ennyire. De végtére is, ha belegondolt, szeretett Obitohoz érni. Az az ölelés is pár hete, de a rövidebb, jelentéktelenebb érintéseket is szerette. Ha megfogta a vállát, vagy segítenie kellett neki valamivel... Na meg a fürdések, igen... Rajta mindig maszk volt, így Obito sosem láthatta, hogy az ő arca is vörösebb árnyalatokat vett fel olyankor. Próbálta nem túlgondolni azokat az alkalmakat, de nem tehetett róla, hogy mennyire élvezte, amikor a másik vizes testét tapinthatta. Ha ezt ő tudná, biztos nem engedné, hogy segítsen neki fürdeni, vagy hogy bármikor is hozzáérjen, sőt, talán ki is rúgná a lakásából.

Már tíz éve is küzdött hasonló gondolatokkal, amikről az Uchiha persze soha semmit nem tudott meg. Kakashi nem is volt biztos magában, de néha úgy érezte, mintha az ő részéről valami más is lenne még a barátság mellett, valami több. De nem jutott sokra ezzel, nagyon hamar magába temette ezeket a furcsa gondolatait, nem hagyta őket soha kiteljesedni, hiszen megijesztették. Amúgy is egyértelmű volt, hogy Obitot a legkevésbé sem érdekli a saját neme, meg senki más sem, hiszen az évek alatt megszámlálhatatlanul sokszor hallgatta végig, hogy Rinről áradozik. Szóval ez ennyiben maradt, aztán külön váltak tíz évre, és most itt ült, fogva a másik férfi kezét, aki saját akaratából tartotta őt magánál, egyenesen egyértelművé tette, hogy szüksége van a közelségére... Kakashi nem tudott ezek után parancsolni a gondolatainak, és egyre inkább világossá vált a számára, hogy nem változott meg a hozzáállása Obito felé, tíz év ide vagy oda. Valami erősebb is fűzte hozzá, mostmár magának sem tudta ezt letagadni.

- Kakashi...

A férfi persze azonnal feleszmélt a gondolataiból, és ahogy lenézett, a tekintete Obitoéval találkozott.

- Azt hittem, elaludtál - hajolt előre egy kicsit, hogy közelebbről hallhassa, amit mondani akar neki. Azt várta, hogy a másik mostmár, hogy nagyjából észen volt, majd elengedi a kezét, de ez nem történt meg, sőt, közelebb húzta magához pár centire.

- Próbáltam, de eszembe jutott egy kérdés, és nem hagyott nyugodni...

- Mi lenne az? - A Hatake most teljesen páncélzatlan volt, nem volt felkészülve semmiféle kérdésre.

- Miért lettél ápoló? - Obito lassan az oldalára fordult a másik felé, teljesen neki szentelve a figyelmét ezzel. Várakozva szemezett a szürkehajúval, akit enyhén szólva meglepett ezzel, egyáltalán nem erre számított.

- Hát... - Kakashinak még egyszer fel kellett tennie magában a kérdést, hogy teljesen felfogja. Miért is lett ápoló? Miért is...

Matematika szakon végezte a gimnáziumot, pont, ahogy Obito is. Valami ezzel kapcsolatos pályára készült, mindig is volt érzéke a számokhoz és az ehhez tartozó problémák megoldásához, na meg élvezte is nem utolsó sorban. Kilencvenkilenc százalékig egyértelmű volt, hogy ezzel fog továbbmenni az életben, aztán... Aztán megtörtént, amire senki sem számított. Rin meghalt, ez pedig mindenki életét felbolygatta, Kakashiét meg főleg, hiszen ő volt az, aki testközelből nézte végig az egészet. Természetesen traumatikus élmény volt a számára, de más értelemben is megváltoztatta őt az eset - az, hogy fogalma sem volt abban a borzalmas pillanatban, hogy mivel segíthetne a lánynak, utólag is nagyon marta őt. Napokig bújta az internetet, minden hasonlónak utánaolvasott, tudni akarta, hogy tehetett -e volna Rinért bármit, amivel megmenthette volna. Végül sajnos arra jutott, hogy nem lett volna esélye ilyesmire, de... Ez az egész kutatómunka elültetett egy gondolatot a fejében. Mi van, ha valami hasonló megtörténik vele mégegyszer? Ha valaki az orra előtt sérül meg, és ő nem fog tudni neki segíteni, akkor...

Szóval mindent összegezve ez vezette őt arra az útra, amit a mai napig is járt. Rin volt az oka annak, hogy ő most itt volt és segíthetett Obitonak felépülni... Ebbe pedig bele sem gondolt eddig igazán. Még tíz év után is figyelt rájuk a lány, hogy végül újra egymásra találjanak... Pont úgy őrködött felettük, mint régen.

Észre sem vette, hogy a hallgatása közepette elkezdtek potyogni a könnyei. A szája elé kapta a szabad kezét szinte ijedten, ahogy az Uchihára nézett - Obito teljes értetlenséggel meredt rá, nem tudta megfejteni a szürkehajút. Nem válaszolt a kérdésére vagy fél percig, most meg... Sír? Hirtelen nem tudott mást tenni, csak szorosabban fogta a másik enyhén remegő kezét, és most ő simogatta a tenyere közepén.

- Mit juttattam eszedbe, Kakashi? - szólalt meg halkan, gyengéden, látta rajta, hogy mennyire fel van zaklatva. Tudni akarta, hogy miért, tudat alatt kicsit közelebb is húzta őt magához a kezénél fogva.

- Én... - Lassan kezdett csillapodni, de a könnyei még mindig csak folytak lefelé az arcán. Bárcsak rajta lenne a maszkja, annyira utálta, amikor ilyen sebezhető állapotban látta más az arcát. - Csak végiggondoltam a kérdésedet...

- Sajnálom, nem számítottam rá, hogy...

Kakashi csak megrázta a fejét, hogy ne is mondja végig. Most neki kell beszélnie. Vett egy mély lélegzetet, erőt gyűjtött, aztán kimondta.

- Rin miatt - suttogta, hangosabban képtelen lett volna beszélni. Már látta is, hogy Obito szemei elkerekednek a meglepetéstől, hiszen mindenféle választ várt, csak ezt nem.

- Mi...?

- Nem tudtam elviselni, hogy nem tudtam megmenteni őt... És ezért... Hogyha valaki bajban van, akkor én... Ne csak állni tudjak mellette, és csak nézni... Oh, Obito, én... - Nem tudta befejezni, újabb görcs tört rá, több könnycsepp kezdett potyogni az arcáról a lepedőre. A fejét elfordította, nem akarta a másik reakcióját látni, rettegett tőle.

Obito tényleg lesokkolt először, de Kakashin sokkalta inkább. Ahogy sírt, annyira szomorú volt az arca, hogy szinte neki is sírni támadt kedve, főleg, hogy Rinről volt szó... Megannyi érzelmet látott a Hatakén: elkeseredettséget, megbánást, bűntudatot, fájdalmat... Tudta, hogy szenved ettől az egésztől, és ő... Nem akarta, hogy szenvedjen. Erősen megragadta a kezét, majd teljesen magához húzta őt az ágyra maga mellé, hogy átkarolhassa. Nem mondott neki semmit, nem tudott volna mit, az ő lelke is csak csapongott össze-vissza, mint egy háborgó tenger. Remélte, hogy ennyi is elég lesz ahhoz, hogy könnyítsen egy kicsit a másik fájdalmán.

Kakashi egyik kábulatból a másikba esett. Hirtelen Obito mellkasához szorítva találta magát, ettől persze le is sokkolt, de aztán már annyira nem tudott mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, hogy csak hagyta, hogy megtörténjen, és amúgy is, annyira jó volt ilyen közel lenni hozzá...

- Én úgy sajnálom, Obito, annyira borzasztó volt, hogy nem tehettem érte semmit... Pedig én annyira akartam, esküszöm... - Reszketeg hangon folytak ki a száján a szavak, közben lassan átölelte a férfit és hagyta, hogy a könnyei a nyakára hulljanak, ezzel benedvesítve a bőrét.

- Tudom, Kakashi. Mostmár látom... - Csak felsóhajtott és lehunyta a szemeit, arcát az ősz tincsekbe temette. Neki is nagyon sokat jelentett most ez az ölelés, le sem tagadhatta volna, de nem is akarta volna már.

Egyikük sem szólt többet ezután. A szürkehajú nemsokára lenyugodott, sőt, álomba merült Obito mellkasán, aki még mindig ébren volt. A történteken gondolkozott, hogy mégis mit jelent számukra mindez, de nem tudta megfejteni. Az viszont kimondatlanul is tény volt, hogy ez a fajta törődés, ezek a mozdulatok, ez az egész... Csak jó volt. Nem érzett semmi furát, ahogy az egy kezével gyengéden simogatta a másik hátát, ahogy ő a nyakába szuszogott. Még a szürke tincsek illata is csupán biztonságérzettel töltötte el, neki pedig csak erre volt szüksége ahhoz, hogy pár perc múlva ő is elaludjon.

És íme... pont, amikor végre valami elindulna köztük, sajnálatos módon azt kell mondjam, jelenleg nincs több rész. Már múlt héten is felkészítettelek titeket a legrosszabbra, ami be is következett, nem írtam egyetlen betűt sem. És mostmár tisztán látom, hogy a félévem végéig nem is fogok tudni, szóval légyszi várjatok meg 😅 Mentsétek el a sztorit meg minden, aztán majd egyszer jön az értesítés, ígérem.
...oké, pont nekem nem kéne ígérgetnem (aki emlékszik az emlékszik xDD sweet 2018), de ennek a történetnek mindene megvan a fejemben ahhoz, hogy egyszer befejezzem, és ha a kakaobi iránti szeretetem megmarad, akkor ez meg is fog történni.
Úgyhogy köszi mindenkinek az olvasást idáig, és majd a továbbiakban is várlak titeket minden résznél szeretettel :) ❤️

Egy kis note: írni nem írok, viszont a rajzolásra mindig találok időt, szóval akit érdekel miket firkálok, jöhet instára xD @kanekolinkk néven megtaláltok. Van mostanában minden, ami Naruto, gay shit, kakaobi, stb stb 👌

2021.11.14.