Kifejezetten jól telt el az első napjuk otthon, a társasjáték adott egy kellemes, nosztalgikus alaphangulatot. Akármennyire is félt ettől Kakashi az elején, mostmár látta, hogy Obito sokkal jobban van lelkileg, és talán nem fogja minden apróság a padlóra küldeni. Jó volt játszani egyet a régi idők emlékére, mindkettejüket feldobta egy kicsit - Rin emléke sem okozott nekik keserűséget, talán csak halványan egy apró kis szomorúságot, de ezen már túllendültek.

Azóta, hogy a kórházban minden tisztázódott közöttük, nem jöttek szóba a lánnyal történtek, pedig Kakashi úgy érezte, hogy az a beszélgetés nem volt még elég. Annyi, de annyi mindent akart Obitonak mondani, mégsem találta rájuk a megfelelő szavakat, sem az időt. Minden túl... Jó volt most ahhoz, hogy elrontsa a másik kedvét ezzel - ebben biztos volt, hogy ezt nem tudná sem az Uchiha, sem ő teljes nyugalommal kezelni. Szóval inkább kivárt, hátha majd adja magát a dolog, és nem kell teljesen váratlanul felhoznia egy másik téma mellett, amihez köze sincs.

A fürdés már könnyebben ment, hiszen Obito valamennyire megerősödött, így nem volt teljesen olyan, mint egy tehetetlen rongybaba. Azért a kádba nem tudta magát átemelni egy kézzel, de már sokkal magabiztosabban ült a kis sámlin, és a mosakodásban is alig szorult már segítségre. Még érzett némi szégyent, de már inkább csak kellemetlen volt neki a szituáció, amit el tudott viselni. Jobban feszélyezte az, hogy a Hatake meztelenül látja és érinti - és nem a hegei miatt -, mint az, hogy nem tudja egyedül elvégezni a tisztálkodást. Egyszerűen össze volt zavarodva, mert miközben rendkívül kínos volt, hogy a szürkehajú segített megmosni a hátát, valahol mégis élvezte a gyengéd kezek tapintását a bőrén. Ugyanezt érezte, amikor már a masszírozásnál és a tornánál tartottak, hiába volt akkorra felöltözve. Egészen addig, amíg Kakashi hozzá nem nyúlt, nem akarta, hogy érintse, de aztán mikor megtörtént, azt kívánta, bárcsak ne lenne vége - hogy ezt milyen nehezen ismerte be saját magának... Ezektől a gondolatoktól egy kissé piros színt vett fel a feje és nagyon remélte, hogy a másik ezt nem vette észre, de nem bízott benne túlságosan, az alap bőrszíne elég sápadt volt, így feltűnt rajta minden árnyalatbeli változás.

Aztán persze hamar vége lett az esti rutinjuknak, és Kakashi jó éjszakát kívánva elhagyta a szobáját, Obito pedig magára maradt. Lassan ledőlt a párnájára, közben emésztgette magában ezt a napot, meg igazából mindent, ami a közelmúltban történt velük. Már a kórházban is sokat rágódott magában, nehezen fogadta el, hogy ilyen hirtelen változott meg minden kettejükkel kapcsolatban, de persze idővel sikerült megbékélnie a tudattal, hogy Hatake Kakashi visszatért az oldalára és újra itt van neki. Már nem Rin fájdalmas emlékét látta maga előtt, amikor a férfire nézett, ezt az évek már eltörölték - a gyűlölet elvesztése után, ha a Hatakéra tévedt a tekintete, vele közös gyerekkori emlékek úsztak a fejébe. Most is ez történt, ahogy rajta gondolkozott lehunyva a szemeit, már benne is volt egy régi történetben, mintha újra átélte volna. Akkoriban még minden olyan egyszerű volt, bárcsak ne kellett volna soha felnőniük... A legnagyobb problémája az volt, hogy engedélyt kapjon a szüleitől a késő éjszakai járkálásokra a barátaival. A szülei...

A szemei már ki is pattantak, az idilli emlékkép szertefoszlott, újra a szobájában találta magát. Pont úgy feküdt az oldalán, hogy rálátott az éjjeliszekrénye kihúzva maradt fiókjára, amiben mindenféle gyógyszeres dobozok feküdtek, többnyire üresen, hiszen ő...
Lenézett a szőnyegre, amin még mindig ott voltak a nyomok, amik az incidens közben keletkeztek, hiába lett azóta kimosva, a foltok még ott voltak halványan az anyagban.

Obito megmarkolta a takarót, ahogy már teljesen éberen nézett végig a szobán, és egy nagyon rossz érzés kezdte a hatalmába keríteni. Nem akart rá emlékezni, hogy... Hogy ő... Itt...

A kórterme teljesen neutrális volt a számára, nem fűzte hozzá semmiféle emlék, és Kakashi is ott volt vele, sokszor késő éjszakáig, így nem igazán gyötörte őt semmi, amikor aludni próbált. Altatóra sem volt szüksége már, szóval ma sem vett be, még csak nem is gondolt rá, hogy kellene... Azonban most egyre rosszabbul kezdte érezni magát, a lélegzete szaporább lett, a gondolatai csak úgy csapongtak, nem talált kiutat a gödörből, amibe saját magát taszította bele. Az öngyilkosság emlékének részleteit vetítette maga elé az agya, szinte újra átélte - fizikailag kezdte érezni a fulladást, és tudta, hogy ebből baj lesz. Sehogy sem akart elmúlni a fájdalmas tortúra, már egy hang sem tudott volna kijönni a torkán, csak tátogni tudta az ápolója nevét, pedig úgy érezte, hogy kiabál. Reszkető kézzel próbálta kitapintani a telefonját, hogy azon hívja őt ide, és szerencsére nem lökte le a földre, sikerült megkaparintania az éjjeli szekrényről, aztán amennyire remegő ujjai engedték, megkereste a megfelelő nevet és már hívta is.

Csak pár kicsengést kellett megvárnia, Kakashi fel sem vette a mobilját, már hallotta is, hogy csapódik a szobája ajtaja, a férfi pedig pár másodperc múlva már meg is érkezett, pizsamában és a szokásosnál is keszekuszább hajjal, maszk nélkül.

- Obito, mi a baj?! - ült gyorsan az ágy szélére a Hatake nagy lendülettel, arcán totális aggodalom és ijedtség ült, közelhajolt az Uchihához, kezei a remegő vállakat simították.

A feketehajú nem tudott válaszolni, még mindig olyan érzése volt, mintha valami a torkába szorult volna. Lelkileg is teljesen szétesett, hang nélkül sírt, miközben segítségért könyörögve nézett fel a másik fekete szemeibe, bár azt maga sem tudta, mi tudná megoldani a helyzetet. Csak abban volt biztos, hogy a férfi jelenléte máris javított rajta valamicskét, próbált is közelebb húzódni hozzá, már amennyire azt a reszkető teste engedte.

Kakashi már tisztában volt vele, hogy a másiknak valószínűleg megint pánikrohama van. Lenyugtatta magát, legalább ő ne legyen ideges kettejük közül, még az kéne, hogy ő is elveszítse a fejét. Eszébe jutott, hogy a legutóbb mivel tudta lenyugtatni Obitot, és remélte, hogy megint segíteni fog - óvatosan a hátára fordította őt, és masszírozni kezdte a vállait. Szegény... Vajon mi lelte ilyen hirtelen? Hetek óta nem történt vele semmi ilyesmi, és most megint ugyanaz, mint amikor még igazán rosszul volt. Nem értette, de remélte, hogy miután elmúlik a rohama, elmondja majd neki.

Kellett jó pár perc, hogy hasson a lazító masszázs, de Obito végre kapott rendesen levegőt, a száján kapkodta az értékes oxigént. Végig Kakashi arcát nézte, nem tudta elszakítani róla a tekintetét, de ez fordítva is így volt, a szürkehajú sem figyelt másra, csak az Uchiha fájdalomtól csillogó obszidián íriszeire. Obito lassan megtalálta a világát, kezét felemelte és megfogta Kakashiét, ahogy még mindig a vállait simogatta. Gyengén megszorította a vékony ujjakat.

- Elmúlt? - kérdezte halkan Kakashi és visszaszorított, majd mindkét tenyerébe fogta a másik kezét. Obito bólintott egy aprót, és bár még mindig zaklatott volt és izzadtságban úszott, már sokkal de sokkal nyugodtabbnak érezte magát. Ahogy a Hatake megjelent, már tudta, hogy biztonságban van, és igaza is lett. Mennyire hülye volt, hogy olyan sokáig megtagadta őt magától... - Mi volt a baj, hm? - simogatta gyengéden a tenyerét a hüvelykujjával Kakashi. Milyen jó érzés...

- Eszembe jutott, hogy... - Csak suttogni tudott, többre nem volt ereje még. - Hogy én itt meg akartam magam... - Ki sem tudta mondani a szót, már a gondolata is megijesztette.

- Hé, hé... Ne gondolj rá, jó? - suttogott vissza halkan, hogy ezzel is nyugtassa. - Túlélted, és csak ez számít. Élsz, és nem adod fel többet, igaz, Obito? - Nem is gondolta át, hogy mit csinál, egyik kezét a könnyes archoz emelte és lágyan megsimította a heges oldalán. Obito beleborzongott az érintésébe, de a legjobb értelemben. Csak ne vegye el onnan a kezét...

A kérdésre megrázta a fejét, majd a másik tenyerébe döntötte az arcát még mindig a szemeibe nézve folyamatosan.

- Nem tudok aludni, Kakashi - motyogta, közben ragaszkodóan kapaszkodott a szürkehajú ujjaiba, aki azonnal megértette, mire céloz.

- Akkor itt maradok. Ha valami... Olyan gondolat jön a fejedbe, csak szólj, rendben? És megoldjuk.

Obito megint csak bólintott egyet, aztán lehunyta a szemeit, a másik kezét pedig esze ágában sem volt elengedni. A kórházban Kakashi mindig az ágya melletti fotelban virrasztott vagy aludt, ha kellett, de most nem akarta elengedni maga mellől a férfit, jelentsen ez bármit is... Olyan érzése volt, hogyha elereszti a kezét, újra elöntik majd az ijesztő képek és egy még rosszabb rohamba üldözik.

Köszi, hogy elolvastad ❤️
Update a jövőről: minden reményem elúszott az írással kapcsolatban xD lassan vége a szemeszternek az egyetemen, és minden projektbe sok energiát kell még fektetni, ami erőm meg még marad netán, azt plusz rajzolásra fordítom, hogy azért szórakozzak kicsit. Szóval az írás most háttérbe szorult :/ Még van egy rész draftban, azt jövőhéten megkapjátok, de utána nem tudom mikor tudom updateelni a történetet. Ha vége a félévnek, biztosan lesz rá már időm, de azért remélem hamarabb is... Szóval légyszi várjátok ki, ha sok időbe is telik majd folytatnom :) ❤️ Köszi a supportot és mindent ❤️

2021.11.07.