Sohasem voltam az a fajta ember, aki egyszerűen depresszióba zuhant volna, egyfolytában mosolyogtam, amikor sírtam amikor nevettem vagy éppen szomorú voltam. Nem is tudom meddig tartott ez amikor hirtelen minden csak egy álarc lett én pedig elrejtőztettem alatta az igaz énemet. Ha szerettem volna sem tudtam volna levenni ezt az álarcot egyszerűen hozzám ragadt. Így habár mosolyom megmaradt megváltozott, nem fülig érő, vidám volt, hanem szomorú és fáradt. Állítólag a mosolygás boldogabbá teszi az agyat és emiatt mi is boldogabbak leszünk.

Tényleg így lenne? Amikor közösségben voltam mindig eltűntek a problémáim, nem értem rá a sajátommal foglalkozni ezért inkább máséval foglalkoztam. Olyankor mindig mosolyogtam, talán-e miatt lett volna? Nem tudtam viszont, amikor egyedül maradtam akkor szépen lassan ahogy eltűntek a közelemből ez a mosoly lehervadt és üres szemekkel bámultam az utat miközben fülemben ordított a zene.

Volt, hogy nem bírtam ki, hogy hazaérjek és két utcával hamarabb elsírtam magam. Elöntöttek az emlékek és ennek zúdulását semmi sem tudta megakadályozni.

Viszont volt olyan is, hogy egyszerűen olyan üresnek éreztem magam, hogy ültem a szobámban a múlton gondolkozva és egyszerűen nem tudtam már sírni. Nem tudtam mit csinálni hiszen habár családom csak pár ajtóval arrébb volt mégis úgy éreztem, hogy egyedül vagyok.

Azt hiszem ez a depresszió szülte végül meg azt a szerelmet, amit egy másik ember iránt éreztem már másodjára.

Még tizenkét évesen szerettem belé amikor ő volt tizenhat. Persze mikor kiszerettem belőle akkor én elkotyogtam a bátyámnak ő meg a fiúnak, akit a legjobb haverjának tudott. Aztán telt az idő és nem találkoztunk egyszer sem és nem írtunk sosem a másiknak kivéve amikor valami rossz dolog történt velünk. Aztán vegül én nem írtam többet majd ő is abbahagyta. Viszont tudtuk, hogy ha szükségünk lenne a másikra az oda adná a vállát, hogy kisírhassuk magunkat rajta.

Majd három év múlva újra rám írt, csak egy egyszerű „szia mizu?" volt, viszont egy héten keresztül minden este éjfélig beszélgettünk a másikkal. Ő a barátnőjéről beszélt és rossz kapcsolatáról vele én pedig az új iskoláról és szüleim gyakori veszekedéséről. Az ár sodort magával míg végül nem tudtam megállítani.

Szakítani akart a lánnyal én pedig igyekeztem a tőlem telhető legjobb tanácsot adni.

„Szereted még?" - csak ennyit írtam neki majd gyorsan kiléptem a beszélgetésből mintha láthatná az arcomat ahogyan zavarban vagyok és félek a választól. Szinte rögtön visszaírt.

„Persze" - és én pedig ebben a pillanatban amikor sok kicsi darabra tört a szívem jöttem rá, hogy újra beleszerettem. Felvillanó ablak elhalványult én pedig alig láttam ki a könnyektől, amik a szememben gyűltek.

Nem tudtam elhinni, hiszen habár tisztában voltam vele, hogy nem miattam szeretett volna szakítani a barátnőjével annyira reméltem, hogy közöm lehet hozzá!

„Akkor ne veszítsd el!" - ennyit írtam majd kiléptem a chat ablakból. Nem értettem, hogy miért segítettem neki, lehet azért, mert szerettem és azt akartam, hogy boldog legyen, nem akartam, hogy megtapasztalja milyen érzés úgy szeretni valakit, hogy tudja, hogy nem fogja megkapni soha többé. Nem akartam rosszat neki így úgy döntöttem, hogy őt választom magam helyett. Hiszen, ha magamat már nem tudtam megmenteni akkor őt miért rántsa velem együtt a mélybe.

Minden kép, idézet azt mondta, hogy ragadd meg az alkalmat, ne szalaszd el! Viszont, hogyha boldog lehetett volna vele akkor ki voltam én, hogy megszabjam neki boldogságát?

„Ha nem teszel érte, akkor mit vársz az élettől?" - azt hiszem ez volt a legfájdalmasabb dolog, amit megtudtam az idézetekből, mert igaza volt tényleg nem tettem érte semmit, sőt meg sem próbáltam és akárhogyan is hitegettem magam azzal, hogy ő így boldogabb tudtam, hogy nem lesz boldog a lánnyal és végül így is szakítani fognak.

Viszont akármelyik szemszögből néztem a kettőnk közös jövőjét egyszerűen nem találtam semmit. Mert nem volt nekünk kettőnknek jövőnk, és akármennyire is fájt úgy tűnt, hogy ezt kell elfogadnom.

Mert pár dolognak nincs oka, csak az élet szívás.