- Szóval azt mondod hogy a nagybátyádnak is köze van a dolgohoz? - nézek Abby-re.

- Noah... Esküszöm neked hogy én nem tudtam róla érted? A rendőrség hívta az anyámat, ő mondta el hogy keresik a rendőrök, mert elrabolt valakit, majd kiderült hogy nem egyedül volt, és amikor a tévében is leadták, teljesen kiakadtam! És... Amikor megtudtam hogy Sophie a kórházban van, azonnal ide jöttem. Dylan mindent elmesélt!

- Akkor gondolom azt is elmondta hogy az egész az én hibám... - nézek magam elé mire ő csak bólogat.

- Hát ezért akartál akkor este beszélni Sophie-val. Noah... Figyelj. Ne hibáztasd magad. Ez így alakult. Megtörtént, és nem tudod vissza csinálni, biznunk kell benne hogy felépül. Én bízom benne. - mosolyog rám, de én nem tudom mit higyek vagy gondoljak. Bízni akarok abban hogy felépül hogy újra magamhoz ölelhetem, de megöl a tudat hogy mi van ha nem így lesz, ha... Ha... Mégsem ébred fel... Vagy ha... Nem! Nem! Nem! Ne gondolj ilyenre Noah!

- Én most megyek Noah! Úgy éreztem el kell mondanom ezeket a dolgokat neked. Nagyon sajnálom ami veletek történt, de reménykedjünk hogy minden helyre jön. Majd meglátogatlak még titeket. Rendben?

- Rendben. Szia Abby!

Úgy tűnik elléggé bánthatta a lelkét ez az egész dolog. De attól még nem tehet semmiről. A rossz emberek rosszak maradnak, főleg mint a Ronald félék. Ők sohasem fognak megváltozni, és kész. Viszont... Ha jobban belegondolok ebbe az egészbe, akkor valami egyáltalán nem stimmel. Börtönben volt a rohadék, majd szabadlábon kiengedték. Kiengedték amikor sokkal több mindenért ült nem csak Sophie miatt. Valakinek a keze benne volt ebben. Ha nincs egy normális ügyvéd aki nem segít neki akkor biztosan nem jut ki. És tudni való hogy a város egyetlen legjobb ügyvédje az a kibaszott apám. Mindig sikerül neki még nyerni az ügyeket, és nem egy két olyan embert sikerült kijutattnia a börtönből akiknek életfogytiglani börtönbüntetés járt volna. Bassza meg! Beszélnem kell vele. Meg kell tudnom.

- Hová ilyen sietősen Mr. Donovan? - lép be az ajtón az orvos, miközben megpróbálok felállni az ágyból, és amikor ki akarom tépni a branült a karomból felvonja szemöldökét.

- Doktornő! Sajnálom hogy ezt kell látnia de nekem most azonnal el kell mennem!

- Ohh igazán? - kérdezi érdeklődve, majd leveszi szemüvegét.

- Igen!

- Mit gondol meddig fogja bírni? Talán a kijáratig, majd ott a hirtelen szédülés következtében, össze esik, rosszabb esetben elájul.

- Már jól vagyok! Nézze doktornő! Nekem erre nincs időm!

- Ha megpróbál egy lépést is tenni, azonnal hívom a biztonsági őröket! Sehova nem mehet innen! Maga még nincs olyan állapotban hogy lábra álljon!

- Ezzel tisztában vagyok de...

- Nincs de! Én vagyok az orvos és én tudom mivel jár ha valaki nem rég kelt fel egy kómából!

_ De...

- Mr. Donovan! - lép közelebb hozzám.

- Ne játsszon a türelmemmel... Kérem. Vagy talán annak jobban örülne ha ágyhoz lenne kötve? - néz rám szigorú tekinettel mire nagyon sóhajtok. -Ugye? Senki sem szeretné. Nah szóval hamarosan vissza jövök, csak beugrottam önhöz. Pihenjen kérem! - parancsol rám majd elmegy.

Jólvan... Azt hiszi hogy ezzel megállít, de nem fog sikerülni neki. Szépen kiosonok innen, de most át megyek Sophie szobájába. Muszáj beszélnem Dylan-el. Már elég erős vagyok ahhoz hogy át sétáljak úgy hogy nem lesz gond.

Amikor megérkezem a szoba előtt megállok egy pillanatra, mert hallom ahogy Dylan sírva suttog Sophie-hoz.

- Bogyó... Bogyó figyelj! Kérlek... Kérlek csak egy kicsi jelet adj nekem ha hallasz. Bármi megteszi... Bármi! Kérlek... - fakad sírva újra, amitől össze szorul a szívem... Szegény srác! Neki a kishúga. Nekem pedig a világom... A másik felem... Az egyetlen és legértékesebb dolog nekem. Fáj neki, de fáj nekem is. Annyira fáj. Minden ami vele történt nekem is fáj, és egyre csak rosszabb lesz. Nem tehetek róla de nagyon elszánt vagyok, és nem nyugszom addig míg ki nem nyirom azokat a rohadékokat. Megúszták, de én majd gondoskodom róla hogy a vérükbe fulladva leheljék ki a lelküket. Veszek egy mély levegőt majd belépek a szobába.

- Dylan! - szólítom meg, mire kisírt szemekkel néz fel rám Sophie kezei felől.

- Mi van? Mit akarsz!

- Beszélnünk kell!

- Nekünk nincs miről beszélnünk! Húzz el innen!

- Ha fontos neked Sophie... Márpedig úgy látom hogy az, akkor végig hallgatsz engem!

- Mi van? Mi a fasz bajod van neked? - áll fel, majd hevesen a falnak szorít. - Mit pofázol?

- Fejezd ezt be! - nézek rá mérgesen, majd gallérjánál fogva közelebb húzom az arcomhoz. Most már kurvára elegem van belőle! - Figyelj rám! Szerinted ezzel jobb lesz? Ezzel vissza hozod őt? Nem, nem fogod! Azt hiszed nekem nem fáj? Bazd meg ő a kibaszott életem szerelme, azt hiszed nekem nem úgyanúgy fáj? Heh? - üvöltök rá, majd erősebben megragadom őt. - Lehet hogy nem hozom vissza azzal amire készülök, de bosszút fogok állni! Ki kell innen jutnom! Segítened kell!

- Te meg miről beszélsz? - ámul el.

- Jól hallottad bosszút fogok állni! Segítened kell innen kijutni!

- Jó! De cserébe énis megyek!

- Nem jöhetsz!

- Ő nekem is ugyanolyan fontos mint neked! Jogom van bosszút állni érte! - vágja a fejemhez, mire sóhajtok egyet.

- Legyen! Nem bánom.

- Mikor akarsz menni?

- Most azonnal! Egy percet sem várok tovább!

- Jólvan, megoldom - bólint majd amikor ki akarok fordulni az ajtón Peter és Isaac össze font karokkal áll meg előttünk.

- Mi is megyünk! - mondják egyszerre.

- Mennyit hallottatok? - simitok végig arcomon idegesen.

- Eleget hogy mi is veled menjünk! - válaszolja Péter.

- Az egészet! - vigyorog Isaac. - Sophie olyan nekünk mintha a kis húgunk lenne, még jó hogy szét verjük azokat a barmokat!

- Nem foglak titeket veszélybe sodorni! Nem jöhettek!

- Ebbe nincs beleszólásod! - hangzik el Peter határozott mondata.

- Bizony Tesó! - áll be bokszba Isaac, majd árnyékolnyi kezd az arcom előtt... Amivel mosolyt csal az arcomra.

- Jól van! Gyertek ti is... De mielőtt elindulunk... Be megyek hozzá. - és amikor Dylan bólínt egyet, attól valahogy még elszántabb leszek.

- Én elintézem hogy kijuss innen! Ha hívlak jönnöd kell!

- Rendben! - válaszolok, majd bemegyek a szobába és leülök. Kezét a kezembe veszem. Hozzá érintem arcom bőréhez, így olyan érzés mintha fogná az arcom. Belecsókolok tenyerébe, majd megsímitom arcát.

- Én tudom... Tudom hogy erős vagy! Tudom hogy mindazok ellenére amiket elkövettem ellened, te ugyanúgy szeretsz engem! Tudom hogy küzdesz odabent! Tudom hogy ha most elmegyek... Lehet soha többé nem látlak. De van még valami amit tudok! Azt hogy szerelmes vagyok beléd! Őrülten és visszavonhatatlanul szerelmes vagyok beléd! És... Ez a szerelem tesz téged még erősebbé, ezért is tudom hogy fel fogsz épülni, és újra a régi vidám, vicces elragadó... Néha bosszantó... Ügyetlen lány leszel aki mindig hajnalban akar fagyit enni. Aki a dupla kukoricás pizzát szereti a legjobban... Aki él hal a tengerpartért... Újra elviszlek majd Picur - fogom meg arcát... Te vagy az én hősöm... nem pedig én a tied! Mindig is így volt. Te mentettél meg engem. Szükségem van rád. Mindenkinek. Kérlek... Kérlek kedvesem... Ébredj fel! Ha hallasz engem, ha... Ha érzel engem gyönyörűm... Kérlek... Szeretlek Sophie. Mindennél jobban! - nézek végig arcán majd leheletnyi csókot adok ajkaira. Utoljára megsímitom kézfejet majd ebben a pillanatban Dylan neve felvillan a telefonomon és elindulok.

( Majd amikor Noah elhagyja a szobát Sophie mindkét szeméből egy egy könycsepp csordul végíg arcán de a lány még mindig mozdulatlan, még is érezte a fiú minden egyes érintését, és halotta minden egyes szavát.)

Igen tudom hogy rövidebbek a részek de hamarosan a végéhez érünk a történetnek ezért is ilyen rövidek! Remélem mindenkinek tetszik/tetszett eddig a szerelmesek furcsa de mégis szívmelengető útja.♥️♥️♥️