– Nézd Peter... végre ébredezik!

– Hála Istennek! Megyek szólok az orvosnak!

O-orvos? Milyen orvos? Alig bírom kinyitni a szemeim... Hasogat a fejem, és a gerincem is, meg kábé minden porcikám. Tehát túléltem a zuhanást, de... de mi van vele? Ő hol van?

- H-hol van? - szólalok meg nehezen. Azt hittem könyebb lesz, de a fájdalmaim miatt levegőt is nehéz venni. - Hol van... Sophie? - probálnék fel ülni, de szó szerint vissza esek az ágyba.

- Nyugalom Noah - fogja meg vállam Isaac. - Ne mozogj.

- Hol van? Ugye jól van? - nézek rá kétségbeesetten.

- Kérlek Noah, nem szabad még mozognod, csak maradj nyugton oké!

- Hogy maradjak nyugton... - veszek mély levegőt, mert újra  a gerincembe hasít a fájdalom. - Ha nem válaszolsz... Csak... csak mond el.... - akad meg nyelvem, miközben óriási szédülés lesz urrá rajtam. - Sophie...., - suttogom és már nincs erőm kinyitni a szemeim.

Két hónap múlva...

- Kicsim? Kicsikém hallasz? Istenem végre felébredt!

- Bátyus? Bátyus végre!

- A-alice... - mosolyodom el miközben, szemeim vissza csukom. – Anya...

- Igen?

- Vizet. Kérhetnék... egy kis vizet? - nyelek nagyot, majd felakarok ülni de nincs erőm.

- Hát persze! - válaszolja majd  a vizzel teli poharat leteszi, és mielőtt inni adna, felsegít. - Csak lassan, óvatósan! Úgy érzem menten megfulladok, csak most éppen nem azért mert fulladozom.  - Hogy érzed magad?

- Azt hiszem jól vagyok... de... valami nem stimmel. Emlékszem Isaac-re, és hogy elájulok. Mi történt?

- Nem tudják az orvosok sem, hogy miért de ahogy felébredtél, azután egyből komába estél.

Hogy... - lepődöm meg. - Komába? Egyáltalán meddig?

- Kicsikém ez most nem számit csak az hogy már felébredtél, és...

- Anya! Azt kérdeztem meddig?

- Két teljes hónapra.

- Két teljes hónapra? - akadok ki. - Hol van Sophie? Igaz jól van?

- Noah ő... - néz rám anya kétségbeesetten.

- Nem... ugye nem?

- Nem de hogy is! Csak...

- Csak mi? Mi van vele? Látnom kell őt! - állnék fel, de  ha anya nem tart meg össze is esnék.

- Elviszlek hozzá, de csak tólószékben oké? Gyenge vagy még ahhoz hogy egyedül odáig sétálj - fogja meg arcom,  mire nagyot sóhajtok és be kell látnom hogy egy csöpnyi erőm sincs. Leülök az ágyra, majd miután anya meghozza a tólószéket beleülök, ő pedig végíg tol a hosszú folyosón, ahol ezernyi beteg van. Csak ő rá tudok gondolni hogy életben van, és hogy újra ölelhetem őt. Hiányzik.

- Megjöttünk - állunk meg az ajtó előtt, majd kinyitja és lassan betol a szobába, ő pedig ott fekszik az ágyban és alszik. Míg az ágy jobb oldalán Taylor ül, a másikon Dylan alszik egy fotelben. Vajon mióta lehetnek itt?

– Noah! – áll fel Taylor. – Felébredtél végre! – mosolyog. – Ugye jól vagy?

– Én... – nézek rá értetlenkedve. Hogy aggódhatott miattam amikor a lánya is ugyanúgy itt fekszik bent? – Jól vagyok... Asszem.

– Örülök... – mosolyog rám, kialvatlan szemekkel, és meggyötört arccal. Sajnálom őket, sajnálom hogy miattam történt ez az egész. Mert ha nem hagyom őt egyedül akkor éjszaka nincs ez. Talán elkapják azt a rohadékot, és minden normális lenne mint azelőtt.

– Sophie... Istenem! – teszem kezem szám elé, és a szívem azt hiszem most tört teljesen darabokra. Az hogy ilyen állapotban látom őt, tele csövekkel.. és  az arcán azok a lila foltok még most sem gyógyultak be teljesen... Nah ez az amitől a lelkem újra sötétségbe borul... Körbe veszi egy újabb burok, és még egy, és még egy... Azok a burkok amiket ő rombolt le, amik helyett fényt hozott és boldogságot az életembe, már nincsenek... Azt hiszem most haltam meg igazán. Könnyeimmel küszködve gurulok hozzá, és megfogom vékony kezét. Rá nézek újra, és újra és csak sírni tudok. Sírok az örömtől... Sírok a büntudatól... Sírok a szenvedéstől.
Sírok mert örülök hogy életben van. Sírok mert megöl a tudat hogy miattam van itt, ilyen állapotban. Sírok mert így kell őt látnom. Mert nem látom azt a gyönyörű mosolyát, mert nem hallom a nevetését. Mert nem látom azokat a tenger kék szemeit... Mert nem ölelhetem igazán magamhoz csak lélekben, és ez kevés. Nekem ez kevés!

– Ne! Ne tedd ezt magaddal! – néz rám Taylor. – Nem a te hibád!

– Akkor még is kié? – kérdezem kétségbeesetten könnyektől ázva.

– Ronald talált volna módot arra hogy bosszút álljon a múlt miatt! Hidd el hogy más milyen módon is megpróbálta volna elkapni Sophiet.

– De most csak miattam sikerült neki! Én voltam az aki egyedül hagyta, aki kiabált vele, aki elküdte, és aki ide jutatta őt! – csapok az ágy rácsra ordítva. – Én voltam! Érted! Én... – csapok a mellkasomra, többszörös, és a bennem felgyülemlő, düh és bánat megöl.

– Elég! Elég legyen! – fogja le mindkét karom. – Fejezd be! Állj le! – ölel magához.

– Én miattam van! – zokogok, és életemben először sírok igazán valakiért... Ő érte. – Csak is miattam... – hal el hangom.

– Nem okolhatod magad semmiért.

– Pedig igaza van! – szólal meg Dylan, majd amikor felé fordulok, úgy ül abban a fotelben mint aki egyáltalán nem aludt.

– Fejezd be fiam! Ne tedd rosszabbá a helyzetet! – néz rá szúrós szemekkel mire Dylan felnevet.

– Hogy én? Én ne tegyem rosszabbá a helyzetet? – áll fel. – Szerintem eléggé kibaszottul jó a helyzet. – mosolyog. – A húgom kómában van, és lélegeztetőgépen! Ennél rosszabb mennyire lehetne ez a helyzet apa?

– Hogy mondod? – nézek rá kiadva.

– Úgy ahogy hallottad! Sophie a baleset napjától kezdve kómában van!

– Hagyd abba Dylan! – ordít rá az apja.

– Nem! Hadd tudja csak meg az igazat! – néz rám Dylan.

– Mit kellene tudnom?

– Azt hogy míg te megúsztad egy két borda töréssel, addig Sophie-nak az agya megsérült! Meg kellett műteni, és ha bár az orvosok szerint a műtét sikeres volt, fenáll a veszélye annak... Ha egyáltalán felébred... Hogy fogyatékos lesz! – fejezi be, nekem pedig szemem szám fennakad a rémülletől.

– Mi? Micsoda? – nézek Taylor-a.

– Ez nem biztos Noah! Ne aggódj kérlek!

– Mondhatnám hogy ez a Noah hibája, mert nagy részt az ővé is... – mosolyog gyűlölettel arcán... – De te vagy a legnagyobb hibás apa! Nem vigyáztál rá eléggé! Mit is vártam... – néz rajtunk végig, majd kisétál.

Taylor nagyot sóhajtva ül vissza Sophie mellé, majd megfogja kezét, míg én csak bambulok magam elé, és próbálom feldolgozni a hallottakat. Próbálok elgondolkodni azon amiket hallottam, és nem megy! Nem akarom hogy így történjen. Vagy nem ébred fel soha, vagy egy életen keresztül fogyatékos lesz.... Miattam.

– Ez... Ez... Nem lehet igaz! Anya! – fordulok felé, mire ő magához ölel.

– Ne aggódj kérlek! Talán nem ismerem őt... De ha ennyi mindenen keresztül ment, és életben van akkor ő egy nagyon erős nő, és küzdeni fog! Én hiszek benne! Higyj benne, hiszen te ismered őt a legjobban – biztat, és rá kell ébredjek hogy igaza van. Annyi mindenen keresztül ment a múltban... a jelenben. Bízom benne...bíznom kell abban hogy felépül.

***

– Ne gondolj a legrosszabbra! – ül mellém Isaac, majd Peter is helyet foglal.

– Ha hallottad volna Dylan szavait, hidd el nekem hogy te is ennyire komolyan vennéd amiket mondott.

– Figyel Noah! – szólal meg Péter. – Dlyan most összetört a húga miatt, és okot keres hogy téged hibáztasson a történtekért... Megpróbál bűntudatot kelteni benned, de ne hagyd magad! Mi melletted leszünk, és...

– Noah? – nézünk a női hang irányába majd meglepődve jövünk rá arra hogy Abby az.

– Abby?

– Beszélhetnék négy szemközt? – kérdezi, kisírt szemekkel, majd leül. Nagyot sóhajtok amikor ránézek... Vajon lehet még rosszabb? A fiúk látják hogy milyen állapotban jött be ezért ki is mennek. Vajon mitől akadt ki ennyire?