Sziasztok babócák! Ne haragudjatok rám higy ennyit késtem de a munká miatt megint nem volt időm semmire sem. Annyirra sajnálom hogy így lemaradtam de sajnos ez van😔😔😔 Mostantól már több időm lesz írni hozom nektek hétvégente a részeket de ha hamarabb kész leszek akkor hamarabb! 🥰🥰🥰 kövessetek légyszi tiktokon is nevem:wattpad_konyvem__. Puszi nektek💓💓💓💓💓

Noah

- Anya kérlek csak költözz el ebből a házból! Mi értelme van ezt csinálnod? - guggolok elé miközben a nappaliban ül a kedvenc kanapéján.

- Meg kell értenie hogy ez a ház nem az övé! Harcolni fogok azért ami az enyém! - néz rám egyhangú tekintettel.

- De milyen áron? Engem nem érdekel, de legalább Alice ne érezné a súlyát ennek az egésznek!

- Hidd el hogy minden erőmmel azon leszek hogy megvédjem őt! - válaszolja.

Magam elé nézek, sóhajtok egyet majd felállok és elindulok a kijárat felé. Kezem a kilincsre teszem majd ebben a pillanatban érzem ahogy a pólóm valaki rángatni kezdi.

- Hová mész bátyus? - kérdezi álmos hangon Alice, miközben meg dörzsöli szemeit.

- Tudod... - guggolok elé. - Van egy lány akivel találkozóm van.

- Tényleg? - pislog nagyokat.

- Igen, ő hozzá indulok.

- Hogy hívják ezt a lányt? És hogy néz ki?

- Az ő neve Sophie. Szőke hullámos a haja, kék a szeme, kicsit szeplős és olyan gyönyörű a mosolya mint neked.

- Húha... biztos nagyon szép lány. És... neki is adtál becenevet mint nekem? - kérdezi kíváncsian.

- Igen - mosolyodom el. - Picurnak nevezem.

- Picur? - kérdez vissza. - Miért?

- Hát mert alacsony, de aranyos és ez illik hozzá.

- Ugye egyszer elhozod őt ide?

- Hát persze.

- Szerinted fog velem babázni?

- Egészen biztos! Majd meglátod milyen kedves... de most menj vissza anyához rendben? Indulnom kell, különben mérges lesz! - hunyorítok játékosan miközben arcára puszit lehelek.

- Akkor siess hozzá! - bólint nagyot majd semmi szia nélkül vissza totyog a nappaliba. Fellálok majd elindulok a kocsimhoz. Sietek vissza a koliba majd felveszem Sophie-t, és elindulunk az otthonába.

- Izgulsz? - kérdezi elkényelmesedve az ülésben.

- Miért izgulnék? - kérdezem lazán.

- Nem tudom ‐ von vállat, majd mosolyogni kezd.

- Ez mi volt?

- Micsoda? - mosolyog tovább.

- Hát az a mosoly előbb.

- Csak örülök... örülök hogy többé nem kell titkoloznom előtted - néz maga elé. Amikor maga elé néz olyan érzésem támad mintha szégyelné ami vele történt.

- Én pedig annak örülök higy bízol bennem ‐ fogom meg kezét mire rám néz.

- Köszönöm.

- Mit? - ráncolom össze szemöldököm.

- Azt hogy melettem vagy... a sok hibám ellenére.

- Milyen hibákról beszélsz? -állok meg a pirosnál majd rá nézek.

- Neked nincsenek hibáid Picur! És kérlek ne beszélj magadról így! Nem szeretem! - fogom meg arcát, miközben komoly tekinettel mustrálom arcát. Elképedve tekint rám vissza. - Ne bántsd magad, a múlt miatt... nincs okod rá.

- Igen... igazad van! ‐ néz újra maga elé majd átöleli a nyakam, és vissza ül helyére.

- De ha már itt tartunk, kicsit azért izgulok.

- Tudtam! - mutat rám gúnyosan. - A komoly felszín csak egy álarc! Tudtam ám! - dől hátra büszke vigyorral.

- Ne hogy még bántd ezt a lelkesedést! - döntöm oldalra fejem pimaszul mosolyogva amit ő nagyon is tisztán lát.

- Miért mit fogsz tenni? Mindjárt elversz? - fordul újra felém, de válasz helyett csak szemeibe nézek, majd végíg nézek rajta, és combjába markolok.

- Nyugi Picur! Mindennek eljön az ideje! - válaszolom.

- Most meg miről beszélsz? - nyel nagyot. - Noah hozzád beszélek! - szólal meg újra, majd végig simítok combján, azután vissza helyezem kezem a kormányra.

***

Sophie

Nem csak Noah de most már én is izgulok, főleg hogy megérkeztünk. Idegesen szállok ki a kocsiból, majd óvatosan meg simítom a hasam ezzel enyhítve az izgalmon.

- Talán beteg vagy? - szegődik mellém Noah majd a hasamra vezeti tekinetét.

- Jajj de hogy is! - rázom meg fejem. - Én csak izgulok kicsit. Tudod ez az első alkalom hogy egy fiút hozok haza!

- Nekem pedig ez az első alkalom hogy egy lány elhoz az otthonába - néz rám, mire elmosolyodom.

- Nincs az a nagyon nagy luxus... de azt hiszem ettől olyan otthonos.

- Hidd el - fogja meg kezem. - Már most tetszik! - mosolyog majd benyitok.

A megszokott módon a kis szűk folyosón lehúzom a cipőmet, amit Noah is követ. Beljebb sétálunk, és szinte azonnal megcsapja az orromat a finom illatok. Mélyen szippantok a levegőbe.

- Ez az illat pedig... apa isteni egész csirkéjének az illatta - fordulok nevetve hátra, Noah pedig csak csóválja fejét. - Ez lenne itt a mi kis nappalink. Amint láthatod, van egy régi de nagyon kényelmes kanapénk egy kis dohányzó asztal, és apa kedvenc hatalmas tévéje. Balra van a fürdő, jobbra pedig a konyha. Az emeleten pedig a szobák.

- Azt hiszem... - néz körül. - Ennél otthonosabb lakást még nem láttam. Csak most jöttem ide be, de már most érzem mennyi szeretet van itt. - Csak fele ennyire lenne szeretet teljes otthonunk... - préseli össze ajkait.

- Igen... a sok rossz ellenére is van itt még jó dolog - simitok végíg a könyves polcon.

- Ezután te fogsz eljönni nálunk! Alice nagyon szeretne megismerni már!

- Örülnék neki ha megismerhetném, meg persze anyukádat is!

- Fogalmad sincs Picur... ‐ öleli át derekam majd magához húz. - Mennyit jelent az hogy most itt lehetek - nézünk egymásra. Egy pillanatig így maradunk, és úgy érzem a hasamba lévő pillangók már lassan megőrülnek. Egyre közelebb hajol hozzám, forró csókra vágyom tőle de a közeledő léptek arra kényszerítenek hogy elváljunk egymástól.

- Bogyó végre! - ölel át Dylan. - Noah... - fognak kezet. - Isten hozott itt nálunk!

- Köszi! Örülök hogy látlak!

- Kincsem már itt vagytok? - jön elő apa is a tőlem kapott, te vagy a kedvenc szakácsom feliratú konyha kötényében Egyszerűen imádom őt.

- Csak most érkeztünk - ölelem át.

- Isten hozott Noah! - fognak ők is kezet. - Érezd magad otthon, ha bármire szükséged van, szólj bátran! Nem harapok! - vigyorog apa. - Nagyot! - néz Noah-ra aki csak egy kényszer mosoly keretében megvakargatja tarkóját.

- Apa!

- Nyugi csak viccelek! - veregeti meg Noah vállát, aki nagyon sóhajt miután apa elindul előttünk. Ez azért elég vicces volt, meg kell hagyni. De... apa mindig is kedves volt mindenkivel. Bármilyen helyeztben volt is mindig kedvességgel próbálta megoldani és általában sikerrel járt.

- Szia Sophie - sétál elém Emily

- Szia Emily! - lepődöm meg. - Apa miért nem mondtad hogy Emily is itt lesz?

- Bocsi drágám de nem volt időm szólni! - nyitja ki a sűtőt, majd kiveszi az egész csirkét. - Pont időben! - teszi le büszkén az asztalra.

- Foglaljatok helyet, hozom a tányérokat meg az evő eszközöket! - indul el a szekrény felé.

- Hadd segítsek! ‐ szegödők mellé. - Örülök hogy itt vagy apának! ‐ dőlök a szekrénynek miközben kezembe adja a tálakat.

- Ohh hát... én is örülök! ‐ vonja össze zavartan szemöldökét. - Bárcsak hamarabb megisertem volna apukádat! Ő annyira jó szívű, és kedves... nah meg persze jóképű! - neveti el magát.

- Igen... - mosolygok magam elé. - Ez vitathatlan. Láttad már az egyetemi éveiben?

- Ne is mondd! - néz rám egy pillantra miközben a villákért nyúl. - Az egyik olyan fotóját elsunyiztam tőle!

- Komolyan? - nézek nagyot, majd szám elé teszem kezem.

- Igen! - bólogat hevesen, majd mindketten hangosan felnevetünk.

- Lányok a csirke nem vágja fel saját magát! ‐ szól ránk apa, mire újra felnevetünk.

- Máris viszem! - emelem fel a kést majd a tálakkal, és az evő eszközökkel együtt elindulok az asztalhoz, Emily pedig legalább három féle köretet hoz maga után. - Apa kérdezhetek valamit?

- Hát persze!

- Valami ünnepet tartunk hogy ennyit főztetek - ülök Noah mellé.

‐ Nem tudtam Noah mit szeret, és mi is szeretünk mindenfélét ezért csinált Emily ennyi mindent. A krumpli saláta nagyon finom! - suttogja kezét a szája elé rakva. Csak lehajtom a fejem, és megpróbálok nem nevetni.

- Remélem Noah szereted a csirkét... nah meg a krumpli salátát, meg a rizst.

- Mindegyiket nagyon szeretem - válaszolja szerényen. Jajj olyan aranyos ebben a pillantban.

Ez az első alkalom hogy haza hozok valakit, és meglepő mennyire jól mennek a dolgok. Apa hála az égnek semmi féle rossz megjegyzést nem tett, és Dylan-nel is teljesen egy hosszan vannak.
Emily és, én is beszélgetünk egy két dologról. Kiváncsi mennyirre megy jól a tanulás és hogy biztos vagyok e abban amit csinálok. Hogy mennyire szeretem az irodalmat. Jól esik hogy ennyit törődik velem. Néha amikor az egyetemen vagyok akkor is felhív hogy mi van velem, esetleg nincs szükségem valamire. Anyától soha nem kaptam ennyi jót mint tőle ezalatt a pár hét alatt.

- Jól vagy? - suttogja Noah, majd rám néz mivel észre veszi hogy egyre többször forgolódok ide oda. Kicsit fáj a hátam.

- Igen, én csak rosszul aludtam - mosolygok rá. Ha tudná hogy a rossz álmaim miatt nem tudtam aludni.

- Értem - válaszolja, majd visszatér az apával folytatott beszélgetéséhez, viszont az én gerincem továbbra is rakoncátlankodik.

Miközben Dylan folyamatosan a banda fejlődéséről mesél aminek persze nagyon örülök nekem közben egyre jobban fáj a hátam a rossz pozícióban ülés miatt, majd ebben a percben Noah egy hirtelen de laza mozdulattal egyetlen kézzel székkel együtt teljesen maga mellé húz, majd azt a kezét ami a széken volt a derekamra helyezi és masszírozni kezdi miközben apámmal jó izűen nevetnek. Úgy látom ezt senki sem vette észre. Emily a konyhában apa mintha egy teljesen más világba lenne Dylan-ről pedig nem is beszélek. Ha tehetném elbújnék zavaromban, de be kell vallanom annyira jól esik amit csinál. Ahogy az erős ujjaival finoman masszíroza azokat a pontokat ahol pont fáj az teljesen ellazít. Én egy pillantra ránézek és várom hogy egymásra nézhessünk, de úgy tűnik inkább folytatja a masszírozást feltűnés mentesen, és ami a legérdekesebb az egészben, és nem értem már újra mi ez... de újra érzem azt a fura de még is nagyon jó érzést a hasamban. És... nem csak ott, hanem már az egész testemben. Össze szorítom a labáim hogy ne érezzem azt a fura bizsegrést. Rájöttem ha hozzám ér akkor törik elő bennem. Megköszörülöm a torkom majd felállok az asztaltól, ekkor egyből fel néz rám.

- Ha végeztetek akkor én elpakolnék - nézek egyenesen apára egy erőltett mosollyal viszont Noah tekinetete szinte égeti a bőröm. Nem látom még is érzem ahogy engem bámul.

- Már végeztünk kincsem - áll fel apa. - Ha van kedvetek Dylan-nel megmutatom nektek a garázsban amit most csináltam rendelésre! - néz Noah-ra.

‐ Nagyon kíváncsi vagyok rá! - pattan fel Noah is majd Dylan-nel együtt elindulnak apával után.

Apa hobbiból fából farag általában. Szoktak tőle rendelni gondolom most is azt akarja megmutatni. Veszek egy mély levegőt megkönnyebülve majd össze szedek mindent az asztalról és kiviszem a konyhába.

- Emily...

- Igen? - néz felém miközben a kávét főzi.

- Tudod... - nézek magam elé. - Szóval... ‐ veszek újra egy nagy levegőt. Én soha... szóval nekem nem volt soha olyan személy az életemben akitől tanácsot tudtam volna kérni ‐ kezdem nagy nehezen a móndandóm, mire össze ráncolja szemöldökét.

- Ne beszélj butaságokat! Apukád mindig meletted volt!

- Igen... de ‐ kezdem el piszkálni a körmöm. - De női dolgokkal kapcsolatban én...

- Ohh - néz rám nagy szemekkel. - Már értem mire akarsz kilyukadni! Csak kérdezz bátran! Bármit amit tudni akarsz, nem kell szégyenlősnek lenned!

- Oké. Mikor veszítetted el a szüzességed? - vágom arcon az első hirtelen kérdéssel ami akaratom ellenére is kicsúszik a számon. Nem gondoltam hogy ez ennyire gyorsan fog jönni. Tágra nyílt szemekkel néz rám azonnal.

- Waohh! ‐ mosolyog, majd hajába túr. - Oké... egyből belevágtál a közepébe. - Én tizennyolc éves voltam, amikor megörtént.

- És csak egy éjszakás kalandból történt vagy... vártál a kellő alkalomra.

- Miért talán te egy éjszakás kalandból veszítetted el? Vagy talán terhes vagy? - lép közelebb aggódva.

- Jajj de hogy is! ‐ rázom meg a fejem. - Én csak... szóval...

- Én életem első nagy szerelmének adtam oda magam ‐ néz rám. Már sejtheti mire akarok célozni.

- Honnan tudtad hogy ő az igazi? Mármint nem maradtatok együtt. És biztos terveztétek a jövőtöket is meg minden. Honnan tudtad hogy biztos ő lesz az?

- Sehonnan - válaszolja, mire tágra nyílt szemekkel nézek rá. - Ő volt életem első nagy szerelme. A gimiben ismertük meg egymást. Természetesen nem egyből adtam oda magam.

- Mikor történt meg?

- Egy év után.

- Egy év után? - kérdezek vissza.

- Igen. Szerettük egymást, de én nem voltam teljesen biztos magamban. Féltem attól mi lesz ha csak kihasznál, de várt rám, majd egyszer amikor hazafelé kísért ott maradt nálunk és valahogy megtörtént - mosolyodik el.

- És nem bántad meg?

- Nem - csóválja fejét. Nem mert azután is együtt voltunk és sok szép emléket szereztünk egymásnak. De... tudod ami egy idő után ne megy az nem szabad erőltetni.

- Értem... ‐ nézek újra magam elé.

- Talán felhozta neked ezt a témát Noah? Szeretné ha megtörténne?

- Nem! - rázom meg a fejem. - Vagy is de, de nem úgy! Mármint ő vár! Azt mondta nem fog sietni és csak akkor ha készen állok! Ő... - sóhajtók nagyot. - Kicsit bonyolult. Vagyis... mindig azt hiszem hogy ő az aki bonyolult de a végén rájövök hogy én vagyok az.

- Én szeretnék neked segíteni mindenben. Szívesen adok neked tanácsokat... de ha nem mondasz kicsit konkrétabb dolgokat nem fogok tudni segíteni.

- Igen, de annyira nehéz róla beszélni... Tudod... amikor a közelében vagyok nincs igazából semmi bajom. Boldog vagyok melette törődik velem folyamatosan és bízom benne. Én... szerelmes vagyok belé, de - nézek rá majd újra magam elé. Hallom ahogy nagyot sóhajt majd amikor ránézek mosolyogni látom őt.

- De mi?

- De tudod amikor hozzám ér, például megcsókol vagy éppen mefogja a derekam, és a leggázabb az egészben hogy ez egy kapcsolatban természetes dolog,viszont én... hogy is fogalmazzak... fura érzéseket vált ki belőlem!

- Értem - bólogat majd elmosolyodik.

- De nekem fogalmam nincs arról mi ez, és miért van - sóhajtok nagyot kétségbeesetten.

- Majd rájössz Sophie - fogja meg vállam.

- Ezzel nem vagyok előrébb! - sóhajtok újra.

- Ebben az egyben nem segíthetek de nem kell félned attól hogy ti nem maradtok együtt! Soha ne bánj meg semmit amit teszel! Ha készen állsz rá, testileg és lelkileg ne gondolkozz azon hogy mi lesz ha nem maradtak együtt! Noah nem olyan srác! Látom rajta mennyire oda van érted!
De légyszi használjátok gumit vagy...

- Oké asszem ennyi tanács mára elég! - teszem fel kezeim megadóan majd elindulok a nappali felé.

- Én csak vigyázni akarok rád! ‐ kiált utánam.

- Köszi Emily! Tényleg! ‐ kiáltok vissza majd felmegyek a szobámba. Ennyi tanács mára bőven elég.